Ókovács Szilveszter, az OPERA főigazgatója hivatalból optimista kell hogy legyen: a szerződés szerint tizedikén levonulnak a kivitelező munkatársai, és 11-én itt már sajtótájékoztató és főpróba lesz. Egyelőre azonban nincs egy olyan sarok, ahol le lehetne ülni interjút készíteni, sőt tulajdonképpen bármerre járunk, ott útban vagyunk. A főigazgató idegenvezetőként kalauzol villanyvezetékek, létrák, csiszológépek között. Az Operaház csodás díszlet ehhez az előadáshoz is, a különféle részleteken dolgozó szakmunkások is kifejezetten büszkék arra, hogy ezen a különlegesen szép feladaton dolgozhatnak.

Kicsit elidőzünk a Vörös szalonban, ahol éppen az új – természetesen vörös – kárpitot szabják méretre. Ide hamarosan két festmény érkezik a Nemzeti Galériából, a Hunyadi László siratása Madarász Viktortól és a Hunyadi László búcsúja Benczúr Gyulától. Erkel Ferencnek, az Operaház első zeneigazgatójának Hunyadi László című operájából már az eredeti, 1884-es megnyitón is elhangzott részlet, most, az újranyitás eseménysorán pedig a teljes darab új produkcióban kerül színpadra, ezúttal Ókovács rendezésében – a felújítást vezető Baán László pedig kölcsönadta az általa vezetett galériából a kapcsolódó témájú nagyszabású festményeket.

Számunkra talán a Hunyadi a legemblematikusabb magyar opera, a világon azonban ennél sokkal ismertebb és egyedüliként játszott darabunk A kékszakállú herceg vára, amely Bartók Béla, Balázs Béla és Bánffy Miklós közös munkálkodásának az eredményeképpen vált közkedveltté és ismertté. Az eredeti tervek szerint ennek a műnek a századik születésnapján nyitották volna meg a megújult Operaházat, ez azonban végül mégsem így történt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Szükségszerű volt a felújítás, ezért amióta ezt az intézményt igazgatom, készültünk is rá – kezdi a főigazgató. – Természetesen működött a színház, de a színpad gépészete az utolsókat rúgta. Mindenki szépnek látta, szép is volt, de tudni kell, hogy az Operaház nagy előadásait kiszolgáló gépészetnek a működésén sok múlik. Egy igazi repertoár-operaház a jegyárak miatt is nagy nézőtérrel él, ahhoz persze nagy színpad tartozik. A hatalmas tér miatt komoly énekkart mozgat a színpad, 80–90 embert, akiket látni és hallani kell mindenhonnan, ehhez emelvényrendszerre van szükség, emiatt viszont méretesek a díszletek is, amelyeket szintén mozgatni és pakolni kell. A bonyolult emelő- és emelvényrendszer működése vagy nem működése fajsúlyos probléma. Mintha a főkapcsoló gombot fogdosná az ember: addig kell lépni, amíg teljesen le nem pusztul. Már volt olyan, hogy előadás közben leállt valamelyik „utca” vagy forgó – a színpadtechnika részei –, és nem mehetett le teljes értékűen a darab. Ahhoz, hogy nekiállhassunk az Operaház felújításának, először a lakat alatt levő Erkel Színházat kellett időlegesen rendbe hozni, hogy a felújítás alatt ott játszhasson a társulat.

Másfél év az Erkel Színházért való harccal telt, utána kétszer ennyi a felfuttatásáért – nem automatikus ugyanis, hogy az operabarát néző átjön. Az Erkel olyan, mint egy teljesen másik világ – de hisz másik városrész is.

2015-től kész terveink voltak, mit csinálunk az Operaházzal, de azt is tudtuk, hogy csak 2017-ben állhatunk neki a közbeszerzések és az előretervezés miatt, ezért szoktam programozott leállásról beszélni. A »csomagban« ráadásul az Északi Járműjavítóból kialakítandó Eiffel Műhelyház is benne volt, amelynek 2017-re kellett volna elkészülnie. Ez tehát egy tízéves terv, 100 milliárdos nagyságrendű költés van benne, közben nagy építőipari boom, eljárások bonyolult láncolata – aki részt vett hasonlóban, tudja, hogy nem lehet makulátlanul, a minőség–idő–ár hármasából ki nem lógva végrehajtani.

Kép

Kép: Páczai Tamás

A falkutatások és egyfajta közgazdasági szemlélet felülírta a terveket, a kormányzat végül a bezárás melletti teljes felújítás mellett döntött, ami érthető ugyan, de nekünk, a társulatnak hosszú és nehéz időszakot hozott. Hosszabban ragadtunk az Erkelben, illetve jött a Covid-járvány is, miközben bérleményünk sok lett, bevételünk pedig elapadt. De ez elmúlt, ráadásul sikerekkel bekkeltük ki, és ezt most mind magunk mögé kell tenni, előre nézni. Örülni az új, a réginél sokkal korszerűbb háznak, ahol nem kell félni, hogy a falban felgyullad valamelyik vezeték, mert anno sokkal kisebb kapacitásra tervezték. A felső- vagy alsószínpadi gépezetek most világszínvonalúak, biztos, hogy 30 évig kitartanak. Mivel az eredeti, Ybl Miklós-féle tervek fő vonalai mentén zajlott a felújítás, most kicsit kevesebb néző fog beférni – a nézőteret ugyanis a zenekari árok rovására 1912-ben utólagosan megnövelték –, cserébe ők kényelmesebben ülnek majd, és az akusztikai szempontok is jobban érvényesülnek.”

Eredetileg Ybl Miklós tervpályázaton nyerte el az Operaház munkáit, a mostani felújítás vezető építésze, Zoboki Gábor az ő nyomdokain jár. Zobokiról is lehet tudni, hogy nagy operarajongó, különösen Wagnert kedveli, egyfajta szent elhivatottsággal a lehető legjobbat akarja kihozni az Operaházból is. Ehhez azonban idő kell, és a társulat már régóta birtokba szeretné venni a házat, ami feszültséget szül az építők és a későbbi üzemeltetők között. Ennek az időszaknak azonban lassan vége, sebesen közeledik a megnyitó, és a felújítás számos váratlan kalandot is tartogatott mindenki számára. A királyi páholy feletti vetítő zónában például egyfajta időkapszulát, majdnem egy köbméternyi begyömöszölt levelet, iratot, feljegyzést találtak a századforduló idejéből, amit feltehetően a kommunisták elől rejtettek oda 1948-ban az Operaház munkatársai.

Reméljük, alapos levéltári feldolgozás után a nagyközönség is megismerheti ezt a páratlan anyagot, a „Nagyméltóságú Gróf úr!” kezdetű, az Operaház intendánsának szóló leveleket és más kultúrtörténeti csemegéket.

Mire számíthatunk az átadás után, kérdezem Ókovács Szilvesztert. „Tudomásul kell vennünk, hogy ezek a járványos idők nem kedveznek a színházaknak, az operának sem. Nagyon sokat kell dolgoznunk azért, hogy legalább szinten tudjuk tartani a működést. Minden nézőért újra meg kell küzdenünk, ez korábban nem így volt. De aki eljön hozzánk, az nagy színpadon nagy látványt kap majd, ahogy illik egy operaházhoz. Ha továbbra is mi működtethetjük az Erkelt, amelynek örömmel állnánk elébe, akkor ott befogadó színházat hozunk létre. Persze a népszerűbb darabokat, a Cigánybárót vagy a Háry Jánost át tudjuk vinni oda, de a klasszikus, nagy operákat, balettelőadásokat mindenképpen az Operaház színpadán játsszuk majd. Aki pedig a kortársat, a kísérletezést, a modern táncot szereti, ezeknek a daraboknak kiváló helye lesz az Eiffelben, amelyet nagyon hamar megszeretett a közönség. Az efféle két- vagy háromlábú működés a világszínvonalhoz vihet minket és ott tarthat infrastrukturálisan, művészetileg pedig azt tudjuk vállalni, hogy az európai élvonalhoz tartozzunk, mert a forrásokat tekintve az a reális.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Nehéz elhinni, de március 10-én levonulnak a kivitelezők, és március 11-én reggeli sajtótájékoztatóval kezdődik a többnapos megnyitó ünnepség az Operaházban. Ezen a pénteki napon nyílik meg a Hunyadi-festményekből a kicsi kiállítás, határainkon innen és túlról érkező diáksereg láthatja a Hunyadi főpróbáját kora délután, majd este az építkezésen dolgozók, a „regőczys” gyerekek és sokan mások élvezhetik a másnapi gálahangverseny főpróbáját ugyanitt.

12-én a Mayerling főpróbája lesz – ez a neoklasszikus nagybalett Rudolf trónörökös és Zsófia főhercegné tragédiába forduló történetét meséli el. Este pedig jön az ünnepi megnyitó, a gálahangverseny, amikor Áder János köztársasági elnök egyik utolsó hivatalos feladataként átadja az Operaházat a nagyközönségnek. Fantasztikus magyar műsorral készülnek, a Dohnányi-féle Ünnepi nyitány is programon lesz, amelyet a főigazgató „jólesően megalomániásnak” nevezett, hisz a szerző két teljes szimfonikus zenekarra és egy rézfúvós zenekarra írta, Pest és Buda egyesülésének ötvenedik évfordulójára. „Ez a rengeteg zenész a színpadon elképesztő élményt nyújt. Valósággal mellbe fogja vágni a nézőt a zene” – ígéri Ókovács. De Placido Domingo is dirigál magyar vonatkozású darabokat, és egy Háry János-keresztmetszet is színpadra kerül, tehát a balettkar, a kórus, de még a gyerekek is kipróbálhatják a végre birtokba vehető színpadot. Másnap következik Erkel Ferenc operájának, a Hunyadi Lászlónak a bemutatója, majd harmadnap a Mayerlingé, és 15-én, a nemzeti ünnepen ismét Hunyadi. Mindezeknek a próbái az építkezések miatt az Eiffelben zajlanak, ahol öt próbatermet építenek a zökkenőmentes munkához. Mindez mutatja, hogy egyelőre küzdelmes az élet az Operaház munkatársai számára, akik már egytől egyig nagyon várják a munkálatok befejezését és a nyugodt hétköznapokat.

Kép

Kép: Páczai Tamás

Ókovács is ezeket az időket várja, le nem véve pillantását az alagút végén pislákoló fényről. „Itt lesz márciusban az Ybl-díjak átadása is, terv szerint ezentúl mindig itt, az építész életművének ebben az ikonikus épületében adják át a megtisztelő építészeti díjakat. Ez alkalomból Ybl kortársainak a darabjaiból adunk ünnepi hangversenyt. Húsvétra egy új Parsifal-előadással jövünk ki, júniusban pedig végre befejezzük a Ringet, Wagner négy operából álló ciklusát. Ebből hármat már játszottunk a felújítás előtt, nagyon itt az ideje, hogy teljes legyen a sorozat. Előbb-utóbb végre mindenhol szabad lesz a pálya, és frissen felújított színpadokon, gyönyörű színházakban teljes gőzzel játszhatunk. Azt meg nagyon reméljük, hogy lassan a közönség is visszatalál majd – tévés/netes konzervek helyett házikosztot és ínyencségeket falatozni.” 

A Képmás magazin egy új sorozatot indított Közkincs címmel, amelyben Molnár-Bánffy Kata, a Képmás kiadóvezetője olyan elhivatott emberekkel beszélget, akiknek az eredményes munkája sokak számára érdekes lehet, és közkincs, ahogy a sorozat címe is mutatja: közös ügyünk, valami, amire vigyázni akarunk. A sorozat többi részét ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. márciusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció – Molnár-Bánffy Kata Instagram-posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.

Az örökösnő álarca mögött egy valós személyről, a fiatal Anna Sorokinról szól, aki Anna Delvey néven 2013 és 2017 között gazdag német örökösnőnek adta ki magát, hogy beépüljön a New York-i elitbe. Hamis csekkekkel és iratokkal csalt ki pénz bankoktól és civilektől, luxusszállodákban lakott, rengeteget költött márkás ruhákra, utazásokra. Szinte mindig volt körülötte néhány olyan gazdag „barát”, akiket észrevétlenül szipolyozhatott, s akiktől rendszeresen kérhetett kölcsön. Mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy az apja dúsgazdag, és hogy a 25. születésnapján több mint 60 millió euró üti a markát. Nem csoda, ha mindenki vele akart barátkozni.

A dúsgazdagoknak az is imponált, hogy a lány még náluk is nagyobb sznob volt, lekezelő és arrogáns stílusa, modorossága miatt kezdték el komolyan venni.

Anna fedezet nélküli hitelekből kívánt létrehozni egy alapítványt, de azon bukott el, hogy egy közeli barátját, Rachel Williamst, a Vanity Fair újságíróját is csúnyán megkárosította anyagilag, aki nem hagyta annyiban a dolgot, és kitálalt a rendőrségnek.

Anna és a problémás empátia

Csak a film vége felé döbbenünk rá, hogy Annának a legjobban nem is a pénz és a hatalom számított. A hírnév és az Insta-lájkok voltak az ő igazi motiválói. A való életben – és a filmben is – bűnösnek találták nyolc vádpontban, köztük nagy értékű lopásban, ezért 12 év börtönre ítélték (de 4 év után, 2021-ben szabadult). Nem mutatott megbánást – celebként vonult a börtönbe, és ott is celebként folytatta az életét. Bevonulása után rögtön posztolt is az Instagramra egy képet magáról, amelyhez szövegként ennyit írt: „A börtönélet annyira kimerítő, el sem tudod képzelni”. Annáról és talán a Z-generációról is elmondható – tisztelet a kivételnek –, hogy számukra csakis az a fontos, ami látszik. Az a mérvadó, amit a közösségi médiában láttatnak magukról, és amit mások életéről látnak.

Sokatmondó a Be Social tinédzserekről szóló felmérése, amely szerint a magyar fiatalok majdnem negyede, 24 százaléka szeretne influenszer lenni.

Az Annát megformáló Julia Garner zseniális színészi kvalitásairól tesz tanúbizonyságot: egyszerre szexi és hideg, lenyűgöző, figyelemfelkeltő és tenyérbemászó. Hol félénk, mint egy kislány, hol hátborzongatóan manipulatív üzletasszony. Remekül használja az arcát, minden rezdülése mesél valamit Anna karakteréről, erről a végletekig cinikus, lekezelő stílusú lányról, aki egy-egy mondatával válogatás nélkül tapos bele az emberek lelkébe.
Az alkotók elkövették azt a hibát, hogy Sorokint jó színben, egyfajta modern Robin Hoodként tüntetik fel. Pont emiatt fejtette ki aggályait a The Hollywood Reporter nevű lapnak Rachel Williams, a Vanity Fair egykori munkatársa, aki egyike azoknak, akit Anna Sorokin súlyosan megkárosított mind anyagilag, mind pedig lelkileg. Szerinte Shonda Rhimes Netflix-sorozata „problémás” empátiát válthat ki a nézőkből Anna Sorokin iránt. Az alkotók a művészi szabadságra hivatkozva védik magukat, a sorozatban pedig minden epizód elején hangsúlyozzák alkotói szabadságuk lényegét: „Minden, ami a filmben látható, pontosan így esett meg... kivéve, ami nem”.

Kép

Az örökösnő álarca mögött - Kép: Netflix

Sorokin eredetileg 320 ezer dollárt keresett volna a sorozatból tanácsadói díjként, ám New York állam 2019-ben befagyasztotta a számláit, megakadályozva, hogy bármennyi pénzzel is gazdagodhasson a Netflix műsorából. Végül ezt 2021-ben feloldották, hogy vissza tudja fizetni az áldozatainak a pénzüket.

Az alkotók gyakran kiszínezik a történeteket, amelyeket az élet írt

Így volt ez a Kapj el, ha tudsz! című film esetében is. A megtörtént eseményeken alapuló film főhősének, Frank William Abagnale-nek (Leonardo DiCaprio) lételeme a csalás, újabb és újabb személyiségeket vesz fel, hogy egy ideig teljesen azonosuljon velük.

Az 1960-as években közel 2 és fél millió dollár kárt okozott embereknek, s a gondosan kitervelt csalásaihoz az emberi naivságot és hiszékenységet használta ki. 26 országban körözték.

A filmben a szimpatikus svindlernek ábrázolt Frank azért kezd „bűnözői pályafutásba”, hogy az apja (Christopher Walken) büszke legyen rá. A valóságban azonban Abagnale soha nem is találkozott az apjával, de tetszett neki ez a megközelítés, így végül ezt írták a forgatókönyvbe.

A 2017-es év egyik kasszasikere az Ambrus Attila életét feldolgozó A Viszkis című film volt. Ambrus a kilencvenes években több ízben szegezett pisztolyt banki alkalmazottakra, és huszonkilenc fegyveres rablást vitt véghez Budapesten. Annak idején a fél ország rajongott érte, sokan egyenesen azért szurkoltak, hogy ne kerüljön rendőrkézre. Antal Nimród nem követte el azt a hibát, hogy szimpátiát akarjon kelteni a nézőkben a bűnöző iránt. A filmbéli rendőr fiktív karakter, ő teszi fel azokat a kíméletlen kérdéseket Ambrusnak (Szalay Bence), amelyeket a Viszkis életútjával kapcsolatosan a média vagy a társadalom is feltesz. „Az átlagember próbál biztonságos és kényelmes életet kialakítani magának: nem fog pisztolyt, és nem megy be vele a bankba. De vonzódunk a tőlünk távoli dolgokhoz és helyzetekhez.”

„Miért imádjuk a sci-fit? Mert valószínűleg sosem leszünk űrhajósok. Ugyanez a helyzet a bankrablós filmekkel: mi nem fogunk majd fegyvert senkire, de mégiscsak izgalmas betekintést nyerni ebbe a világba” – válaszolta a film rendezője arra a kérdésre, hogy miért szeretik az emberek annyira a valós történeteken alapuló, bűnözőkről szóló sztorikat.

Az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány egy 2019-es film, amely a több tucat nőt megölt rémről, Ted Bundyról szól. A gyilkost a rendező műveltnek és sármosnak mutatja, és ez fedi is a valóságot. Nyilván az, hogy Zac Efron játssza Bundyt, eleve megalapozza a női nézők szimpátiáját. A való életben a nők annak ellenére bolondultak a férfiért, hogy tudták, brutális gyilkosságokkal vádolják. Ő lett a körülrajongott sorozatgyilkos prototípusa, a média óriási felhajtást csinált a karizmatikus gyilkos ügyéből és tárgyalásaiból. A tárgyalóteremben Bundy ki is élvezte a rá irányuló figyelmet.

Gazemberekben látjuk a hősöket?

Problémás, hogy a filmekben, sorozatokban – és úgy általában – ezeket az embereket nem kimondottan bűnözőkként ábrázolják, pedig komoly anyagi károkat tudnak okozni, az egyéb pusztításaikról nem is beszélve. Életeket vesznek el, cégeket tesznek tönkre. Azért is vagyunk elnézőbbek velük szemben, mert – nyilván Ted Bundy kivételével – nem feltétlenül használnak erőszakot, így nem tűnnek annyira veszélyesnek. Még mindig azt gondolják sokan, hogy egyesek közülük modernkori igazságtevők, és nem bűnözők. A másik ok, amiért kialakulhat egyfajta szimpátia az irányukba, az az, hogy a gonosztevők alakja kvázi ötvöződik a mesebeli figurákéval. Az igazságos király „fent”, a furfangos szélhámos pedig „lent”, a társadalmi ranglétra alján őrködik a morális világrend fölött. Ha a morális világrend fent csorbát szenved, a népnek nem marad más választása, mint hogy lentről, a szélhámosoktól várja a védelmet. Bennük látjuk a hősöket, akik meg merik tenni azt, amit mi nem.

„A filmkészítők felelőssége, hogy ellentmondásos témákhoz nyúljanak, és készüljenek olyan filmek, amelyek egyik és másik oldalról is bemutatják az adott történelmi helyzetet vagy személyt, és felvállaljanak egy olyan ismeretterjesztő és kulturális szerepet, amely elindít a társadalomban egyfajta beszélgetést” – nyilatkozta Köbli Norbert forgatókönyvíró.

– Kultúrguanónak hívjuk a konténerbe halmozott anyagot az öcsémmel, de ezt le ne írd! Mi vagyunk azok az örökösök, akik jó szívvel adják egymásnak a műtárgyakat, annyi gyűlt össze. Félelmetes volt szembesülni azzal, mi minden van itt, a dédapám Remsey Jenő, a felesége Frey Vilma, a nagyapám Remsey Iván és a testvérei András, Gábor, majd anyám, Remsey Flóra és apám, Anti-Szabó János képei, festményei, rézkarcai… és ráadásul az enyémek is. Ennyi művésznek az egész életében keletkezett összes alkotása – ez rengeteg. Ennek a munkának édesanyám nem is mert nekivágni életében; most ránk maradt. 

– A műalkotások mellett feltűnik egy egészen impozáns méretű sítalp is… 
– Kicsit messzebbről indítok, a dédapám Gulácsy Lajos Szűz utcai műtermét jelölte meg kiindulópontnak a pályafutására nézve, ahol 15 évesen megfordult – bár nem tudott rögtön művészi pályára lépni, egyedül nevelte az édesanyja sok testvérével, és idősebb fiúként a családfenntartói szerepet is fel kellett vállalnia. Saját költségén képezte magát; abban az időben (1901.), amikor működő művészeti szalonok adtak struktúrát a művészeti életnek, bekerülhetett a kizsűrizettek szalonjába a Gresham-palotába. Az akkor épp Magyarországon tartózkodó finn festő, Akseli Gallen-Kallela, aki a hazájában a gödöllőihez hasonló művésztelepet vitt, kiszúrta a dédapám munkáit, és ösztöndíjhoz juttatta – így került Remsey Jenő Gödöllőre, és nem sokkal később követte ez a sítalp is, amely egy eredeti művésztelepi finn futóléc. Akseli Gallen-Kallela sportos ember volt, egymás után küldte ezeket a kolosszális méretű léceket – alig tudom elképzelni hogyan, talán vonattal, hogy hozzájáruljon a pezsgő sportélethez. Megjegyzem, az én lábamon is volt a léc, bár mozdulni sem tudtam vele. A család a közeli Erzsébet-parkba járt síelni, ez kuriózum lehetett akkortájt. 

– Sokat voltál itt gyerekként? 
– Itt nőttünk fel felerészt. A szüleimmel a tízemeletes házak egyikében éltünk – az öcsémmel ebbe a kertbe úgy jöttünk, akár a sherwoodi erdőbe, ez a hely menedék volt a számunkra.

A kapunál le lehetett tenni az élet nyűgjeit, itt egy másik világ kezdődött. Akkoriban a nagyapám testvérei éltek itt, a „fiúk”, akik nagy szeretettel, figyelemmel fordultak felénk. Szerettek játszani, és nem csak velünk. Nagyon jó volt itt gyereknek lenni.

De madárnak is jó volt itt lenni – ez a ház madárkórházként, állatmenhelyként is működött, András az ornitológiában is jártas volt, a Madártani Egyesület tagjaként áramütött vagy sérült madarakat táplált vissza az életbe. Érzékelték, hogy az ipar ráfolyik a világra, és sok esetben megfojtja az életet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Így jött létre a Művésztelep is anno, menedékként, szigetként? Sokat meséltek róla nektek? 
– Nem volt ilyen pillanat, hogy leültettek és elmondták a Művésztelepet, hanem az élet természetes folyásában jelentkező helyzetekhez mindig volt valakinek egy-két története, amiből számomra is megképződött ez a sajátos világ. Gyerekként egészen sokáig azt gondoltam, hogy nagyjából mindenki így él, ahogy mi: hazatérve a munkából az édesapák előveszik az ecsetet és akvarelleznek, a rokonok együtt zenélnek esténként, családi újságot készítenek és bábszínházat. Engem egyedül az zavart borzasztóan, hogy én nem tudtam olyan jó villanyoszlopot meg tetőt rajzolni, mint például Gábor; pedig órákon át ültem mellette, és próbáltam ellesni tőle. 
Ahogy a Művésztelep egészét jellemezte, úgy a családunkban is természetes adottság volt a művészet, és ez nem merült ki a képző- és iparművészet különféle ötvözeteiben (amit a dédszüleim házassága önmagában leképezett), a nagyapám és testvérei mind a Zeneakadémián tanultak. 

– A Művésztelep hivatalos korszaka 1920-ban zárult le, a te őseid mégis itt maradtak Gödöllőn. Mi történt a többiekkel? 
– Ezt a házat 1929-ben építették fel, jutányos kölcsönhöz jutva – a nagy korszak az első világháború kitörésével ért véget, ami jelentős törés volt az életükben, és nem csak a háborúellenes gondolkodásuk miatt – többeknek, így Leo Belmonte-nak is vissza kellett térnie a hazájába. 
A Művésztelep alapítója Körösfői Kriesch Aladár 1920-ban meghalt, a Nagy Sándor család pedig 1956 után menekülni kényszerült, házukat Remsey Gábor gondnokságára bízták. 
Így Remsey Jenő családi háza lett a túlélőhelyszín. Remsey Jenő 1980-ig élt – ez az ő műterme, ahol most vagyunk –, ő és a család őrizte és vitte tovább a Művésztelep szellemiségét majd’ száz éven át. 

– Mi az, ami életmódként öröklődött? 
– Nem volt regula, de jellemző volt a vegetarianizmus, amiben nem elvakultság volt, csak egyszerű felfedezés: jót tesz, ha nem eszünk mindig mindent. A természetes gyógymódok is meghatározták a gondolkodást, keresték egy-egy gyógyszer növényi megfelelőit. A kert nem díszítőelem, hanem az élet része volt, hogy saját fogyasztásra termeljenek. Ami most is abszolút kurrens: a komposztálástól a dombágyásos kertművelésig éltek mindennel, ami természetes és fenntartható. Persze a természettel való állandó kölcsönhatás volt az életmód szíve, aminek lényegi eleme a Dunán való sátrazás, kenuépítés, ebben nekem is volt részem. 

Az élni és tenni akarásuk része volt az is, hogy amikor a háború után újra itt lakott mindenki, közösen bábszínházat csináltak, hogy ne csak a nyomor uralja az életet. Arról számoltak be, hogy járva a környéket ezzel a marionettszínházzal, újra életet leheltek az emberekbe, feledtetve a sok tragédiát, visszahozva a polgári kultúra vágyott részeit. 

Régésznek éreztük magunkat az öcsémmel most, amikor kezdtük feltérképezni a ház zegzugait, titkait, és megmártóztunk ebben a gondolkodásmódban – ezt a bábot például soha életemben nem láttam korábban, ami ebben a ládában lapult. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A családodból hozod a közös gondolkodás, alkotás hagyományát. Ebből indult ki a Közös utca-projektetek is? 
– Nem könnyű szerintem, hogy valamiféle közös hang ki tudjon alakulni egy csoportosulásban. Egy műhelynek szerintem organikusan kell létrejönnie. Néhányunkban felmerült a gondolat, hogy a régi művésztelepi helyszíneket, mint a Nagy Sándor-ház és Remsey-ház, újra be kellene vonni a városi élet vérkeringésébe. A Közös utca-projekt alapötlete Révész Gabriellától származik (Magyar Szalmaépítők Egyesülete, építészmérnök – a szerk.), az volt a víziója, hogy milyen jó lenne utcahosszan egy hatalmas asztal, ami mellé leülhetnek az utca lakói vacsorázni. Csoda számba megy, hogy ezekben Covid-zivataros időben meg tudott valósulni a közösségépítésnek ez a különleges módja. Számtalan hozadéka volt ennek a hagyaték viszonylatában is, többen vették észre, hogy van itt egy dzsungel-benőtte, elfeledett világ, egy Művésztelep, ami már az új generációs gödöllőiek identitásában nem játszik szerepet. 

– Amikor bejövet ott álltunk a konténernél, azt mondtad, hogy észre kell venni, ha valami idejétmúlt. Most azt mondod, azt is észre kell venni, amikor valami kezd kialakulni. 
– Most érzem a korszakhatárt. Elmentek azok, akik életében a Művésztelep valós szerepet játszott mint folyamat – és itt maradtunk a Benjámin öcsémmel ketten. Ennek megvan a maga drámája – és ez elég hirtelen jött, ahogy édesanyám (Remsey Flóra textilművész) is 2014-ben nagyon hirtelen ment el, élete és energiája csúcsán. 
El kell gondolkodnunk a testvéremmel, hogy ezzel a hellyel mi lesz – tudunk-e bele életet lehelni újra. A fiúk (Remsey András és Gábor, a ház utolsó lakói) azt kérték, hogyha ők nem lesznek már, ne egy poros, múzeumnak álcázott siralomházzá váljon. Az a cél, hogy partot érjünk a feldolgozásban, és megteremtsük annak a lehetőségét, hogy egy műhelyélet újraéledhessen a GIM-ház és a Nagy Sándor-ház, Remsey-ház háromszögében. Olyan tempójú verseny-világban élünk, hogy komolyan fel kell tennem a kérdést a magam számára, hogy nem egy irreális dolog-e ezt újraéleszteni. 
Őrzök magamban egy képet anyámról még a gyerekkorunkból: ül az asztalnál, és nekem rajzol egy szigetet – akkoriban megrendelésre festett nekünk –, én mögötte állva átkarolom őt, és mutogatom, hogy oda még jó lenne egy gyík, amoda meg egy kaktusz. 
Most nekem kellene életet lehelnem abba a szigetbe, ami itt megmaradt. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A legnagyobb közösségi médiás segítő csoportban naponta mintegy ezer posztot kell az adminisztrátoroknak megszűrniük, rengetegen ajánlanak fel rövidebb és hosszabb távra otthont, célzott adománygyűjtő akciókat indítanak, illetve sokan számolnak be önkéntes munkájukról. Emellett a Facebook-hírfolyamban menekültekkel közös szelfik, teli bevásárlókocsik, a pályaudvaron ételt osztó ismerősök képe jelenik meg. Az összefogás, a kifogyhatatlan vágy arra, hogy az emberek tegyenek valami jót, csodálatos dolog, sok bajbajutott köszönheti a felajánlóknak, hogy a körülményekhez képest jobbra fordult a sorsa.

Ezzel párhuzamosan sokan azért kezdtek szorongani, mert nem áll módjukban a jelenlétükkel vagy az ingóságaikkal részt venni a menekültek támogatásában. Egyesek úgy érzik, ők nem elég jó emberek, és kétségeik vannak afelől, hogy tényleg mindent megtesznek, amit lehet.

Kovács Orsolya pszichológus szerint az ismerőseink hírfolyama által kiváltott szorongás a legősibb társas motívumunkhoz, a valahová tartozáshoz kapcsolható. „Mindenkiben munkálkodik az ösztön, hogy nem akar kilógni a sorból. Ha nem tartozunk azokhoz, akiket követendő példának tartunk, jelen esetben az önkéntesekhez, adakozókhoz, akkor automatikusan átpakoljuk magunkat abba a kategóriába, hogy nem vagyunk elég jók. Ez rosszul hathat az énképünkre, megkérdőjelezhetjük a saját értékességünket” – magyarázza a Be Balanced Pszichológiai Pont szakmai vezetője, majd hozzáteszi, hogy most egyébként is nagy a bizonytalanság körülöttünk, ezért mindenkinek megemelkedett a szorongásszintje.

A pszichológus hangsúlyozza, a bűntudatról is úgy érdemes gondolkodni, mérlegelni, hogy vajon azért jelez-e nekünk, mert van vele dolgunk. Ez a fajta bűntudat jó, mert az empátiából táplálkozik, abból, hogy át tudom érezni, hogy másoknak rossz, és tenni akarok értük valamit, aminek meg szeretném keresni a módját.

„De a bűntudat nem mindig azt jelzi, hogy nekem muszáj is csinálnom valamit. Lehet, hogy arra kell rájönnöm, hogy ez a túlzott érzés a félelmeimből vagy a tehetetlenségemből fakad. Ez bénító tud lenni, és nem támogat abban, hogy megtaláljam a segítség útját” – teszi hozzá a szakember. Kovács Orsolya azt tanácsolja, hogy ha a közösségi médiát látva erősödik bennünk a szorongás azzal kapcsolatban, hogy nem tudunk annyi mindent felajánlani a rászorulóknak, mint szeretnénk, érdemes megállni egy kicsit, és tudatosítani, hogy amit a Facebookon látunk, az mindig a kiugró példa.

Az, hogy sok témába vágó poszt jön szembe velünk, még nem jelenti azt, hogy a környezetünkben mindenki képes szállást, fuvart, önkéntes munkát ajánlani, csak mi nem, azt pedig végképp nem, hogy mindenkinek kötelessége is az aktív jelenlétével helytállni a konfliktus rendezésében.

„Nem vagyunk attól rossz emberek, ha nem tudunk a teljes jelenlétünkkel közreműködni a segítésben. Ha én együttérzek a fejemben az emberekkel, vagy imádkozom értük, vagy kisebb összeget utalok a szervezeteknek, mert nem tehetek mást, az is szolidaritás. Lehet, hogy otthon vagyok a gyerekemmel, és nem áll módomban az, hogy személyesen odamenjek a határhoz vagy a pályaudvarra, mert valakinek otthon is gondoskodnia kell a fizikai és lelki szükségletekről. Ilyen helyzetben vannak emberek, akiknek el kell fogadniuk, hogy mások most, ebben a percben aktívabban és közvetlenül tudnak segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy az ő életükben nem volt vagy lesz olyan helyzet, amikor a viselkedés szintjén is be tudtak vagy tudnak avatkozni. Mindenkinek meg kell találnia azokat a kereteket, amelyek között úgy tud segíteni, hogy közben nem hanyagolja el azok igényeit, akik számára fontos, hogy egy ilyen konfliktushelyzetben ő elérhető legyen” – magyarázza Kovács Orsolya.

A pszichológus úgy véli, hogy a posztolás addig jótékony hatással bír, amíg motivációt ad másoknak, és annak az ügynek a hírét viszi, amelyet az illető képviselni akar. A jelenlegi helyzetben fontos, hogy megtaláljuk azokat a kereteket, amelyek között a leghatékonyabban tudjuk támogatni a rászorulókat. Legyen szó kisebb pénzadományról, egy-egy jó szóról vagy imáról, minden segítség jól jön ebben a bizonytalan és szomorú szituációban, amit a háború hozott Európára. 

A hivatásos segítő szakemberek mindenkit arra kérnek, hogy körültekintően tájékozódjanak a felajánlásaik előtt, hogy az adományok valóban célba jussanak, és oda menjen a segítség, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Az elengedés persze nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a fájdalomról vagy rossz érzéseinkről, ahogyan azt sem, hogy valami már nem a miénk. Inkább belső békénk, szabadságunk elérésének eszköze. Egy döntés, amelyet komoly belső munka követ. Számomra egy megnyugvást hozó folyamat, amelynek során megengedem magamnak a megbocsátást és azt, hogy mindaz, amit elengedek, már nem mérgezhet tovább. 
A megbocsátás a gyászmunka része, amely segít nyugalmat és békét találni. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerem fel a sérelmeimet vagy veszteségeimet. Inkább arról van szó, hogy megadom magamnak a lehetőséget arra, hogy a megbocsátás nyomán új lehetőségek szülessenek. 
Elvált szülők gyermekeként nagy szükségem van a megbocsátás eszközére. Hosszú ideig dacos kislányként haragudtam édesapámra, amiért 10 éves koromban elköltözött a családunktól, és kettesben hagyott minket édesanyámmal.

Úgy éreztem, már nem számítok neki, és az ebből eredő fájdalmat, dühöt és csalódottságot közönnyel lepleztem, és megfelelési kényszerbe fojtottam. 

Felnőttként megértettem, hogy nem tudom visszahozni a múltat, de ha esélyt szeretnék adni a jövőnek, szükség lesz sértettségem elengedésére és arra, hogy megbocsássak az édesapámnak. Az erre irányuló racionális döntésemet komoly érzelmi munka követte, amelynek során elsirattam a gyerekkorom elmulasztott pillanatait, az együtt nem töltött időt és a köztünk kialakult érzelmi szakadékot. 
Rájöttem azonban arra is, hogy itt nemcsak az édesapámról van szó, hanem rólam is, magamnak is meg kell bocsátanom. Magam elé képzeltem a kislánykori önmagamat, aki karácsony napján durcásan fogja a kezében a telefont, és nem hajlandó tárcsázni az édesapja számát, mondván minek hívjam fel. Elképzeltem, mit érzett ez a kislány akkor: magányt, kétségbeesést, de leginkább félelmet. Amikor mindez világossá vált, és át tudtam érezni a kislánykori önmagam érzéseit, egyszerre el tudtam engedni a feszültséget és azt az évtizedes fájdalmat, amit gyerekkorom óta magammal hordoztam. 
Ezután magam elé képzeltem a 20 évvel ezelőtti édesapámat, és megpróbáltam beleélni magam, mit érezhetett a válás időszakában. Sosem beszéltünk erről, mégis úgy képzelem, neki is rettenetesen nehéz volt elhagyni a családját, még akkor is, ha egyre kevesebb érzelmi szál fűzte őt oda. Akkor világossá vált, hogy bármennyire szeretnék empatikus lenni, bármennyire szeretném megérteni a miérteket, a történetnek ezt a részét nem nekem kell feldolgozni, ezek az érzések nem az enyémek. Az én feladatom, hogy a saját érzéseimet feldolgozva továbblépjek. 
És hogy mit jelent számomra a továbblépés? Tiszta, szívből jövő nyitottságot és szeretetet mind az édesapám, mind önmagam felé. Azt az elhatározást, hogy minden találkozásban, üzenetváltásban vagy telefonhívásban új lehetőséget látok, lehetőséget arra, hogy apa és lánya újrakezdik mindazt, ami évtizedekkel ezelőtt megszakadt. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2021. június 21-én súlyos tragédia történt Zalaegerszegen. Az Andráshida SC 18 éves igazolt játékosa, Hegedüs Viktor Marcell az első alapozó fociedzés közben rosszul lett, és összeesett a pályán. Társai azonnal megkezdték az újraélesztését, valamint a defibrillátor használatát, a mentők is hamar a helyszínen voltak, de Viktort már ők sem tudták visszahozni az életbe.

18 és fél év adatott meg neki, s a családi házuk közvetlen szomszédságában lévő focipályán vesztette életét.

Ami különösen fájó: most is élhetne még, ha egy speciális szűrővizsgálattal időben megállapítják szívrendellenességét. Viktor ugyanis non-compact cardiomyopathiában szenvedett, de mindezt a családja csak a halála után tudta meg az orvosoktól.

Szívizombetegség

A non-compact cardiomyopahtia egy szívizombetegség, lényege, hogy a szív fejlődése során a bal szívkamra izomfejlődése „megakad”, ezáltal csökken a szív pumpafunkciója, az összehúzódás ereje. Ez egy fejlődési rendellenesség, genetikai betegség, azaz magzati korban alakul ki.  Enyhe és súlyosabb formái is vannak.

Az amatőr és a profi sportolóknak rendszeresen kötelező sportorvosi vizsgálatokon részt venniük. Így volt ez az NB III-ban játszó Viktor esetében is. „Sem a normál szűrővizsgálatokon, sem a sportorvosi vizsgálaton soha nem szűrtek ki semmi ilyesmit. Igazolt sportoló volt, részt is vett minden orvosi vizsgálaton” – magyarázza kérdésemre Toplak Tímea, aki Vajda Szilviával, Viktor édesanyjával közösen a fiú emlékének ápolására és a sokoldalúan talentumok támogatására, valamint figyelemfelhívási céllal alapítványt hozott létre.

Ez a Hegedüs Viktor Marcell Emlékére Alapítvány – a sokszínű tehetségekért.

Foci, néptánc, sakk

„Azt gondolom, szülőként mindenki kiegyezne egy ilyen gyerekkel. Jól tanult, sportolt, és ami ezeknél fontosabb, emberként is nagyon tisztelettudó volt. Kifejezetten egészségesen élt, odafigyelt a táplálkozására, sokat sportolt, soha nem dohányzott, nem voltak káros szenvedélyei” – mesél Viktorról az alapítvány kuratóriumi elnöke.
Nem csak a futballban volt tehetséges, a Zalai Táncegyüttesben néptáncolt, amellyel a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató döntőjéig is eljutott. Korábban sakkozott, és állandó résztvevője volt a diákolimpiáknak. 2013-ban lehetősége nyílt Polgár Judit nemzetközi sakknagymesterrel, sakkolimpiai bajnokkal játszani száztáblás szimultán keretében, ekkor tiszteletbeli sakknagykövet címet kapott. Később játszhatott Polgár Zsuzsával, valamint példaképével, Lékó Péterrel is. 2020-tól pedig gyerekeket oktatott, amit a járvány alatt online is folytatott.

Kép

Hegedüs Viktor Marcell - Kép: HVM Alapítvány

Az emlékére létrehozott alapítványt múlt ősszel jegyezték be. Minden évben szeretnének egy Viktorhoz hasonlóan sokoldalú, tehetséges fiatalt anyagilag támogatni. Pár héten belül felkerül az alapítvány oldalára az első pályázat, amelyre a környékbeli fiatalok jelentkezhetnek majd.

De itt nem állnak meg, ugyanis kiemelt céljuk az is, hogy felhívják a sportoló gyerekek szüleinek figyelmét a szűrési lehetőségekre.

A szív MR-vizsgálat lenne a megoldás

Sajnos a non-compact cardiomyopathia esete nem olyan egyszerű, hogy valaki időpontot kér, besétál a kórházba, és elvégzik a vizsgálatot. A betegség ugyanis csak szív MR-rel (mágneses rezonancia) mutatható ki. A rendellenesség ráadásul olyan ritka, hogy a szűrése nem indokolt. „A rutin sportorvosi vizsgálat során végzett EKG felvetheti szívizombetegség gyanúját, amelyet az ultrahang megerősíthet, csak ezt követően indokolt az MR-vizsgálat” – írta kérdésünkre dr. Ablonczy László, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (GOKVI), Gyermekszív Központ osztályvezető főorvosa. Ha indokolt, akkor államilag támogatott formában elvégezhető a vizsgálat.

„Ha viszont nem látják indokoltnak, akkor magánúton 200 ezer forintba is kerülhet” – tudom meg Toplak Tímeától. „Persze, ha a gyerek élete vagy a sportolói karrierje a tét, ez sem elérhetetlen összeg. De mi azoknak szeretnénk a későbbiekben segíteni, akik nem engedhetik meg maguknak” – teszi hozzá.

Az egész hazai sportorvosi rendszer megreformálását nem tartják reális célnak az alapítványnál. „Arra, hogy minden sportoló gyereket alávessenek ennek a vizsgálatnak, biztosan nincsen forrás. De el tudnék képzelni egy kérdőíves kikérdezést a sportorvosnál, ami nem jelent pluszköltséget. Például a családi előzményekre kellene rákérdezni, és esetleg a szülők figyelmét felhívni, hogy milyen célzott vizsgálatokkal tudnának egy hasonló tragédiát megelőzni” – magyarázza Tímea. „Úgy tudom, hogy ennek a vizsgálatnak a kiértékelése komoly orvosszakmai hátteret kíván. Hosszú várólista van rá az állami kórházakban, és kifejezetten akkor végzik, ha valami komoly gyanú merül fel” – folytatja.

Kizárt a versenysport

„A versenysporttal a szívizombetegség általában nem egyeztethető össze, esetleg egy-egy ritka esetben, ha csak enyhe rendellenességről beszélünk. Gyermekkorban nem igazán ismerik fel, ugyanis kezdetben csak ritkán okoz tünetet. Pontos diagnózist csak a szív MR ad, viszont, ha ezt még korai életkorban csinálják, nem biztos, hogy kimutatja” – közölte dr. Ablonczy László. Budapesten, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetben külön szívizombetegség-ambulancia működik gyermekek számára.

Viktor januárban ünnepelte volna a 19. születésnapját. Ha még köztünk lenne, épp a tavaszi érettségire készülhetne…

Ámulva nézzük az olasz konyhát, hiszen ételeik egyszerre finomak és egészségesek. Igazi jelképe ennek az olívaolaj, amelyet már mi is előszeretettel locsolunk salátáinkra. A magyar paraszti ételeket nézve azonban nagy felfedezést tehetünk: nekünk is van mire büszkének lenni.

A böjt jelentőségét akkor láthatjuk igazán, ha megnézzük, hova vezet, ha nem tartjuk. Az kézenfekvő, hogy a mértékletesség és az önfegyelem mennyire hiányzik mindennapjainkból. Ám volt egy másik fontos hozadéka is a hústól és az állati eredetű ételektől való tartózkodásnak, amely már nemcsak a lelket, hanem a testet is karbantartotta.

Egészséges egyszerűség

A böjtben olyan anyagoktól is megkímélték magukat őseink, amelyek túlzott fogyasztása komoly problémákat okozhat– ahogy azt napjaink népbetegségeinél láthatjuk. A vaj és a zsír például telített zsírsavakat tartalmaznak, ezek pedig feleslegként lerakódnak szervezetünkben, elzárják az ereket, növelve így a koleszterinszintet és a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. A böjtöt szigorúan (és nem csak húsvét előtt) megtartóknak viszont nem kellett emiatt aggódniuk: a magyar háztartások telítetlen zsírsavakban és más jótékony összetevőben gazdag (például omega3 zsírsav) olajat használtak ilyenkor. Ezek általában helyben, nem egyszer a kiskertben termesztett, másra is használt növényből készültek. Mivel sajnos mára szinte teljesen kiveszett konyhánkból, bővebbet ezekről régi szakácskönyveinkből, emlékiratokból és Selmeczi Kovács Attila olajnövény-kultúráról szóló monográfiájából tudhatunk meg.

Régi klasszikusok: len és kender

A lent a ruhakészítés mellett olajsajtolásra is használták, ezért jóformán mindenhol termesztették, legyen szó Erdély, Felvidék, Baranya vagy Tolna falvairól. Jutott belőle a nemesi udvarokba is, a 17. századi erdélyi főúr, Bethlen Miklós káposztával ette megfázás esetén. Később kereskedtek is vele – Orbán Balázs például a háromszéki székelyeket említi meg ennek kapcsán. A lenolaj tehát hosszú évszázadokig a magyar konyha fontos része volt és vigyázta fogyasztói egészségét. A modern orvostudomány légúti problémák kezelésére, az agyműködés serkentésére, a szív- és érrendszer védelmére ajánlja. Rézi néni 1876-os receptje szerint így készülhet vele saláta: „végy friss besavanyított káposztából egy tányérral, de a levét is hozzá, adj reá szeletekre vágott kemény tojást és egy darabokra vágott heringet, öntsd meg jól a káposztát friss, hidegen sajtolt lenolajjal és add a salátát az asztalra.” Mint látható, még 19. századi szakácskönyveinkben is találkozhatunk vele, bár ekkorra már elvesztette egykori jelentőségét: kiszorították a nagybirtokon termesztett, egyszerűbben tartható növények.

Hasonló története van a kendernek. Magját baromfi etetésére és saját célra egyaránt használták. Sajtoltak belőle immunerősítő hatású olajat (ennek Erdély, Vas és Szatmár megye parasztjai voltak legfőbb használói), de nyersen is rágcsálták fájdalomcsillapító hatása miatt. Ezenkívül főztek belőle levest és mártást, ahogy azt a csáktornyai Zrínyi-udvar szakácskönyvében olvashatjuk. Ehhez kenyérrel és hagymával kellett megfőzni a kendermagot.

Makk és mák

Az előzőektől eltérően a makkolaj használata szórványos volt, kimondottan tájétel: Vas és Pozsony megyékben, a Bakonyban, Borsodban és a Székelyföldön fogyasztották, vagyis, ahol hozzájuthattak az erdőn a makkhoz. Nagyváti János 18. századi leírása nagyon érdekes, ebből kiderül, hogy kenyérre kenve is ették – akárcsak olasz vidéken az olívaolajat. Hasonló adatunk van az 1930-as évekből, ekkor kőkorsóban tárolták és zsír helyett fogyasztották a makk olaját a Bakony szegényei. Azonos okokból éltek vele a Hargita lábánál élő székelyek, egy évtizeddel később.

A mákolaj szintén nem tudott széles körben elterjedni, noha újságcikkekben próbálták népszerűsíteni. Mivel sok gondozást igényel, csak kerti termesztésre volt alkalmas, nagygazdaságoknak nem érte meg vele foglalkozni. A mákot ezért kiskertekben tartották, termesztése asszonyi munka volt (ezt ráadásul – a jó termés érdekében – szótlanul kellett végezni a népi hiedelem szerint), olaja ugyanakkor meghálálta az odafigyelést: egy elsősorban nőket érintő betegség, a csontritkulás természetes gyógyszere. Emellett idegerősítő, nyugtató és már a 16. századi füves könyvek rögzítették jótékony hatását. Konyhai alkalmazásáról 1794-ben ezt jegyezték fel: „az olajütők örömöst ütnek mákmagból olajat, mivel a ruhát igen kevéssé fogja meg. A mákmagból lett pogácsákat igen nagyon dicsérik levesben a cselédek számára. Vessen az ember egy darabot egy kevés sóval forró vízbe, keverje fel, s mindjárt készen van a leves.”

Tökmag

Más újvilági növényekkel összevetve meglepően korán, a 16. századtól megindult termesztése hazánkban a töknek. Két évszázaddal későbbi időből van adatunk arról, hogy ennek magjából szokás olajat sajtolni, Veszelszky Antal írja: „a magvából már ma sok helyen Magyarországban olajt ütnek és zsír helyett élnek vele. Én Túron [Somogy megye] magam is ettem 1781-dikben tökmagolajos laskát, és semmi kedvetlen ízét nem tapasztaltam. Be sok jó pénzt lehetne belőle szerezni, ha a provatzai olajt megelőzhetnénk a tökmag olajával!” A 19. század elejére a len és a kender mellett ez a legfontosabb növényi olajunk, a század közepén azonban megjelent előbb a repce, majd a napraforgó, ezeket pedig már nagy területen is lehet termeszteni, és könnyen kinyerhető az olajuk. 

A kisebb gazdaságokat felváltó, egyre nagyobb léptékben gondolkozó élelmiszeripar így szép lassan kiszorította a korábbi, egészséges növényi olajokat. Ezek némelyike ugyan még a hagyományos népi ételekben megmaradt, a szocialista menzakonyhát és az olcsó margarinokat azonban már nem tudta legyőzni. Jó hír, hogy teljesen nem tűntek el és napjaink egészségtudatos táplálkozása ismét e régi kedvencek felé fordult.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Amikor megérkezik egy vonat, az önkéntes tolmácsok kiállnak a peron szélére, kezükben a táblával, amelyen ez áll: „perekladacs”, azaz tolmács. Miklós is közéjük tartozik, orosz származású, meg is mutatja az útlevelét. Több mint egy hete van kint a pályaudvaron, amikor befut egy újabb menekültekkel teli szerelvény a csarnokba. Felhívja rá a figyelmem, hogy dugjam el a diktafont, mert az emberek amúgy is félnek. „Hello Mister, can you help me?” – szólítja meg egy színesbőrű férfi Miklóst, útbaigazítást kérve, hol tudna egy tovább haladó vonatra jegyet váltani.

Az érkezők többsége továbbmegy

A tolmácsok közül többen is segítenek az utasoknak leemelni nehéz csomagjaikat a vonatról. A segélyszervezetek szintén a peronon fogadják az érkezőket, élelmet, frissítőt osztanak az elcsigázott embereknek, sokaknak van szükségük higiéniai cikkekre is. Miután az utasok leszállnak a vonatról, továbbfaggatom Miklóst. Azt mondja, az utasok kérései sokrétűek: van, akinek a hosszú út során megbetegedett a gyermeke, a kicsiket igyekeznek helyben ellátni a Bethesda Gyermekkórház kitelepült önkéntes orvosai. Bakancsos Edit aneszteziológus elmondja: a menekülni kényszerülő szülők a gyermekeiknek általában láz- és fájdalomcsillapítót kérnek, de gyakori, hogy pelenkára van szükségük.

A legtöbb utasnak elsősorban információ kell, hol találja a nagykövetséget, hogyan jut el a repülőtérre, az autóbusz- vagy egy másik vasúti pályaudvarra, hol találhat fuvart vagy szállást. Sokan határozott céllal érkeznek, csak átszállnak Budapesten, és már mennek is tovább Prágába, Bécsbe, Berlinbe a rokonaikhoz.

Miklós tapasztalatai alapján a fővárosunkba érkezők 80 százaléka még folytatja az útját.

Mások viszont egyáltalán nem tudják, mi lesz velük, nekik támogatásra, szállásra van szükségük. Miklós ilyenkor segít átmeneti szállást keresni, egy alkalommal például két ukrán hölgy keresett magának és a gyermekének szállást, a tolmács pedig a booking.com-on keresztül talált számukra megfelelőt. Miklós busszal el is kísérte a menekülteket a Ferenciek terén található hostelbe. Nyomatékosítja: lényegében azért vannak ők itt, hogy segítsenek mindenben, amiben csak lehet.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Egy napig nem isznak – van, aki hét gyerekkel jött

A háború kitörését követően szinte rögtön kijött segíteni honfitársainak Natalija, aki 20 éve érkezett Ukrajnából. Korábban Kijevtől délre, Cserkasziban élt, 18 éves kora óta tartózkodik Magyarországon, itt tanult meg magyarul. Ma az ukrán önkormányzatnál dolgozik. Segít jegyet venni, szállást keres azoknak, akiknek elképzelésük sincs arról, mi lesz velük, csak azonnal elindultak, ahogy a vidéküket is elérte a háború. Először a kárpátaljaiak érkeztek, idézi fel, majd nem sokkal később megjelentek azok is, akik az ország belsejében élnek: Kijevben, Harkivban, Marjupolban. Sokan 2-3 napig is úton vannak, mire elérik a Nyugati pályaudvart.

Előfordul, teszi hozzá Natalija, hogy a menekülők akár 24 órán át sem jutnak ivóvízhez. „Rengeteg kisgyermek érkezik, az egyik nap egy anyuka hét gyermekkel szállt le a vonatról” – emlékszik vissza a középkorú hölgy.

A tolmács nem csak a nyelvi nehézségekben segít

Nemrég érkezett Kárpátaljáról a beregszászi diák, Tamás, aki jelenleg a nővérénél lakik Budapesten. Már az elején elhatározta: amíg a krízis tart, mindennap a Nyugatiban lesz. Amióta tolmácsol, sokféle helyzetben kellett segítenie. Egy család Pozsonyba szeretett volna továbbutazni, de csupán öt percük maradt a vonat indulásáig, és még nem volt jegyük. Tamás tudta, hogy alapesetben már nem is tudnának váltani, mert a pénztáraknál egész nap hosszú sor áll.

Ezért megkérdezte a kalauzt, meg tudnák-e várni a családot, amíg jegyet vesznek. Sikerrel járt.

A legszívbemarkolóbb jelenet az volt számára, amikor egy hölgy sírva fakadt, miután leszállt a vonatról. Beszélgetésünk alatt egy marokkói diák szólítja meg ukránul, a tolmács telefonját kéri kölcsön, mert elhagyta a sajátját. Ám mint kiderül, ez még csak a kisebbik baj: barátaival a Keleti pályaudvarról indultak volna Prágába, a jegy azonban az ismerőseinél volt, akikkel elveszítették egymást, és telefon híján nem is tudja elérni őket. Tamás készülékén igyekszik megkeresi diáktársait a közösségi oldalakon.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Szása magyar állampolgár, de folyékonyan beszél oroszul, s bár az ukránok és az oroszok szeretik eltérőként definiálni a nyelvüket, azért bőven elég az átfedés ahhoz, hogy ki-ki a maga nyelvén beszélve szinte maradéktalanul megértse a másikat, így a fiatal lány is képes kamatoztatni a nyelvtudását. Egy család éppen fuvart keresve fordul hozzá, mert nem tudnak eljutni a lefoglalt szállásukra.

Szása nem faggatja az utasokat, azt mondja, nem akar sebeket feltépni.

Arról beszélgetünk, hogy úgy tapasztalja: a tolmácsok proaktívak, igyekeznek támaszt nyújtani, ha úgy látják, szükség lehet a nyelvtudásukra. Szása legtöbbször türelmesen megvárja, amíg megszólítják azok, akiknek szükségük van valamire, és híján vannak nyelvtudásnak, de volt már példa arra is, hogy közbeavatkozott, mert észrevette: egy magát angolul megértetni próbáló utas nem járt sikerrel az egyik önkéntesnél. Orosz tolmácsolással végül elérte a célját.

Mindenkinek az élete a tét

Több napja jár ki Márta, az ukrán nemzetiségű vevőszolgálatos is a Nyugatiba, ő 20 éve jött el Lembergből, hogy nálunk kezdjen új életet. A magyarországi ukrán egyesülettől értesült arról, hogy a vonattal menekülő honfitársainak segítségre van szüksége. „Az itt élő ukránok összetartanak” – szögezi le. Ő is úgy tapasztalja, hogy a legtöbben céltudatosan érkeznek az országba: vagy továbbmennek nyugatra, vagy itt élő rokonaiknál szállnak meg.

„Sok érdekes esettel találkoztam, de volt egy idegtépő pár óra, ami sokunkat megviselt.

Egy itt élő család a Kijevben tanuló fiukat várta. A vonatról, amellyel érkeznie kellett volna, azonban nem szállt le. Édesanyját órákon keresztül nyugtattuk, mert nem tudott semmit a gyermekéről.

Szerencsére a következő vonattal megérkezett a fiú, mint utóbb kiderült, nem fért fel az előtte indulóra, ám erről már nem tudta értesíteni édesanyját” – meséli Márta.

Az emberek, akik Magyarországra menekülnek, azt gondolják, nem biztos, hogy lesz hová visszamenniük. „Egy fiatal srác Harkivból jött, azt mondta, mindennap nézi a híreket, figyelve, hogy a bejátszásokban mutatott képeken az ő házát látja-e lebombázva vagy sem” – oszt meg egy másik szomorú történetet a szőke hölgy. Olyan esettel is találkozott, amikor a hazaszeretet felülírta a biztonság iránti vágyat: egy fiatal férfi visszafelé akart indulni, mert harcolni akart Ukrajnáért.

Kérlelték, várjon reggelig, akkor direkt járata lehet, de a férfi az első vonattal indulni szeretett volna, azt mondta, neki minden perc számít.

Élelmiszerhiány, lebombázott új otthon

Stefánia még a háború kirobbanása előtt érkezett, de pár nap múlva ő is szeretne visszatérni szülőföldjére. Az önkéntes tolmács azt mondja, azért, mert ott még többet tud segíteni, mint Budapesten. Nagyszüleit Ungváron hagyta, aggódik értük. Kárpátalján, ahová még nem ért el a háború borzalma, sok, az ország keleti részeiről érkező család vett ki házat, próbálják ott átvészelni a válságot. Nagymamájától úgy értesült, hogy kisebb káosz alakult ki a városban, néhány alapvető élelmiszert, mint például cukrot, nem lehet kapni.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A fiatal, magas Denis feltűnő jelenség, könnyen megtalálják a segítségre szorulók. Másfél éve tartózkodik Magyarországon, fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozik – az EU Európai Szolidaritási Testület programja keretében dolgozik nálunk. A háború kitörése és az első menekültek érkezése óta kint van a pályaudvaron, esténként, a napi munka után érkezik. Több száz embernek segített már, köztük mozgássérültnek is.

Találkozott nagyon kemény élettörténetekkel, például egy fiatal pár csupán két hónapja vásárolta meg az új otthonát, amit pár napja lebombáztak.

Kézzelfogható személyes tragédiák

A riport elején már megszólaltatott Miklóssal futok össze ismét. Azt mondja, ő is találkozott olyanokkal, akiknek lebombázták az otthonát, egy bortermelőnek pedig a szőlőit pusztították el az aknák. Akik Harkivból és Odesszából érkeznek, arról számolnak be, hogy a városaikat szinte a földdel tették egyenlővé az orosz rakéták. Miklós olyan ukrán nővel is beszélt már, aki elveszítette a férjét a háborúban, majd elmenekült Ukrajnából a gyermekével, gyakorlatilag pénz és kilátások nélkül.

Miklós két családot is befogadott albérletébe a főbérlője engedélyével: egy házaspárt a kétéves gyermekükkel, és egy idősebb párt. A befogadott menekültek négy napig utaztak egyfolytában, mire elérték a magyar fővárost. Először Lengyelország irányába indultak, de onnan nem mentek tovább vonatok, ezért átirányították őket Szlovákiába. Mivel grúz nemzetiségűek, és csak grúz papírokkal rendelkeztek, az ország nem tudta őket fogadni. Így továbbindultak Záhony felé, ott jöttek át Magyarországra. A grúz menekültek a hálájukat úgy fejezték ki, hogy Miklós emberségét megosztották a Facebookon.

„Mostanáig több mint kétezer önkéntes jelentkezett nálunk, közülük nyolcvanan a tolmácsolásban segítenek, ukránul, oroszul, angolul. A tolmácsaink váltásban, folyamatosan dolgoznak a Nyugati pályaudvaron és Záhonyban egyaránt” – közölte érdeklődésünkre Dobis-Lucski Zsófia, a Magyar Református Szeretetszolgálat kommunikációs referense. Hozzátette: az önkéntesek a tolmácsolás mellett rakodási munkára, szállítási feladatokra, segítő ponton önkéntes munkára, szálláshely-felajánlásra, egészségügyi vagy pszichológiai segítségnyújtásra is vállalkozhatnak.

„Wéber Anikó »Az osztály vesztese« című könyve nagyon közelről érintett engem. Mégpedig azért, mert én is egy 5. osztályos fiú édesanyja vagyok. Aki, amikor meglátta a könyv címét, nevetve mondta, hogy »Ez a könyv akkor rólam szól!« Ő csak nevetett, nekem pedig összefacsarodott a szívem. És eszembe jutott, hogy minek van nap mint nap kitéve az iskolában. Ha játszik a többiekkel, akkor sokszor szándékosan fellökik, ha nem játszik, hanem olvas a szünetben, akkor előfordul, hogy kinevetik, csupán azért, mert olvas. Ha fellökik és elszakad a nadrágja, akkor sem kel senki a védelmére, még az iskola pedagógusai sem, mert legtöbbször ők a szünetekben beszélgetnek egymással. Ha ő védené meg saját magát, akkor szerencsétlenségére azt éppen észrevenné egy tanár, és akkor még ő kapna fejmosást. Ha nem vesz részt a durva fiújátékokban, akkor kiközösítik, ha részt vesz, akkor esetleg alul marad, mert se nem egy verekedős, se nem egy harcias gyerek. Ha éppen ezért a lányokkal beszélget, akkor ismét előfordul, hogy nevetség tárgya lesz a fiúk körében.

Kemény könyv volt ez, arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy gyermekünk áldozattá váljon! Ne intsük le, ne bagatellizáljuk el, ha panaszkodik valamilyen őt ért sérelemről!

Hallgassuk meg, találjuk meg a megfelelő vigasztalást, erősítsük meg és segítsünk neki, tudja, hogy ránk mindig, mindenben számíthat! Ajánlott olvasmány minden pedagógusnak, minden szülőnek és hasonló korú gyereknek!” – írja Bea, egy ötödik osztályos kisfiú édesanyja Az osztály vesztese című ifjúsági regényről a moly.hu-n. 

A vajai fiú 

2021. szeptember 6-án láttam meg a posztot, amit sok ismerősöm megosztott a közösségi médiában. A bejegyzésben a kétségbeesett édesanya, L. Edina segélykiáltását olvashatta az ország, amiben tizenhat éves fia eltűnéséről írt. A poszt miatt sokan úgy hajtottuk álomra aznap a fejünket, hogy azt kívántuk, legyen jó vége a történetnek, és szóljanak másnap arról a hírek, hogy Gábor épségben hazakerült. Sajnos nem így történt. A fiú önkezűleg vetett véget életének, másnap felakasztva találta meg nevelőapja. A hír az egész magyar társadalmat sokkolta. Bár gyakran olvashattunk arról az interneten, hogy az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában, Ázsiában történnek ilyen szörnyű esetek, de nem itt, nem nálunk, nem a magyar iskolák falai között. Pedig a kortárs bántalmazás régóta létező probléma itthon is, egy 2018-as UNICEF-jelentés szerint a tizenhárom és tizenöt év közötti magyar gyerekek ötvenegy százaléka vett már részt valamilyen formában iskolai zaklatásban. 
„Amikor megtudtam, hogy mi történt, arra gondoltam, milyen reménytelen helyzetben lehetett a fiú, aki nem látott más kiutat, hogy megszüntesse a szenvedését.

Aki öngyilkossági késztetésekkel küzd, valójában nem a halált vágyja, hanem másként szeretne élni, a fájdalmaitól megszabadulni.

Minden gyerek megérdemli, hogy olyan környezetben lehessen, ahol megtapasztalhatja a biztonságot, az elfogadást és a szeretetet” – magyarázza Borbély Lilla. 
A Be Balanced Pszichológiai Pont szakértője arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a jelenség egyáltalán nem újkeletű, a szekálás ma már az internetnek köszönhetően nem ér véget az iskola falain belül. Egy kínos fotó, kellemetlen történet másodpercek alatt valakinek a telefonján landolhat, ahogy az áldozat is a nap bármely időszakában ki lehet téve bántó üzeneteknek. A pszichológus hangsúlyozza, hogy a kirekesztésnek is új teret adhat az internet, például a Facebook-csoportokon keresztül. Ezt Wéber Anikó is megerősítette, aki első regényében, Az osztály vesztesében az iskolai szekálás, vagyis a bullying jelenségét járta körül. Anikó az egyetem után egy pesti általános iskolában helyezkedett el, ahol napközis tanárként is dolgozott, így beszélgethetett a gyerekekkel arról, hogyan érzik magukat az iskolában. 
„Egyik kollégám mesélte, hogy volt, aki az osztályban külön Facebook-csoportot hozott létre, amiből kizártak egy gyereket, akiről bántó dolgokat írtak a csoporton belül, majd ezt el is mondták neki. De az is előfordult, hogy füzetet vezettek egy kislányról, amiben mindenféle gonosz dolgokat írtak róla” – osztja meg tapasztalatait az író, aki szerint a fizikai erőszakot könnyebben észreveszik a pedagógusok, a lelki terror viszont sokszor rejtve marad a felnőttek előtt, így a probléma kezelése is nehezebb. 
Borbély Lilla szerint bárkiből válhat céltábla, az áldozatok nem butábbak vagy csúnyábbak a többieknél, viszont lehetnek szorongóak, így a bántók könnyen ráéreznek a „nyomógombjaikra”. „Lehet, hogy több osztálytárs­nál megkezdik a szekálást, de ők nem a kívánt módon reagálnak, például megvédik magukat, vagy nevetnek a dolgon. Ugyanakkor a bullying sokkal inkább a közösségről szól, hiszen a kiegyensúlyozatlan erőviszonyokon alapul, és a leggyakoribb célja a népszerűség vagy a hatalom megszerzése” – teszi hozzá a szakértő. 
A pszichológus arra is felhívja a figyelmet, hogy a bully­ing valójában nemcsak a közvetlen célpontnak fáj, hiszen mindenki a helyzet áldozatává válik. A szemlélők mentális egészségét is jelentősen befolyásolja a látott bántalmazás, mégpedig a bűntudaton, a kiszolgáltatottság érzésén és a tétlenség okozta megbánáson keresztül. Éppen ezért a szakértő véleménye szerint kulcsfontosságú a szemlélők bevonása a megoldásba, hiszen ha ők nem fogadják el az erőszakot, vagy kiállnak az áldozatért, a zaklatónak nem lesz mit nyernie a helyzetből. Borbély Lilla iskolapszichológusként gyakran tapasztalta, hogy a zaklató olyan alacsony önbecsülésű gyerek, akit magát is bántanak vagy elhanyagolnak, illetve az elfogadhatónál merevebb, korlátozóbb és hierarchikusabb családban nevelkedik. De van a zaklatóknak egy másik, jól körülhatárolható csoportja is, ezt a jó tanulók, sportolók, népszerű diákok alkotják. 

Kép

Kép: Freepik

A segítségkérés nem árulkodás! 

Borbély Lilla úgy látja, hogy felnőtt beavatkozás nélkül a bullying nehezen megállítható folyamat, így az elsődleges az lenne, hogy a gyermek szólni tudjon felelős felnőtteknek arról, amit tapasztal. Prevenciós programok során éppen ezért helyeznek nagy hangsúlyt arra, hogy a gyerekek megtanulják elkülöníteni az árulkodást a segítségkéréstől.

Ugyanakkor az áldozatok nagyon sok esetben nem szólnak, mert például attól tartanak, még nagyobb bajba kerülnek, ami sajnos némely közösségben nem alaptalan félelem.

A szakember szerint ezen a környezet sokszor bagatellizáló hozzáállása sem segít, amely azt az üzenetet hordozza az áldozatok számára, hogy ezt ki kell bírni, majd elmúlik, „okos enged, szamár szenved”. A pszichológus fontosnak tartja azt is, hogyan reagál az áldozat ilyen helyzetben. Az asszertív, kizökkentő megoldások kifogják a szelet a zaklató vitorlájából, mert így a játszmája nem éri el a célját. Ez a képessége a gyerekeknek fejleszthető. 
Az L. Gábor szomorú történetéről szóló híradások alatti hozzászólások arról árulkodnak, hogy sokan azt gondolják, hogy ők szülőként biztosan képesek lettek volna megelőzni a rettenetes végkifejletet. Az igazság azonban az, hogy minden bántalmazás körülményei egyediek és összetettek, így nem szerencsés a „mi lett volna, ha?” kérdésre egzakt válaszokat adni, és kiválasztani valakit, akire ujjal lehet mutogatni. A szakértők szerint ehelyett a prevencióra kell nagy hangsúlyt fektetni, informálódni arról, hogy milyen lehetőségek vannak a bajba jutottak megsegítésére. 

A gyereknek tudnia kell, hogy nincs egyedül! 

Borbély Lilla szerint szülőként fontos, hogy hallgassuk meg a gyerekünket arról, hogy mi történt, mit érez, majd vonjuk be őt is a megoldás megtalálásába. Jó, ha a gyermek közreműködésével össze tudunk fogni támogató felnőttekkel (például tanárokkal, iskolai dolgozókkal, közeli családtagokkal, akikben megbízunk). Fontos, hogy jelezzük az iskola felé, hogy mit tapasztalunk, mert csak akkor történhet meg a közösségi szintű, komoly beavatkozás. Helyezzünk hangsúlyt az önbizalom-építésre úgy, hogy a gyerek számára élvezetes tevékenységeket biztosítunk, és dicsérjük az erőfeszítéseit, valamint az elért teljesítményét, eredményeit! 
Wéber Anikó úgy látja, hogy a pedagógusok nincsenek megfelelő eszközökkel felruházva, mert a képzés alatt nem készítik fel őket arra, hogyan lehetne ezeket a helyzeteket hatékonyan kezelni, így mindenki csak saját magára és a helyi közösségre támaszkodhat. 
„Azt tapasztaltam, ha a pedagógusok és a szülők között jó a kapcsolat, az csökkentheti a szorongást és a stresszt a gyerekekben. Volt olyan, hogy a pedagógusok közösen választottak valamilyen módszert, amivel oktatták, nevelték a gyerekeket, és amivel vissza tudták szorítani az agressziót. Ismerek egy kollégát, aki gyerekcoachként arra összpontosított, hogy mindenkiben megkeresse, hogy miben tehetséges, miben erős, és azt támogatta, így a gyerekek láthatták egymásban az értéket. A közösségépítés és az önbizalom-erősítés megszüntette az osztályban a bántalmazást” – emlékszik vissza az író. A pszichológus egyetért azzal, hogy az iskola és a pedagógus részéről a bántást nem toleráló légkör kialakítása is elsődleges, vagyis tudatosítani kell, hogy a bullying következményekkel jár. 

A gyermekeket ért kirekesztés, szekálás, fizikai és lelki terror a későbbi életükre is nagy hatással van, sokan fordulnak felnőttként pszichológushoz olyan problémákkal, amelyek a fiatalkori bántalmazásban gyökereznek. 

„Korábban iskolapszichológusi munkám jelentős részét tette ki a bullying-prevenció általános iskolákban, illetve jelenleg is tartok külsősként ilyen előadásokat, beszélgetéseket. Nem volt olyan foglalkozás, ahol ne tudtak volna a gyerekek számos dolgot írni, amikor megkérdeztem, ők milyen bántó mondatokat kapnak a kortársaktól. A zaklatás hosszú távú hatása is nagyon nehéz. Számos felnőtt, akivel a rendelésemen találkozom, áldozat volt iskoláskorában. Megrendítő látni, ahogy az önbizalomhiány, a csökkentértékűség-érzés és a bizalmatlanság mögött felsejlenek az iskolai bántalmazó emlékek” – hívja fel a figyelmet a bullying hosszú távú hatásaira Borbély Lilla. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Ezek a kiszólások a kódexek margóin mintha századokon, időn és téren egy pillanatra átlépve huncutul odaintenének, odasúgnának nekünk valamit – ezúttal magukról a másoló nővérekről. Fehér szerzetesi ruhájuk és fekete fátyluk ellenére ilyenkor egy villanásnyi időre megláthatjuk az egyenes hátú apáca alakja mögött a fáradt asszonyt, a megértésre vágyódó embert vagy a hírnév kísértésének ellenállni nem tudó hétköznapi hőst. Hozzánk szólnak…

A középkori kódexmásoló műhelyeket, a scriptoriumokat hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint egy sötét termet, ahol az apácák még az esti gyertyafény mellett is gyötrelmesen másoltak, és éjszaka „körmükre égett a munka”, azaz a gyertya. Valójában az íróteremben csak nappali világosság mellett volt szabad dolgozniuk, és a ferde lapú írótáblák egy-egy ablakmélyedésben álltak, ahonnan kilátás nyílt a tájra, a természeti környezetre, a sok-sok zöldre, hogy a megerőltető munkát végző másolók szeme időről időre megpihenhessen, és a lelkük szabadon szárnyaljon. Nagyon sürgős munka lehetett csal az, amelyet a körmükre ragasztott gyertya fényénél végeztek, amit valóban „körmöltek”.

Ki volt Ráskay Lea?

A domonkos apácák kolostorát, ahol az egyik híres magyar scriptorium működött, IV. Béla alapította, s ő jelentősen támogatta a működését birtokokkal is. Az íróműhely létrehozása komoly anyagi erőket igényelt, drága holmi volt ugyanis a pergamen, a papír, a festékek és az íróeszközök is.

Nemesi származású leányok nevelkedtek ebben a sajátos hangulatú, a Nyulak szigetén épült kolostorban, amelyet ma Margit-szigetként ismerünk. Később e leányok közül kerültek ki a korabeli műveltséget megszerző és magas fokon gyakorló másoló szerzetesnők.

Egyikük, Ráskay Lea a 16. század elején élt a szigeten, történetesen ugyanabban a kolostorban, ahol az általa másolt szöveg főszereplője, Árpád-házi Szent Margit is. Nem csoda, ha a másoló kötődött a szöveghez, a benne megjelenő tájhoz és az épített környezethez, magához a kolostorhoz is. Az már izgalmasabb kérdés, hogy a kópián dolgozó apáca némileg a sajátjaként, szinte nyersanyagként kezelte az általa másolt szöveget.

Ráskay Lea társaival együtt több kódexen is dolgozott egyszerre (bár Lea az általa másolt öt kódex közül négyet tejesen egyedül másolt, valószínűleg szeretett egyedül dolgozni). Ő volt a kolostor könyvtárosa, és titkári teendőket is végzett. Széles körű műveltséget szerzett, és biztos latin tudással rendelkezett. Ő volt az első kódexmásoló nő, akit azonosítani tudtunk – mert ő bele merte írni a nevét a szövegbe.

Hogyan dolgozott?

A kódexíráshoz Lea gót, bastarda típusú betűket használt, amelyeknek teteje és alja hegyes, oldaluk pedig görbe. A karakterek mérete – alig észrevehető mértékben – talán a fáradtsággal arányosan csökken néhol, majd visszatér újra az eredeti méret. Volt olyan kódexírónk is, aki az ünnepekről szóló részeket emelte ki nagyobb betűmérettel, talán mert lelke ezt az írásképet igényelte az ünnep iránti lelkesedése kimutatására. A betűméret megváltozása az első olyan hibaüzenet, amelytől furcsamód nem sérül az információ, hanem inkább több lesz, személyesebb, gazdagabb.

Már nemcsak Margit legendáját olvassuk, hanem Leáét is, a főszereplő mellé belép új szereplőként a másoló, és harmadikként társul hozzájuk maga az olvasó, aki a szent élettörténetét a maga szűrőjén keresztül értelmezi.

Később a Szent Margit-legenda kódexében váratlanul egy iniciálé számára kihagyott üres hellyel szembesülünk, és nem ez az egyetlen kihagyás. Ezek a burjánzó, kacskaringós, esetleg arany vagy más élénk színnel készült rajzok a fejezetek elején álltak, hátteret adtak az ékes kezdőbetűknek, figurákat és jeleneteket elevenítettek meg, nem ritkán magát a másolóműhelyben folyó munkát. Ezúttal a fejezetkezdő díszítés sosem készült el, maga a betű is hiányzik, maradt a sokatmondó hézag, a kihagyás, a szünetjel… Talán szétszórtság, kelletlenség vagy fáradtság jele volt ez, vagy egyszerűen olyasvalaki nyoma, aki sosem tér vissza üres, már elhagyott helyekhez? Valószínű, hogy a kor szokásának megfelelően az iniciálékat nem a szöveg másolója, hanem egy erre szakosodott kézügyességű nővér készítette volna, aki talán elfeledkezett róla... Az üres hely sajátságos kíváncsiságot ébreszt, megszólít, üzenetet hordoz. Ráskay Lea többet és sűrűbben hibázott, mint társnői, mégis az ő nevét ismerjük a legtöbben.

A másolat egyébként különös módon hosszabbra sikerült az eredeti szövegnél. Itt-ott feltűnik benne néhány, az eredetitől idegen betoldás, a soror szívének oly kedves kút, fák, enteriőrök leírása, amelyeknek „soron kívüli” beszúrására magától értetődően jogot formált. Valószínűleg a társainak kedveskedett vele, hiszen a másoló apácák ugyanott éltek, Margit kolostorában, a Nyulak szigetén, ugyanazt a tájat és ugyanazt az épületet látták, mint a legendában szereplő királylány. Lea valójában nemcsak másolta, hanem részben át is írta, újrateremtette a legendát. Sőt! Csatlakozott hozzá, újabb legendával gyarapította: a saját történetével.

Kép

Margit-legenda kódex, Ráskay Lea kézírása - Kép: Wikipedia

Lea írásképe egyébiránt már-már átlépte a semlegesség határát. A jobb oldali írástükröt például gyakorta figyelmen kívül hagyta, azaz nem szépítem: az apáca túlírt a margón. Ezért is történhetett meg az a gyalázat, hogy a későbbi könyvkötő a szóvégeket minden különösebb skrupulus nélkül levágta az oldal széléről.

Lehet, hogy Lea szellemét a regula nem tudta gúzsba kötni, vagy csak amolyan túlírós fajta volt, ki tudja?

Szelíden rendbontó egyénisége utat talál az olvasóhoz, még akkor is, ha a teljes életét mások szolgálatára szánta, míg maga árnyékban igyekezett maradni. Nem sikerült neki, személyisége túláradt a regulán, jelet adott magáról is. A hibákat következetesen erős áthúzással javította, nem kísérletezett törléssel.

Idézetek a másolóktól

„igen fáj fejem” – szól ki nekem a lapszélről Lea egyik másolótársa, Katalin apáca írása a Gömöry-kódexből. A kézírásos jegyzet váratlanul profán, ám a kódexmásolók történetében nem egyedi példa. „igen beteg valék” – írja Katalin egy másik lapszélen, máskor pedig a könyv megrendelőjéhez intéz néhány elmarasztaló szót: „Én édes Krisztinám, nám (lám) igen szép az könyv, mire nem fizetsz?”

Lea saját korának, a 16. század elejének aktuális eseményeit több ízben, sőt rendszeresen jelezte az általa másolt öt kódex szövegében, a dátumok leírását követően. „Ezen esztendőben lőn az keresztes had, magyar országnak örök emlékezeti, kiben veszének sok nemes urak az kegyetlen pór hadnagyoknak kegyetlenségek miatt” – írja Lea az 1514-es Dózsa-féle felkelésről, és arra gondolok, milyen késztetés vagy szükséglet vezette, hogy a napi eseménnyel felülírta a másolandó szöveget? 

A Pozsonyi Kódex scriptora is teljes természetességgel egyenesen odafordul az olvasójához, és marginális jegyzetével egészen más világba kalauzolja az olvasót, mint az eredeti kötött szöveg: „jaj, hogy fáradék bor ítlan” – olvasom, és a profán magánbejegyzésből fölnézve most már zavartalanul a másoló arcába bámulok.

A premontrei apácafátyol alatt rakoncátlan göndör tincseket képzelek, virgonc energiát és a kolostor folyosóján visszhangzó nevetést. A szövegtől eltérés számomra nem hiba: üzenet az üzeneten túlról, titkos záradék, plusz bit érték.

A Thewrewk-kódex ismeretlen scriptora pedig így jegyezte fel lelke sóhaját: „Imádj érettem, édes leányom, Jusztina, hogy Isten bocsássa meg bűnömet; mondj mindennap csak egy Ave Mariát érettem” – és az imát, amit Jusztinától kért, én is elmondom érte.