A koronatanú című filmet Arany Bálint azonos című emlékiratai alapján készítette az Igen Média, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjához kapcsolódva. Az ismeretterjesztő alkotás különlegessége, hogy kilép a szakértő–narráció–szakértő megszokott hármasából, és bizonyos jeleneteket színészek tolmácsolásában láthatnak a nézők, mintegy kiegészítve és illusztrálva a történészek mondanivalóját. Ezek a dramaturgiai elemek lehetővé teszik, hogy azonosuljunk a szereplőkkel, és még jobban megértsük az őket és az akkori magyar társadalmat ért igazságtalanságot.

A világon százmillióra becsülik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, Magyarországon is százezrek veszítették életüket. Szakértők szerint a szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt mintegy hatszázezer honfitársunk közül minden harmadik belehalt a megpróbáltatásokba. Azoknak a száma pedig, akiket a rendszer fizikailag és lelkileg megnyomorított, megbecsülhetetlen. Közéjük tartozott Arany János egyenesági leszármazottja, Arany Bálint is.

„Függetlenség! Ez a jelszó, és szabadság a nagy cél!”

Amikor Arany János megírta Április 14-én című versét, még nem tudhatta, hogy utódját összeesküvéssel fogják megvádolni Budapesten, a 20. század egyik legsötétebb diktatúrájában. Magyarországon a II. világháború után továbbra is szovjet csapatok állomásoztak.

Bár a Független Kisgazdapárt abszolút többséggel megnyerte a választást, koalícióba kényszerült a kommunistákkal, akiknek sikerült a belügyek feletti irányítást is megszerezniük, a valódi hatalmat egyértelműen ők gyakorolták.

„A demokrácia ellenségei együtt dolgoznak a Kisgazdapártban lévő reakciósokkal. Közös harcba visszük a munkások és dolgozó parasztok tömegeit a tervük meghiúsítására. Csak a népi demokrácia teszi lehetővé, hogy országunk a fejlődés útján haladjon a szocializmus felé. Nem taktikából, hanem mély kommunista meggyőződésből építjük a magyar demokráciát. (…) A jövő a mienk, elvtársak!” A film Rákosi Mátyás az MKP III. kongresszusán tartott hátborzongató beszédének részletével indul. A bevezető közben egy-egy villanásra már megpillanthatjuk a történet főhősét, Arany Bálintot, ahogy asztaltársaságával nevetgél, vagy éppen hazafelé sétál a sötét utcán, válla fölött hátra-hátra tekintve, mintha érezné, hogy követik. Akkoriban sokan reménykedtek abban, hogy olyan többpártrendszer kezd kibontakozni, amelyre jól működő magyar demokráciát lehet építeni, a történelem azonban bebizonyította, hogy tévedtek.

Arany Bálint 1945-től az FKGP központjában dolgozott titkárként. Mérnök-értelmiségi volt, akinek jelentős szerep jutott a golyóscsapágyak magyarországi elterjesztésében. Köpeczy Ilonát vette feleségül, akit támogató társként a filmben is láthatunk. Arany a második világháború idején a németellenes tevékenységet folytató Magyar Testvéri Közösség tagja volt. Ez a társaság központi szerepet játszik a filmben is, mert „leleplezése” és a tagjai ellen folytatott koncepciós perek lettek az ürügyei 1947-ben a Független Kisgazdapárt politikusai elleni hajszának, amelynek során főtitkárukat, Kovács Bélát az NKVD a mentelmi joga ellenére letartóztatta, a Szovjetunióba hurcolta, és megkínozta (ezért emlékezünk meg február 25-én a kommunizmus áldozatairól Magyarországon).

Kép

Kép: Igen Média

Semmi törvénybe ütközőt nem csináltak!

A Magyar Testvéri Közösség olyan értelmiségi asztaltársaságokra épült, mint amilyenben Arany Bálint is tevékenykedett barátaival, akikkel a filmben arról beszélget, hogy a társaság egyre növekvő befolyása miatt a kommunisták letartóztatásokba kezdtek, és megpróbálják felszámolni a veszélyesnek ítélt Magyar Testvéri Közösséget. Semmi törvénybe ütközőt nem csináltak, mégis lehallgatták, megfigyelték őket, és olyan anyagot állítottak össze róluk, amely később a koncepciós perek alapjául szolgált. A filmben láthatjuk, ahogy Arany Bálintot elfogják, és a Nádor utca 9-be viszik, ahol a Katonapolitikai Osztály (Katpol) működött. Kihallgatások sora kezdődött meg először ott, aztán az Andrássy út 60. kínzókamráiban.

Arany Bálint a folyamatos testi és lelki erőszak hatására aláírta az előre megírt jegyzőkönyvet, amelyben semmi nem volt igaz. Ez egyáltalán nem számított kirívó esetnek abban az időben, hiszen a „mindent bevalló” vádlottak fontos eszközei voltak a kommunista propagandának.

A film egyik legizgalmasabb része és egyben dramaturgiai csúcspontja maga a koncepciós per. A tárgyalás során Arany Bálint egyszer csak szót kér, és megütközést keltve elmondja, hogy kényszerítő tényezők hatására írta alá a jegyzőkönyvet, amelynek tartalma hazugság. Nagy kockázatot vállalt ezzel, hiszen nem tudhatta, mi fog következni ezután, mégis kiállt az igazságért, ami – ahogy az emlékirataiból tudjuk – lélekben szabaddá tette. Az ítéletet nem tudta megváltoztatni, csak késleltetni. Előbb életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd az ítéletet 12 év fegyházbüntetésre módosították. Végül 1956 szeptemberében szabadult, folytathatta mérnöki munkáját, de élete végéig megfigyelték és zaklatták a hatóságok. Könyve Koronatanú (Emlékirat 1945–57) címmel jelent meg a rendszerváltás után.

Az ismeretterjesztő film célcsoportja a középiskolások, de minden korosztály talál benne érdekes és új információkat. Legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a magyar történelem jelentős, de mégis kevesek által ismert pillanatát mutatja be az események történelmileg hiteles, filmes rekonstruálásával.

A történet kosztümös jelenetek, archív felvételek és a korszak kutatói – Földváryné Kiss Réka, Szekér Nóra és Feitl Írisz – segítségével követhetők nyomon. A cél az volt, hogy arcot adjanak ennek az időszaknak.  Az alkotás fontos része a történelmi traumáink feldolgozásának, amelyeknek a hatásait ma is érezzük.

A filmet, amelyet ingyenesen meg lehet tekinteni a YouTube-on, Borbás Barna és Réti László rendezte, az Országgyűlés Hivatala és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésével.

Az említett cikk egyik fő mondanivalója (konkrét példák és hivatkozások nélkül), hogy a média csak a melegekkel riogat, ahelyett, hogy a valós problémákról beszélne: a gyerekeket érintő járványhelyzetről, szorongásról, depresszióról, izolációról, a kiégésről, a kilátástalanságról, az éhezésről, a szegénységről, a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó behozhatatlan hátrányokról. A szerző azt is írja, hogy egy korábbi, hasonló témájú, nagy vihart kavart cikkére a legkorrektebbnek nevezhető kritikai visszajelzés, amelyet kapott az volt, hogy az illető „elismerte, hogy a fent felsorolt jelenségek is léteznek, foglalkozni is kell velük, de értsem meg: a meleglobbi sokkal nagyobb veszély”. Ezen felbuzdulva szeretnék ennél kicsit összetettebb visszajelzést adni Hodász András atyának.

Azt hiszem, sokan ismerjük azt az érzést, amikor vitapartnerünk egy ponton azzal vág vissza érvelés helyett, hogy „ne erről beszélj, hanem inkább arról, hogy…”. Ismerős játszma, amikor valaki hirtelen terepet vált, és megváltoztatja a vita témáját, mintha ok–okozati viszony lenne két össze nem illő téma között.

Újságíróként azonban igyekszem pontosabban megfogalmazni, mi is a gondom a cikkben megfogalmazott állításokkal, ezért az érvelési hibákat hívom segítségül.

Hodász András azt írja: „…míg a média a meleglobbi ördögét festi a falra, addig én egészen mást látok”. „Úgy tűnik, a magyar társadalom éppen most dől hátra elégedetten, hogy van gyermekvédelmi törvény, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Csak éppen a legfontosabb problémákkal nem akarunk foglalkozni, homokba dugjuk a fejünket.”
A szerző azt is állítja, hogy a média a meleglobbi ördögét festi a falra – amennyiben ez igaz, ebből még logikailag nem következik, hogy más témákkal nem foglalkozik (szalmabáb-érvelés). Ha az az állítás marad, hogy egyfajta aránytalan tematizálás jellemző a médiára, akkor annak is legalább két oldalának kell lennie. Azaz nemcsak a meleglobbi ellen szólók tartják napirenden, hanem a meleglobbival szimpatizálók is, erről azonban a cikkben nem esik szó, tehát mazsolázgatás. A társadalom érdektelenségével „hátradőlésével” kapcsolatos következtetés szintén bizonyíték nélküli általánosítás, amellyel sok – különböző politikai és világnézetet képviselő – civil szervezetet megbánt a szerző (és igen, legyünk korrektek, figyelmen kívül hagy jószándékú kormányzati programokat is).
Aránytalanul túlzó az az egyébként bizonyítatlan (és nagy valószínűséggel nem is bizonyítható) állítás, hogy „a médiából az dől rájuk (mármint a saját nemükhöz vonzódó gyerekekre), hogy ők lényegében potenciális pedofilok.”

Leginkább a cikkem alatt felsorolt (és fel nem sorolt) médiamegjelenések késztettek írásra, amelyek a sajtó különböző műfajaiban rendszeresen és alaposan foglalkoznak a Hodász András atya által hiányolt témákkal – és az újságírói mundér becsületének védelme, mert akik ezeket a cikkeket, műsorokat, podcastokat készítik, igenis érzékenyek a gyerekeket és fiatalokat érintő problémákra (éppen egyetlen meleglobbival kapcsolatos cikk sincs köztük).

De rajtuk kívül is – lassan három évtizedes munkám során – sokkal több olyan kollégával dolgoztam, aki hasonlóan érzékeny a társadalmi problémákra, mert munkáját hivatásnak tekinti, mint olyannal, aki csupán pénzkeresetnek vagy népszerűségnövelő eszköznek tartja az újságírást.

A Média a Családért Alapítvány kuratóriumának tagjaként 15 éve szemlézzük a magyar és határon túli média családról szóló megjelenéseit, és ezeknek nagy hányada épp a gyermekekről, a fiatalokról szól. Közvetlenül és közvetve is, hiszen a téma maga a család és a kisközösségeink. Szerkesztőségünk is kiemelt témaként kezeli ezeket print és online felületein, podcastjaiban, beszélgetős estjein. A lenti lista is tanúskodik minderről, bár abban többségében a saját szerkesztőségünket érintő hivatkozásokból válogattam, a teljesség igénye nélkül.

A Szemlélek szerzője azt írja: „…az általam átadni szándékozott üzenet egyszerű volt: hiába féltjük a fiatalokat a melegpropagandától – ami Magyarországon aligha nevezhető általánosan elterjedt jelenségnek –, ha közben figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyerekek igenis bajban vannak, mert egy sokkal virálisabb probléma fenyegeti őket: a mentális egészségük romlása, ami nem mellesleg kihat egész felnőtt életükre.”

Az üzenete egyáltalán nem volt egyszerű, mert sok olyan állítást és következtetést tartalmazott, amelyek logikailag nem feltételezik egymást. Azért is jeleztem ezeket, mert a magam részéről a korrekt érvelést fontos szakmai követelménynek tartom, és én is arra törekszem, hogy minél kevesebb ilyen hibát kövesek el, bár nyilván megesik.

Valóban nagyon fontos a cikkben említett problémák felvetése és a lehetséges jó válaszok bemutatása. Jó ebben egyetérteni, de az ezekről való gondolkodás és híradás nincs ok–okozati összefüggésben a gyermekvédelmi törvénnyel, azzal, hogy arról ki mit gondol, mond vagy ír. Politikai érdekek és választási célok mentén persze igen, de Hodász András maga is azzal zárja írását: „olcsó, politikai lózungok helyett komoly társadalmi párbeszédet, és konkrét lépéseket sürgetek”. A szakmának az a része, amely mellé a Gondviselés rendelt munkatársként, ezen dolgozik. Hálás vagyok érte. Hodász Andrásnak is kívánom, ismerje meg a médiának ezt a részét is.

Hivatkozások:
A Média a Családért-díjra jelölt újságírói munkákat meg lehet tekinteni az alapítvány oldalán (mediaacsaladért.hu). Érintőlegesen szinte mind a 12 jelölt foglalkozik a Hodász András által hiányolt témákkal. Az egy hónapja átadott Külhoni Média a Családért-díj győztese épp a pandémia és a fiatalok lelkiállapota témáról szólt. (Péter Beáta: És a gyerekkel mi lesz?)
A nyomtatott, havonta megjelenő Képmás magazinban közölt témával foglalkozó cikkek az utóbbi pár hónapban:
2021. december:
Parti Judit: Legyőzi-e az iskola a sárkányt? (Ménteleki riport egy hátrányos helyzetű térség iskolájáról.)
Páczai Tamás fotóválogatás-sorozata a Mobildonor-programról, amely a Covid alatt technikai eszközöket juttatott a hátrányos helyzetű fiataloknak
2022. január:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus: A tökéletesség illúziójának csapdája
Jámbor-Miniska Zsejke: Dinoszaurusz a családban – a szenvedélybeteg szülők gyermekei számára is van remény a boldogságra
2022. február:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus írása a depresszió mögött álló gondolkodási hibákról
Jámbor Miniska Zsejke: Mégsem a gólya hozza? – a szexuális nevelés tanulható (nem a másságról szóló cikk)
Szőnyi Lídia: Virtuális népszerűség vagy barátság? Miért szippantja be a fiatalokat az online világ?
Molnár-Bánffy Kata: Mínusz egyről a kettőre – tarnabodi riport a hátrányos helyzetű fiatalok segítéséről
2022. március:
Balkuné Szűcs Emese gyermekpszichológus: A szorongást kísérő gondolkodásmódról (kitérve a pandémiára)
Jámbor-Miniska Zsejke: „Ne húzd a hajam, mert fáj!” Hogyan viselkedjenek a gyerekek konfliktushelyzetekben?
Online tartalmainkból:
Szám Kati: Mennyire vagyok fontos? – Beszélgetés a kamaszlétről
Csongor Andrea: Üssön vissza, menjen át más iskolába, vagy építsünk jobb közösségeket? – Mi a felnőttek válasza az iskoláskorúak agressziójára?
Lippai Roland: Véleményvezér-dömping – Hogyan lehet megvédeni a gyerekeket az influencerek negatív hatásaitól?
Szám Kati: A szerencse igézetében: így válnak játékfüggővé a fiatalok
Csongor Andrea: Kiállok magamért – Igaz történetek az állami gondoskodásról és arról, ami utána jön
Dr. Szász Adrián: Legyen börtönnel büntethető az iskolai zaklatás? – pró és kontra érvek és tapasztalatok jogászoktól
Fekete Fanni: „Már egy durva szó is mély nyomot hagyhat a gyerekekben” – Új katolikus intézményi projektek a gyermekek jogainak védelmében
Tamásfalvi Hanna: „Egy állami gondozott úgy érezheti, hogy nincs helye és jövőképe, a szeretetért pedig sok mindenre képes”
Jónás Ágnes, Jámbor-Miniska Zsejke: A gyufaárus kislánynak nem kell meghalnia!
Csongor Andrea: A Holnap Iskolája, ahová kacifántos gyerekek is járhatnak – „...hogy ne úgy nézzenek rá, mint borjú az új kapura”
Dr. Szász Adrián: Legyőzte magát és a múltját – Tóth Zsé Ferenc állami gondozott volt, ma gyerekeket támogat
Balkuné Szűcs Emese: Hogyan segíthetjük az iskolai közösségek újraalakulását, működését?
Szőnyi Lídia, Szőllős Ákos: A testvéreknek szeretniük kell egymást? – Mit tehet a szülő a jó testvérkapcsolatért?
Balkuné Szűcs Emese: Miért bántja magát? – A falcoló kamaszokról
Ivanova Daniela: „Soha többet nem fogom éheztetni magam!” – Interjú az evészavarokat leküzdő Czövek Dórával
Veres Gabriella: „Még soha nem látott esküvőt” – Láthatatlan szegény gyerekek az iskolában
Sárdi Enikő: Értjük a gyerekeinket?
Jean Orsolya: „A játszótér az a hely, ahol egyenlőség uralkodik” – Egyre több „egyetemes tervezésű” játszótér nyílik
Fodor Zsófi: Mi van az úti batyuban? – A fóti utógondozó otthonban jártunk
Tudatos szülők – Hogyan védjük gyermekeinket a digitális veszélyektől?
Balkuné Szűcs Emese: Mit tehet a szülő és a pszichológus, ha bántalmazás áldozata lesz a gyerek?
Jámbor-Miniska Zsejke: „Hogy vannak az állami gondozott gyerekek?” – Most még nagyobb szükségük van a támogatásra!
Balkuné Szűcs Emese: Mit tehetünk a kortárs zaklatás ellen?
Jámbor-Miniska Zsejke: Nem jótündérre van szükségük, hanem valakire, akiben megbízhatnak
Tőrösné Fehér Ildikó: Fékevesztett tizenévesek: mi okozza a magatartásproblémákat?
Jámbor-Miniska Zsejke: „A ruhában fetrengő gyerek képe is vonzza” – Egy nyomozó tapasztalatai a pedofil bűnözőkkel
A Képmás podcast adásaiból:
https://kepmas.hu/hu/normalis-ha-abnormalis-kamaszkor-szepsegeirol-es-nehezsegeirol
https://kepmas.hu/hu/iskolai-terror-amikor-gyermek-gyermeknek-farkasa
https://kepmas.hu/hu/otthon-terrorban-pataki-bea-kapcsolati-eroszakrol-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/csaladi-csodak-es-csapdak-sziladi-hedvig-andrea-gyermekcoach-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/inspiral-vagy-lefagyaszt-dr-fulop-marta-versenges-pszichologiajarol-spiritusz-podcastban
https://kepmas.hu/hu/posztolj-kommentelj-s-megmondom-ki-vagy-dr-zelena-andras-kozossegi-media-szemelyisegre-gyakorolt

Ha kiléptek a házból, mit láttok magatok körül?

A háromszéki medencében lakunk egy kis faluban, az erdő mellett. A kertből az egész medencét belátjuk, még a Nagykőhavast és a Bucsecs-hegység csúcsát is, ha szép az idő. Egy óra alatt ott tudunk lenni a hegy lábánál, ha túrázni akarunk. Ebbe a kilátásba szerettünk bele, amikor megvettük a telket. Nem ritka, hogy megfigyelhető innen a teljes félköríves szivárvány, de látjuk azt is, ahogy a felhők vándorolnak, meg ahogy esik az eső a távolban. Sokszor látunk őzeket, nyulakat, egy időben sok volt a bagoly és a mókus. Sajnos van medve és róka is, ez utóbbi igencsak megtizedelte a tyúkállományunkat.

Kezdettől fogva nagycsaládra vágytatok?

Ha valaki nekem tizennyolc évesen előrevetíti, hogy négygyerekes anyuka leszek, akkor valószínűleg vagy kinevetem, vagy nagyon csúnyán néztem volna, mert elképzelni sem tudtam ezt még akkor.

2010-ben kezdted írni a blogot. Mi késztetett rá, milyen lelki szükséglet hívta életre?

A most 13 éves fiunk születése volt az, amiért írni kezdtem. Bogi, az első gyermekünk akkor volt 9, és már nagyon régóta szerettünk volna még egy vagy két gyereket, de nem jöttek. Lelki válságban voltam akkoriban, egy nagyon nehéz periódusát éltem az életemnek. Apum beteg lett, folyamatosan jártunk vele orvostól orvosig, amíg egyszer csak meglett a diagnózis: vastagbéldaganat. Majd kivizsgálások, kezelések és műtét – kiderült, hogy nem egy jóindulatú daganat, hanem kifejezetten agresszív. A teljes figyelmemet ez kötötte le, nem arra fókuszáltam, hogy nekem gyerek kell. Talán ezért fogant meg épp akkoriban Tihamér. Boróka és Bulcsú pedig három év múlva érkeztek egyszerre, egyidőben...

Az írás volt az, amiben levezettem a napi feszültségeket, hiszen sokszor napokig csak gyerekek között voltam, felnőtt, idegen társaság nélkül. És elég hamar megtapasztaltam, hogy ha leírom, akkor máris könnyebb. 

Házi gyurmarecept (amit italporral kell színezni), kalácssütés, szánkózás, saját készítésű naptár, napfelkeltenézés, éneklés, levélmandala – ez csupa olyasmi, ami nálatok mindennapos tevékenység. Mintha kifogyhatatlan lenne a késztetés és az ötlet arra, hogy közösen alkotó jellegű tevékenységeket végezzetek. Tudatában vagy annak, hogy hatalmas mennyiségű szellemi töltetet adsz át a gyerekeidnek?

Sosem szerettem a céltalan lézengést, mindig igyekeztem kitölteni az időt valami hasznossal. Gyerekkoromban is azt láttam, hogy a nagyszüleim télen hasznos dolgokkal foglalkoztak – amikor nem volt munka kint, akkor kézimunkáztak, olvastak. Talán innen is a késztetés, hogy alkossunk. Én inkább azt tudom, hogy hálás vagyok a gyerekeimnek, mert nagyon sokat kaptam tőlük: sokkal nyitottabb lettem általuk, mertem közeledni mások felé, átértékelődött bennem sok minden. Ma már ki tudok lépni a dobozomból, az előítéletek másik oldalát is meg tudom vizsgálni, és rájöttem, hogy a világ nem csak fekete-fehér.

Az ünnepek, szertartások, hagyományok is nagy szerepet töltenek be az életetekben. Ez örökölt vagy újratanult érték? Tudatos megtartó erőt képvisel, vagy egyszerűen jólesik?

Tinédzserként kézzel-lábbal tiltakoztam minden ellen, ami hagyomány volt.

Aztán megszülettek a gyerekeim, s rájöttem, mennyire sokat jelent az ünnepek adta rendszer az életünkben, és az, hogy megismerjük a gyökereinket, hogy összekössük a múltat a jövővel.

Rengeteg csipkém van például a szekrényben, nagymamám horgolta, és bár nem tudom elképzelni őket a bútorokon, azért megtalálom a módját, hogy valahogy visszajöjjön hozzánk, és ott legyen velünk például egy képkeretben.

Kép

Kép: Finta Enikő

Nem derül ki a bejegyzésekből, hogy egy kisebbségben lévő népcsoport tagja írta őket. A román nyelv talán nem a kedvenc tantárgyatok, de semmi ellenérzést, fájdalmat, küzdelmet nem olvastam ki a sorokból, mintha ilyen nehézség nem is lenne az életetekben.

Nem drámaként élem meg, hogy magyar vagyok egy idegen nyelvű országban, talán mert beszélem a román nyelvet, és soha nem volt gondom a beilleszkedéssel, otthon érzem magam itt. Mi egy magyar közösségben élünk, a gyerekeink magyar iskolákba járnak, magyar kulturális intézményeket látogatnak, szóval ez nem gond. Engem annyi érint, hogy látok a román nyelv tanítása kapcsán gondokat: szenvednek a gyerekek, mert anyanyelvi szinten kellene beszélniük azt a nyelvet, ami nekik idegen, és ezt elég korán el is várják tőlük.

„Beszélgettünk a tornácon, a gyerekek csak játszottak, locsoltak, nevettek – este meg éreztem: tökéletes volt! Csordultig vagyok ilyenkor, megérint egy zene, az együttlét meghittsége, a tudat, hogy jó helyen vagyok – gondolom erre is meg kell érni”, írod. Csodálatos ez a csendre, békére, szeretetre vágyódás, és annak képviselete a gyerekeken és a blogon keresztül a világ felé. Árad belőled, vagy céltudatosan hirdeted?

Vannak néha nehezebb időszakok is, mint mindenkinek, de vannak olyanok is, amikor érzi az ember, hogy minden tökéletes. Ez ilyen egyszerű.

A csend, az illatok, a látvány betölt, egy-egy túra után még napokig tele vagyok a látvánnyal, úgy érzem, ha ezt megtettem, mindenre képes vagyok.

Ha túrabakancsot látok, már szebb a világ, és felülnézetből mindig látszik a rend.

„Üvöltő vízesés és Sárvulkán, a földből feltörő gázok lökik maguk előtt a sarat, és bár az igazi vulkánhoz semmi köze, a kialakuló tölcsérek és a táj nagyon is a vulkánra hasonlít. A táj kopár: mintha megkeményedett volna a hullámzó sár. A buja természet után a kopár, holdbéli táj ráébreszt, mennyire aprók is vagyunk mi”, ezt is te írod. A blogod napló, amellyel dokumentálni szeretnéd a gyermekeid számára a gyerekkorukat? Ajándéknak szánod?

Igen, ez egyfajta dokumentáció, de hogy mikor adom oda nekik, még nem tudom. Talán valamikor, amikor lecsengett a kamaszkoruk. Addig várok vele.

„Életem során sokszor megtapasztaltam – legtöbbször nehéz élethelyzetben, amikor azt hittem, nincs tovább –, hogy mindig van mellettem Valaki, aki hitet ad, felemel (…) Persze emberek is – de minden alkalommal kaptam jelt, hogy ott van Ő – mindig! és vigyáz rám, nem engedi, hogy annál többet cipeljek, mint amennyit el is bírok. Volt, amikor órák hosszat róttam a várost, majd bementem az épp utamba kerülő templomba – és pontosan azt a választ kaptam, amit kerestem... Ő pontosan akkor jött, amikor a legnagyobb veszteség ért, és új értelmet adott az egésznek.” Te hogyan éled meg a hited?

Áprilisban meghalt Apum, májusban pozitív lett a terhességi tesztem. Istenhit? Igen, teljes mértékben hiszek abban, hogy van ott fenn valaki, aki mindent elrendez és igazgat. Ez az én igém: „Várva vártam az Urat, és Ő lehajolt hozzám, /meghallotta kiáltásomat.” (Zsolt. 40.2.)

Soha nem kísértett meg a gondolat, hogy dolgozó anyuka légy?

Filológus vagyok, nyelvszakra jártam a főiskolára éppen a legzavarosabb időkben, a forradalom után, amiből sajnos az következett, hogy papírom nincsen róla. Pár évig tanítottam, aztán titkárnő voltam, utána beindult a saját vállalkozása a férjemnek, neki segítek. Pár év múlva kipróbálnám magam más területen is, amit inkább a magaménak érzek – de egyelőre egy teljes munkaidős állás nem lenne még jó. Érzem, hogy lassan közeleg a váltás, a gyerekek önállóan is intézik a saját dolgaikat, nincs már akkora szükségük rám. A blogom emlékké, feldolgozássá, számadássá alakul majd.

Fiatal házasokként, 1991 júniusának végén, a lepukkant Skodánkkal Olaszországban nyaraltunk épp, amikor döbbenten láttuk egy újságos standnál a napilapok címoldalait: háború tört ki a Balkánon, Jugoszlávia felbomlott, és a nemzetei egymás ellen fordultak! Ma is érzem az akkori torokszorító hitetlenkedésemet: háború itt, Európa közepén? Az lehetetlen! De mégis igaz volt, és tíz évig tartott, közvetlenül Magyarország határa mellett. Kalandos kerülőúton, a Dolomitok magas hágóin, Dél-Ausztrián keresztül mertünk csak hazautazni.  

Most újra hasonló a helyzet. A háború itt van a szomszédunkban.  

Politikai érdekek kusza szövevénye áll a háttérben. A birodalom szétesése utáni sokkból magához tért, újraépítkező Oroszország, a belső bomlásait még jól takaró, világuralmi helyzetéhez továbbra is ragaszkodó Egyesült Államok, a világot átfogó érdekhálózatát következetesen szövő Kína, a széthulló Európai Unió meghatározó államainak (és még sokféle, államokhoz nem köthető érdekcsoportoknak) a játszótere, „próbahomokozója” lett most keleti szomszédunk, Ukrajna. Az az állam, amely, hagyományosan nem a barátunk, már csak a kárpátaljai magyarokat hátrányosan sújtó nacionalizmusuk, diszkriminációik miatt sem. Ugyanakkor, aki a történelmet ismeri, szánakozva gondol arra, hogy mennyire megszenvedték az ukránok az egykori Szovjetuniót, amelynek tagjaként minimum hárommillió ukrán éhhalálával fizették meg azt, hogy a nagy orosz birodalomhoz tartoztak. 

Keserű érzelmek, aggodalmak, mérlegelések kísérik az orosz–ukrán háború kirobbanását. Vajon megáll-e a konfliktus az országhatárunknál? És a legégetőbb, legfájóbb kérdés: mi lesz a kárpátaljai magyarok sorsa? Azé a nemzetcsoporté, akiknek már eddig is, nemzedékek óta a legsanyarúbb sors jutott a magyarok közül? Hány magyarnak kell meghalnia ebben a háborúban úgy, mint a krími konfliktusban? És egyáltalán, hány egyszerű embernek kell meghalnia a nagyhatalmi érdekek „homokozójában”? 

Nem vitatom, hogy egyre jobb és békésebb világban élünk, hiszen a számszerű tények ezt igazolják: egyre több politikai konfliktus simul el diplomáciai tárgyalással, gazdasági kényszerítő eszközökkel – a lényeg, hogy nem jutnak el a fegyveres erőszakig. De naivitás lenne azt hinni, hogy fegyverek és gazdasági-politikai érdekek árnyékában ne törhetne ki bárhol, bármikor háború. Közhely, de nincs okosabb végkövetkeztetés, mint az „itt és most” törvénye: élj, szeress, adj hálát, és ne háborúzz!  

Becsüld meg, aki szeretettel vagy akár csak téged elviselve és nem bántva él melletted; adj hálát a viszonylagos bőségért; ne gerjeszd a konfliktusokat, feszültségeket, mert az irigység és a harag kicsiben kezdődik, és háborúkat duzzaszt.  

Most, hogy „az oroszok már a spájzban vannak” újra – és még ha csak ők lennének ott, de egész érdekcsoportok ott rejtőznek! –, nem tehetünk mást, mint hogy békéért imádkozunk, kérve az Aratás Urát, hozza helyre azt, amit mi, emberek elrontani igyekszünk. 

Szükségszerű konfliktusok

Különbözőek vagyunk, így szándékaink, vágyaink és véleményeink is különböznek egymástól. Természetes, ha ezek a családi térben találkozva ütköznek egymással. A konfliktusokkal kapcsolatos hozzáállást a konfliktuskeresés és -kerülés két szélső pontja között határozzuk meg. A családi témák és helyzetek sokszínűsége folytán dinamikusan változik, hogy mikor keressük, mikor vállaljuk, illetve mikor kerüljük a konfliktust. Ritka a tisztán egyszínű működés, de gyakran megfigyelhetünk az egyénre vagy az adott családra jellemző reakciómódokat.

Akár tetszik, akár nem, a család belső és külső határainak védelme megköveteli a konfliktusok vállalását az egyes családi alrendszerek (például a gyerekek és szülők alrendszere), valamint a család és a külvilág között.

Ezek az ütközések megterhelők lehetnek, ugyanakkor erősítik a határokat. Ilyen belső határvédelem, amikor a szülők leállítják a kettejük közötti nézeteltérésbe beavatkozó, valamelyikük oldalán szövetségesként fellépő gyermeket: „Ez a felnőttek dolga, kérünk, hogy ebbe most ne szólj bele.” A külső határok védelme pedig megjelenhet az intézményekkel vagy akár a médiumokkal szemben is: szabályozzuk, hogy milyen tanácsokat fogadunk meg, vagy milyen tartalmakat fogyasztunk. Ezeknek a konfliktusoknak a megvívása a szülők felelőssége, nem szerencsés áttolni a gyermekre. Az ütközés, illetve annak módja megerősítheti a családhoz tartozás érzését, valamint mintát nyújthat a következő nemzedék számára. 

A konfliktuskerülés eredete

A konfliktuskerülő viselkedés eredete többek között olyan családi légkörben keresendő, ahol nincsenek viták, vagy pedig érdemi viták helyett felszínes konfliktusok jelennek meg, illetve a konfliktusok kiszámíthatatlanul érkeznek, esetleg drámaiak.

A konfliktuskerülő családtagok a véleménykülönbséget félelmetesnek, az egység hiányát fenyegetőnek élik meg. A vélemények, vágyak és szándékok különbözőségét támadásnak, esetleg árulásnak, a családi idillt romboló hatásnak érzik. 

Jellemző lehet a nagyon súlyos konfliktusokkal terhelt családi légkör is, amely riasztóan hat az ebben felnövekvő gyermekre, aki csendesen megfogadja, hogy felnőttként biztosan nem lesz olyan, mint a konfliktuskereső szülője. 
A konfliktuskerülő felnőttek gyakran számolnak be arról, hogy gyerekként nem lehetett véleményük, nem hozhatták meg a saját döntéseiket, az igényeik pedig az utolsók voltak a sorban. Előfordulhat, hogy megbüntették őket, ha kifejezték az érzéseiket. Lehetséges, hogy a szüleik érzelmileg elérhetetlenek voltak, ezért egyedül kellett mindent megoldaniuk, esetleg még a testvéreikről is nekik kellett gondoskodniuk. Ha nem feleltek meg a gondoskodó szerepnek, akkor büntetést kaptak. Ezek a gyermekek felnőttkorukban rettegnek attól, hogy a számukra fontos emberek elfordulnak tőlük, ha nem azt teszik, amit elvárnak tőlük, ezért folyamatosan mások kedvében járnak, hogy elnyerjék a szeretetüket.

Traumatizált társadalom és a konfliktusok

A demokráciát nélkülöző múltban az egyenlőtlen és aszimmetrikus viszonyokat az erőfitogtatás és az alárendelődés jellemezte. A konfliktuskezelés helyett a viták elkerülése, illetve túlélése vált fontossá. Az egyenlőtlen feltételek között vívott küzdelmekben traumatizált nemzedékek adták tovább a konfliktuskerülést előíró, túlélési stratégiáikat. A nézeteltérések ezért számukra szorosan kapcsolódnak az aszimmetrikus viszonyokhoz és a sikertelen elkerülési kísérletek mentén megélt traumákhoz.
A ki nem mondott konfliktusok tovább dolgoznak a kapcsolatokban, és nyomot hagynak rajtuk. Az általuk keltett belső feszültség sokszor belső érzetekben (keserűség, harag, düh) jelenik meg, amelyeket gyakran más, biztonságosabbnak tűnő témákban vagy kapcsolatokban adunk ki magunkból.

Tipikus példa, amikor egy pár a mély, kapcsolati feszültségeit a háztartási munkákkal kapcsolatos játszmákban jeleníti meg, vagy amikor az otthon alárendelődő fél a munkahelyén dühödt oroszlánként támad a beosztottjaira.

A konfliktuskerülés nemcsak a párkapcsolatban, hanem a vállalati szférában is tetten érhető. Számos cég vállalatpolitikai szintre emelte a jól felfogott érdekből gyakorolt konfliktuskerülést. A „vevőnek mindig igaza van”. A munka világánál maradva, a munkavállalók gyakran vélik úgy, hogy az előrejutás záloga a konfliktusok következetes kerülése, különösen abban az esetben, amikor a vállalat működése és a kompetenciahatárok átláthatatlanok vagy zavarosak. Ezzel azonban hozzájárulnak a mérgező légkör fenntartásához, ami rövid távon jövedelmező lehet, ám hosszú távon negatívan hat a testi-lelki egészségre és a családi, baráti kapcsolatokra is. 

Egy konfliktuskerülő család története

Éva és Ádám a harmincas éveikben járnak, gyermekük, Ábel pedig ötéves óvodás. A házastársak nagyon szeretik egymást, ám Évát rendkívül zavarja, hogy Ádám nem vesz részt a reggeli készülődésben. Éva azonban konfliktuskerülésre edződött családból származik, amihez hozzájön alacsony önértékelése és az azt kompenzálni próbáló „néma szolgálat”, ezért nem fejezi ki, hogy szeretné, ha egyenlően viselnék a terheket. Tart attól, hogy az igényei kifejezése vitát szülne, ami számára egyenlő a veszekedéssel, az pedig a kapcsolat megromlásával. Ezért a kapcsolatot védelmezve inkább úgy dönt, lenyeli a megjegyzéseit, és inkább némán készülődik. Kis megelégedéssel nyugtázza magában, hogy ilyen sok energiát fektet a kapcsolati békébe, amibe talán keveredik némi mártírság is. Ádám természetesen nem észleli felesége gondját.
Mi történik kettejükben? Évában az egyenlő teherviselés iránti elhallgatott vágy az idő múlásával sem szűnik meg, hanem csendesen átalakul a nem szeretettség, a tehetetlenség, az alárendeltség, esetleg a reménytelenség érzésévé, amelyek következtében észrevétlenül eltávolodik párjától. Évekkel később az esetet értelmezve már azt meséli a barátnőjének, hogy akkor „lenyelt egy békát”, és „már akkor láthatta volna előre”, hogy a férje önző, és nem szereti őt. Ádámot viszont szülei arra nevelték, a férfi dolga az, hogy magát nem kímélve helyt álljon a munkahelyen, és a családi otthonhoz szükséges anyagiak előteremtésében.

Édesanyja a konyhában teljesedett ki, ott érezte magát fontosnak és hatékonynak, így a férjét és Ádámot lenevelte arról, hogy bármiben is segítsenek neki a háztartásban. Ádám tehát úgy hiszi, Éva élete a lehető legtökéletesebb, és értetlenkedve szemléli a párja lehangoltságát.

Mivel ő is konfliktuskerülő családból származik, nem hozza szóba rossz érzéseit, és arra kezd gyanakodni, hogy az utóbbi időben felszedett kilói miatt csökkent a vonzereje, emiatt távolodik tőle társa. Úgy dönt, reggelente korábban fog felkelni, hogy a fogyás érdekében futással kezdjen. Gondolhatjuk, hogy a következmények katasztrofálisak. Éva még inkább úgy érzi, hogy egyedül maradt, és társa csak magára gondol… Ádám Éva rosszkedvét a szerelem múlásának kezdi látni. Ez ijesztő számára, inkább nem hozza szóba, némán szenvednek mindketten, és negatív spirálba lépve fokozatosan távolodnak egymástól. Kisfiuk, Ábel kétségbeesik, hiszen számára a szülei az egész világot jelentik, s a szülők közötti feszültség ezt a világot fenyegeti. A helyzet akkor változik meg, amikor Ábel hisztizni kezd vagy beteg lesz: a szülők ekkor összefognak, s egyesült erővel dolgoznak Ábel tüneteinek csökkentésén. Ábel tudattalanul levonja a következtetést, hogy sírással-hisztivel vagy tünetekkel elérhető az a szülői összhang, amely egyébként ritka vendég a család életében. Éva beemeli Ábelt a családi ágyba, hogy éjszakánként mellette lehessen, ápolhassa vagy nyugtathassa. Ádám pedig kiköltözik a nappali kanapéjára. Ábel tünetei kiszámíthatatlanul megjelennek és eltűnnek, vagy akár állandósulnak, hiszen a gyermek számára ez az eszköz a szülők közötti béke eléréséhez. A szülők a konfliktusaikat eltemetik, vagy ha temperamentumosabbak, a gondozás körüli apró-cseprő vitákban jelenítik meg. A reggeli készülődés körüli kezdeti feszültség pedig mélyre temetődik, hiszen a rátelepülő rengeteg újabb probléma megoldása sürgetőbbnek tűnik.

Kép

Kép: Unsplash/Andrik Langfield

Az önazonosságig vezető út

1.    Gondoljuk át, hogy milyen mintákat és történeteket cipelünk magunkkal!
Milyen generációs minták és gyerekkori emlékek húzódnak meg az önmegtagadás, az érzelmeink és a szükségleteink elnyomása mögött? Ezek talán fájdalmas történetek, amelyek haragot, szomorúságot és csalódottságot ébresztenek. Az érzelmek nem jók vagy rosszak, megélésük az egészséges működésünk része. Megengedhetjük magunknak, hogy szabadon érezzünk!

2.    Ismerjük be (először magunknak), ha egy helyzet nincs rendben számunkra!
Azoknak, akik megtanulták lenyelni az érzéseiket és alkalmazkodni a legkülönfélébb, kellemetlen helyzetekhez, nehézséget okoz, hogy megállapítsák, hogy mi zavarja őket egy szituációban, ezért tudatos odafigyelést igényel, hogy észrevegyék, amikor olyan helyzetbe keverednek, amely kényelmetlen vagy méltatlan számukra.

3.    Fogalmazzuk meg, hogy mit érzünk az adott helyzetben!
Egyesek annyira megszokták, hogy a „Mi a baj? Mi bánt?” kérdésekre azt válaszolják, „Semmi.”, hogy észre sem veszik, hogy az érzéseik eltagadása megakadályozza az őszinte párbeszédet. Érdemes tudatosítani, hogy a harag kifejezése az egészséges kapcsolat alappillére, ami jelzi a másiknak a határainkat, illetve azt, hogy valami nincs rendben, változtatni szükséges.

Amikor figyelmen kívül hagyjuk a testünk jelzéseit és az érzelmeinket, akkor az elfojtott indulat más úton-módon fog felszínre kerülni: indokolatlannak tűnő apró-cseprő vitákban, halogatásban, az intimitás elutasításában, eltávolodásban, közönyben, kifogásokban.

A harag kifejezése nem azt jelenti, hogy fejvesztve üvöltözünk, hanem hogy határozottan kifejezzük, hogy a történtek bennünket felzaklattak, felmérgesítettek vagy feszültté tesznek.

4.    Fogalmazzuk meg a szükségleteinket és a vágyainkat!
A mártírszerep általában keserűséggel, panaszkodással és manipulációval jár együtt, ami megakadályozza az intimitás megélését is. Érdemes megtanulni az igényeink és szükségleteink őszinte kifejezését, illetve azt, hogy nemet tudjunk mondani, ha valami ellenünkre van, vagy nem szeretnénk megtenni. Kezdjük apró lépésekkel! Ez nem könnyű folyamat, hiszen a bűntudat érzése nem múlik el attól, mert eldöntöttük, hogy mostantól asszertíven kommunikálunk. Érdemes tudatosítani, hogy ez a bűntudat nem a valós szituációnak szól, hanem gyerekkori történeteinkben gyökerezik, és a világ nem dől össze azért, mert valaki mérges ránk.

5.    Ha szükségünk van időre, kérjünk időt!
Talán még nehéz egyből nemet mondanunk vagy kifejeznünk a nemtetszésünket. Ilyenkor nyugodtan kérjünk időt, ami alatt végiggondolhatjuk a valós érzéseinket, szükségleteinket és vágyainkat. Fontos azonban, hogy ez ne jelentse a konfliktus elkerülését, vagy azt, hogy szó nélkül kisétálunk a számunkra nehéz szituációból. 

6.    Fogadjuk el a törődést!
A konfliktuskerülő embereknek általában nehezére esik másoknak mesélni az érzéseikről vagy arról, hogy mi zajlik bennük. Érdemes tudatosan figyelmet fordítani arra, hogy elfogadjuk mások törődését, felénk fordulását és az odafigyelést! 

7.    Tudatosítsuk, hogy a jól működő kapcsolatoknak része a konfliktus!
Amikor nem mondjuk el a másiknak, hogy mi a bajunk, hanem megdermesztjük az érzéseinket, hogy ne fájjon annyira az, amivel megbántott minket, azzal egyre mélyebbre ássuk a kettőnk között húzódó árkot. Ilyenkor lassan távolodunk egymástól, majd a közöny lesz úrrá a kapcsolaton, végül megszűnik minden érzelmi kötelék. Ha fontos számunkra egy kapcsolat, akkor az azt is jelenti, hogy felvállaljuk a konfliktust, illetve az azzal járó feszültséget és munkát!

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Göncruszka főutcáján szinte világít a Tejjel Mézzel hófehér, aranymetszésben elhelyezett ablakos homlokzata. Az étterem helyén negyven éven át szövetkezeti bolt működött, 1944 előtt pedig egy zsidó kereskedő birodalma volt, akinek patakparti kertje éppen a református parókiáéval volt szomszédos. Jó viszonyban voltak: a parókia kovácsoltvas kapuját például a Lang család adományozta a gyülekezetnek 1912-ben. A jó szomszéd ismérve, hogy odafigyel a másik portájára – ez indította arra a göncruszkai reformátusokat, hogy 2015 környékén megvásárolják az eladóvá vált épületet, hosszú évek kétkezi munkájával lehántsák róla a hatvanas évek stílus(talanság)jegyeit, és megőrizzék a házat, illetve annak történetét az utánuk jövőknek. Eredetileg a faluban nevelőszülőknél cseperedő, családjaikból kiemelt gyerekek félutas házának szánták – sokat elmond a közösség történetéről, hogyan és miért lett belőle mégis étterem.

Romantikus kezdetek

A Gönci járásra, egyáltalán Északkelet-Magyarországra ma kevesen gondolnak Kánaánként, pedig átvitt és szó szerinti értelemben is sok mindent érlelt meg ez a táj: például az első magyar nyelvű bibliafordítást. A Tokaj-Hegyalján áthaladó nemzetközi kereskedelmi útvonal mentén pezsgő kereskedelmi és kulturális élet folyt. Ahol viszont út van, ott van háború is: ezt a térséget sem kímélték az országot sújtó hadjáratok, de az itt élők minden csapás után talpra álltak, egészen a rendszerváltásig, amely kihúzta a talajt a vidéki életforma alól, és máig hatóan tönkretette ezt a régiót. Göncruszkának például a felére apadt a lakossága a kilencvenes évekre, mert a fiatal és életerős emberek máshol keresték a megélhetésüket. Sokáig helyben lakó lelkész sem volt itt, senki nem kívánkozott az elöregedő, gyakori árvizektől szenvedő faluba. A zürichi doktori ösztöndíjáról hazatérő Sohajda Levente és felesége, Sohajdáné Samu Zsuzsanna azonban pont ilyen szolgálati helyet kerestek, amikor a 2004-es árvíz után beköltöztek a parókia vadszőlővel befutott, vadregényes épületébe. Fiatalok és nyughatatlanok voltak, tele tettrekészséggel és ötletekkel, amelyekhez kiváló partnerre találtak a göncruszkaiakban.

Kép

Sohajda Levente - Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az elmúlt közel két évtized nehézségei között is mindig tudták, hogy Isten soha nem adja fel.

Pedig bőven lett volna alkalmuk elkeseredni: 2007-ben bezárt a település általános iskolája, a volt református általános iskola épületét pedig elvitte a 2010-es árvíz. Az összeomlás azonban üzenetet hozott a múltból – egy faragott gerendát, amelyen ez állt: „Anno 1823. Építtetett Istenünk segedelmével.” A ruszkaiak tehát úgy tettek, ahogyan az elődeik: építettek. 2011-ben tizenhat gyermekkel, két osztállyal indult el a református általános iskola, ahová ma 70 kilométeres körzetből, Füzértől Encsig huszonkét településről száznyolcvan gyermek jár. 2012-ben a református óvoda is megnyitotta a kapuit, így a környékbeli gyerekek jó esetben tizenegy évet töltenek a gyülekezet közösségében.

Minőséget szeretnének adni

Göncruszkán számos család keresi kenyerét a nevelőszülői hálózat tagjaként, így a faluban sok-sok olyan gyermek nevelkedik, akiket valamilyen súlyos trauma miatt ki kellett emelni a családjukból. Nekik különösen fontos, hogy legyen olyan hely a világban, ahol igazán otthon érzik magukat – ezt ismerte fel nagyon korán a Sohajda házaspár. 2011 előtt a mindig nyitott ajtajú parókia, most pedig a református iskola és az étterem ez a bizonyos menedék: az igényesen berendezett Tejjel Mézzel ugyanis az iskolai menza is. Az étterem napi menüvel látja el a környék lakóit és a hivatali dolgozókat, amelynek a bevételéből kipótolják az állami normatíva hiányait. Jelenleg ugyanis 375 forintból kellene megoldani egy gyermek napi tízóraiját, ebédjét és uzsonnáját – ebből nehéz lenne nap mint nap olyan ételt tenni az asztalra, ami tápláló, jó minőségű, és amit a gyermeksereg is ovációval fogad.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Külön felelősség, hogy sok diák csak itt, az iskolai oktatás keretei között jut egyáltalán élelemhez.

Az asztalközösség ereje

A szociális és gazdasági megfontolások mellett pedagógiai oka is van annak, hogy a gyerekek az étterem óriási asztalánál együtt költik el az ebédjüket. Az asztalközösséget ugyanis csak a gyakorlatban lehet megtanulni. „A mai gyerekek jelentős része – szociális háttértől függetlenül – ritkán él igazi asztalközösséget otthon: nem ül le együtt a család, nem beszélgetnek. Pedig az asztalközösség a legősibb közösségvállalás, az első olyan élmény, ami minket emberré tesz: hogy »adok neked is, barátom«” – magyarázza Sohajda Levente. Mint mondja, ő nagyon hisz az esztétikum erejében: a rendezett, igényes környezetben töltött idő óhatatlanul formálja a gyerekek ízlését, és nekik is fontossá válik, hogy vigyázzanak arra. Főleg, hogy az a bizonyos környezet magán viseli szeretteik, ismerőseik, tanáraik keze nyomát is. A vadcseresznye, vadkörte és dió asztallapok például az egyik ifis ügyességét dicsérik, és a környék egyik meghatározó tragédiájára is emlékeztetnek: arról a Borsó-hegyről származnak, ahol 2006 januárjában a földbe csapódott egy szlovák katonai repülőgép, 42 halálos áldozatot követelve. Az étterem és az iskola faragványait a gyülekezet egyik presbitere, civilben az iskola testnevelő tanára készítette, presbitertársa pedig a villanyszerelési munkákat végezte el.

Sohajda Levente szerint „itt mindenki multifunkciós”.

Otthon az iskolában

Az általános iskola felé menet, a sportpályákat, játékokat látva megfogalmazódik az egyszeri arra járóban, hogy azért mégiscsak jó lehet göncruszkai kisdiáknak lenni. Már csak azért is, mert az ember gyerekét az iskola aranyszívű retrievere, Azaz kíséri át a Tejjel Mézzelbe ebédelni, majd vissza, hogy aztán ugyanígy tegyen a következő turnusnyi diákkal. A táncteremben éppen harsog a tornaóra, ahová bekukkantunk, hogy megcsodáljuk a mászófalat és a gyülekezetet támogató külföldi közösségeket jelképező falfestményt, amikor egy kipirult arcú kisfiú – a kisebbik lelkészgyerek – édesapja nyakába repül egy villámgyors és szoros ölelésre. Az iskolában jó meleg a fal és a padló, bárhová le lehet huppanni, mint egy nagy nappaliban, a környezet gyermekekre adaptálható, moduláris és színes, és szinte minden eleme másodkézből való – Svájcból, Csehországból, fillérekért, az iskolához tartozó műhelyekben felújítva. Itt minden az itteniek keze munkáját és kitartását dicséri.

Sohajda Levente büszkén vezet minket körbe, és azt mondja: az igényesség és a magas minőség elsősorban hozzáállás, nem pedig pénz kérdése.

Szorgalmasan, mint a méhek

A göncruszkaiak összefogása mellett egy másik közösség is sokat tett a település sorsának jobbra fordulásáért: az a néhány méhcsalád, amelyeket Levente 56 évesen elhunyt édesapjától örökölt. „Édesapám azért kezdett el méhészkedni, hogy kikapcsolódjon, és amikor elment, fogalmam sem volt, mihez kezdjek velük” – idézi fel a lelkész. Édesapja halála után néhány hónapig nem is nézett feléjük, gondolva, hogy a kis élőlények majd úgyis elboldogulnak. De azok másképp gondolták a dolgot: „Egyik nap feldúltan hívott a szomszéd, hogy rárajzottak a méhek, és kilencvennyolc méhszúrást kapott – követelte, hogy azonnal csináljunk velük valamit.” Így kerültek a méhek Göncruszkára, az egyik presbitercsalád patakparti kertjébe, de senki nem volt a faluban, aki értett volna hozzájuk. Azonban úgy alakult, hogy Vizsolyban éppen konfirmálni szeretett volna egy fiatalember, aki nem sokkal azelőtt az év méhésze lett – így a lelkész tanította a kátét és tanulta az első méhészfogásokat, amiket a gyülekezeti tagoknak is megmutatott. Ugyanis azt érezte, az a helyes, ha a gyülekezetnek adja a méheket.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

Az első télen sok szakkönyvet és svájci méhészeti folyóiratot átolvasott, így találkozott a hidegen kezelés technológiájával, amellyel sokkal nagyobb energiabefektetéssel, több manuális munkával, de lényegesen gazdagabb beltartalmú mézet lehet előállítani. A pergetés után például azonnal üvegekbe kell tölteni a mézet, így akár húsz ember egyidejű munkájára is szükség van, viszont több ásványi anyag marad az aranyló tégelyekben. Az eljárás Magyarországon kevéssé ismert, pontosan a nagy kézi munkaigénye miatt. „Elkezdtem ezzel foglalkozni, és jó lelkészként úgy éreztem, hogy amiről olvastam, azt már tudom is – a valóságba átültetés azért küzdelmes folyamat volt, sok-sok méhszúrással. Nemcsak engem szúrtak, hanem a többieket is: abban az időben könnyen észre lehetett venni, ki az aktív református” – meséli kacagva Levente.

Aztán összeszoktak, és ma már szezononként tizennégyezer üveg mézet töltenek le és adnak el, nagyrészt külföldre: az Egyesült Államokba, Svájcba, Németországba.

Vásárlóik nemcsak a magas minőséget fizetik meg, hanem azt is tudják, hogy vásárlásukkal jó ügyet támogatnak. Jól is jön az ebből befolyó bevétel, mert a ruszkaiak mindig dolgoznak valamin: jelenleg éppen a bibliaórás teremként is működő mézüzem felújítása zajlik, a jelenlegi raktárkapacitás nem elég. Mindezt vállt vállnak vetve, együtt hozza létre az alig kilencven fős gyülekezet.

Kell, hogy legyen álmunk!

Göncruszkai körutunkat ott zárjuk, ahol kezdtük: asztalközösségben a Tejjel Mézzelben. A napi menü húsleves, finomfőzelék és pulykaragu, csilingelve kanalazza a velünk együtt ebédelő turnus, és hatalmas tapssal köszönik meg, amikor befejezték. A gyerekek nagy kritikusok, nem mindent éljeneznek meg: a ravioli például így került le a menüről, de a tetszésüket sem hallgatják el. Ki tudja, néhány év múlva talán már a pult túloldalán hallgatják a nekik és az ő munkájuknak szóló elismerést.

Kép

Kép: Körösvölgyi Zoltán

A távlati cél ugyanis ez: perspektívát nyitni és lehetőséget adni, hogy legyen hol meggyökereznie annak, aki ezen a vidéken szeretne családot, jövőt, megélhetést.

„Fontos dolog, hogy álommal kezdi az ember, mert mindig jönnek kihagyhatatlannak tűnő lehetőségek. Minket is több helyre hívtak már dolgozni. Ha nem lenne álmunk, szilárd meggyőződésünk, biztosan igent mondtunk volna valamelyik megkeresésre egy-egy nehezebb időszakban. Vannak mélypontok, amikor nem mennek a dolgok – pontosabban, amikor nem érezzük, hogy haladunk. Ezek a nehéz időszakok segítenek újraértékelni magamat, a helyzetemet, keresni az Isten akaratát. Ha tudom, mi az álmom, ha döntöttem mellette, akkor a nehéz kérdésekkel is szembe tudok nézni, és akkor is tudok reménykedni, ha éppen nem látom, mi a megoldás. Ilyenkor különválik, mi az én dolgom, és mi az Istené. A kettőt nem szabad felcserélni. A növekedést ő adja, de nem fog helyettem munkákat elvégezni” – foglalja össze Sohajda Levente.

Tokajtól New Yorkig

William Fox Friedman Vilmos néven látta meg a napvilágot 1879. január 1-én. Elsőszülöttje volt egy Németországból betelepült zsidó családnak – egyes források szerint apja szatócsboltot vezetett a tokaji borvidékhez tartozó Tolcsván, másodállásban pedig foghúzásokkal egészítette ki a család nem éppen bőséges kasszáját. De nem is akárhogy! A beavatkozáshoz egy különleges módszert dolgozott ki, miszerint a húzás pillanatában a páciens hátához forró vasat nyomtak, hogy ne a szájában élesedő fájdalomra koncentráljon. A szájsebészeti lelemény és a vegyeskereskedés viszont nem robbantott bankot, így a család a 9 hónapos Vilmossal az Amerikai Egyesült Államokba hajózott.

New York bevándorlók által lakta munkásgettójában, a Lower East Side-on telepedtek le. A család igen rossz körülmények között élt – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiú után született 12 testvérből mindössze 6 élte meg a felnőttkort. A nyomorból természetesen egyenes út vezetett a közoktatás korai elhagyásához és a gyermekmunkához:

Friedman Vilmos nyolcévesen már mosodai inasként dolgozott, cukorkát árult a Central Parkban, vagy épp esernyőt a Broadway fényűző közönségének.

Utóbbi „munkahelyén” szeretett bele a showbiznisz és a mozi világába, ami aztán jövőbeli, páratlanul sikeres pályáját is jelentette.

Mozitulajdonos, forgalmazó, stúdióalapító

Ekkortájt változtatták meg a nevét William Foxra – méghozzá apja németes eredetű vezetékneve, a rókát jelentő Fuchs nyomán. A 20th Century Fox stúdiónak és az amerikai Fox News hírcsatornának köszönhetően napjainkban is ismert név mögött remek üzleti érzék lakozott. Az amerikai filmipar másik magyar gyökerű mágnásához, Adolph Zukorhoz hasonlóan ugyanis William Foxot sem elsősorban a mozgóképben rejlő művészi potenciál, sokkal inkább az üzlet, illetve a nyomorból való kitörés lehetősége foglalkoztatta.

Mindössze 21 éves volt, amikor megalapította az első cégét – ezt 1904-ben adta el, és az így szerzett 1600 dollárból megvett egy helyiséget, amit a korai némafilm vetítőtermévé, egy nickelodeonná alakított át. A filmszínháznak mindössze három alkalmazottja volt: egy gépész, egy zongorista, illetve ő maga, aki pénztárosként pontosan követni tudta a feltörekvőben lévő üzlet igencsak busás bevételeit.

A bevándorlótömegek körében is könnyedén érthető, filléres szórakoztatás sikerét mutatja, hogy egy ízben rendőrt kellett hívni Fox mozijába, mert akkora tömeg akart betódulni a vetítésre.

A nickelodeonból befolyó pénzt jó üzletember módjára újabb vetítőhelyek és kópiák vásárlásába forgatta. Hamarosan húsznál is több mozit birtokolt, emellett a kor nagyobb gyártóitól vásárolt filmeket forgalmazóként is továbbértékesítette.

A mozgóképben rejlő elképesztő üzleti lehetőségek kiaknázása 1915-ben tette lehetővé számára, hogy saját gyártócégét, a Fox Film Corporationt megalapítsa. New York megrögzött szerelmeseként az első stúdióépületet nem messze a metropolisztól, New Jerseyben bérelte. 1915 és 1919 között Fox dollármilliókat keresett a stúdió hirtelen berobbanó némafilmsztárjának, Theda Barának köszönhetően, aki a „végzet asszonya” archetipikus alakjának első megformálója lett a vásznon. A stúdió egyik legnagyobb sikerfilmje egy Broadway-darab adaptációja, A veszedelmes asszony (1915) volt, amelyben egy házas, megbecsült diplomatát csábít el és tesz tönkre a ragadozóhajlamú címszereplő.

Adolph Zukorhoz hasonlóan Fox is nagyon erősen hitt a sztárrendszerben. Theda Barát például eredetileg Theodosia Goodman-nek hívták, és egy Cincinnatiból származó szabó lánya volt. William Fox visszaemlékezései alapján azonban a stúdió vezetősége ráérzett, hogy a sztárkultusz megteremtéséhez kénytelenek lesznek kitalálni egy misztikus háttértörténetet az ifjú tehetségnek. Mivel arab származású főszereplővel még nem találkozott a közönség, Theodosiának azt az eredetsztorit agyalták ki, hogy Arábiában született, majd Párizsban futott be nagy színészi karriert, mielőtt az Államokban próbált szerencsét. Művészneve, a Bara is az „arab” szó megfordításából született. Az első sajtótájékoztatón keleties ruhába öltöztették, és egy szót sem szólt, tekintve, hogy a bemutatás alapján „nem tudott angolul”. A trükk bejött: az újságírók és a közönség is imádta a karakterét.

A hangosfilm úttörője

William Fox következő nagy üzleti húzása komoly filmtörténeti fordulópontot is jelentett. 1925-26-ban megvásárolta a német Tri-Ergon hangrendszer amerikai jogait, aminek köszönhetően megszületett a hamarosan világszinten is sztenderddé váló Fox Movietune. Az egészen addig néma mozgókép így 1926-ben szólalhatott meg először – méghozzá a Fox Movietune News egyik epizódjában, ami 1964-ig az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb híradós műsorának számított.

A hangtechnikát játékfilmes szférában a Nosferatut is jegyző, német expresszionista nagyágyú, Friedrich W. Murnau filmjében mutatták be először.

A családi drámát feldolgozó Virradatért 1929-ben a világ első produceri Oscarját is átvehette Fox, ezzel az első magyar lett, aki a megtisztelő díjban részesült.

A hangosfilmre való gyors átállást azonban a versenytársak – így Charlie Chaplin is – csak késve merték meglépni, de addigra már Fox összes mozipalotájában dübörgött a zene, és ezzel párhuzamosan a pénzügyi siker is. A karrier csúcsát jelezte a filmmogul elhíresült mondása: „Nem telik el óra úgy, hogy a világ valamelyik mozijában ne tűnne fel az a név a vásznon: William Fox!”

Fox vérbeli üzletember volt. Az anekdota szerint sosem hordott karórát, számára ugyanis a nap akkor ért véget, amikor a munkáját befejezte. Így időnként 20-30 órát dolgozott egyhuzamban – innen kapta jellegzetes becenevét is: „a férfi, aki elfelejtett aludni”. Munkamániás hozzáállása mellett gyorsan, időnként már-már vakmerően reagált az üzleti, filmipari mozgásokra, vagyona jelentős részét pedig a birodalma bővítésébe vagy a fentihez hasonló fejlesztésekbe fektette. Amerika-szerte sorra nyíltak a luxuskivitelű Fox filmpaloták, a hollywoodi stúdiókomplexum mellett Párizsban és Berlinben is létrehozott gyártóegységeket.

A magasból lehet igazán nagyot bukni

A magyar származású stúdióvezető számára azonban az 1929-es év nemcsak a sikertörténet tetőfokát jelentette, hanem egy dominószerű bukástörténet kezdetét is. A rivális filmmogul, Marcus Loew halála után szemet vetett az MGM stúdióra, a megvásárlásához pedig igen nagy összegű hitelt vett fel. Üzleti tervének végül az MGM stúdióvezetői tettek keresztbe, akik nem nézték jó szemmel, hogy egy kívülről jött pénzember ül a nyakukra. Ezért a trösztellenes törvény értelmében, a kormányközeli kapcsolataikat megmozgatva feljelentették.

Az üzleti-jogi huzavona idején Fox súlyos autóbalesetet szenvedett, lassan épült fel, és csak mankóval tudott járni. Három nappal a „fekete csütörtök” előtt ment be újra dolgozni, azaz régi posztjából nézhette végig az amerikai tőzsde összeomlását, a nagy gazdasági világválság kezdetét. Részvényei 90 százalékot zuhantak, így nemcsak az MGM megvásárlására felvett hitelt nem tudta finanszírozni, de a további működést sem. A Fox Film Corporation hét évig húzódó csődeljárás alá került. Végső kétségbeesésében, 1936-ban megpróbált megvesztegetni egy bírót, emellett hamis tanúzáson is kapták, amiért hat hónap börtönre ítélték.

A büntetés letöltése után már nem tért vissza a filmiparba, mindenét pénzzé tette: 18 millió dollárért adta el a cégbirodalmát, ami egyébként több mint a tízszeresét, 200 millió dollárt ért.

1952-ben, 73 éves korában halt meg. Brooklynban tartott temetésén egyetlen hollywoodi alkotó sem jelent meg.

Bár szerencsétlen sorsa kortársai szemében feledésre ítélte, ma sem telik el úgy nap, hogy a világ ne találkozna William Fox nevével. Cége 1935-ben olvadt össze a 20th Century Pictures-szel, amely egészen 2019-ig 20th Century Fox néven ontotta a sikerfilmeket. A magyar származású alapító herendi porcelánból készült emléktábláját 1999-ben avatták fel a Fox filmgyár vetítőtermének falán. Ezen magyar és angol nyelven is olvasható a Hetedik mennyország (1927) című Fox-produkció nyitómondata: „Azoknak, akik elindultak a mélységből a magasba, a csatornából a csillagok felé, a Bátorság létráját kell megmászniuk”.

Samba Cissé lehetne egy átlagos francia férfi monoton éttermi munkájával, a családja és a barátai iránti lojalitásával, kedvességével, elszántságával, ám a története nem hétköznapi. Szenegálban született, illegális bevándorlóként tengeti mindennapjait Franciaországban. Elszántan küzd, igyekszik meghúzni magát, mintha nem is létezne, hogy minden mozdítható fillérjével támogatni tudja az otthon maradt családját. Egy véletlen folytán azonban fény derül ittlétére, s a kitoloncolás veszélye Damoklész kardjaként csüng a feje fölött.

Ekkor ismerkedik meg a bevándorlási hivatal ideiglenes önkéntes alkalmazottjával, Alice-szal, akinek munkaköri leírása szerint egyáltalán nem szabadna közel kerülnie az ügyfelekhez, Sambától azonban mégsem tudja magát távol tartani sem fizikailag, sem pedig érzelmileg. A férfi különös kisugárzása úgy vonzza magához az eltévelyedett lelkeket, mint muslicákat a fény. Mindketten egzisztenciális válsággal küzdenek. Sambának nincsenek papírjai, nem tud orvoshoz menni, nem kelthet feltűnést, nem kaphat parkolási bírságot sem, mert akkor azonnal távoznia kell az országból. Mindennapjait áthatja a létbizonytalanság és a szorongás. Ezzel szemben Alice-nak mindene megvan: biztonságos, kényelmes otthon, jól fizető állás, remek pozíció, erős kiégése miatt mégis kényszerszabadságon van, mert széttörte kollégája fején a mobiltelefonját. Szorong, esetlenül viselkedik, képtelen álomra hajtani a fejét.

Szeretnénk boldogok lenni, de az idilli, gondtalan élet hajszolása közben gyakran nem vesszük észre, hogy csupán újabb és újabb problémákat gyártunk. Rengeteg munkát fektetünk abba, hogy megvalósítsuk önmagunkat és felépítsük a karrierünket, de közben nincs időnk a családunkkal és a barátainkkal foglalkozni. Hajszoljuk a sikert és a teljesítményt, de közben elfeledkezünk a testi-lelki egészségünkről.

A folyamatos időhiány, a türelmetlenség és a barátságtalanság állandó társaink lesznek, s a munkánk, az egész életvitelünk akkora stresszforrássá dagad, amelyet képtelenek vagyunk kezelni.

Mindegy milyen helyzetben vagyunk, vagy melyik társadalmi réteghez tartozunk, a gondtalan lét csupán álom, az élet újabb és újabb megoldásra váró kihívásokat sodor elénk.

Segíts másokon – magadon segítesz

Alice és Samba nem tudnak segíteni saját problémájukon, de találkozásuk mindkettőjük életét megváltoztatja. Alice az önkéntes munkát terápiás céllal végzi, hogy valamiképp kiszabadulhasson hideg és nyomasztó életéből, és ez nem csupán a filmben bizonyul eredményesnek, a való életben is hatásos. Az altruista, segítő viselkedés – vagyis amikor mindenfajta jutalom vagy fizetség nélkül segítünk másokon – hozzájárul testi, illetve lelki egészségünkhöz: elkezdünk mások jólétéért munkálkodni, így nem rágódunk folyton a múltunkon, az érzéseinken. Ugyanis bármennyire is fontos az érzelmekkel való szembenézés, az életünk negatív történésein való folyamatos tépelődés megnehezíti a kilábalást, illetve a negatív hangulat leküzdését. Az önkéntes munkának köszönhetően magabiztosabban és megnövekedett önbizalommal kezdünk önmagunkra tekinteni, hiszen értékes munkát végzünk, amellyel a körülöttünk élőket szolgáljuk. Ugyanakkor csupán a fent leírt előnyök miatt nem érdemes belevágni, saját belső problémáink megoldása, a jólétünk növelése vagy a kötelességérzet nem elég jó motiváció, éppen ellenkező hatást érhetünk el vele, még frusztráltabbá válunk, növeljük a kiégés kockázatát.

A sikeres és boldog élet titka abba rejlik, ha nem az önmegvalósítást hajszoljuk, hanem annak a célnak a betöltéséért fáradozunk, amiért a világra születtünk. Ez pedig nem egyenlő a könnyű, gondtalan élettel.

Távol a szülőföldtől

A film másik nagy kérdése, hogy vajon kik vagy mik határoznak meg bennünket és alakítják az identitásunkat? Otthonra találhatunk-e a hazánkon kívül anélkül, hogy elveszítenénk a személyiségünk színe-javát? Lehetünk-e önmagunk papír nélkül, másik nevet használva? Ha költözésre adjuk a fejünket, nem érdemes azt várnunk, hogy egy csapásra minden problémánk megoldódik. Sok bevándorló számol be arról, hogy kint is számos nehézséggel kellett szembenéznie, többek között a magánnyal, a család, a barátok hiányával, és a nyelvi nehézségek is bonyolíthatják a zökkenőmentes beilleszkedést. A történetben szereplő illegális bevándorlók kénytelenek trükköket bevetni, meglapulni, miközben az a veszély fenyegeti őket, hogy elfelejtik, kik is ők, s lemaradnak a saját életükről. Ennek ellenére rengeteg optimizmus és lelemény szorult beléjük, becsületesek, kitartóak, támogatják egymást – szinte irigyelni kezdjük ezt a pozitív életszemléletet.

A francia film mindkét „oldalt” látni engedi: bepillant a bevándorlási hivatal alkalmazottainak munkájába, akiket olykor csak szívtelen, aktatologató hivatalnokoknak látunk és mindenfajta előítélet nélkül beszél az illegális bevándorlók problémáiról.

A vetítőteremben egy kicsit mindegyikünk Alice, hiszen mindnyájunkkal előfordulhat, hogy belefáradunk az élethelyzetbe, amely mázsás súlyokat rak ránk, és valahol Sambák is, bevándorlók és felfedezők a saját életünkben, a múltunk elől menekülve, egy idealizált jövő felé futva, abban a reményben, hogy mi is megtaláljuk a helyet, személyt, gondolatot vagy eszmét, amely saját kis káoszunkat megérti, elfogadja és rendszerbe foglalja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Részlet a szerző Perpetuum mobile c. novellájából: 

Kinyitotta a szemét, és oldalra pillantott, a földön fekvő könyvre. Most már emlékszik rá: éjszakába nyúlóan olvasta Az álomfejtést Sigmund Freudtól, és érdekesnek találta. Megfoghatatlan, instabil gondolatok formálódtak benne. Egyszerre minden olyan képlékeny és egyúttal világos volt az agyában. Nincsenek változatlan dolgok, semmi nem marad mozdulatlan. Minden mozgásban van, még akkor is, ha nem érzékeljük. Az érzékeink nem megbízhatóak. Csak a hit lehet megbízható, ahhoz mindig ragaszkodhatunk. 
Van Isten? Mi van helyette? Kinek az istene létezik, hol található? A Tórában, a Bibliában vagy az ember a saját maga istene?
Az ágya mellett lévő kis szekrényen heverő újságon a feleségével váltott levelek sokasága feküdt. Mindig Mileva nézte át a cikkeit, ellenőrizte a számításait. Kezébe akadt egy korábbi, 1901-es levelük, benne: „Mennyire boldog és büszke leszek akkor, amikor ketten együtt bemutatjuk a győzedelmes következtetésünket a mozgás relativitása kapcsán!”
Félretolta a leveleket, hogy lássa az újságot, amelynek a címlapján Szentpétervárról küldött tudósítás állt. Nagy-Britannia és Oroszország befolyási övezetekre osztotta Perzsiát, Afganisztánt és Tibetet. Az írás részletesen taglalta, hogy az Arthur Nicolson nagykövet és Alekszandr Iszvolszkij külügyminiszter által aláírt megállapodás az 1904‑es Entente cordiale és az 1892-ben kötött francia–orosz katonai konvenció kiegészítése. Egyértelműnek tűnt, hogy Németországnak szövetségesekre van szüksége. A nagy és régi európai hatalmak szövetkeztek vele szemben. A régi Európa állt szemben az új, dinamikus, erősödő Németországgal. A megkövesedett, nemesi származásra és születési előjogokra építő, gyarmatosító birodalmak állnak az új, modern technológiára és szorgalomra építő császársággal szemben. Nem is olyan rég, 1901-ben a boxerlázadás leverése után még együtt ültek megalázó tort a kínaiak fellett. 

Tegnap ellenség, ma partner, holnap barát, holnapután ismét lemészárolandó állat?

A világ nem az, aminek látszik. Mi a helyes, mi a helytelen? Mi a bűn, mi a szabadság? Mi az idő, mi a távolság? Mi a személy? Felelősség? Erkölcs? Mi a lelkiismeret? Ezek mind olyan kérdések, amelyekre adott válaszok irányítják életünket. Mi történik, ha vitathatóvá válnak a meglévő válaszok, vagy ha egyszerre több válasz is van? 
A ma istene, a holnap bűnbakja. Ma még bálvány, holnap ledöntendő és meggyalázandó szobor. Mi történik, ha a válaszok csak egymáshoz képest értelmezhetők? Mi történik, ha a válaszok már kisebb, akár családi körben is vitathatóvá válnak? Ha a határok egyszer nem országok között, hanem emberek között húzódnak? Mi történik, ha a tömegektől elvesszük az abszolútot és a biztonságot? A múltat, a szokásokat? Hogyan fognak az emberek egymásra nézni? Egymást értékelni? Mi lesz a mérce? Lesz-e mérce?
Az álomvilágban minden más. Néha ébren álmodik az ember. Az idő lassabban telik, néha meg évszázadokat ugrik, a lépcsők végtelen hosszúak, néha meg rögtön a semmibe vezetnek. Amikor a papírlapok felfelé esnek, a lámpa fénye kínzóan zavaró és forog a szoba, nem tudni, hogy hol van az ember. Az előbb még a Mileva által írt egyenleteket nézte, most meg a felfelé eső ceruzákat − minden valószínűség szerint már átlépett az álomvilágba. 
Feltápászkodott, majd az asztal felé fordult, a padlóról felemelte A mozgó testek elektrodinamikája című tanulmányának kézzel írt lapjait. Az írás később a speciális relativitás elméleteként vált ismertté. 
A tér és idő. Mérhetetlenek. Illetve csak egymáshoz mérhetők. Vagyis relatíve mérhetők egymáshoz. A hit lehet abszolút, de minden más csak relatív – gondolta, majd leült a székébe, és újra leírta az egyenletét, mint minden egyes alkalommal, amikor nekilátott dolgozni: E = mc²

Nincs tudományos konszenzus arról, hogy Albert Einstein első felesége, Mileva Marić (1875–1948) mennyiben járult hozzá Einstein szakmai sikereihez. A kor általános felfogása a női szerepekről, illetve a háztartásbeli munka és első gyermekük (1901) megszületése derékba törte az asszony tudományos karrierjét. 1904-ben megszületett Hans Albert, majd egy évre rá, 1905-ben Einstein publikálta speciális relativitáselméletét. Harmadik gyermekük, Eduard 1910-ben született meg. A házasságuk ezután megromlott, és Einstein egyre több időt töltött Elsa Löwenthallal, elsőfokú unokatestvérével, akit 1919-ben feleségül is vett. A válás során Einstein felajánlotta az akkor még el sem nyert Nobel-díj pénzdíját Milevának, talán emiatt is feltételezik a tudománytörténészek, hogy első feleségének fontos szerepe volt munkájában. Einstein és Elsa 1933-ban hagyták el Németországot, az asszony az Egyesült Államokban hunyt el 1936-ban, 17 évnyi házasság és súlyos betegeskedés után. Közös gyermekük nem született. Albert Einstein többet nem nősült újra.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Terítéken a környezetvédelem

Arról, hogy a bolygó forrásainak kimerítésében és a klímaválságban mekkora szerepe van a nagyipari állattenyésztésnek, egyre több szó esik nem csupán a tudományos közéletben, de a mindennapjainkban is. Önmagában a hús- és tejipar feléli a föld édesvízi forrásainak egyharmadát, emellett körülbelül annyi üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelős, mint az összes személy- és teherautó összesen.

Íme egy szemléletes példa ahhoz, hogy egyszerű léptékkel nézve ez mit jelent: egy hamburgerpogácsa előállításához körülbelül 1700 liter vízre van szükség, ami csaknem 30 zuhanyzásnak felel meg.

Egyértelmű hát, hogy a 21. század klímaszorongása életre hívta azokat a fenntarthatósági törekvéseket, amelyek egyéni szinten reformálják meg az étrendet. Míg korábban a kizárólag vagy zömében növényi alapú diétákat az „állatvédő különcök” hóbortjának tartották, addig napjainkban már egyre többen váltanak pusztán környezetvédelmi okokból. Így mi is.

Nagyjából 5-6 éve kezdett érdekelni a környezettudatos életmód, ami először a hulladékcsökkentésben öltött testet, majd megrögzött húsimádó létemre az étrendemre is átterjedt. Kipróbáltam a Húsmentes Hétfőt, megtartottam a Nagyböjtöt, majd a pozitív tapasztalatok fényében áttértem a vegetáriánus diétára. Fokozatosan bővülő családomra azonban nem akartam ráerőltetni a „zöld dilimet”, így a jelenlegi kompromisszumot a flexitariánus diétánk jelenti. Ezzel a steakkedvelő férjem, a húsok iránt különösebb érdeklődést nem mutató kislányom, és én, a klímaszorongó csodabogár is ki tudunk egyezni: hétvégén rendszerint valamilyen húsos ételt készítünk, míg a hétköznapokon igyekszünk kiaknázni a növényi alapú recepteket.

Mi fán terem a flexitariánus?

„A flexitáriánus szó a vegetáriánus és a flexibilis (rugalmas) szavak kombinációjából jött létre. Egy olyan, elsősorban növényi alapú táplálkozási irányzatról van szó, amely időnként megengedi az állati eredetű élelmiszerek és a hús fogyasztását is” – emeli ki a növényi étrendekben jártas dietetikuspáros, Tihanyi Andrea és Herbay-Varga Anita.

A flexitariánus diéta tehát alapvetően húsmentes étkezéseket takar, némi megengedéssel és szabadsággal.

Így időnként nyugodtan rárabolhatunk egy grillhúsra vagy gyöngyöző húslevesre is, ha épp arra szottyan kedvünk. A lényeg a mértékletesség.

A flexitariánus diéta jó választás azoknak, akik nyitottak az egészség- és környezettudatos életmódra, de tartanak a túlzott szigort elváró diétáktól – mint például a vegetarianizmus vagy a veganizmus. Így ráadásul nemcsak magunknak engedünk meg időnként egy kis „bűnözést”, de vendégségbe menet sem kell csak nekünk készülni növényi alapú fogással. Emellett az éttermekben is bátran választhatunk az egész étlapról, ha már unjuk a rántott sajt, gomba, karfiol szentháromságát, ami zömében még mindig a húsmentes opciót jelenti a magyar gasztronómiában.

Előnyök

1. Jó a Földnek!

Ahogy arra a Stanford Egyetem és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) állásfoglalása is felhívja a figyelmet, a hús- és tejtermékfogyasztás minimális csökkentése is már jelentős környezeti hatással bír.

Ha az Egyesült Államokban csupán egyetlen napig nem ennének húst, azzal 7,6 millió gépkocsi károsanyag-kibocsátásának megfelelő környezetszennyezéstől óvnák meg a bolygót.

Persze a növényi alapanyagok kiválasztásánál sem árt odafigyelni a zöld tényezőkre: igyekezzünk helyi termelőktől szezonális termékeket választani, amelyek lehetőleg minél kevesebb feldolgozási folyamaton mentek keresztül. Példának okáért egy távoli országból ideszállított avokádó igen nagy környezeti lábnyommal bír, ráadásul a termesztése ugyanúgy hozzájárul az erdőirtásokhoz, mint a nagyipari szarvasmarhatartás.

2. Jó a testnek!

A szezonális zöldségeken, gyümölcsökön és a teljes kiőrlésű gabonákon alapuló étrendek nem véletlenül állnak az egészségtudatos életmód középpontjában is. Az ebben a szellemiségben készült ételeknek rendszerint nagy a rost-, antioxidáns- és vitamintartalma, ami erősíti az immun- és emésztőrendszert, javítja az általános közérzetet, szebbé teszi a hajat és a bőrt. Emellett Tihanyi Andrea arra is felhívja a figyelmet, hogy a zömében növényi alapú étrend „kedvezően befolyásolja többek között a szív-érrendszeri, daganatos, bélrendszeri betegségek kimenetelét, csökkenti a kialakulásuk rizikóját, hozzájárul a bélflóra és az egész szervezetünk egészségéhez”. Az egészségtudatos táplálkozás kiaknázásához persze elengedhetetlen, hogy az állati alapanyagok mellett csökkentsük a cukor- és zsírbevitelt, illetve a feldolgozott élelmiszerek, a gyorsételek fogyasztását is.

3. Gyorsabb és olcsóbb!

Nem véletlenül döntöttünk mi is a flexitariánus étrendünk hétköznapokra és hétvégékre való felosztása mellett. Az utóbbi „ünnepnapokon” nem csupán a „bűnös élvezet” megélése miatt fogyasztunk húst, hanem azért is, mert ilyenkor több időnk van a konyhában tevékenykedni – a húsos fogások elkészítése pedig akár órákat is igényelhet. Ezzel szemben a növényi alapú ételek sokkal gyorsabban összedobhatók, így a rohanós hétköznapokba is könnyedén beilleszthetők.

A helyi, szezonális alapanyagokon nyugvó fogások ráadásul sokkal jobban kímélik a pénztárcát is.

Egy 4 fős családot ellátó 1 kilogramm húsmennyiséget ugyanis még a nagyon kedvező, befagyasztott áron is 1490 forintért tudunk megvásárolni, míg a magas fehérjetartalmú hüvelyeseket (pl. bab, csicseriborsó, lencse) ennél jóval olcsóbban.

4. Fő a változatosság!

Bár azt gondolnánk, hogy a hústermékek elhagyása a receptlehetőségek beszűkülését jelenti, ez korántsem igaz. Tapasztalataim szerint az időszakos növényi alapú étrend új alapanyagok felfedezésére, az ízvilág bővítésére ösztökéli a konyhaművészeket. Így nekünk is lett jó pár új kedvencünk, amióta belevágtunk a flexitariánus diétába. Persze lehet az alapoknál is kezdeni: gombapaprikás, lecsó, főzelékek tojással, zöldségfasírttal, zöldséges rizottók és tészták.

Léteznek-e kockázatok?

A vegetáriánus és vegán étrend szkeptikusainak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az ember alapvetően mindenevő, tehát állati eredetű ételekre is szüksége van. Noha 100 évvel ezelőtt sem ettek minden nap húst – ez a luxus csak a fogyasztói társadalomba belekényelmesedett, modern ember szokása. Az evolúciót persze nem célom tagadni, de az emberi szabad akarat és döntés lehetőségét sem, aminek kialakulása szintén fajunk privilégiuma. Tehát bátran dönthetünk az étrendünk megváltoztatása mellett úgy, hogy ennek az egészségünk sem szenvedi kárát.

A flexitariánus étrend esetében ráadásul nem zárjuk ki a hús- és tejtermékeket, mindössze a mértéküket csökkentjük – egy teljesen vállalható és egészséges mennyiségre.

Ahogy Herbay-Varga Anita is fogalmaz: „az életmód követőinek nem kell vitamin- és ásványianyag-hiánytól (leggyakrabban B12 vitamin-, cink- és vashiány) tartaniuk, mint egy teljesen növényi alapú étrend esetében. Egy jól összeállított flexitariánus étrend esetén nincs szükség ezek külső forrásból történő pótlására sem.”

Emellett az étrend megengedő volta miatt a szigorú, kizárólagosságon alapuló diétákkal járó pszichés kockázatok (pl. étkezéssel kapcsolatos szorongások) is a minimálisra csökkennek. Mivel szabadságunkban áll időnként állati eredetű összetevőket fogyasztani, nem kell túlzottan görcsölnünk az étrendünk összeállításán vagy azon a szcenárión, ha netán máshol étkezünk. „Tőlünk függ, hogy milyen mértékben és tempóban haladunk, emiatt könnyű elkezdeni, és több sikerélményt rejt magában, kockázatok nélkül” – mondja Tihanyi Andrea is.

Hogyan érdemes belevágni?

Ahogy minden környezettudatos lépésben, úgy az étrend megváltoztatásában is érdemes a fokozatosság elvét követni. Ahelyett tehát, hogy azonnal megugorhatatlan elvárásokkal szembesítenénk magunkat, „kezdhetjük akár egyetlen húsmentes nappal a héten, majd fokozatosan növelhetjük a húsmentes napok számát heti 3, majd akár heti 5 napra” – hangsúlyozza Herbay-Varga Anita. Az sem kizárt, hogy a szervezetünk fokozatos leszoktatásával kedvet kapunk a vegetariánus, netán a vegán étrend kipróbálásához is. A lényeg, hogy minden a szabadságunkban áll, de semmiképp se nyomasszuk magunkat! Csak azt (t)együk, amit a lehetőségeink és a pszichés-fizikai igényeink valóban megengednek.