Nehéz könnyűségek – Interjú Visky Andrással

– Gyerekkorában édesapját börtönbe zárták, édesanyjával és testvéreivel együtt a Duna-deltában élt fogságban. Hogyan fogta fel gyerekként a szabadság–fogság fogalmát?
– Ha fogalomként nem is, testérzetként mindenképp van róla tapasztalatom, mit jelent a szabadság vagy a rabság. Egy szétszakított családról beszélünk, az apa hiánya értelmezi a helyet. Sok mindent kell tudni egy ilyen környezetben, ami az életben értéktelen tudássá válik, de mégis megmarad tudásként. Azt mondanám, a fogság világa rituális, egy sor ismétlődő szabállyal ellátott világ, például annak az ismerete, hogyan jutok aznap ételhez.

Amennyiben nagycsaládban nő fel valaki, a nagyobb testvéreken keresztül olyan tudásban részesül, amiben nem lehetne különben része. Én nem nevezem borzasztónak a gyerekkoromat, mert végig biztos voltam abban, hogy édesapám kiszabadul és visszajön hozzánk. A testvéreim közül hatan voltak idősebbek nálam, ők biztattak, adtak nekem erőt, noha a hiányt is közvetítették felém. Éreztük, hogy ez egy átmeneti állapot, anélkül, hogy tudnánk, meddig is tart. Minden átmenetiség súlyos nyomokat hagy az ember önmagáról való tudásán, és emiatt ő hajlamos valamifajta átmenetiségben és realizálatlanságban élni. Ez azt jelenti, hogy mindig valahol máshol van egy beteljesítendő feladat.

– A szülei morális tartása megkönnyítette vagy megnehezítette az életét?
– Számomra ezek nagyon nehéz könnyűségek. A nehézség az, hogy az ő morális tartásuk helyett csak a saját morális tartásomról tudok beszélni, arról léteznek tapasztalataim, egyedül azt tekinthetem kiindulópontnak. Az erkölcs nem öröklődik. Hogy irodalmi példával éljek, III. Richárd egyszercsak elhatározza, hogy ő gazember lesz. Ebben az elhatározásban az a felismerés is benne van, hogy ez az egész nem örökölhető, hanem bensőségessé tehető. Van olyan helyzet, amikor az előttünk álló példa tagadást és elhatárolódást igényel, s pont a tagadás és elhatárolódás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy bensőséges cselekedetté váljon. III. Richárd egy olyan filozófus, aki átlépi a saját tudásának a határait, s az addig létező fogalmakat tettre váltja.

– Állandó mozgásban van, fáradhatatlan munkatempó jellemzi az életét. Jól rímel erre Henri Boulad atya megfogalmazása, miszerint „A kereszténység szakadatlan felszólítás önmagunk túlszárnyalására, a soha véget nem érő növekedésre.”
– Nem akarok mindent megtapasztalni, de mindenről akarok tudni. Az életem formáját a tanulás szabja meg, és sajnos a koromnál fogva sokszor vissza kell utasítanom az új utak kísértését, mert ez a fajta életforma eleve kimerítő. Amikor dolgozom valamin, túl hamar megjelenik bennem egy másik munka lehetősége, az újabb feladat felé elkalandozás vágya.

– A művészetben megnyilvánuló kánonképzést elveti, nem tartja túl szerencsésnek.
– A kultúra semmiképp nem jár jól vele, részemről a kánonképzés felesleges cselekvésnek minősül. A kultúrának ezt vissza kellene utasítania, vagy legalább kellő távolságtartással kezelnie. Nem tudható, hogy mit jelent a nagy, mihez képest nagy egy életmű vagy egy alkotás. A művészet a sorozatos eltűnések és a felbukkanások története.

– Önmagát sem méricskéli?
– Saját magamat, az úgynevezett életművemet humorral kezelem. Tudom, hogy nagyon sok feledhető könyvet írtam, s arról sem vagyok biztosan meggyőződve, írtam-e maradandót. Színházi emberként tökéletesen látom, milyen törékeny dolog a siker. A színház az eltűnésben létezik. Annál nagyobb nyomást nem kívánok magamnak, mint az elvégzetlen munka terhét. Egy munka soha nem úgy kezdődik el, hogy tudjuk, merre, milyen irányba halad. Úgy veszi kezdetét, mint egy kikerülhetetlen meghívás.

Kép: Páczai Tamás

– Nemrég megjelent verseskötete egyszerűségével tüntető, már-már provokatív címet kapott.
– Inkább megszólítottságnak nevezném. Eredetileg a Bible Black címet szántam a könyvnek, de a kiadó szerkesztője, Nagy Boglárka lebeszélt róla, majd vele és Csordás Gábor segítségével találtunk rá a megfelelő címre. Azért érintett meg a választott cím, a „Nevezd csak szeretetnek”, mert a könyvet nagyon sötétnek érzékelem, tehát mintegy a versek ellenpontjaként is szántam a címet.

– A bibliai történeteket gyerekként alaposan megismerte. Akkoriban meseként fogta fel? Könnyen lett a meséből valóság?
– Nekem soha nem volt mese. Történetszerű volt, az édesanyám mindig úgy olvasta, hogy az a mi történetünk. Azt mondta, most az egyiptomi rabságban vagyunk, ott van a Vörös-tenger, s valóban ott folydogált a Duna, könnyen azonosultam az elhangzott történettel. Ez a mai napig változatlan, az érint meg, amiben felismerem a saját történetemet. Tanárként az én drámadefinícióm mindig is az volt, hogy drámát normális ember csak súlyos terhek alatt olvas, dráma a megcselekedhető szöveg. Úgy olvasom az írásokat, mintha azok a saját szövegeim volnának, s ezzel felmentést kapok az alól, hogy meg kelljen írnom őket.

– Jelenleg a Pannonhalmi Szemlébe készül írni a megbocsátásról. Minden megbocsátható?
– Nem merek ilyen kérdésekre válaszolni. Ha valaki bocsánatot kér, mindig el kell fogadnom. Azt tudom, hogy hétszer hetvenhétszer kell megbocsátanom. Ennek mélyén a megbocsátás aktusának a kötelezettsége rejlik.

– Került olyan helyzetbe, amikor ez nehezebben ment?
– Nagyobb dilemmát okozott, amikor nekem nem bocsátottak meg. Ez már a tehetetlenség helyzete, a kiút esélyének az elvesztése.

– „Szavaiból megértettem / hogy nem én árultam el őt / hanem ő engem” – írja „A szikárius Júdás búcsúlevele” című versben, majd az „Ópium” címűben: „Azon az éjszakán, amikor elárultad az apámat…” Feltételezem, a két árulás között van különbség.
– Az egyik szöveget Júdás írja, aki a vershelyzetben én vagyok. A Júdás-szöveg moralizáló paranoia. Apám haláláig nem tudtam, hogy a halál elfogadhatatlan. A halálról kialakult elképzelés pusztán beszéd az eseményhez képest. Apám halálakor jött a felismerés, hogy nem is kell elfogadnom. Erre tesz utalást a vers. A testi szenvedés tekintetében Istennel szemben mindig igazunk van. A halál nem elfogadása a legfőbb feladatunk. Ez nem azt jelenti, hogy ne tartsuk az emberi természet részének, hanem hogy tekintsük velünk élő botránynak, aminek az elutasításában élünk.

Kép: Páczai Tamás

Apám boldogan fogadta el a halált. Hónapokkal előtte halt meg az édesanyám, s ő utána akart menni, hiába ellenkeztünk, nem engedett, bocsánatot kért, s azt mondta: „Anyátok a köztes egekben van, és engem vár, s nem akar nélkülem megjelenni a Mindenható előtt.” Valamiképp a műalkotás ennek a dichotómiának a fenntartását műveli velünk. Az elfogadhatatlan elfogadása ettől még elfogadhatatlan marad.

– Balogh Attila költő írja, hogy „Isten minden temetésen ott guggol, és mások halálával üzeni a te halálodat”. Istennek meg tudjuk bocsátani a halált?
– Ha a halál tettében magához vesz bennünket, akkor megbocsátható. Ennek a kapujában, folyamatosan az ő törvényének a kapujában vagyunk, s nincs mese, egyszer majd be kell lépnünk rajta. A belépés tette egyszerre lázadás és elfogadás, s hiszem, hogy a kettő tökéletesen kiteljesíti egymást.

– Örökké változatlan Isten jelenléte?
– Nem, de Istennek a hiányát semmivel nem tudjuk helyettesíteni. A hagyomány sem helyettesíti az Isten-hiányt. Nem akarok fennhéjázó lenni a hagyománnyal szemben, mert arra mindig jó, hogy az Isten hiányában is végrehajtsam a tettet. Ahogy Kertész Imre utal rá, létrejött a tett, a jó, ami megmagyarázhatatlan, és létrejött a gonosz, ami megmagyarázható. Ha azt mondjuk, nincs rá magyarázat, magunk fölé helyezzük a gonoszt, s belehelyezzük a saját öngyűlöletünket. Emiatt jönnek létre a diktatúrák. Nekem egy önreflektív Istenről vannak ismereteim. Ennél jobban nem tudom ezt a kérdést megválaszolni, de ezt a kérdést nem is nekem, hanem Istennek kell feltennie.

– Jónak vagy rossznak értékelhető a jelenlegi világ?
– Jónak semmiképp sem látom, hanem feladatnak tekintem. Rossznak semmiképp sem látom, hanem feladatnak tekintem.