Amikor elfogadom magam, akkor tudok változni – A Szerethető című filmről pszichológusszemmel

A történet

Maria (Helga Guren) középkorú, kétgyermekes anya, aki a válása után igyekszik újra megtalálni önmagát, miközben gondoskodik két kisgyermekéről is, akiknek állandóan szükségük van rá. Egy este, amikor a gyerekek éppen az apjuknál vannak, Maria elmegy egy buliba, és ott megpillant egy férfit, Sigmundot (Oddgeir Thune). Bár úgy érzi, mintha régóta ismerné, a férfi szinte észre sem veszi őt. Mariát azonban hatalmába keríti az érzés, hogy ezt a férfit meg kell szereznie, mert ha nem, azt sohasem bocsátja meg magának. Meg is szerzi. 

A történet innen hömpölyög tovább. Eltelik hét év, Maria még két gyermeket szül. A hajdani szerelmes pillanatok Sigmunddal a múlt ködébe vesznek. Főhősünk immár négygyermekes anyaként a szürke mindennapok súlya alatt próbál egyensúlyozni. A tizenévesek kamaszodnak, a kicsik feszegetik a határokat, a tűzjelző meghibásodik, a mosatlan halmozódik, a kimerültség elveszi az összes életkedvet. Sigmund pedig távol van. Amikor pedig a többhetes munkájából mosolygósan hazatér, Maria egyszerűen képtelen visszamosolyogni rá, keserűségét és csalódottságát minden mozdulata, gesztusa és arcvonása tükrözi. Szemrehányásai és kritikái ott találják el a férfit, ahol az a legsebezhetőbb. 

A néző számára nyilvánvaló, hogy mindketten küzdenek, vágynak a másik közelségére. De ha két ember szereti egymást, vajon miért nem tudnak kapcsolódni? 

Mi az a mélyben meghúzódó, láthatatlan erő, amely megakadályozza, hogy egymásra találjanak? Ha ennyire vágynak a másikra, miért taszítják el maguktól? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a film.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Elérhetetlen férfivilág

Maria szenved attól, hogy számára a férfi világa elérhetetlen. Vágyik a kapcsolódásra, mégis képtelen valódi közelséget kialakítani vele. Ez a fájdalom a régmúltban gyökerezik, a származási családjával való kapcsolódásáig nyúlik vissza. Édesanyjánál tett látogatása során megérti, hogy sohasem tudott megfelelni neki. Gyermekkorában az anyja szomorú és magányos volt, különösen azután, hogy az apja elhagyta a családot. Maria egyik fájdalmas felismerése, hogy anyja mintha mindig haragudott volna rá. Akárhogy is próbálkozott, sosem tudta elnyerni az elismerését. Eközben a bátyja mindazt megtestesítette, amivé ő nem tudott válni. Anyja még most is vádlón veti oda neki: „Bezzeg a bátyád! Ő gyengéd és gondoskodó.” 

Az anya a fiát idealizálja, a férjét azonban, akit részeges nyomorultnak nevez, korábban folyamatosan nevetségessé tette. A férfi végül elment, így Maria az apukájához sem tudott támogatásért, elfogadásért és szeretetért fordulni. A férfiak világa így egyszerre lett idealizált és elérhetetlen számára. 

Mivel a szülei nem tükrözték vissza felé a szerethetőségét, ő maga sem hiszi el, hogy értékes és fontos lehet a másik számára. 

Egyszerre vágyik a közelségre, és taszítja el magától azt, aki valóban közel kerülne hozzá, mert nem tud hinni annak valódiságában. Ennek érzékletes példája az a jelenet, amikor a barátnője együttérzően megöleli, ő azonban kibontakozik az ölelésből, mondván: „Szúrós a pulcsid.”

Önmagával kapcsolatban folyamatosan ott motoszkál a kétely, mi van, ha kiderül a másik számára, hogy ő mégsem elég jó, mégsem szerethető. Ezt a veszélyt úgy próbálja elkerülni, hogy inkább elhúzódik, vagy éppen ellöki magától a másikat. Így a közelség nem fenyeget a lebukás lehetőségével. Ezáltal kialakul egy olyan játszma, ahol Maria látszólag közeledik a másikhoz, de valójában sosem éri el, mert az túl félelmetes volna, hiszen kiderülhet, hogy nem elég jó, és ezért elhagyják. 

Szoktuk mondani, hogy a „tudattalan választ”, ami arra utal, hogy hajlamosak vagyunk olyan emberrel összekötni az életünket, aki visszaigazolja az önmagunkról és a világról kialakított képünket. Maria esetében ez egy olyan férfi, aki már az első pillanattól nehezen megszerezhetőnek látszik, akit magánál értékesebbnek tart. Ilyen kapcsolatban nem tud kialakulni a valódi kölcsönösség, hiszen aki meg van győződve arról, hogy nem elég értékes, az hajlamos túlságosan is beáldozni önmagát, amiért később a másikat hibáztatja, bünteti. És belül végig ott a kérdés: „Vajon én is olyan fontos vagyok a másik számára, mint ahogyan ő nekem?” 

A válaszhoz vezető út azonban belül kezdődik, mert a másik nem szerethet bennünket önmagunk helyett. Önmagunkat önmagunkért kell megtanulnunk szeretni.

Kép

Képkocka a filmből – Forrás: Profimedia – Red Dot

Régiből régibe? Újrateremtés?

A „tudattalanunk választása” biztonsági játék. Automatizált folyamat, amely leginkább arra összpontosít, ami számunkra már ismert, és megfelel mindannak, amit önmagunk szerethetőségéről tanultunk, és tapasztaltunk az eddigi életünk során. Tekinthetünk erre alapértelmezett működésmódként is. Ez addig érvényben marad, ameddig az érintett felül nem vizsgálja, meg nem érti, és felül nem írja az alapértelmezett beállításokat. Vagyis Maria tapasztalja, hogy már több ízben sérült a férfivilághoz fűződő kapcsolataiban, és dönt, hogy innentől kezdve mást szeretne. Ennyire egyszerű volna az egész? 

Nem, bár sokszor adjuk a következő tanácsot szeretteinknek: „Ne is elegyedj szóba ilyen alakokkal, és akkor nem sebződsz meg ismét.” Azok, akik ezt a tanácsot kapják, lehet, hogy gondolati szinten be is látják, hogy változtatniuk kellene, például a párválasztási stratégiáikon, mégis az érzelmeik és az élethelyzeti adottságaik átvehetik az irányítást, ha a változás melletti döntés nem rendelkezik kellő alappal.

A kapcsolati változások nem tanulhatók meg könyvekből. Hiába olvassuk el, hogy legyél kevésbé kritikus, vagy a gyerekeddel kevésbé kontrolláló/aggódó, ha a mögötte lévő érzések nincsenek megdolgozva, akkor abból kiindulva újrateremtjük azt, amit már ismerünk, akkor is, ha az szenvedéssel jár. Maria számára az alapértelmezett működésmódot felülírni azt is jelenti, hogy szembenéz mindazzal, ami korábban fájdalmat és sebeket okozott neki, majd csak később következhet számára egy felszabadultabb élet.

Főhősünkre sok találkozás vár azon az úton, amelynek végén a hiteles belső szabadság áll. 

A szembesülések hoznak magukkal újakat. Anya-kapcsolat, apa-kapcsolat, szülők egymáshoz való viszonyulása, kapcsolat a volt férjjel és gyerekekkel... Nem venni tudomást az életünk egyes területeiről azonban csapdahelyzetet teremt. Lemondunk általa a szabad döntés lehetőségéről. Amikor készen állunk arra, hogy találkozzunk mindazzal, ami már amúgy is az életünk része, akkor válunk igazán szabaddá.

Az újjáépítés feltétele a bontás 

Mit is jelent mindez praktikusan? A filmben a lelki segítő betakarja Mariát, és csak engedi, hogy legyen. Fáradtan, szomorúan, kilátástalanul. Nem áll elő újabb ötlettel, változást segítő technikával vagy kommunikációs stratégiák tárházával. Nem akarja megoldani a problémáit, és nem akarja megoldásra késztetni segítettjét. Vele van és „szereti”. Carl Rogers – a humanisztikus pszichológia egyik alapító atyja – így fogalmaz: „A különös paradoxon az, hogy amikor elfogadom magamat olyannak, amilyen valójában vagyok, azután tudok változni.” A segítő éppen ebben ad példát a jelenlétével – a másikat elfogadja olyannak, amilyen. 

Ez a fajta elfogadás azonban nehéz terep. Ha problémával szembesülünk, szeretnénk azt azonnal megoldani. Amikor párok a terápián egy-egy felismerés során megkérdezik: „Rendben, de akkor mit kellene tennünk?” – többnyire nincsenek konkrét válaszok, mert csak annak a változásnak van értelme, amely belülről, a pár tagjainak megváltozott belső működéséből fakad. Nem elég csupán tudatosan visszafogni a kritikát, miközben a testbeszédünk még mindig az elégedetlenséget sugározza. A fordulat akkor következik be, amikor már valóban érezzük és elhisszük: szerethetők és értékesek vagyunk. 

Mert ekkor a másik viselkedése már nem billent ki annyira a belső egyensúlyunkból, hogy elárasszon az elutasítottság vagy az elhagyatottság fájdalma.

És itt van a megoldás kulcsa is. Amikor találkozásról, szembenézésről vagy kapcsolati alakulásról gondolkodunk, akkor első lépésként és elsősorban nem proaktív cselekvésről van szó, hanem megfigyelésről. Megfigyelem mindazt, ami az életem részét képezi, és engedem, hogy legyen. Ezt a folyamatot részben egyedül is megélhetem, de sokkal hatékonyabb, ha kísérőül szegődik mellém valaki, akiben megbízom. 

Egyfelől nem véletlenül nem engedtük meg magunknak, hogy meglássuk az életünk egy-egy területét. Meg voltunk róla győződve, hogy abból kárunk származna. Egy külső személy jelenléte – mint a filmbéli segítő – bátorítást ad. Másfelől fontos, hogy énképünket kapcsolatok révén rajzoljuk meg, így kapcsolatok révén tudjuk újrarajzolni is. Ha egy megbízható kísérő újra és újra biztosít bennünket afelől, hogy szabad megtapasztalnunk önmagunkat, és ezzel együtt szerethetők vagyunk, akkor felülíródik a korábbi hiedelem, miszerint csak akkor vagyunk elfogadhatók, ha bizonyos énrészeket elfedünk önmagunk és a világ elől. 

Összefoglalóan ezeket a tapasztalatokat korrektív élményként szoktuk említeni. A korrektív ugyan kijavítót jelent, de fontos látnunk, hogy nem arról van szó, hogy eddig valami rossz volt bennünk, amit meg kell javítani. Az odáig fennálló „alapértelmezett” működésmód tette lehetővé, hogy tökéletesen kiszolgáltatott csecsemőként úgy alkalmazkodjunk a külvilághoz, hogy életben maradjunk. Ez semmilyen körülmények között nem abszolút értéken vett rossz, hanem minden esetben bravúros teljesítmény az újszülöttől. Ettől függetlenül a későbbi életünk során felismerhetjük, hogy a kulcs, amely egykor a túlélés záloga volt, az életünk aktuális problémáira nem hoz megoldást, vagyis érdemes másikat keresnünk. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>