Mit jelent a remény annak, aki egy sátorban alszik?

„Hogy vagy?” – teszi fel a kérdést Mánfainé Récsei Tímea telephelyvezető a bibliaóra résztvevőinek a Remény Háza foglalkoztatótermében. „Fagyosan” – válaszolja András, és megdörzsöli a kezét. Az éjszakát odakint töltötte, akárcsak a Remény Házába érkezők jelentős része. Ezért ácsorgott már jóval a reggeli nyitás előtt a kapuban, és várta a bebocsátást a fűtött épületbe. 

Édesapja korán meghalt szilikózisban, megette a tüdejét az urán, ahogy mondja. Szörnyű volt végignéznie, édesanyja alkoholista lett, őt is hamar elveszítette. Nyakába szakadt a kiskorú öccse nevelése. Nehezen bírta a nyomást, jött az alkohol lazításnak és búfelejtőnek. „Mi a legszebb emléke?” – kérdezem, hogy valami vidámról is beszéljünk. Gondolkodás nélkül vágja rá: 

„Mikor a két fiamat kicsi korukban sétálni vittem. Most nem találom őket. Valahol Németországban élnek.” 

Csörömpölés szakítja félbe a beszélgetést. – „Leesett a férfifürdő faláról a tükör” – jelenti egyikük. – „Akkor hét év balszerencse jön” – mondja Géza közönyösen.  

Miért, eddig nem az volt? Töprengek, miközben hallgatom tovább a történeteiket. Válások, adósságok, nem létező családi háttér, viszály és függőség. A sok borzalom után itt, a Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitász által fenntartott házban kicsit megpihenhetnek. Forró tea és péksütemény fogadta őket reggel, aztán csoportfoglalkozás következett. 

Körülnézek a társalgóban, hárman a sarokban kártyáznak. Ha csak ezt látnám, azt gondolnám, nyugdíjasklubban járok. Néhányan annak használják a Remény Házát. Például Béla bácsi, aki az imént kérte el a Dunántúli Naplót a gondozóktól, és most csendben olvasgatja. Neki van saját albérlete, de olyan kevés a nyugdíja, hogy nem tudna megélni belőle. Őt ez a ház menti meg a lecsúszástól. 

Közeleg az ebéd, a létszám ilyenkor a legmagasabb. Aki fennakadt a délelőtti beléptetéskor a szondán, mostanra kijózanodott annyira, hogy bebocsátást kaphat. Beállnak mindannyian a sorba. Patrik, a ház egyik segítője imára hívja őket, elmormolják az asztali áldást, ki lelkesebben, ki csak ímmel-ámmal. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

A pult mögött a levest és a túrógombócokat Zoltán osztja. Hófehér ruhában dolgozik, kezén kék gumikesztyű. Alakja magas, vékony, szinte áttetsző. Régebben ő is a pult másik felén állt. 

Felidézi a sok hányattatást, majd a fordulatot, amikor sok évvel ezelőtt a Remény Házában az ételen túl hitet is kapott, végül pedig munkát, itt, a konyhán, így lett belőle közfoglalkoztatott. 

A tányérokat gúlába rendezgeti – ez az ő piramisa, mondja. Csak a stresszt nem szereti, ami az ételosztással jár. A türelmetlenséget, a kritikát, a válogatást. Az elődje, Ildi nem is bírta.  

Itt van ő is a társalgóban, alig tud felállni az asztaltól, sántikálva lépked, fáj minden porcikája, pedig alig múlt harminc. „Mi történt, Banya?” – kérdezi tőle Józsi. Ezt a megszólítást csak tőle tűri el Ildi. – „A negyedik emeletről költöztettünk egy nénit, ketten cipeltük le az összes bútort, még a gáztűzhelyt is” – feleli. 

Alkalmi munkákat vállal, bármit. Szeretne rendes állást, de mindenhol elutasítják. „Lakcímkártya nélküli vagyok, nem kellek. Próbálkoztam a dohánygyárban és a kutyatáposoknál is. Büdös, ezért jól fizet. Meg lehet keresni havonta állítólag akár kétszázezret” – meséli.

Süt a kora délutáni nap, egyre több embert csalogat ki az udvarra. László lombot söpör, ő is a ház közfoglalkoztatottja. Akit lehet, alkalmaznak – udvarosként, konyhásként, takarítóként, mosodában. Havi kilencvenhétezer forint fizetésért segítik a ház működését, cserébe védett környezetben tanulhatják meg, mit jelent a rendszeres munka.

„Őket és minket sokszor csak egyetlen rossz döntés választ el” – mondja József, a ház egyik szociális munkása, majd elismerően mesél Lászlóról, hogy érzékeljem, ha ugyan ritkán, de akad kivétel. 

Sok év alkoholizmus és pokol után, a kórházi ágyon döntötte el hat évvel ezelőtt, hogy nem iszik soha többet. Mi kellett hozzá? Hogy a lánya bemenjen a kórházba, és elsírja magát: „Nem akarom, hogy meghalj, apám!”

Kinyit a hátsó épületben a ruhaosztó helyiség. Orsika szolgálja ki az érkezőket. Egyikük meleg kabátot próbál, lehetőleg pirosat szeretne, másikuk XXL-es farmert kér, harmadikuk plédet. Hiánycikk egyedül a sportcipő, na meg a férfizokni és a férfi alsónemű. Ilyen adományok ritkán érkeznek.

A mellettünk lévő nagy raktár is nyitva áll már, miután a ház segítője, Renáta elrikkantja magát: „Szekrényes!” Nézem a fehérre festett nagy tárolóhelyiséget, benne szürke fémszekrények, mint egy wellnessközpont öltözőjében. Csakhogy ezeknek az embereknek ez a keskeny, zárható fémrekesz az egyetlen privát tér az életükben. Legtöbben még a kulcsát sem merik magukkal vinni, rábízzák a gondozókra. Vajon mi lehet a fémajtók mögött? Nem látom, nem kérdezem. A bőröndök is némán állnak a szekrények tetején – nem férnek be, pedig nem nagyok. Ezekben van mindenük.

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Jenő érdeklődik, tudok-e valamit a konténerekről, mert lassan itt a tél. Amint megkapják a telepítési engedélyt, öt darab hétszemélyes, fürdőszobás lakókonténer fog itt állni, ahol egyelőre csak a helyüket jelölő cölöpök – tudom meg később a telephelyvezetőtől.

„Most hol lakik, Jenő?” – kérdezem. „Sátorban, a közeli erdőben. Vagyunk ott egy páran.”

 Ápolt külső, tiszta, fehér póló, fekete nadrág és dzseki, fekete szemek. Senki nem mondaná meg, hol éjszakázik.

A téllel együtt közelegnek az ünnepek, arról beszélgetünk, mit kérne karácsonyra, ha bármit lehetne. – „Hogy még egyszer láthassam a nagyszüleimet. Milyen jó lenne hazamenni, megfürdeni, enni, a mama biztos készítene töltött tyúkot paradicsommártással. Az volt a kedvencem” – mondja. Rájuk gondolt éjszaka is, nem tudott aludni. Fájt a törött bordája és csöpögött rá a sátor tetejéről a víz. Szeretném látni a sátrakat, árulom el, megdöbben, de megígéri, hogy odavezetnek. 

Baktatunk az ismeretlen felé, Jenő mégsem jött el. Helyette Józsi kísér, pontosabban botorkál elöl botja segítségével, azt mondja, tegnap kicsit túltolta a töltést. Ikonikus alak, huszonhat éve van az utcán: cserzett, barna bőr, szemüveg, a sztrók nyomai a beszédén. Korát hetvenöt körülire tippelném, aztán kiderül, hogy húsz évet tévedtem – felfelé. Ő is sok mindent elveszített már, de a humorát nem. – „Ebben szoktunk fürdeni – mutat a poshadt vízű, büdös csatornára, amely mellett haladunk, majd látva megrökönyödésemet, hozzáteszi –, csak akkor, ha nem vigyázunk...”

Sátrak, árnyak, tanyák

Bozótos, erdős területen járunk, szűk csapás vezet befelé. Egyszer csak elénk tárul két terepszínű sátor, egyik az övé, másik Jenőé. A Temuról rendelték, a csomag kézbesítését a Remény Házába kérték. 

A sátrak között kiszuperált, dupla autósülés, előtte forgószék. Mellettünk tűzrakóhely, körülötte tányérok, edények, papírdobozok szanaszét. Odébb oldalukra állított ruhaszárítók, azok szolgálnak kerítésként. 

Eszembe jut Dávid, aki szintén errefelé húzza meg magát, mióta az alagútnál a dorbézoló fiatalok féltéglával kishíján fejbe dobták. Éjjel, a csendben árnyak jönnek-mennek a sátor előtt, néha egészen nagyok. Van minden: vaddisznó, róka, patkányok. Mennék tovább, de Józsi azt javasolja, hogy beljebb ne merészkedjek, ott nem biztos, hogy örülnének a hívatlan vendégnek. Talán ezért mondta Dávid, hogy hamarosan visszaköltözik az alagúthoz, mert egyedül a legjobb. 

Kérdezem, hogy a rendőrök mit szólnak ehhez. – „Legalább tudják, hol keressenek minket” – jön a válasz. – „Miért?” – „Kit miért. Italozásért, úton átmenésért, utcán pisilésért. Ülünk néhány napot, aztán jövünk vissza. Én időnként ide, máskor a tanyámra.” – Szeretném látni a tanyát is, de Józsinak erre már nincs ideje, szólítja a kötelessége. Ő tudja, mit jelent ez, én csak sejtem. Azt viszont megengedi, hogy Ágnes, a ház tűzrőlpattant szociális munkása odavezessen. Ő az egyetlen a Remény Házában, akinek megmutatta egyszer. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Billegő pallón közelítjük meg a tanyát némi autózás és hosszú gyaloglás után. Csatornaárok mellett áll ez is, a zöld jótékony ölelésében, mégis a város közepén. Vagy inkább a semmi szélén? Józsi azt mondta, ő építette egy haverjával, aki már nincs vele. Helyette most hárman is rácsodálkoznak a jöttünkre. 

Próbálok körülnézni az összetákolt, sötét bodegában, de nem tudok felegyenesedni. Az ajtó mellett tűzhely áll gázpalackkal, itt szokták főzni a krumplit, farhátat, szárnyat, körömpörköltet. 

Ezerötszázból sok minden kijön, összedobják rá a pénzt, négyüknek van havi huszonhétezer forint jövedelme, az ötödikük kéreget, mesélte korábban Józsi. Szemben a földön dupla szivacs, azon alszanak éjszakánként hárman. Jobb oldalon egyszemélyes fekhely, rajta vékony takaró. Nincs sem víz, sem áram. A bodega körül macskák, mellettük ételmaradék. Kellenek, mert távol tartják a patkányokat. – „Napi program?” – kérdezem. – „Felkelünk és iszunk – mondja vagy inkább mutatja egyikük –, aztán gyorsan korrigál – van feladat, ajtót kell szerelni a vécére, amit építettünk.”

Mire visszaérünk, a munkaidőnek vége, bezárt a Remény Háza. Vajon a reményt is bezárta magába? 

Mi a boldogság?

A bevásárlóközpont parkolójában ismerős arcokat látok. Felcsillan a szemük, mikor meglátnak. Itt van az iménti kísérőm, Józsi, mellette Jenő és Ildi is. A földön ülnek, előttük üvegek, mögöttük kis hangszóróból szól a zene. – „Épp rólad beszéltünk” – mondja Jenő, és ezzel át is váltunk tegezésre. Kérdezem, miért nem jött a sátrakhoz, azt feleli, szégyelli. A reményről érdeklődöm, a válasz tömör. 

„Életben maradni, vegetálni. Egyikünk se fog innen kilábalni” – összegzi Józsi.

Ekkor megjelenik egy pici, vékony, huszonkét éves lány. Ő is a Remény Házába jár, sőt már ott is dolgozik, közfoglalkoztatottként, a mosodában, ahogy a ház mind a hat közfoglalkoztatottja ellátottból lett munkatárs. Egyházi fenntartású kertvárosi lakásban él, délelőtt megmutatta. Egyszerűen berendezett otthon az első emeleten, saját szobával, ággyal, szekrénnyel, tévével. Biát bántalmazó kapcsolatból menekítették ki. 

„Úgy szétvert a párom, hogy majdnem belehaltam” – meséli. Hároméves kislánya nevelőszülőkhöz került, de minden hónapban meglátogathatja, legutóbb már szaladt felé, és anyának szólította. Nagyon szeretné bebizonyítani a Remény Házának, hogy megérdemli a bizalmat. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy akkor menj most gyorsan haza, Bia, de nem teszem.

Egyre több ismerős arc érkezik a házból. Fogy az ital és vele együtt a kontroll is, egyre hangosabb a banda. Érzem a hátamban a vásárlók tekintetét, miközben szállnak be autóikba – két nappal ezelőtt ugyanígy tettem volna. Most viszont szeretnék valami szépet mondani búcsúzóul. 

„Kívánj boldogságot” – mondja Jenő. „De mi számít boldogságnak?” „Például az, hogy itt lehetünk és beszélgethetünk” – hangzik a válasz.

„Megvan mindenünk”

Indulok, Tímeával, a telephelyvezetővel találkozom. Süteményes tálcával vár a megbeszélt helyen. Nem gond, hogy késő van, mondja, évente egyszer-kétszer amúgy is meglátogatja a párt, akihez most együtt igyekszünk. Arca ragyog, látszik, hogy ez az élete. „Sok embert segített már ki a hajléktalanságból” – súgta délelőtt a gazdaságis kolléganő a fülembe. Lássuk hát, milyen a Remény Háza egyik sikertörténete. 

Belépünk a parányi, önkormányzati lakásba. Ernő, a showman és Mariann, a nyugodt erő fogad. Tizennyolc négyzetméter boldogság, egyiküknek huszonöt év alkoholizmus, másikuknak sokévnyi bántalmazás után. A Remény Házában találkoztak, kitartók és céltudatosak. A hétszázezer forintnyi beugrót a lakáshoz kukázásból spórolták össze. Tíz éve azonban már nem az utca a munkahelyük. Ernő a Máltai Gondoskodásnál összeszerelőként, Mariann a Vakok és Gyengénlátók Egyesületében ügyintézőként dolgozik. Folyamatosan csinosítgatják a lakást és önmagukat. 

„Mára megvan mindenünk: jó munkahely, lakás, évente két nyaralás, az ünnepekre rendeljük az ételt, tudunk új ruhát venni, öltözködni.” 

Ők hát a szerencsés tíz százalék. – „Min múlik, hogy kinek sikerül és kinek nem?” – teszem fel sokadszorra a kérdést. Tímea szerint Ernőéknél a hit, a napi imádság, a céltudatosság és a kitartás vezetett idáig. De recept nincs. Ahány sors, annyiféle nehézség és lehetőség. 

Most már tényleg elindulok hazafelé. Késő van, hideg és sötét. A sátrakra gondolok meg a tanyára, a kiskertekre, az alagútra, a kertészet teraszára. A sokféle arcra. A reménytelenségére és a reményére.

Ez a cikk a Képmás magazin 2025. decemberi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.