„Úgy éreztem, hogy ki kell löknöm magam a komfortzónámból, mert az túl nagy”

„Szerintem megérkeztünk” – mondja Laci, miközben a nyakunkat nyújtogatva figyeljük az épület körül bóklászó embereket, a népkonyha sokszínű vendégseregét. Egyikük csinos bundában, szép táskával az oldalán lépked a kapu felé, mások kopott pólóban kutatnak cigi után a zsebükben, vagy palackokkal teli szatyrokkal felpakolva sietnek a dolgukra. A társaságban korántsem mindenki hajléktalan: kisnyugdíjasok, alacsony keresetűek is ebédelnek itt, a Szeretetszolgálat úgy ad, hogy közben nem méri ki patikamérlegen a rászorultságot.  

Kiszállok a kocsiból, és összehúzom a kabátomat, a hideg levegőt kocsonyaszag tölti ki. A nagy kondér az udvaron gőzölög, máltais munkatársak állják körül, élvezik, ahogy a fény megsimogatja az arcukat. 

„Meg akartam tapasztalni az önzetlenséget” 

„Kihez is jöttünk?” – kérdezi Laci, miközben a felszerelésével babrál. „Ellákhoz” – felelem, miközben fürge léptekkel a porta felé veszem az irányt. Belépünk az étkezőbe, ahol már tucatnyian ebédelnek. Hamarosan megérkezik a kapcsolattartónk is, oldalán egy kockás inges, kedves mosolyú férfival. Amikor a miskolci Ápolási Otthon vezetője, Brahó Zsuzsa a figyelmembe ajánlotta önkéntesük történetét, egy megfáradt, közömbös, megtört ember képe rajzolódott ki lelki szemeim előtt.  

Ez az elképzelés nyomban szertefoszlik, amikor kezet rázunk, Ellák tekintetéből optimizmus és lelkesedés sugárzik.  

Az ember elsőre azt hinné, hogy valami szörnyű trauma érte, ami a hajléktalan-ellátásig lökte őt, de gyorsan kiderül, hogy nála egyáltalán nem erről van szó. Sokkal inkább hiányok, mintsem az ellene elkövetett sérelmek dominálnak benne, elmondása szerint még soha nem élt át igazi boldogságot vagy katarzist, ezért egy ideig sivárnak és céltalannak érezte az életét. Azelőtt pedagógusként dolgozott, de nagyot csalódott az emberekben, ezért váltani akart. Később könyvelőként helyezkedett el, de a covid idején – ahogy sok más frissen igazolt munkatársat – őt is kirúgták.  

Kép

Ellák ebédet oszt a népkonyhán Kép: Katona László

Családot még nem alapított, sehogy sem találta a helyét a világban, mígnem tavaly nyáron benyújtotta a jelentkezését a máltaiakhoz. „Sokat csalódtam az emberekben. Azt láttam, hogy minden a pénzről meg a fogyasztásról szól, meg akartam tapasztalni az önzetlenséget. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy talán ha megtapasztalhatom az önzetlenséget, akkor jobbra fordul az életem” – avat be Ellák.   

Schindler Zsófia pszichológus szerint Ellák elgondolása egyáltalán nem légből kapott, mert kutatások is bizonyítják, hogy az önkéntesség javíthat a szociális készségeken, hiszen a másokkal való interakció és együttműködés szerves részét képezi a tevékenységnek.  

Megtanulunk jobban kommunikálni, visszajelzéseket adni és fogadni, ráhangolódni egymás érzéseire és szükségleteire, ami nagy magabiztosságot képes adni az életünk további területein is.  

Az önkéntesség ezen kívül nagyobb tudatosságot eredményezhet, hiszen gyakran a sajátunktól eltérő emberi sorsokba nyerünk betekintést, ez pedig segíthet jobban értékelni (vagy egyáltalán észrevenni) mindazt a jót, ami a mindennapokban ér minket.  

„Nem lehet tudni, ki mit cipel magával” 

A jobb oldalamon egy barátságos tekintetű szállóvendég kanalazza a borsófőzeléket. „Jól főznek?” – kérdezem, miközben lehuppanok az egyik székre. A férfi (nevezzük Tamásnak) közömbösen rám néz, és bólogatva tovább eszeget. Beszélgetésünkből kiderül, hogy Tamás a szomszédban lévő átmeneti hajléktalanszálló vendége, akinek akkor fordult rosszra az élete, amikor megözvegyült, és a felesége rokonai kiforgatták mindenéből. Egy gyermeke van, aki külföldön él, de egyáltalán nem tartja vele a kapcsolatot. Ahogy a legtöbben, ő sem tervez hosszú távon semmivel, napról napra él, a jövőt pedig inkább igyekszik elhessegetni. 

Amikor Tamás végez az evéssel, megtörli a száját, és feláll az asztaltól. „Most jön a szieszta” – mondja, majd elköszön, de nem hagy egyedül, mert addigra már körém gyűlt egy kisebb csapat, melynek tagjai nagy lelkesedéssel mesélnek magukról, feltárva azt, milyen sokféle emberi sorssal találkozik Ellák önkéntessége útján.    

Sanyi már egy teljesen másik világban él, komoly fizikai és mentális problémái vannak, olykor tévképzetek gyötrik, de agresszivitásnak nem mutatja jelét. Neki van otthona egyébként, de ételre elmondása szerint már nem marad a hónap végén, dolgozni a korából és az állapotából fakadóan nem tud, ezért rendszeresen a népkonyhára jár ebédelni.  
Géza valódi sármőr, még két perce sem beszélgetünk, de már azzal bolondít, hogy meglátogat a fővárosban, ő sem hajléktalan, csak most éppen nincs munkája.  

„Ellákról mit gondoltok? Ismeritek őt?” – biccentek a tálcákat pakolgató férfi felé. „Nincs vele baj”, „Kedves”, „Sokat van itt”, „Meghallgat” – záporoznak a válaszok, és ebből az is érződik, hogy a környékbeliek többé-kevésbé befogadták őt.  

Egyszer egy szociális munkás azt mondta nekem, hogy a hajléktalan-ellátásba jelentkező önkéntesek kétféle kísértésbe is beleeshetnek: túlságosan negatív vagy pozitív sztereotípiákkal vágnak neki a munkának. 

Ahogy Ellákkal beszélgetek, kiderül, hogy neki nincsenek illúziói, alapvetően kedvesen, nyitottan áll mindenkihez, de azt nem hagyja, hogy a rossz szándékú emberek visszaéljenek a bizalmával.  

„Sosem lehet tudni, ki mit cipel magával. Lehet, hogy első ránézésre azt mondanád, hogy ott egy makkegészséges ember, akinek el kellene járni dolgozni, aztán kiderül, hogy komoly betegsége van. Sokat gyalogok a városban, ezért sűrűn találkozom hajléktalanokkal és ellátottakkal. Ilyenkor van, hogy váltunk is pár szót, de azt tapasztalom, hogy az ellátottak és köztünk kell lennie egy falnak” – magyarázza az önkéntes. 

Ellák szerint azért is van erre szükség, mert van, hogy egy-egy ellátott eltűnik, aztán hónapokig nem látják őket, mert börtönbe vagy kórházba kerülnek, meghalnak, vagy egyszerűen csak meglépnek Miskolcról.  

„A boldogságot nem ismerem, csak az elégedettséget” 

A Szeretetszolgálat munkatársaival azonban Ellák jól láthatóan igyekszik elmélyíteni a kapcsolódását, talán a többi szociális munkás miatt szeret a leginkább ebbe a közösségbe járni. Miután felvették önkéntesnek, először a dicspécserekhez került, ők fogadják a hívásokat, intézik az adományokat, például a ruha- és élelmiszerosztást. Később összeismerkedett Anettel, aki a népkonyhán dolgozik, és megemlítette, hogy náluk is elkél a segítség.  

Ez a munka annyira megtetszett Elláknak, hogy időközben itt ragadt. Van, hogy az adminisztrációban segít, máskor adományokat hord vagy ételt oszt. De, ami a legfontosabb, közben folyamatosan másokhoz kapcsolódik, és talán ez biztosítja a kiutat számára a saját melanokóliájából, amiről továbbra is visszafogottan fogalmaz. De azt azért elmondja: a nehezén már túl van, érzi, hogy az önkéntes munka mennyit lendített rajta.  

Kép

Kép: Katona László

Amikor arról kérdezem, hogyan teszi őt kiegyensúlyozottabbá az, hogy itt dolgozik, arra mutat rá, hogy neki éppen az az egyik fő problémája az életében, hogy „túl kiegyensúlyozottnak érzi azt”.  

„Úgy éreztem, hogy ki kell löknöm magam a komfortzónámból, mert az túl nagy, szerintem még nem tudtam elhagyni.”  

„Egy tanfolyamon megkérdezték tőlem egyszer, hogy voltam-e már igazán boldog, amire azt feleltem, hogy a boldogságot nem ismerem, csak az elégedettséget. Próbálok élni a lehetőségeimmel, most épp nincs munkám, még van egy kis tartalékom. Úgy éreztem, hogy valami másra van szükségem, éppen erre, amit most csinálok. Aztán, ahogy Popper Péter is megmondta: sodródunk a világban, és valami majd lesz” – teszi hozzá.  

Érték, ami pénzben nem mérhető 

A pszichológus szerint az önzetlenségre úgy tekintünk, mint az egyik legnemesebb tulajdonságra. Nem véletlen, hogy senki sem büszke arra, ha a környezete önző embernek tartja. A szakember a valódi felnőtté válás egyik mércéjének látja, hogy képesek vagyunk időről időre lemondani saját magunkról, és áldozni az időnkből, az energiánkból valaki másra, aki talán nem tudja viszonozni azt. 

Népszerű gondolattá vált, hogy „Válaszd magad!”, „Légy te az első az életedben!”, „Tanulj meg nemet mondani!”, s ezek kétségkívül fontos üzenetek, melyeknek megvan a maguk helye. Mégis mindannyiunknak el kell jutni odáig, hogy egy-egy helyzetben nem magunkat választjuk, nem magunkat tesszük előre, és akkor is igent mondunk, ha az a komfortzónánkon kívülre visz. 

„A főállásunk sokszor nem a személyes kiteljesedésünkről szól, s nem feltétlenül érezzük azt, hogy amit teszünk, az egy nálunk nagyobb, nemes célt szolgál. Fontos hozzáfűzni, hogy ez igaz lehet akkor is, ha egyébként elégedettek vagyunk a munkahelyünkkel, ám mégis küzdünk az érzéssel, hogy végső soron mi értelme mindannak, amit nap mint nap teszünk?  

Nem mindig van rálátásunk arra, hogy mi is a szerepünk, és nem mindig világos, hogy a munkánk kire, hol és hogyan hatott. Ezzel szemben az önkéntességet pontosan azért választjuk, mert ott tudjuk, hogy mi a cél és tudjuk, mi a szerepünk.  

Látunk az egészben egy jelentést és egy értéket, amely pénzben nem mérhető, ez pedig üdítő egy olyan világban, ahol a legtöbb dolog értékét az ára határozza meg. Mert az ember természeténél fogva vágyik arra, hogy részese legyen valaminek, ami nagyobb nála, ami nem róla szól. Vagy legalábbis nem csak róla. Azt gondolom, ez az, amit a legtöbb önkéntes megtapasztal, legyen szó árvízi védekezésről vagy éppen a hajléktalanok támogatásáról” – teszi hozzá Schindler Zsófia.  

50 férőhelyes átmeneti szálló és 150 adagos népkonyha 
„A népkonyhán hétköznaponként 150 ember ebédel, van utcai gondozószolgálatunk is, akik délután 2 és 4 között az irodában tevékenykednek, utána este tízig az utcákat járják, hogy segítsenek a bajba jutottakon”– mondja Kocsenga Anton, a Gondivselés Házának vezetője.  
Diszpécserszolgálatukhoz három vármegye tartozik (Borsod, Heves, Nógrád), helyi intézményeik között folyamatos a kapcsolattartás és együttműködés.  
A hajléktalanoknak átmeneti otthont nyújtó szállót – ahol Tamás is él – egy iskolaépületből alakították ki, 2019-ben végeztek rajta teljeskörű felújítást. A háromágyas lakószobák a folyosó két oldalán helyezkednek el, a vizesblokk pedig középen. Többségében nyugdíjas, idős, beteg vagy amputált végtagú hajléktalanok húzzák meg itt magukat, maximum két évig a jövedelmük (ez lehet akár segély vagy nyugdíj is) negyven százalékáért cserébe. A megállapodást egy évre kötik, és fontos feltétel a szociális munkásokkal való folyamatos együttműködés. Működtetnek egy hajléktalan közfoglalkoztatási mintaprogramot is 2015 óta, a munkákat az önkormányzat szervezi, a dolgozókat pedig a Szeretetszolgálat delegálja.  
„Igyekszünk munkát keresni nekik, és vannak lakhatási programjaink is. De amikor sikerült valakit elhelyeznünk albérletbe, rögtön jön helyette más. Olyan is volt már, hogy valakit kilakoltattak, aztán sokáig kóválygott a városban, mert nem ismerte a szociális ellátórendszert. Aztán találkozott a sorstársakkal a padon, akik ide irányították őt, de az is előfordult már, hogy a kórházi szociális munkások küldtek ide embereket” – magyarázza az intézményvezető, aki több évtizede meghatározó tagja a hajléktalanokat segítő szociális munkások közösségének.  
A napokban öt ellátottat is tudtak támogatni abban, hogy önálló lakhatásba költözzenek, és a költözésből a sorstársak is kivették a részüket. Az anyagi támogatás mellett mentori segítő programokban is részesülnek, ahol felkészülnek az önálló életvitelre, a pénzügyek kezelésére, a szociális kapcsolatok kiépítésére, és segítséget kapnak, hogy sikeresen integrálódjanak az albérletbe.