Litkai Gergely: „Mi lehetünk nevetség tárgyai, a szenvedés nem”

Humoristaként nagyon érzékeny vagy a szorongásra, amelyre hajtóerőként is tudsz tekinteni.

Egy humorista esetében erős áldás és egyben átok is, hogy rendelkezésére áll az erős képzelőerő, így a rossz dolgokat is élénken el tudja képzelni, melyektől félni lehet. Én ugyanezzel a képzelettel a pozitív jövőképet is ugyanolyan jól el tudom képzelni, mint a boldogtalan véget. Szerintem hasznosabb ezzel tölteni az időnket, mint azzal, hogy mindenféle démonokat alkotunk magunknak. Margaret Atwood kanadai írónő mondta, hogy a jövőről csak disztópiák születnek, melyek megjelenítik, ahogy összeomlik a demokrácia, jön a zombiapokalipszis, a klímaösszeomlás, de nagyon kevés pozitív jövőről szóló víziót gyárt a művészet, amivel meg tudnánk határozni magunkat vagy a jövőbeli képünket. Szerintem ez egy komoly veszély, mert tudjuk, hogy a gondolatnak teremtőereje van. 

Ha félelemből cselekszünk, vagy ha a félelem elkerülése a célunk, akkor sokkal hatástalanabb a cselekvés. 

Ezekben a filmekben mindig elhangzik, hogy semmi baj, még akkor is, ha már a zombik rágcsálják le a húsunkat.

Ez még a film elején van, de utána azért jönnek a bajok… 

A humoron belül is vannak műfajok, eszközök, kezdve a neveken való tréfálkozásnál, és eljutva egészen az iróniáig, a szarkazmusig vagy az abszurdig. Szerinted melyik eszköz adja vissza legerőteljesebben a mostani, bonyolult világunkat?

A stand-up már maga is műfaj, amin belül számtalan eszközünk van. Erősen énközpontú műfaj ez, ahol az előadó színpadi jelenléte határozza meg azt, hogy mit szeretne közvetíteni, és utána ehhez választja ki az eszközöket. Nem hiszem, hogy akár a nagyon abszurd gondolkodást kedvelő Kőhalmi Zoli is kizárólag csak az abszurd eszközével élne. Én a szarkazmust nem szeretem, negatív stílusértéknek, rombolónak tartom, ami nem viszi előbbre a színpadi előadásokat. Szeretek viszont ironizálni, ez elviselhető a világ feldolgozásához. 

Az Ökológiai Kutatóközpontnak van egy új projektje, amire én is kimegyek majd, és ami az ökológusok és a művészek viszonyát próbálja definiálni. A kutatások szerint van az elérésnek mélysége és szélessége. Egy regény például a legmélyebbre is képes lemenni, ugyanakkor egy film, ami sok embert elér, és izgalmas képi világa van, sokkal szélesebb közönséget tud megszólítani, de talán nem olyan mély. A mű interaktivitása is számít, a valódi cselekvésre buzdító faktorok. Ami igazán működik, az a személyre szabott, interaktív kommunikáció, azzal lehet valódi cselekvésváltozást elérni. Én például egy zöld aktivista vagyok, aki Hummerrel jár dolgozni, és ezért szégyelli magát. Ez elég ironikus. 

Úgy vélem, nemcsak megnevettetni akarod az embereket, hanem cselekvésre is szeretnéd bírni őket.

Egyszerűen vannak gondolataim, amiket szeretek elmondani. Ha ennek vannak edukációs vonatkozásai, annak örülök. Ha csak szövegként hallgatja valaki, akkor is szórakoztatónak szánom, de ha egy pár gondolattal gazdagabban jössz ki, az se baj. 

Én az olyan viccelődést is szeretem, aminek semmi célja nincsen. 

Nyilván, ha nagyon feszít egy mondanivaló, és a téma alkalmat ad a viccelődésre, akkor emelkedik a tét. 

Az Ábel a rengetegben című műben a főszereplő a humorával küzd meg egy szélsőségesen nehéz élethelyzettel. Fegyvernek vagy esetleg eszköznek tekinted a humort? 

Vagy az Indul a bakterház is hasonló. Fegyvernek semmiképp, nincsenek militáns gondolataim, sokkal jobban tetszik a humor mint eszköz. Fegyverrel egységnyi energiával nehezebb eredményt elérni, mint ha együttműködésbe tesszük ugyanazt az energiát. Ha mást erősen támadunk vagy megbántunk, azzal növeljük a távolságot kettőnk között, és mivel komplex világban élünk, nagy valószínűséggel a megoldás kettőnk álláspontja között, valahol a metszéspontban helyezkedik el, tehát sosincs teljesen csak nekem igazam, vagy csak neked. Ha meg akarunk győzni másokat, azzal együtt, hogy az ő álláspontjukat is megismerjük, tudomást szerzünk róla, fontos, hogy ne fegyverként használjuk a humort. Eszközként bevetve viszont lerombolhatjuk a köztünk lévő gátakat, és ezzel a stíluseszközzel befogadhatóbbá is válik a mondanivaló.

Hogyan tudod felhasználni a humor eszközét a klímaválság témájában, ami valójában ijesztő, nehéz nevetni rajta?

A klímaválság témája csak szűk szegmense annak, ami most a probléma, de „ennek a legjobb a sajtója”. Itt van velünk az ökológiai válság, ami sokkal súlyosabb, ahogy az új anyagok problémája is, mint például a mikroműanyagok megjelenése az anyatejben, az agyban és már az esőfelhőkben is. Az óriási anyagfelhasználás óriási önbizalommal adja ezek hátterét, nem is gondoljuk át, hogy mit csinálunk, és milyen nagyságrendben csináljuk. 

Majdnem minden ökológiai problémánknak egyetlen oka van: az emberi gyarlóság. 

Én úgy nyúlok a témához, hogy a gyarlóság jó kiindulópontja a tréfának Arisztotelésztől Shakespeare-en át Molière-ig vagy Székely Csabáig. Sok erényünk elveszett az idők során, és sok eszközünk támadt arra, hogy ezen erények hiányát következményeiben felnagyítsuk. 

Ha tudunk együtt nevetni, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz?

Az a legfontosabb, hogy elhiggyük, hogyan tudunk változtatni, az út a közös élményeken, nevetésen át is vezethet. Sok közös programot, faültetést, túrákat szervezek ebben a hiszemben. Ha összekapcsolódik a tudásmegosztás egy színházi vagy stand-up élménnyel, az nagyon komoly változásokat képes elérni. 

Amikor az ökológiai válságról gondolkodsz mint stand-up alapanyagról, milyen figurák járnak az eszedben? Túlzottan megszállott környezetvédő csodabogár, vagy egy csak azért sem komposztáló?

Szerintem a humornak az a lényege, hogy nincsenek ilyen elrajzolt karakterek. Robert McKee fogalmazta meg, hogy nem sztereotípiákra, hanem archetípusokra van szükség, akit hogyha megjelöl az ember, elég egyedi és elég mély legyen ahhoz, hogy több mindenkire ráismerjünk. 

Ha valami túl általános, nem ismerünk rá senkire.

Próbálok személyes helyzetekből, történetekből, karakterekből kiindulni, mert azt mindenki jobban megérti. A valóság elég alapanyag.

Van olyan téma az ökológiai válságon belül, ami nem alkalmas a humoros megközelítésre?

Az okokról beszélni nem lehet tabu. Rettenetes következményekkel nem szerencsés viccelni, az éhezést nem lehet kifigurázni. Az emberi gyarlóságunk része a kognitív disszonancia, vagyis, hogy máshogy beszélünk és máshogy cselekszünk, de igyekszünk ezt feloldani. Ugyan rengeteg hulladékot termelek, de szelektíven gyűjtöm – ez alkalmas a humoros feldolgozásra. Mi lehetünk nevetség tárgyai, a szenvedés nem.