„Egy nőnek nem szabad anyagilag a férjétől függeni” – Interjú a Romani Design egyik alapítójával

– Az öltözékeik fő motívumát katolikus hitükből, Mária tiszteletükből merítették. Olyan témához fordultak, ami a mai világban egyáltalán nem számít „trendinek”. Ünnep, templom, áldás, ártatlanság, földi Paradicsom, az Úr Mennyországa. Szakrális öltözékeket készítettek a XXI. századi embernek.
– A 80-as években sem volt trendi elmenni Máriapócsra, búcsúba, a családom mégis mindig ott volt. Gyalog mentünk, énekeltünk. Az oláhcigányság Mária-kultusza az egyik legerősebb, ha nem a legerősebb Mária-tisztelet egész Európában. Vannak az ember életében víziók, értékek, örökségek, kötődések, imádságok, amelyeket nem a múlandó trendek határoznak meg. A tradíció, amely az életem része, sem trendi. Amikor dolgozom, többek között ezeknek az öltözékeknek a tervezésénél is a saját víziómat követtem, és azokra a nagyszerű asszonyokra gondoltam, akik meghatározó alakjai voltak az életemnek. Részben az ő arcuk és a Szűz Mária arca cserélődnek a kiállított ruhák mintázatán. Többek között az anyai nagyanyám, Kender mámi, akihez a legjobban kötődtem, és akitől a legtöbbet tanultam, akinek a hiánya mind a mai napig megvisel. A világháború kegyetlen időszakában ő tartotta életben a családját, a férfiakat elvitték katonának, csak az asszonyok maradtak. Kender mámi pedig tapasztott, vályogot vetett, énekelt, irányította a családot, gondot viselt róluk. Egész gyermekkoromat végigmesélte, és minden mesét, történetet énekelve mondott el. Ő tanított meg álmot látni, és az ő segítségével sikerült szent helyeken járnom. A kiállított ruhák mintavilágában a családunk és köztünk, önmagunk és a Teremtő, a testünk és a lelkünk között létrejött szent kötelék jelenik meg.

– Mátészalkán született. Ott nőtt fel a Kádár-korszak alkonyán egy sokgyermekes, oláh cigánycsaládban. Mit jelentett cigánynak lenni abban az időben az ország egyik legelmaradottabb régiójában?
– Annak a régiónak Mátészalka volt a kis fővárosa. Nekem a gyermekkoromat jelentette. A gyermekkorom pedig felidézi bennem a sok ünnepet, együttlétet, a szép, színes lakásbelsőt, a lovainkat, a gyerekzsivajt. Rengeteg gyermek vett körül, nemcsak a testvéreim, az unokatestvéreim is hozzátartoztak ahhoz a nagycsaládhoz, amelyben felnőttem. A szüleim mindkét ága ragaszkodott az oláhcigány tradícióhoz. Viseletükben és életvitelükben is ezt a hagyományt követték. Az édesanyám felmenői faluban éltek, állatokat tartottak, gazdálkodtak, földet műveltek. Édesapám családja Mátészalkán lakott, lókereskedők voltak. Miután a szüleim összeházasodtak, édesanyám is bekerült a városba. 

– Számtalan beszélgetésben, interjúban beszámolt már arról, milyen biztonságot jelentett a családja, amelynek nőtagjai, nagyanyák, keresztanyák és az édesanya erős, karizmatikus egyéniségek voltak. A belőlük áradó erő, hit, büszkeség formálta az erős, független nőt, önazonos iparművészt, aki most itt ül velem szemben?

– Alkotó emberként csak abból meríthetsz, ami a bensődben van. A bensőm ezekből az asszonyokból táplálkozott. Az ő tanításaikból, útmutatásaikból inspirálódtam, azokat raktároztam el magamban. Igen, ők formáltak azzá, aki vagyok.

Sajnos máig intenzíven él a társadalomban az a hazug kép a roma nőkről, hogy teljes mértékben kiszolgáltatottak, alávetettek, akaratgyengék, bántalmazottak, és a férjüktől függenek. A mi családunkban nem ez volt jellemző. Nálunk a nők sokat vállaltak, kiálltak magáért egy tradicionális közegben, megvalósították a női emancipációt. 
Édesanyám mindig véghezvitte azokat a dolgokat, amiket elképzelt. Megvívta a harcait apámmal, és megnyerte őket, pedig apám lobbanékony, erőskezű ember volt. Szeretném felülírni ezt a fajta előítéletet a roma nők tehetetlenségéről a saját és a felmenőim történetével. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Tizenöt éves volt, amikor egy fiú megkérte a családját, hogy önhöz járhasson. Ön pedig elutasította. Bátor lépés volt.
– Lett is nagy sértődés. Nemet mondtam. Iskolába jártam, kitűztem magam elé a célt, hogy le fogok érettségizni. Nem otthon ültem, mint sok korombéli roma lány. Nekik máshogy kell mérlegelniük.

Édesanyám, nagyanyám azt a példát állították elénk, hogy egy nőnek nem szabad anyagilag a férjétől függeni, mert az kiszolgáltatottá teszi. 

–Gondolom nem volt könnyű cigány kislányként beülni az iskolapadba. 
– Talán az volt a legjellemzőbb arra a korszakra, amelyben felnőttem, hogy nagyon kevés cigánygyereknek adatott meg a lehetőség arra, hogy iskolába járhasson. A családom bent élt a városban, amelynek a szélén egy nagy cigánytelep volt. Azok a gyerekek, akik a telepen éltek, mind a „gyogyiba” jártak. Esélyük sem volt arra, hogy részt vehessenek az oktatásban. Szüleim nagy hangsúlyt fordítottak a taníttatásunkra. 
Az általános iskolában tapasztaltam meg először, hogy másként reagálnak rám, mint a közvetlen környezetemben. Két nagyon meghatározó élményem van ezekből az időkből a kirekesztésről. Az elsős tanító nénim rögtön az elején a hátsó padba ültetett. Alig járt cigánygyerek az iskolába. Hárman-négyen lehettünk összesen. Azt láttam, hogy a magyar gyerekek elöl ülnek, én meg hátul. Otthon elmeséltem az édesanyámnak, aki bement a tanító nénihez, és a dolgok elrendeződtek. A másik negatív élményem harmadik osztályos koromban ért. Egyik osztálytársam, egy kislány cigányozott, mire én elsírtam magam. A tanító néni védelmébe vett, és az egész osztály előtt megbüntette a csúfolódót, körmöst is kapott. Nekem pedig azt mondta, hogy legyek büszke arra, hogy cigány vagyok.

– Nem könnyű elfogadnia magát az embernek ellenséges közegben. 
– És nem könnyű egy kirekesztett nép tagjának lenni, még akkor sem, ha a roma közösségek évszázadok óta jelen vannak Európában. Fent tudtak maradni a számtalan üldöztetés és kirekesztés ellenére is. Mindezek közepette meg tudták őrizni a nyelvüket, hagyományaikat és hitüket, sőt mindezekhez erősen kötődnek. Azt gondolom, hogy mindez azért sikerült, mert a romákban hihetetlen nagy az élni akarás és az életszeretet. 
Magyarországon beazonosítható vagy mint cigány. Itthon nem lehet eljátszani, hogy nem az vagy, de soha nem is akartam kibújni a bőrömből. Megtagadni a származásomat, őseimet, tradícióimat. Azt tanultam apámtól, hogy legyek büszke arra, aki vagyok. Ez ad egyenes gerincet az emberi testnek, meg a léleknek is ez ad tartást.
Ha megtagadnám a cigányságomat, megtagadnám mindazt, ahol felnőttem, az elődeimet, a hagyományokat, a hitemet. Én ezt elképzelhetetlennek tartom. Azért is értem meg nehezen azokat, akik idáig eljutnak, de a társadalmi okait meg a pszichológiai folyamatot természetesen tudom elemezni, és végig tudom követni, de akkor sem értek vele egyet. 
Nem tudom elfogadni, hogy idáig kell eljutni egy kirekesztett népnek, hogy ennyire föladja magát. Ez egy kulturális önpusztítás, egy kulturális holokauszt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Bátorság kellett ahhoz is, hogy létrehozza a saját divatmárkáját, amiről indulásától fogva köztudott volt, hogy az oláhcigány tradicionális öltözékek és hagyományok inspirálják. A Romani Design név magáért beszél. Annak ellenére, hogy soha nem akart divattervező lenni, rövid időn belül szép sikereket ért el a csapatával. 
– Az öltözéktervezés, a divat csak egy eszköz arra, hogy eljutassam az üzenetet a befogadókhoz. Kommunikációs csatornaként és művészeti alkotásként is tekintek a ruhákra, ékszerekre. Korábban évtizedekig szerkesztettem egy magazint fiataloknak, amelyben a roma kultúrát népszerűsítettem közöttük. Tulajdonképpen most is ezt teszem, csak az eszközeim mások. A Romani nehezen indult. Senki sem hitte, hogy sikerülni fog ez a vállalkozás. A családom, szeretteim mindenben mögöttem álltak, támogattak ugyan, de nem bíztak benne. Nagyon nehéz időszak volt ez az életemben. Sok dolgot kellett egyszerre megugrani. A csapatépítést, az anyagbeszerzést, a varroda felépítését, megtanulni a ruhatervezést, magában a szakmában, a divatvilágában eligazodni. Olyan dolgot kellett létrehozni, ami előtte nem létezett, úgysem, mint koncepció, és úgysem, mint modell. Amikor azt látták, hogy megyek előre, és nem adom fel, a szeretteim is felbátorodtak, jöttek utánam, és egyre jobban kezdtek hinni abban, hogy ez sikeres lehet.

A legerősebb támaszom testvérem, Helena volt. Nélküle nem létezne a Romani Design. Ő a másik felem, a közös kreatív alkotómunka tett minket igazán jó testvérekké.

Nem hiszem, hogy tudnánk élni egymás nélkül. Káprázatos alkotások születnek a keze között, és mindezek mellett olyan csodálatosan énekel, mint a mámink. Olyan hátországot biztosít nekem, ami nélkül nem boldogulnék.

– Gyermekkoruk óta ilyen erős önök között a testvéri kötelék?
– Mindig erős volt, de nem mindig voltuk igazán jó testvérek. Sok jót, és sajnos számos nehéz dolgot éltünk meg együtt, az idők során összekovácsolódtunk. Mindig és minden körülmények között számíthatunk egymásra, és mindketten tudjuk, hogy ezt semmi nem írhatja felül. Kiegészítjük és inspiráljuk egymást.

– Nem csak a Romani Design tervezője, hanem etnográfus is. Ha jól tudom, a vállalkozás indulásakor az volt az alapkoncepciója, hogy a gyűjtőútjairól származó oláh viseleteket, textíliákat építi be egy-egy kollekciójába.
– Most már csak show-elemként vannak jelen a gyűjtői darabjaim a kollekciókban. Nem eladók. A gyűjteményem részei, hiszen ma már egyre kevesebb szőttest, ruhát, kendőt lehet gyűjteni. A Duna-deltát is bejártam kutatásaim során. A roma kultúrában a halottal együtt az elvesztett családtag ruhatára is lekerül a kriptába, ez még inkább megnehezíti a gyűjtést.
Saját printeket, mintákat készítünk Helenával a Romani kollekciókhoz, és a vízióimat követem a tervezésnél. Álmot látok, szent helyen járok. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. januári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>