„Tomi nekem életfeladat” – Egy egyedülálló édesanya küzdelmei örökbefogadott, sérült kamasz fiával

Ágota kémiatanárként és fejlesztőpedagógusként dolgozik a Pető Intézetben, másodállásban aspergeres és ADHD-s fiatalokkal foglalkozik, emellett gyógypedagógiai főiskolára jár, és egy sérült kamaszgyermeket nevel. Tomival egy véletlen folytán ismerkedett meg, amikor vidékre került délutános nevelőnek egy sérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógiai intézetbe. Ekkor Tomi hatéves volt. Eleinte csak hétvégenként vitte haza, majd egy idő után elkezdte őt nevelőszülőként nevelni. Három évvel ezelőtt örökbe fogadta, és a nevére vette.

„Tomi koraszülöttként jött a világra. A mentőben, amivel átszállították egyik kórházból a másikba, többször újra kellett éleszteni.

Egyhetesen kapott egy kétkamrás agyvérzést, amelynek következtében hemiparézises lett, a bal oldala lebénult. Mivel koraszülött volt, a légcsöve és a nyelőcsöve sem fejlődött ki rendesen, sokáig csak pépes ételeket tudott enni.

Hároméves koráig kórházban nevelkedett, utána csecsemőotthonba került” – meséli a szívfacsaró történetet Ágota.

Tomi sérültsége egy gondozatlan terhesség eredménye, édesanyja ugyanis félig csöves életmódot folytatott Budapest utcáin, amikor vele volt állapotos. Egy fertőzés következtében indult meg idő előtt a szülés. Az említett okokat igazolja a tény, hogy Tominak három vér szerinti testvére is van, egy bátyja és két húga, akik mind épek és egészségesek.

Tomi vér szerinti édesanyját teljesen elutasítja, testvéreiről is tud, de tőlük ugyanúgy elzárkózik. „Tizenhat éves volt, amikor örökbe fogadtam, és a nevemre vettem. Addig a pillanatig úgy hívták, hogy Juhász Tamás Ernő, s most úgy hívják, hogy Nagy Tamás Farkas. Én adtam a vezetéknevemet, az Ernőt pedig meg akarta változtatni Farkasra. Pici kora óta tetszik neki ez a név, és most nagyon büszke erre, hallani sem akar az előző nevéről” – mondja az édesanya.

A kamaszkor az igazi nehézség

Ágota egyedülállóként kezdte el nevelni Tomit. Mivel 33 évesen nem volt párkapcsolata, és nem született gyermeke sem, ez magától értetődő döntésnek tűnt. Tizenhárom év után állítja, valóban nagy kihívás egyedül örökbe fogadni egy gyermeket, mivel neki kell egy személyben lenni a családfenntartónak, az anyának, az apának, szóval mindenkinek. Ez emberes feladat, ráadásul egy sérült gyermek esetében sokkal nagyobb felelősség hárul a szülőre.

„Ez a gyerek hatéves koráig egy másodpercet nem élt családban. Kórházból csecsemőotthonba, csecsemőotthonból gyermekotthonba került, erősen hospitalizált és szocializálatlan volt.

Eleinte úgy viselkedett, mint Maugli a városban. Amikor vásárolni mentünk, az áruházban az elektromos kapun nem jutottunk túl. Ott leragadt, és elkezdte babrálni.

Minden új volt neki.”

Ágota sokat küzdött az évek során azért, hogy Tomi meg tudjon állni a saját lábán. Úgy érezte, azzal teszi érte a legtöbbet, ha önállóságra neveli, és nem azzal, ha kiszolgálja őt, ha mindent megad neki. Nem szerette volna, hogy a fia mindig mások segítségére legyen utalva. Szerencsére Tomi nagyon önjáró lett, ép gyerekeket meghazudtoló módon rengeteg mindent intéz magának.

A sérült fiú egyértelmű értékrendet és mintákat kapott édesanyjától, most mégis alaposan megküzdenek a kamaszkorral. Tomi személyiségéből fakadóan elképesztően önfejű és makacs, ezek a tulajdonságai mostanra felerősödtek, mindenben édesanyja ellen van. „Ez a kamaszkor most nagyon nehéz, de megpróbálok kapaszkodókat keresni. A végsőkig elmegyek, és igyekszem valahogy kijönni ebből a problémás helyzetből. Többek között járunk pszichológushoz, Tomi pedig nemrég jelentkezett egy művészetterápiás foglalkozásra is” – teszi hozzá Ágota.

Kellenek a mások által állított keretek

Az édesanya bevallja, kudarcként éli meg a kamaszkori elakadásokat. Két évvel ezelőtt még azt mondta volna, hogy ha valaki kíváncsi arra, mit tud szakmailag, akkor nézzék meg a fiát. Tomi egy roppant kedves, nyíltszívű, őszinte gyerek volt, most viszont ennek épp az ellenkezője. Úgy érzi, ez a helyzet rajtuk túlnő, de keresi a megoldást.

A legfájóbb számára az, hogy a fia most eléggé elutasítja őt, csak abban bízik, hogy idővel jóra fordulnak a dolgok.

A közeljövőt illetően Ágota elmondja, szeretné, ha a fia a gyógypedagógiai iskola után elvégezne valamilyen képzést, de egyelőre erre kevés esélyt lát. A legfőbb probléma az, hogy Tominak nincs időérzéke, állandóan elkésik az iskolából, emiatt mindig ott lebeg a fejük felett a kirúgás veszélye. A tanulással viszont nincs gond, az ő szintjén tudja teljesíteni a feladatokat. Ami kifejezetten érdekli, az a villamosenergia. Tehetséges szerelő, saját maga készít lámpákat otthon elektronikai hulladékból. A hemiparézise ellenére ügyesen használja a kezét, apró dolgokat is megszerel, vezetékeket forraszt össze.

„Tomi intellektuális képességei nem elég jók ahhoz, hogy villanyszerelő legyen belőle. Kisegítőnek még elmehet, feltéve, hogy nem késik el állandóan. De ha ez nem jön össze, akkor támogatott lakhatásban gondolkodom. Ez egy olyan helyet jelent, ahol a hasonló képességű fiatalok együtt élnek, eljárnak védett munkahelyre dolgozni, de közben az életvezetésben kapnak némi segítséget. Így Tomi hétköznap dolgozna, hétvégenként pedig hazajárna. Olyan lenne, mint egy kollégium.”

Ágota szerint Tominak szüksége van az intézményes keretek közötti életre.

Az iskolában, ahol világos és szigorú szabályok vannak, sokkal jobban eligazodik, mint egy családban, amelyre kevésbé jellemzőek a megkötések.

Saját magának határokat nem tud szabni, ő mindig a mások által felállított keretekre tud csak támaszkodni.

„Nagy probléma, hogy ezeknek a sérült gyerekeknek nincs közösségük. Tomi lassan betölti a tizenkilencet, de fiziológiailag úgy néz ki, mint egy tizennégy éves. Felnőttek közé nem tehetem, mert még nem felnőtt, de gyerekek közé sem vihetem az életkora miatt. Sokat van egyedül, és azt is megértem, hogy ebben az életszakaszban nem az anyja a legjobb társasága” – állítja Ágota.

Feltölti a sérült gyerekek boldogsága

A nehézségek ellenére az édesanya biztos abban, hogy nem választotta volna a segítő pályát, és nem tudná ilyen jól végezni a munkáját, ha nem találkozik Tomival. Az évek során rájött, hogy nagyobb örömet okoz neki, ha sérült gyerekeknek segíthet, mint hogy elmenjen kémiát és történelmet tanítani ép fiataloknak. Ebben rengeteg sikerélménye is van.

„Hiszek abban, hogy mindenkinek, aki a világra jön, feladata van. Én úgy érzem, megtaláltam a feladatomat ezekkel a sérült gyerekekkel.

Óráról órára, percről percre azt élem meg, hogy tudok a helyzetükön javítani, tudok tenni azért, hogy felvegyék őket az iskolába, vagy hogy letegyék a vizsgájukat.

Azt érzem, hogy hozzájárulok az ő boldogságukhoz, és ez engem feltölt.”

Ágotának meglehetősen sűrűek a napjai, mivel két helyen is dolgozik, tanul, Tomit neveli, emellett egy hiperaktív kutya gazdája is. Minden másodpercét be kell osztania, most azonban megpróbál nyitni a világ felé. Tizenhárom év után, ami nagyrészt a munkáról és a gyereknevelésről szólt, magára is igyekszik figyelni. Nemrég lett egy párkapcsolata, ezelőtt ilyen sehogy sem fért volna bele az életébe.

„A férfiaknak korábban addig voltam érdekes, amíg ki nem derült, hogy van egy sérült gyermekem. Nem is az fájt, hogy egyedül vagyok, hanem hogy ilyen világban kell élnem, ahol a férfiak visítva menekülnek attól, akinek az élete kicsit nehezebb. Szerencsére most találtam valakit, aki kitart mellettem. Úgy érzem, ebben az élethelyzetben megtehetem, hogy párom legyen, mert Tomi már félig felnőtt, félig önálló, és hálás, ha néha elmegyek valahová. Ennek most jött el az ideje” – mondja mosolyogva Ágota.

Elmondása szerint Tomi az ő számára egy életfeladat. Sokszor megkérdezik tőle, miért is vállalta ezt, de azt mondja, nem lehet egyszerűen felsorolni az indokokat. Szerinte vannak szituációk, amelyeket felkínál a sors az embernek. „Nem én választottam ezt a helyzetet, hanem a helyzet talált meg engem. Hiszek abban, hogy ennek így kellett lennie, persze amikor visszanézek erre a tizenhárom évre, nagyon elcsodálkozom, hogy honnan volt ehhez ennyi erőm. De ha újra kellene kezdenem az egészet, ugyanúgy vállalnám a nehézségek ellenére is.”