Nem tetszett a tüskére vágott haja, a zömök, izmos teste, még a tömpe ujjaira is emlékszem. Nem hallottuk egy szavát se. Így mentünk szó nélkül, igyekeztem elszakadni tőle, a lányokkal tartottam, utol akartuk érni a fiúkat. De már a hátukat se láttuk, amikor az egyik lány összecsuklott.
– A fenébe! – sziszegte, és a bokáját tapogatta.
A konok, szótlan srác vitte vissza a faluba. A hátán. Mire leértek, cipónyira dagadt a lány lába. Elismerést éreztem, büszke is voltam rá, de moziba egyszer és utoljára mentem vele. Izzadt a keze.

Akkor még nem tudtam, hogy ez az izgalom jele, a visszautasítástól való félelem, a másik iránti elhallgatott vágy jele lehet.

Én a nyúlánk, magas, lehengerlő modorú fiúkat kerestem, a linkeket, akik le tudták imádkozni a csillagot az égről, de a hátukra nem vettek kiment bokájú lányokat, s nem csak azért, mert nem bírták volna el. Bár ki tudja...

Nagy ugrással, apám jut eszembe. Az első férfi az életemben. Magas, barna, szép ember. Erős, fekete, hátrafésült haj, dús szemöldök, tömött bajusz, könnyen barnuló bőr, karja, lába fekete szőrrel borított. Szép körmök, meleg, erős kéz, izmos test. Ilyen volt fiatalon, amikor kislány voltam. Álltam mögötte a fehér padon, amikor szombatonként hazaért, fésültem a haját, beszívtam a Kossuth cigaretta és a vonatfülke zakójában maradt illatát, néztem, ahogy anyám a meleg vízzel teli lavórt odateszi elé, ő fölgyűri a nadrágja szárát és beleteszi fáradt lábát a vízbe.
Nemrég az öcsém megtalált egy lila indigós másolótömböt. Első oldalán apám keze írása. „Szeretném, ha ez a füzet a naplód lenne. Beleírnád a gondolataidat, mindent, ami foglalkoztat, és hét végén, ha hazajössz, kitéped nekem az első lapokat. Neked ott marad a másolat. Hogy tudjam, hogy élsz, mit gondolsz…”

Tizenhat éves voltam akkor. Édes, drága apám…

Érzékeny, fantáziadús férfi, gondos apa, később megkeseredett ember voltál. De hogyan gondolhattad, hogy másolatban fogok naplót írni? Tizenhat évesen… 

Az egyik legkedvesebb mesém – hallottam már hindu, bukovinai székely, cigány, orosz, csángó változatát – A nő teremtése. Az Úr megsajnálván a magányosan, ide-oda ténfergő Ádámot, társat alkot neki. De mivel már mindent „elteremtgetett”, alig talált valamit a készletből. Így aztán azzal dolgozott, ami a keze ügyébe adódott.
„Fogta a Hold kerekségét, a kígyó testének hullámzását, a lián erős szárának karoló erejét, a fű halk remegését, az ágakon libegő levelek röpke báját, a rózsa frissességét…”
„Fogta az Isten a barack zamatát, az őz riadt futását, hozzákeverte a levegő megfoghatatlanságát, felhőszakadás után a szivárvány eget átívelő lágy hídját. Fogta a nyúl félénkségét, a páva hiúságát, a veréb pehelytollát, a gyémánt keménységét, a szajkó locsogását, a galamb turbékolását…”
„Fogta a méz édességét, az epe keserét, a tigris kegyetlenségét, a hó hidegségét, a tűz hevét, az alkony pírját. Összekeverte mindezt és megalkotta a nőt. Művét fenségesnek és csábítónak látta. Büszke volt rá, méltónak találta az egész világ csodálatára. Nagy lélegzetet vett és frissen teremtett művét odaajándékozta a férfinak.”
 „A férfi megköszönte az ajándékot, majd nyolc nap múlva összezavarodva, heves jajszóval az ajkán visszavitte Istennek. Az Isten visszavette, de tudta, a férfi vissza fog jönni érte és újra magával viszi. Így is történt. Háromszor hozta vissza a férfi a nőt és háromszor könyörögte vissza. Végül az Isten haragra gerjedt, és ráparancsolt két teremtményére: Tűrjetek egymásnak! A nő mosolygott, a férfi fejet hajtott, s miközben otthonába vitte asszonyát, heves panaszát senki nem hallotta:

 – Micsoda csapás! Vele se bírok élni, de nélküle még úgy se…!”

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Phineas Taylor Barnum tudta, hogyan kell pénzt csinálni. Már évtizedekkel az előtt, hogy 1871-ben létrehozta világhírű cirkuszát, teljesen gátlástalanul használta ki a közönsége kíváncsiságát és hiszékenységét.

Szórakoztatóipari karrierje eső merész vállalkozása az volt, hogy 1835-ben fillérekért megvásárolt egy idős, fekete rabszolganőt, majd elhíresztelte róla, hogy ő volt annak idején George Washington nevelőnője.

Ha bárki utánaszámolt, rájöhetett, hogy amennyiben mindez igaz, a hölgynek legalább százhatvan évesnek kell lennie, de Barnum már akkor tudta, hogy a valóság soha nem kelhet versenyre egy jól kitalált sztorival.

Hirdetéseket adott föl, majd népes közönség előtt tartott előadásokat, amelyeken a „nevelőnő” jellegzetes afroamerikai akcentussal történeteket mesélt az első amerikai elnök gyermekkoráról. Barnum szépen megszedte magát, de egy év sikeres turnézás után a sok pénzt termelő rabszolganő meghalt. Barnum menteni akarta, ami menthető volt, ezért 1500 darab 50 centes jegyet adott el a halott nyilvános boncolására. Kiderült ugyan, hogy a nő körülbelül 80 éves lehetett, ez nem csökkentette sem a nézők érdeklődését, sem a vállalkozó bevételét.

„Kerestetik a legcsúnyább nő”

A Barnum és Bailey cirkusz a század végére komoly bevételgyárrá nőtte ki magát, nem kis mértékben az általuk mutogatott „szörnyszülöttek” révén. Jó pénzért 40 évig mutogatták például az alig egy méter magas Hüvelyk Matyi tábornokot, az ő alkalmazottjuk volt Csang és Eng, a rabszolgatartó sziámi ikerpár, nekik dolgozott a világ valaha élt „legjövedelmezőbb szakállas nője” és Randian Herceg, a Hernyóember, aki végtagok nélkül jött a világra. A folyamatos bevételek érdekében a cirkusznak állandó „szörnyszülött-ellátásra” volt szüksége, ezért jól fizetett ügynökeik járták a világot a legjobb alanyok szerződtetése érdekében.

1920-ban az egyik ilyen ügynök, Claude Bartram hosszas, fárasztó és teljesen eredménytelen európai körút után elkeseredetten érkezett meg Angliába. Utolsó lehetőségként feladott egy hirdetést.

„Kerestetik a legcsúnyább nő. Semmi undorító, csonka vagy deformált. Jó fizetség garantálva, a sikeres jelentkezőt hosszú távon alkalmazzuk. Friss fényképet küldjenek.”

Kétszázötven jelentkező közül végül egyetlenegy nyerte el a tetszését. Mint később elmondta, ez a nő „nem volt visszataszító. Olyan arca volt, amit óriásoknál láthatunk: erőteljes, férfias állkapocs, vaskos arccsontok, orr és homlok, de nem ragyahelyes, viszont egészséges és erős.”

A jelentkezőt Mary Ann Bevannek hívták, és 46 éves korára kilátástalan helyzetbe került. Utolsó, elkeseredett próbálkozásként küldte el a fényképét a hirdetésre. Mary egy nyolcgyermekes munkásházaspár egyetlen lányaként még ígéretes jövő elé nézhetett. Mivel sok szájat kellett etetni, a szülők a nagyobb gyerekeket elküldték dolgozni. Ő ápolónőnek tanult, majd el is helyezkedett. Kifejezetten csinos, szép arcú fiatal nő lett belőle, aki 29 évesen férjhez is ment.

A házaspár két keresetből elfogadható megélhetést teremtett, és a következő években Mary négy gyereket hozott a világra. Minden haladhatott volna a maga útján, ha nem kezdi el egy furcsa betegség tüneteit felfedezni magán. Az évek során egyre nagyobbra nőtt a lába, a keze, megvastagodtak az ujjai, formátlanná duzzadt az orra, a füle. Arca egyre jobban kiszélesedett, és férfiassá vált. Megduzzadt a nyelve, a gégéje vaskosabb lett, a hangja férfiassá mélyült. Minden ízülete fájt, a gerince meggörbült.

A betegséget akkoriban is ismerték, neve akromegália, és enyhe formában nagyon sok emberben jelentkezik.

Az agyalapi mirigyben termelődő növekedési hormon zavara okozza, és súlyosabb esetei a Mary Bevanéhoz hasonló, ijesztően látványos tünetegyüttessel jár. Az akromegália ma már jó eséllyel gyógyítható, de száz évvel ezelőtt nem volt remény a felépülésre.

Nem könnyű az élete egy akromegáliában szenvedőnek

Mindezek a kellemetlen tünetek ráadásul azzal jártak, hogy az emberek egyre inkább elfordultak Marytől. Ahogy egyre csúnyább lett, egyre több megjegyzés és gúnyolódás érte az utcán, majd elérkezett az a nap, amikor a munkahelyén sajnálattal közölték vele, hogy elbocsátják. Ilyen külsővel nem voltak hajlandók tovább ápolónőként alkalmazni, mert állítólag megrémítette a betegeket.

A bajt aztán tragédia tetézte: 1914-ben a férje, Thomas Bevan hirtelen meghalt. Mary egyedül maradt négy gyerekkel, bevétel nélkül, hanyatló egészséggel és egyre visszataszítóbb külsővel. Ha egyáltalán talált munkát, az is csak alkalmi cselédkedés volt, és egy idő után mindig elküldték. Ebben a kilátástalan helyzetben látta meg a Barnum cirkusz hirdetését. Számot vetett a lehetőségeivel, és meghozta élete legfontosabb döntését.

Hajlandó volt feláldozni az önbecsülése utolsó maradékait is, és cirkuszi látványosságot csinálni a saját szégyenéből, mert minden áron tisztességes neveltetést akart biztosítani a gyerekeinek.

Rajongtak a világ legcsúnyább nőjéért

Claude Bartram őt választotta. Alkalmazásba vette, és turnéra indult vele Angliában. A siker felülmúlta a várakozásait. A csúnyaságon kívül is lehetett valami ebben a nőben, mert a nézőközönség imádta, és hamar szenzáció lett belőle. Mary hamar elkezdhette élvezni ennek a kétes dicsőségnek az eredményeit, mert a cirkusz szörnyszülöttjeként havonta 10 fontot keresett. Ráadásul ezt az összeget további prémiumokkal egészíthette ki, mivel Bartram átengedte neki a saját magáról készült, nagy számban árusított képes levelezőlapok teljes bevételét.

A sikeren felbuzdulva a menedzser felajánlotta neki, hogy utazzon velük Amerikába, a Barnum és Bailey cirkusz fő műsorába. Mary nem akarta magára hagyni a négy gyereket, de végül a biztos és tisztességes bevétel megtette a hatását. Bartrammal együtt áthajózott New Yorkba, a két fiút és két lányt pedig egy jó nevű angol bentlakásos iskolába íratta. „A világ legcsúnyább nője”, ahogy plakátokon és újságokban hirdették, Amerikában is zajos sikert aratott.

A nézők minden előadáson ámuldoztak rajta, kinevették, csúfolták, megtapsolták, Mary pedig beletörődő nyugalommal állta a szörnyülködő tekinteteket és a bántó bekiabálásokat.

Az elkövetkező években rengeteg pénzt keresett, mai értéken mérve körülbelül 150 millió forintot.

1925-ben szerveztek neki egy párizsi turnét, ahol megint megmutatta magát az európai úri közönségnek, de aztán hamar visszavitték Amerikába, mert a valódi, folyamatos bevételt ott termelte a cirkusznak és saját magának is. Kezelőorvosa, Harvey Cushing nem örült ennek a kétes hírnévnek. Felháborodásában nyílt levelet írt a Time magazinnak, amely nem sokkal korábban lelkes hangnemben írt a világ legcsúnyább nőjéről. Mint kifejtette: „Ez az egykor életteli és csinos fiatal nő egy akromegália nevű betegség áldozata lett. Orvosként nem örülök neki, hogy a Time ennyire közönséges tud lenni a betegség tragédiájával kapcsolatban.”

Feláldozta magát a gyerekei jövőjéért

Mary Bevannak nagyon hiányoztak a gyerekei, és állandóan szenvedett, amiért magukra hagyta őket. Folyamatosan levelezett velük, és megpróbált vigaszt találni abban a tudatban, hogy az élet kegyetlen tréfája ellenére is biztosította a jövőjüket.

Ennek persze nagy ára volt: a saját boldogságát kénytelen volt feláldozni, miközben női és emberi mivoltában is szinte megsemmisült.

A betegsége is egyre súlyosbodott, kezelés híján nem számíthatott hosszú életre. Bevételei nagy részét hazaküldte a gyerekeinek, a maradékot pedig megpróbálta befektetni. Ezek a próbálkozások azonban teljesen sikertelenek voltak. Élete utolsó évtizedében szinte minden vagyonát elvesztette, és egyre súlyosabb alkoholizmusba süllyedt. 1933-ban, 59 évesen halt meg. Utolsó kívánsága szerint a holttestét hazavitték Angliába, és ott temették el.

A Barnum és Bailey cirkusz több tulajdonosváltás után továbbra is sikeresen működött. A szokatlan kinézetű emberek mutogatását egy idő után abbahagyták, helyettük maradtak az állatokkal végrehajtott mutatványok. 2017-ben azonban kiderült, hogy velük rosszabbul bántak, mint korábban a „szörnyszülötteikkel”. A 2010-es években hosszas pereskedésbe bonyolódtak különböző állatvédő szervezetekkel, miután olyan filmfelvételek kerültek elő, amelyeken kegyetlenül ütötték a tigriseket és az elefántokat. 2017-ben végül – a kieső bevételekre hivatkozva – lehúzták a rolót.

A koronavírus-világjárvány miatt kétéves kihagyás után újra megrendezik a Keresztény Vállalkozói Konferenciát, ahol az előző évekhez hasonlóan tudós, vállalkozó és egyházi személy is színpadra lép.

Az idei eseményen prof. dr. Sótonyi Péter Corvin-lánccal kitüntetett patológus szakorvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja hitet tesz amellett, hogy a földi létünk nem minden. Jelasity Radován, az Erste elnök-vezérigazgatója mellett előadást tart még a népszerű mentálhigiéniás szakember és katolikus pap, Pál Feri is. Az ukrán–orosz konfliktus hatásairól és a jelenkor keresztényüldözéséről beszél majd Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő.

Mások mellett még Semsei Rudolf, a VakVarjú éttermek és rendezvényhelyszínek, cateringes vállalkozás vezetője és a marketingszoftveréről ismert Csepregi Balázs hitvalló keresztény vállalkozó is előadást tart majd.

A Süveges Gergő műsorvezető és házigazda moderálta kerekasztal-beszélgetésben Baritz Laura nővér, korábban a Pepsi munkatársa, ma Domonkos-rendi apáca mellett Boross Dávid, az Oázis Kertészet ügyvezetője is szót kap majd.

– Idén közönségkérésre külön kapcsolatépítési szekció is lesz – mondta Sipos Zoltán, a konferencia főszervezője. – A networkinget segítjük majd, így minden résztvevő legalább ötven másik keresztény vállalkozót ismerhet majd meg.

A jegyek korlátozott számban még kaphatók a keresztenyvallalkozo.hu weboldalon.

Támogatott tartalom.

Nem először jársz Kárpátalján.

Első alkalommal 1999-ben mentem ki az édesapámmal, ő 1995 óta kezdte el felépíteni az ottani Máltai Szeretetszolgálatot. Mi akkoriban hatgyerekes családként Ausztriába jártunk síelni. Édesapám, miközben látta Kárpátalján a nélkülözést, úgy érezte, nem illik, hogy mi Ausztriába járjunk, így elmentünk inkább Kárpátaljára sípályát keresni. Először sokkoló élmény volt: kéregettek a gyerekek, ellepték az autónkat, nagyon szegény területre érkeztünk, de onnantól évente legalább egyszer kimentem. Baráti kapcsolatok alakultak ki, többek közt Makuk Jánossal, aki az ottani szeretetszolgálat vezetője. Én 2013-ban felnőttként tértem meg újra, és itthon találkoztam Jónás testvérrel, aki ferencesként korábban Kárpátalján szolgált. Később, 2014-ben, a Krím elfoglalása idején több kárpátaljai magyar fiú Magyarországra költözött, velük is jóban lettem.

Február 24-én az oroszok megtámadták Ukrajnát. Mi motivált, hogy Beregszászra utazz önkénteskedni?

Egy héttel előtte én még Kárpátalján síeltem, néztük a híreket, láttuk, hogy jönnek a tankok. Nem hittük el, ami történik, azt gondoltuk, nem lesz semmi. Amikor február 24-én kitört a háború, azt éreztem, hogy valami, ami eddig volt, már nem lesz.

Nevetségesnek hangzik – mert mások az otthonukat veszítették el –, de kint felejtettem a gitáromat a házunkban, és eszembe jutott, hogy lehet, hogy én azt soha többé nem látom.

A Schönstatt Mozgalom tagja vagyok, 2020-ban, amikor kitört a Covid-járvány, elmentem egy 40 napos zarándoklatra egyedül, és utána szeretetszövetséget kötöttem a Szűzanyával: bármire hív, én arra igent mondok. Napok óta feszített, folyamatosan olvastam a híreket, s úgy éreztem, nekem is ki kell mennem segíteni. Nem tudtam mire megyek ki, eredetileg egy hétre vállalkoztam.

Mivel foglalkoztok pontosan?

Itt van a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat központja. Jelenleg határszolgálatot látunk el, ételt osztunk, és informáljuk a menekülteket. Segítjük a határátlépésüket, 0-24-es szolgálatot vállalunk párban ukránul és magyarul beszélő önkéntesekkel. Előkészítjük a terepet, hogy a túloldalon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai méltóképpen fogadhassák őket. Biztosítjuk őket arról, hogy hamarosan biztonságban lesznek, gondoskodni fognak róluk. Egy érkeztetőlapot töltünk ki velük, ami segítheti a magyar oldalon a munkatársakat. Erre felkerül a menekült keresztneve, hogy a túloldalon a nevén tudják őt szólítani, mert ott már kevés az ukrán tolmács. és feltorlódnak az emberek. Sok családot látunk búcsúzni, édesapák vonulnak a háborúba.

Én több terület összehangolásán dolgozom, illetve önkénteskoordinátor vagyok.  Az elszámoltathatóság felelősségével gyűjtjük az adományokat: ami hozzánk beérkezik, az azokhoz jut el, akiknek valóban szánták. Ingyen konyhát is működtetünk, szállítjuk az ételt a rászorulóknak.

Előbb-utóbb itt az emberek éhezni fognak, Ukrajna belső területeiről már nem jön ide áru. Sokan pedig már a háború előtt is szükséget szenvedtek...

A menekültszállások kialakítása folyamatban van, de ez inkább egy tranzitváros, áthaladnak rajta a menekültek. A határ magyar oldalán, Beregsurányban fantasztikus munkát végeznek együtt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai, a hatóságok és a civil lakosság, méltó körülmények között fogadják a menekülteket. Szinte csak önkéntes felajánlásokkal szállítják Budapestre, illetve más városokba az érkezőket. Úgy gondolom, nagyon nagy dolog, ha valaki lemegy a határra, és felhoz egy családot. Ha valakinek van érvényes útlevele, akkor át lehet jönni Kárpátaljára is adományt hozni. Eközben kap az illető egy személyes élményt arról, hogy itt mi történik. Egészen más, mint a tévében látni, vagy az újságban olvasni.

Hogy látod, a kárpátaljai magyarok inkább maradnának, vagy elmenekülnek? Tartanak attól, hogy elér oda is a háború?

Ukrajna lakossága körülbelül 43 milliós, a hivatalos adatok szerint ebből 1,2 millió ember él Kárpátalján, ezen belül mindössze 10 százalék a magyarság. Beregszászon erős a cigány jelenlét is, és azt, hogy a cigánytelepen mennyien élnek, nehéz megbecsülni.

Kép

Luzhanka határátkelőnél beregszászi máltai önkéntesek - Fotó: Schumicky Vencel

Úgy érzem, a kárpátaljai magyarságnak másképpen összetett a helyzete, mint a kríziszónából érkező menekülteknek. Ugyanakkor Ukrajnát megtámadták, ebben mindenkinek, aki ebben az országban él, van egy kollektív krízisélménye. Mindenkit behívhatnak a háborúba, az itt élő magyarokat is. De jelenleg a háromgyerekes férfiakat nem viszik el katonának. A C kategóriás jogosítvánnyal rendelkező férfiakra is vannak engedmények, hogy az ellátmányok logisztikája biztosított legyen, azonban jelenleg mi is sofőrhiánnyal küzdünk.

A menekültektől úgy tudjuk, hogy a Kárpátaljára való lejutást az is nehezíti, hogy az országban több ponton is lassítják az átengedést.

Az itt élő magyarok közül sokan eldöntötték, hogy bármi lesz is, maradnak. Másoknak otthon becsomagolva áll egy bőrönd, hogy ha szükségét érzik, elmehessenek.

Nekünk hosszú távú célunk az emberek maradásának és visszatérésének lehetőségét megteremteni. Hogy elér-e ide a háború, nem tudom, de ennek a lehetőségét fenntartjuk. Menekítési tervet készítünk, az önkénteseinket felkészítjük és felhívjuk a figyelmüket, hogy olyan országba érkeznek, ahol háború dúl, így bármi lehetséges.

Milyenek most a mindennapok Beregszászon? Működik az iskola, van kenyér a boltban?

Vannak hiánytermékek a még nyitva tartó boltokban, de nem tudjuk pontosan megítélni, hogy áruvisszatartás vagy már tényleg hiány van. A vállalkozók félnek, hogy csődbe mennek, ez a legtöbbükkel már meg is történt. Hamarosan a benzinhiány lesz a probléma, most 20 litert lehet naponta autónként tankolni. Úgy tudom, az iskola nemrég online újraindult Kárpátalján.

Milyen személyes találkozásaid voltak menekültekkel?

Van, aki tényleg mezítláb érkezik, és van, hogy luxusautók állnak a határon. Felvetődik a kérdés, hogy most akkor kinek adjak vizet, csokit? De attól, hogy valakinek több van anyagilag, az ő otthonát ugyanúgy megtámadták. Ez az élmény összefogja őket. A mi feladatunk nem az igazságszolgáltatás, hanem hogy humanitárius segítséget nyújtsunk.

Amikor első nap megérkeztem, határszolgálaton voltam. Hajnali hatkor mentünk autóról autóra vizet, csokit kínálni. Vannak, akik intenek, hogy nem kell, vannak, akik lehúzzák az ablakot, és akkor megkérdezzük, hogy mire van szükségük. Az egyik autóban egy velem egykorú szőke lány lehúzta az ablakot, megkérdeztem tőle, kér-e vizet, elfogadta. Nyújtottam a kekszet, és kérdeztem, van-e mit ennie. Ránézett a kekszre, és elsírta magát. Most már van mit ennem, mondta, és egyre jobban sírt. Harkovból jött a barátnőjével és a csincsillájával, de a szülei ott maradtak. Nem tudta, hova megy, hogyan tovább.

Megkérdeztem, hogy megölelhetem-e, és bólintott. Olyasmi autóval volt, mint amilyennel én járok. Azt éreztem, hogy akár ő is lehetett volna az ukrán Maris.

Lehet, hogy ő még valaha találkozik a szüleivel, de abban a pillanatban ezt nem tudhatta. Nagyon megérintett ez az élmény. Szerintem ezt a munkát csak az Istennel lehet végezni, bízni abban, hogy minden, amit teszek vagy mondok, az felülről vezérelt. Különben könnyen kiéghet az ember ebben a szolgálatban.

Kép

Schumicky Mária BJMSZ önkéntes - Fotó: Schumicky Flóra

Meg kell különböztetnünk azt, aki bombázott területről érkezett, és azt, aki nem. Lehet, hogy valaki nem látott sérült embert, de a zajhatás, hogy minden váratlanul történt, mélyen traumatizálhatja az ember pszichéjét. Egy komoly mentálhigiénés hálózat létrehozására is szükség lenne az otthon maradottaknak, a menekülteknek és az őket befogadóknak is.

Meddig maradsz, mi a terved?

Eredetileg egy hétre készültem, de már amikor elindultam, akkor tudtam, hogy ez nem így lesz. Addig maradok, amíg szükség van rám. Egyszer ennek a háborúnak vége kell, hogy legyen. Szeretnénk létrehozni itt egy igazságos segélykártya programot, amelynek a kiadásáért az önkormányzatok fognak felelni. Ez bármelyik segélyszervezetnél beváltható lesz, például élelmiszerre, higiéniai termékekre, meleg ételre. Valahogy úgy működne, mint a SZÉP-kártya. A cél az, hogy mindenkinek kiegyenlítetten jusson.

Életrevaló nép lakik Kárpátalján, sok mindent megéltek, van tapasztalatuk abban, hogy a nulláról hogyan kell talpra állni. Az itteni szolgálat egy lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy Isten létezik, és az ember alapvetően jó. Valószínűleg e mellett a szeretetszolgálat mellett én egy életre elköteleződtem.

Hogyan segíthetek? – adomány és önkéntes munka
A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál különböző gyűjtőpontokon lehet leadni a tárgyi és élelmiszer-felajánlásokat. Pénzadományokat szintén a szeretetszolgálaton keresztül lehet küldeni, illetve a 1350-es szám hívásával. Ha valaki egyéb módon szeretne adományozni, a [email protected] címen közvetlenül is kapcsolatba tud lépni a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálattal. Az adományokat át is lehet vinni a határon, ehhez a vámpapírokat intézik.
Honlapok, ahol tájékozódni lehet:
www.malta.uz.ua
www.maltai.hu

Kárpátaljára nagyon várják azokat az önkénteseket, akik hosszabb elköteleződést (legalább 5-7 nap) tudnak vállalni. Jelentkezni a www.malta.uz.ua weboldalon keresztül lehetséges.

A gyerekek azóta felnőttek; Panni továbbra is otthoni gondozásra szorul, Laci a saját útját járja, Tamás pedig szociális munkásként folytatni szeretné azt a hagyományt, amelyet édesapja épp 25 évvel ezelőtt teremtett meg Egerben.

Panni diagnózisából hiánypótló csoda született

Panni Annáék első gyermeke volt. Megtanult járni, mint mások, de a beszéde nem akart beindulni. A babák és játékok helyett a pelenkás csomagot pöcögtette órákig, vagy a porszívóval bíbelődött. Anna jelezte a gyerekorvosnak és a védőnőnek, hogy a kislánya másképp viselkedik, mint kortársai. Mivel nem jutott előrébb, saját megérzése alapján felkereste az Autizmus Kutatócsoportot, ahol háromévesen megkapták a diagnózist. Rögtön ráálltak a korai fejlesztésre. „A férjem asztalosként mozgásfejlesztő eszközöket készített, és Németországba is elvitte Pannit Delacato-terápiára, hogy személyre szabott feladatokat kapjon.

Bármit próbáltunk, mindig az jött le a végén, hogy a biztonság, a szeretet és a család a legfontosabb.

De a szokványos pedagógiai módszerek nem használtak” – beszél Anna a kezdetekről.

Amikor Panni iskolakötelessé vált, egyértelmű lett, hogy helyben egy intézmény sem fogja befogadni. Szülei ezért elhatározták, hogy létrehoznak egy autista alapítványt lányuk és sorstársai számára. Az Egri Autisták Speciális Iskolája egy kis lakásban indult el, később került a ma is használatos épületbe, az egri Bem térre. Itt nyolc fő kapott napközis ellátást, speciális fejlesztésekkel. „Pestről hívtunk terápiás segítőket. Pályázatok segítségével kipróbáltuk a zeneterápiát, lovaglást, úszást, alapozó terápiát és más mozgásfejlesztéseket. Ezek családias megmozdulások voltak, amelyekhez az első hónapokban a szülők anyagilag is hozzájárultak” – tudtam meg az alapító feleségétől.

Az iskola nyolc év után napköziotthonná alakult, ahol az igényekhez szabottan már nem a fejlesztés, hanem a közösség és a tevékenység vált hangsúlyossá. A Szent Anna Napközi Otthon, amely Panni névadó szentjéről kapta a nevét, már nem csak autistákat fogad be. Később László létrehozott egy Támogató Szolgálatot is, akik a szállításban, a bevásárlásban és az otthoni gondozásban segítették a rászorultakat. A megváltozott munkaképességűeknek pedig munkahelyet teremtett a Flaskayak egykori szülői házában.

Szinte mindent felépített tragikus haláláig. Egyetlen beteljesületlen vágya maradt, egy bentlakásos otthon, amely befogadhatná azokat a fogyatékossággal élőket, akiket betegség vagy halál miatt már nem tudnak gondozni a szüleik.

A család, ahol mindenki megtalálta a helyét

Anna és László tudatosan tervezték meg, hogy sérült és egészséges gyermekeik is figyelmet kapjanak. „Én sokszor Pannival voltam, a férjem pedig elvitte a két fiút biciklizni, túrázni” – meséli Anna. „De zömében együtt mozgott a család; körbejártuk Európát, Párizsban sátraztunk, és az örök várost sem hagytuk ki, ahová Panni vágyott.”

Tamás is pozitívan állt a helyzethez. „Panni mindig kitüntetett szerepet töltött be a család életében. Mégsem tekintettünk rá soha úgy Lacival, mint kivételezett személyre, sokkal inkább egy olyan testvérre, akinek a legnagyobb szüksége van az odafigyelésre. Mindezek ellenére úgy érzem, szüleink lehetővé tették számunkra, hogy teljes életet éljünk gyerekként is: szerető családban nőttünk fel, sokat kirándultunk együtt, és a speciális helyzetünk ellenére sem jelentett soha gondot, hogy a barátainkat meghívhassuk magunkhoz.”  

„Volt, amikor Laci reggel elvitte a fiúkat iskolába, és utána felhívott telefonon, csak hogy elmondja, milyen jó apukának lenni” – teszi hozzá Anna.

Kép

Flaskay László Pannival és Tamással

Pannival nem könnyű kommunikálni. 13 éves korában, egy fejlesztő pedagógus segítségével, megtanult jelezni a betűkkel. Először rámutatott, később a billentyűzetet is használta. „Mi érdekel? A kódexek. Mi újság? Vizet találtak a Marson” – efféle levelezések zajlottak akkoriban. Panni leginkább a tévéből, a Híradóból tájékozódott.

Kamaszkori évei nagyon nyitottak voltak, de édesapja halála 2010-ben megtörte a folyamatot. Azóta hiába van készenlétben a billentyűzet, ritkán használja.

A tragikus fordulat, amit Panni előre megérzett

„Három hónappal a tragédia előtt Panni nagyon nyugtalan lett. Azt gépelte a férjemnek, hogy nem akar tőle elszakadni. Akkor Laci elhatározta, hogy még több időt fog vele tölteni. Amikor 48 évesen hirtelen meghalt, Panni látszólag felkészülten fogadta. Később jöttek a poszttraumatikus tünetek.”

Bár fájó a visszaemlékezés, Anna kérésemre mégis felidézi a 12 éve, március 10-én történteket.

„Az egyik ellátott kislánynak hirtelen kiütése lett. Az anyukának Laci megígérte, hogy másnap elutazik velük Pestre. Fontosnak érezte, mert egy halálosan beteg kislányról volt szó. Reggel kicsit nehezteltem rá, mert ezer más elfoglaltsága lett volna, de nem haraggal váltunk el. Fél 10-kor kaptam a telefont a balesetről. Azt javasolták, hogy el se induljak, mert vérbe fagyva fekszik az úton. Azóta sem tudok túllépni azon, hogy miért nem az alapítványi kocsival mentek, és miért nem ő vezetett.

A baleset után a 11 éves Tamás többször pánikrohamot kapott az iskolában. Rendszeresen figyelmeztetett, hogy kössem be magam a kocsiban, annyira féltett. A 14 éves Laciért mindennap mentem az iskolához, mert migrénes fejfájásai voltak. Előfordult, hogy egész nap nem evett semmit. Panninak pedig jött egy nehéz időszaka.

A fejét ütötte-verte, mert az apja is a fejét ütötte be, amikor meghalt. Hat hétig ápolták kórházban, kezét-lábát lekötözve.

Lefogyott, lábra sem bírt állni, a gyógyszerek epilepsziás rohamokat okoztak, ezért saját felelősségemre hazahoztam, és itthon ápoltuk. Talán el akart menni az apja után, de látta, hogy kitartóak vagyunk, otthon is szeretettel vesszük körül, és lassan helyreállt a lelki békéje.”

Anna teljes odaadására szüksége volt a három gyermeknek, ezért a közösen felépített alapítvány vezetését legidősebb sógorára bízta. „A poklok poklát is együtt jártuk meg” – meséli Tamás. „Kellett egy pár év mindannyiunknak, de összefogva, egymást segítve megoldottunk minden nehéz élethelyzetet.”

Tamást a közösen megélt helyzetek fordították a rászorulók felé

„A fiam szerint olyan vagyok, mint a terminátor. Csinálom kifulladásig, amíg muszáj. Mit tehettem volna? A Jóistentől ezt a feladatot kaptam, ezt kellett megoldanom. Tudtam, hogy csak magamra számíthatok, a gyerekek pedig rám.”

Anna a mai napig ápolja sérült lányát, nem adta intézetbe. Van egy napirendjük, amelynek a délelőtti séta is része. A legnehezebb számára az, hogy nem mindig tudja, ha Panninak fáj valamije. Amikor a Covidot elkapták, Panni szeme begyulladt. Két hónapig nem tudta kinyitni, csak dörzsölgette. Édesanyja mindössze annyit kért 2021 karácsonyán, hogy gyógyuljon meg a szeme. És az ima meghallgatásra talált.

Ha ügyet kell intézni, a fiúk vigyáznak Pannira. Laci pénzügyi és számviteli szakon végzett Miskolcon, már a saját életét éli. Tomi szociális munka szakon szerzett kiváló diplomát a Miskolci Egyetemen, ezzel párhuzamosan Egerben belekezdett a turizmus–vendéglátás szakba. Demonstrátorként órákat tart az egyetemen, a diákok épp most választották meg a félév demonstrátorának, őt mégis az foglalkoztatja, hogyan kapcsolódjon be az alapítvány tevékenységébe. Nagybátyja ebben az évben készül nyugdíjba, ő pedig tele van ötletekkel és lelkesedéssel.

„Ami leginkább motivál ebben, az Panni jövője és szükség esetén a megfelelő elhelyezése. Úgy vélem, ez a jó testvér felelőssége. A szívem vágya, hogy úgy koordináljam az alapítványt, ahogy a fogyatékossággal élő embereknek erre szükségük van. Mindezt apukám emlékére és a testvéremért teszem.”

Aminek a medve sem tud ellenállni

A kora tavasz beköszöntével a hóvirág mellett egy másik jellegzetes „jövevény” és a vele járó jellegzetes fokhagymaillat is beborítja a hazai erdők talajszintjét. Nem véletlen, hogy ilyenkor kirándulásra és gyűjtögetésre áhítozó emberek százai lepik el hazánk bükköseit, gyertyánosait és tölgyeseit, a medvehagyma ugyanis jellemzően ezekben az erdőkben terem. Nevét a fás területek nagyvadjáról kapta, a barna medve ugyanis előszeretettel eszegeti a leveleit, túrja ki a hagymáját a föld alól.

A népnyelven sási hagymának is nevezett medvehagyma évelő növény. Március elején kezd előbújni jellegzetes, lándzsaformájú leveleivel, majd április-májusban fehér színű virágokat hoz. Gyűjtési szezonja március végére, április elejére esik, de a szedést érdemes minél előbbre időzíteni, mert ekkor még kisebb eséllyel téveszthető össze az áprilisban nyíló, hasonló levelekkel bíró, ám emberi fogyasztásra alkalmatlan gyöngyvirággal.

Gyógyhatás az erdőből

A természet nyújtotta kikapcsolódás és a kellemes ízvilág mellett a medvehagyma gyűjtése mellett szólnak a fogyasztásával járó pozitív egészségügyi hatások is. Többek között kedvezően hat az emésztőrendszerre, enyhíti a székrekedés és a hasmenés tüneteit, emellett más hagymafélékhez hasonlóan vértisztító és antibiotikus hatású. Vérnyomáscsökkentő és vérzsírcsökkentő hatása is ismert, C-vitamin-tartalmának köszönhetően erősíti az immunrendszert. Fogyasztása klinikailag igazoltan lassítja a koleszterin lerakódását az érfalakban, javítja a végtagok vérkeringését.

Kedvező hatásai még a népi gyógyításban kiemelt szerepet betöltő fokhagymáét is lekörözik, ezért is külön öröm, hogy a medvehagyma rendkívül sokoldalúan felhasználható. Készíthető belőle krémleves, saláta, pesto, pogácsa, spenótos főzelék, de akár szárított fűszerkeverék is, amely krumplis, rizses fogásokhoz adva kellemes aromát kölcsönöz az ételnek. Bár gyógyhatásait leginkább friss és nyers formában fejti ki, simítózáras csomagolásban fagyasztóban is tárolható, de tartósíthatjuk olajban is. Több hazai termelő medvehagyma-tinktúrát készít, amely révén a gyógynövény jótékony hatásait a szezonon túl is bátran élvezhetjük.

Ezekre figyelj medvehagyma szedéskor!

1. Bár sok országban védett növénynek minősül, nálunk a medvehagymát számos erdőben szabadon lehet szedni. Főszabály azonban, hogy egy alkalommal maximum 2 kg/fő mennyiség gyűjthető – ahogy erre a Nemzeti Élelmiszerbiztonsági Hivatal (NÉBIH) is figyelmeztet.

2. A medvehagymát kizárólag olyan állami tulajdonú erdőkben lehet szedni, amelyek NEM minősülnek természetvédelmi területnek. További információt az érintett területet kezelő erdőgazdaság, nemzeti park esetén az azt irányító igazgatóság nyújthat, de a NÉBIH interaktív erdőtérképe is a segítségünkre lehet az erdőterületek besorolásának megértésében.

3. A medvehagymát kizárólag a virágzása ELŐTT gyűjtsük! Ekkor is csak a növény leveleit szedjük le, a hagymákat hagyjuk a földben, így jövőre is újabb terméssel ajándékozhatja meg az erdőt.

4. A levelek hasonlósága miatt a medvehagyma könnyen összetéveszthető a gyöngyvirággal – ám utóbbi fogyasztása kifejezetten mérgező hatású, akár életveszélyes állapot kialakulásához is vezethet. A tévedést elkerülendő érdemes a medvehagymagyűjtést a szezon elejére időzíteni (mert akkor a gyöngyvirág levelei még nem hajtottak ki), illetve a leszedésre szánt növényt dörzsöléssel beazonosítani. A medvehagyma levelei ugyanis jellegzetesen fokhagymás illatúak, így könnyen felismerhetők.

5. A medvehagyma kereskedelmi célú gyűjtése minden esetben engedélyhez kötött. Ezt magánterületnek számító erdő esetén annak tulajdonosa, állami erdőknél a területet kezelő erdészet állítja ki.

6. Ha tehetjük, kerüljük az alkalmi árusokat, és ne vásároljunk jelöletlen, bizonytalan eredetű terméket!

7. A kereskedelmi forgalomba hozott medvehagymára jelölési kötelezettség vonatkozik, azaz a címkén fel kell tüntetni a gyűjtő vagy forgalmazó nevét és címét, továbbá a származási országot. Ezeket az adatokat mi is gyorsan ellenőrizhetjük, így elkerülhetjük az illegális termék vásárlását.

8. A saját szedésű és a kereskedelmi forgalomba hozott medvehagymát is alaposan mossuk meg a felhasználás előtt, a földbe érő szárakat pedig vágjuk le!

Ideális lelőhelyek Magyarországon

1. Mecsek

Hazánk leggazdagabb medvehagyma-lelőhelyei a Mecsek oltalmában bújnak meg. Orfű környékén például lépten-nyomon találhatunk kisebb-nagyobb mezőket, nem véletlen, hogy minden év áprilisában itt tartják a Medvehagyma Fesztivált. A legismertebb lelőhelyek az Éger-völgy, a Száraz-kút pihenő, a Szakadás és az Égett-szállás. A terület erdőbesorolásairól az alábbi térképen érdemes tájékozódni.

2. Gerecse

Sajnos a fővárosi lakosok nem mondhatják kifejezetten szerencsésnek magukat medvehagymaszezon idején: a legközelebbi lelőhely körülbelül egyórányi autózást igényel. Zsámbék felől érkezve, Bajnát elhagyva, bal kéz felől vezet egy földút Pusztamaróthoz, ahol az egykori tábori helyén még ma is üzemel egy erdei szállás és büfé.

3. Bakony

Veszprém megyében, az Észak-Bakony közepén helyezkedik el Bakonybél, amelynek környékén bátran teleszedhetjük a szatyrunkat medvehagymával. Itt idén is megrendezik a méltán népszerű Medvehagyma Napokat, amikor a látogatók különböző nehézségű és hosszúságú túrákon fedezhetik fel a környék fokhagymaillatú erdőit, míg a helyiség szállásadói medvehagymás receptismertetőkkel és finomságokkal készülnek.

4. Fejér megye

Az tradicionális erdei környezettől eltérő lelőhely Fejér megyében a dégi Festetics-kastély kertje. Itt azonban egy-két héttel később tetőzik a medvehagymaszezon csúcsa, mint a Mecsekben, ahol a kontinentális mellett a mediterrán éghajlat is érvényesül.

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Egészen más világba érkezünk, amint belépünk az egri Uránia mozi ajtaján. Igaz, itt még van fény. Nem is kevés, hiszen az üvegfalon át a tél végi nap olyan erősen igyekszik betörni a folyosóra, mintha uralni akarná a teremben lévő sötétséget. Pedig esélye sincs, hiszen a látássérültekből és látókból álló csapat mindent alaposan előkészített, hogy egy kósza fénynyaláb se férkőzhessen a szabadulószobába. Amíg kint várakozunk, ez az idézet cseng a fülemben: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”. Persze tudom, hogy mindez csak a hangulat kedvéért szól a hangfalból, hiszen az egri VGYSE tagjai híresek a humorukról. „Attól, hogy valaki látássérült, még nem kell elásnia magát. Nem kell felhagynia az örömmel. Ugyanúgy éljük az életünket, mint bárki más; ugyanúgy szeretünk és szomorkodunk, ugyanúgy bosszankodunk és örülünk, csak más technikákkal” – véli az egyesület elnöke, Tóthné dr. Kiss-Orosz Mária.

Hogy egy kicsit spoilerezzünk – remélem, nem baj –, amint bezárul mögöttünk az ajtó, zaj üti meg a fülünket: üvegcsörömpölés, légvédelmi sziréna. Kapunk is a nyakunkba némi ízelítőt, miközben egymás vállát fogva araszolgatunk az akadályok között.

Arra gondolok, milyen jó lenne most egy vak kísérő, aki biztonságosan kalauzolna a sötétben. De magunkra maradunk a mesterséges éjszakában.

Hamarosan kiderül, hogy egy laboratórium kellős közepébe csöppentünk – bár a teret az elején nehéz érzékelni. Elszabadult egy vírus, amely vakságot okoz. A feladat tehát a vírus legyőzése, amire a 6-8 fős csapatnak mindössze egy óra áll a rendelkezésére. A VGYSE elnöke, Maja később elárulja, hogy a vírus neve egy tudományosan hangzó latin szó, amelynek jelentése: kilátástalan. Azért mi reménykedünk a kijutásban, és kezdjük kitapogatni, feltérképezni mindazt, ami az utunkba esik. Természetesen a részletek titokban maradnak, hiszen a játéktér utazni fog az ország más pontjaira is, elsőként április 30-án Székesfehérvárra, az „Akadálytalanul” elnevezésű rendezvényre. Bizakodunk abban, hogy Egerben is lesz még alkalom, hiszen a két nap során csupán 16-18 csoport fért a keretekbe. Csak előbb jussunk ki a sötétből!

Út a sötétben – a félelemtől a megszokásig

Kis családi csapatunk, az unokatestvérekkel együtt, elég vegyes. Van benne felnőtt és gyerek, fiú és lány, hétéves és kerekesszékes. Picit izgulok, hogy a kerekesszék akadálytalanul tud-e gördülni, de nincs vele probléma. Néha egymásba botlunk, és ezen is jót nevetünk. Mindenki megtalálja a maga feladatát, és észre sem veszem, hogy a hétéves kisfiam mikor indul önálló útjára. Összedolgozunk, agyalunk, mozgunk megállás nélkül. Vitára pedig semmi szükség, anélkül is jól elboldogulunk. Az egészet egy játéknak fogjuk fel, ahol csak a jelen pillanat számít.

Az első percekben a biztos pontokat keresem, és igyekszem az első állomáson alapos munkát végezni, arra az esetre, ha többé nem találnék vissza. Később kiderül, hogy a sötétséget hamar meg lehet szokni. Fel sem tűnik, mikor lendülünk át, de egyszer csak érzékeljük a teret, mintha látnánk magunk előtt, a képzeletünkben.

Maja ugyanerről a tapasztalatról számol be, miután kijövünk: „A személyiségünkből és állapotunkból fakad, hogyan tájékozódunk.

Közülünk nagyon sokan vizualizálunk, megpróbáljuk elképzelni a körülöttünk lévő dolgokat. Minél később veszíti el valaki a látását, annál nehezebben alkalmazkodik ehhez az életmódhoz.

Úgy gondolom, természetes, hogy gyerekkorban könnyebben elfogadjuk. Aki egyik napról a másikra vakul meg, erősebben éli meg a veszteségérzést. Először ezt kell feldolgozni, utána lehet szokni a helyzetet, és arra gyúrni, hogy tájékozódjunk, technikákat tanuljunk. Régebben én is féltem a sötéttől, talán azért, mert nem akartam elveszíteni a látásomat. Ez egyfajta szembesülés volt, most már egyáltalán nem félek tőle. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvencem – meséli derűsen –, amikor nem tudják a látók, hogyan viszonyuljanak a látássérültekhez, és próbálnak nagyon udvariasak lenni, nehogy megsértsenek. Egyik képviselőtársam ajánlotta fel Verpeléten, hogy hazavisz a megbeszélés után. Mondtam, hogy nem szükséges, szívesen gyalogolok a kutyámmal. Megjegyezte, hogy ne vicceljek, sötét van. Mire én elnevettem magam: szerinted nekem nem mindegy?”

Az emberi kreativitás határtalan

A játéktérben próbálunk ügyelni arra, hogy betartsuk az előzetesen kapott instrukciókat. Nem vihetünk magunkkal sem telefont, sem okosórát, viszont kapunk egy walkie-talkie-t. A szemüveg nem sokat ér, akár el is tehetném. Ami le van ragasztva, rögzítve, azt nem szabad feszegetni, cincálni, elvinni, viszont mindennek jelentősége van, ami mozdítható. Keresztlányomnak véletlenül sikerül kitapogatnia és hatástalanítania egy kulcsfontosságú eszközt. Sejtem, hogy ezzel el is vágjuk a szabadulásunk útját.

Nem lehet könnyű ilyenkor a készenlétben álló segítő helyzete. Óriási önuralom szükséges ahhoz, hogy időnként ne kacagjon fel a beszólásokon, máskor pedig ne vágódjon elénk stoptáblaként. „Sokat dolgoztunk már sötétben – beszél a tapasztalatairól Maja –, de most mégis váltottuk egymást a csoportok után, mert leszívta az energiánkat a folyamatos koncentrálás. Az egyik tárgyat például mindenki megpróbálta kinyitogatni annak ellenére, hogy be volt ragasztva a kulcslyuk. Érdekes volt az is, hogy a legtöbben megörültek annak, ha valamit találtak, és vitték magukkal a hónuk alatt. Gondoltuk, hogy ebből káosz lesz, mert egy idő után nem fog elférni a kezükben. Nem mindig érzékelték pontosan, hogy mit hová tettek, ezért néha belerúgtak a gondosan összegyűjtött kellékekbe.

Mi, vakok nem hurcolásszuk magunkkal a tárgyakat, mert elveszítjük a fonalat. Mindennek megvan a maga helye, és sokkal egyszerűbb oda visszatalálni, mint megjegyezni, mit hová tettünk.

A kíváncsiság mindenkit hajtott, és nekünk figyelnünk kellett, nehogy baj történjen. Ugyanakkor jól szórakoztunk a megoldási kísérleteken, és rengeteg ötletet gyűjtöttünk. Megtapasztaltuk, hogy mennyire zseniális az ember, milyen kreatív.”

Ha nincs kiút, akkor is létezik szabadulás – az előítéleteinktől, a korlátainktól

A játék magától értetődő célja a kód megtalálása, a szabadulás. De érezzük, hogy ebben a rendkívüli játéktérben mégsem ez az elsődleges. Ezért nem vagyunk csalódottak, amikor letelik az idő, és „megfertőződünk a vírussal”. Mi nem a kijutás egyetlen pillanatáért vágtunk bele a felfedezésbe, hanem az együtt töltött időért, a közös kalandért. A szabadulás tulajdonképpen megtörtént, amikor felgyorsult a mozgásunk, elengedtük egymás kezét, birtokba vettük a teret, és elfeledkeztünk a korlátainkról.

A „Kilátástalan kísérlet” tényleg fantasztikus élmény, nemhiába érlelődött két és fél éven át. 2019 őszén ugyanis megszületett az ötlet, a vírus-kiszabadulós kerettörténettel együtt. A sors fintora, hogy végül az ötlet valóra vált, méghozzá világméretű történelemmé. Csupán pár hét telt el, és novemberben felütötte a fejét a koronavírus. Bár vakságot nem okozott, egy időre karanténba helyezte a laboratóriumot, amely már készen állt a bemutatásra. Sokat kellett tehát várni a premierre, ráadásul nem kis fejtörést okozott az egyesületnek, hogy ezek után maradjanak-e az eredeti témánál.

De hát ki gondolta volna, hogy a jóslat beteljesül, más szóval a vakok a jövőbe látnak?

Kialudtad már a jetlaget?

Nagyjából, de szerencsére eddig sem volt vészes. Mondjuk az utazás elég hosszú volt, háztól házig húsz óra.

Hogy tetszett Atlanta?

Izgalmas város! A szállásom egy afroamerikai városrész közepén állt. Érdekes élmény volt úgy körülnézni az utcán úgy, hogy én voltam az egyetlen fehér ember. Kertvárosban laktam abban a pár napban, kis házak, széles utcák, rengeteg fa és madár volt ott.

A 10 ezer dolláros összdíjazású Guthman Musical Instrument Competition olyan nemzetközi hangszerkészítő verseny, amelyről bevallom, korábban nem is hallottam. Hogyan kerültetek a mezőnybe saját tervezésű hangszeretekkel, a glissotarral?

Egy hírlevélben olvastam a versenyről.

Nagyjából ötvenen jelentkeztek szerte a világból, az elődöntőbe huszonhat, a döntőbe pedig tíz versenyző jutott be. Volt köztük amerikai, kanadai, venezuelai hangszertervező is, a többi mind európai.

Az első két kör online zajlott, a döntőre pedig minden résztvevőt meghívtak Atlantába. Ez a Georgia Tech Egyetem rendezvénye, amely inkább műegyetem-jellegű hely, a többi hangszert is inkább a technológia és a zene érdekes kapcsolata jellemezte, csak a miénk volt teljesen akusztikus. A gálakoncerten minden versenyző helyi zenésszel játszott duóban. Nagy szerencsémre mellém Ted Gurch klarinétost osztották, aki mintegy harminc éve a város szimfonikus zenekarában játszik, de a jazz is érdekli, így nem volt idegen számára az improvizáció. Kedves ember, nemcsak eljött értem a reptérre, de a hétvégén a családjához is meghívott, hogy együtt ebédeljünk.

Hogyan zajlott a verseny?

A hangszereket szakmai zsűri véleményezte. Gerhard Behles az egyik legnagyobb zenei szoftverkészítő cég, az Ableton vezérigazgatója, Paola Antonelli a New York-i Modern Művészeti Múzeum építészeti és formatervezési osztályának vezető kurátora, aki a designnal kapcsolatos kérdésekben volt mérvadó. Rick Beato pedig zenei szakember és YouTube-személyiség, akinek körülbelül 3 milliós követőtábora van, és olyan sztárokkal készített már interjút, mint Sting vagy Brian May. Húsz percet kaptunk, hogy bemutassuk a hangszereinket, ehhez prezentációt is kellett készíteni. Hálásak voltak a technikusok, hogy velem ilyen kevés gondjuk akadt, hiszen a glissotarhoz nem kell semmi a hangszeren kívül, csak egy mikrofon.

Nagyon tetszett a darab, amit a döntőben előadtatok Ted Gurch-csel. Saját szerzemény?

Az Akron című darabomat játszottuk, amelyet még a feleségemnek írtam huszonvalahány évvel ezelőtt.

Őt hívtad fel először a jó hírrel?

Tudod, hogy nincs mobiltelefonom.

Tényleg, miért nincs?

Mert nem érzem szükségét. Nagy szabadságot ad, ha nincs, és sok kötöttséget jelent, ha van.

Szóval a feleségednek szóltál először a győzelemről?

Igen, a családommal az interneten keresztül léptem kapcsolatba, amint tudtam. A három gyerekünk és a feleségem együtt nézték otthon a közvetítést a gáláról. Amikor kihirdették a közönségdíjat, a feleségem azt gondolta, hogy nem nyerem el egyik helyezést sem, mert biztos mindenki csak egy díjat kaphat. Aztán még jobban megörült, amikor kiderült, hogy a glissotar lett az első.

Ezzel az ambícióval vágtál neki az amerikai kalandnak?

Reménykedtem, hogy jól sikerül a verseny. Éreztem, hogy a hangszeremben sok újdonság van, amit talán a zsűri is értékel majd. Bár hozzá kell tenni, hogy ezeket a hangszereket nehéz összemérni. Olyan mintha összehasonlítanád az almát, a narancsot és a banánt, majd meg kellene mondanod, hogy melyik a jobb. A résztvevőkkel egyébként nagyon jó viszonyom lett, sok programot csináltunk együtt, remélem, a kapcsolat a jövőben is fennmarad.

A glissotar jövőjét hogyan látod?

Szerencsére amióta hazajöttem a versenyről sorra jönnek az érdeklődők, vállalkozásként szeretnénk tovább folytatni a munkát.

Hány ilyen hangszer van jelenleg a világon a sajátodon kívül?

Egy van Etienne Rolin francia klarinétos-zeneszerzőnél, aki másfél-két éve rendelte, és legalább egy éve lelkesen használja. Van egy barátomnak Velencében, egy másiknak Ausztriában, és jelenleg nyolc-kilenc rendelés van folyamatban.

Mennyi időbe telik elkészíteni egy hangszert?

Hat hónapos határidővel vállaljuk a rendeléseket, de idővel ez valószínűleg felgyorsul majd. Terebessy Tóbiással már hetedik éve közösen fejlesztjük a Glissonic hangszereket, amelyek közül az első a Glissonic tárogató vagy glissotar. A Magyar Zene Háza Kreatív Hangtere nyolc installációjának én készítettem a koncepcióterveit, a gyártmánytervezést és a kivitelezést pedig a Medence Csoport végzi, amelynek Tóbiás az egyik alapítója. Április végére kell átadnunk, ha ez a folyamat lezárult, akkor már bátrabban tudunk megrendeléseket befogadni.

Hogy vagytok most, te és a családod?

Családom egy része, köztük a nővéremék, már itt vannak épségben Magyarországon. Az egyik barátom biztosított nekik lakást. 62 éves édesapám Váriban maradt, mert mint mondja, nem tudná kire hagyni a gazdaságot és az állatokat. Kitart, amíg lehet, de folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot.

Én a szerepeimen keresztül is arra törekszem, hogy népszerűsítsem a toleráns gondolkodást, és mindig úgy véltem, hogy a 21. században nincs szükség fegyverropogtatásra, mindent meg lehet beszélni észérvekkel, így elkerülhetők a nagyobb volumenű konfliktusok. Naiv voltam!

Még most sem tudom felfogni, hogyan gondolhatja bárki is, hogy joga van embereket ellehetetleníteni, földönfutóvá tenni, az életüket elvenni.

Mikor vált érzékelhetővé az a konfliktus, amely mostanra a háborúhoz vezetett?

Nagyjából tíz éve már érezhető volt az oroszok és az ukránok közti konfliktus előszele. Reméltem, hogy nem tör ki a háború, de mint látjuk, nem így lett. Borzalmas érzés menekülő emberekről felvételeket, képeket látni. Minden reggel kapom az üzeneteket kárpátaljai ismerősöktől, hogy segítsek. És persze, hogy segítek, hiszen ezek az emberek egy-két bőrönddel hagyják el azt az életet, azt a fészket, amelyet évtizedek munkájával építettek fel! Látom és hallom, hogy a kint élőkben elképesztő mértékű kiszámíthatatlanság uralkodik. Nem lehet tudni, mire kel felnek fel másnap. Ráadásul Kárpátalján is felugrottak az élelmiszer- és az üzemanyagárak, vagyis akik eddig úgy, ahogy megéltek, most kaptak egy plusz feketelevest.

A szomorúság és a kétségbeesés mellett ilyenkor a düh is munkál az emberben valamilyen mértékben. Te nem érzed azt, hogy néha kiírnád magadból a saját dühödet?

Tele vagyok dühvel, de ezt felülírja a segítségnyújtás. Meg hát attól nem megy előre az élet, ha az üzenőfalamra kiírok egy dühtől tocsogó szöveget. Most azzal kell foglalkozni, hogy segítsünk, hogy élhetőbbé tegyük az életüket azoknak, akik a háború elől menekülnek. Az elmúlt két hétben olyan kárpátaljai embereknek is segítettem, akiket alig ismerek, intéztem nekik – és a családomnak is – tévét, mikrohullámú sütőt, gyerekruhát, élelmiszert. Meghatódva látom, hogy a magyar emberek micsoda példát mutatnak emberségből: felajánlják otthonaikat, és folyamatosan hozzák adományaikat a gyűjtőpontokra.

Elképzelted már, hogy milyen lesz úgy visszamenni egyszer a szülőfaludba, hogy esetleg már csak a romjait találod azoknak a tereknek és épületeknek, amelyekhez gyermekként kötődtél?

Meggyötört embereket és kicsi gyerekeket látok, akik még fel sem tudják fogni, miért borul fel a megszokott életük. Ha már nem lesz fegyverropogás, az emberek lelkében akkor is örökre ott marad ez a törés.

Mert Kárpátalja, a mi hazánk már soha nem lesz ugyanaz a hely, mint a háború előtt volt. A szívünkben él tovább az emléke.

– Kerested a „piaci rést” a szociális szolgáltatások terén, vagy hogy jutott eszedbe az ingyenes takarítás ötlete?

– Sokáig gondolkoztam azon, mit szeretnék csinálni, ami másoknak és nekem is jó. Pénzzel nem tudok embereket támogatni, viszont gyakorlatias ember lévén a segítséget is praktikusan képzeltem el. A takarításban már gyakorlatom van, így született meg ez az egyszerű terv a fejemben. Hiszem, hogy megfordíthatom néhány ember sorsát azzal, hogy pár óra rászánással rendet teszek körülöttük, így megmutathatom, hogy van remény, és hogy az emberek jók!

 – Gondolod, hogy egy kívülről bevitt rend meg tudja indítani a gyógyulási folyamatot?

 – Én is szenvedtem már depressziótól, amelyből önerőből kellett kijönnöm, pedig akkor már komoly gyógyszereket szedtem. Volt olyan pillanat az életemben, amikor hajnalban, kezemben a cipőmmel lopakodtam, szöktem ki az alvó bántalmazóm mellől, és a fejemre húzott kapucnival futottam át az utcán.

Itt az számít, hogy én vagyok az első jel, a „nem vagy egyedül” üzenet.

– Miért pont takarítás?

– A másik szál, amelyen a történetem fut, az az, hogy az anyává válásom után én is szembesültem a rendetlenség miatti elkeseredettség érzésével. Borzasztóan frusztrált tudtam lenni, amikor egyszerre kellett helytállnom anyaként, ellátni a napi feladatokat, miközben ott volt a síró kisbaba. A mosatlan gyűlt, a szennyes tornyosult, és a porcicákból pororoszlánok lettek! Elveszettnek éreztem magam ebben, és a depresszió újra a hátam mögé lopakodott. Így kötöttem össze a két dolgot: hogy egy fáradt, rosszul funkcionáló anya, aki keresi önmagát, még jobban elmerül a kétségbeesésben, ha a lakásában nem képes rendet és harmóniát teremteni. És egy ponton túl egyáltalán nem biztos, hogy az idő majd orvosolja a problémát, mert a helyzet átveheti az irányítást a kedélyállapot fölött.

– Hogyan építetted fel a „vendégkörödet”?

– Egy helyi, ingyenes dolgokat kínáló csoportban posztoltam, hogy mentálisan vagy fizikailag sérült embereknél szívesen segítek, és kitakarítok. Elkepesztő mennyiségű ember jelentkezett!

– Mi fogadott ezekben az otthonokban? Te hogy látod most a depressziós, gyűjtögető, szeméthalmozó emberek lelki hátterét?

– Ezeknél az embereknél szerintem mindig feljön a múltból egy traumatikus élmény. Elvesztett szülő vagy házastárs, gyermekkorban elszenvedett trauma, szülők válása, vagy amikor az egyik szülő nem volt részese a gyermekkornak. Én úgy látom, hogy a kényszeres gyűjtögetés is trauma hatására alakul ki. A gyűjtögető emberek rettenetesen félnek a tárgyaik elvesztésétől, beteges mértékben ragaszkodnak ahhoz, amit egy mentálisan egészséges ember egyszerűen szemétnek lát. Nekik nem tűnik annak. Ragaszkodnak akár egy gyógyszeres dobozhoz is.

Nem képesek az elengedésre, szinte kapaszkodnak a tárgyakba, szoronganak attól, hogy ami eltűnt, az egyszer hiányozni fog. Nem akarják megélni többé az elvesztés fájdalmát.

Ők többnyire szégyellik azt az állapotot, amelyben élnek. Sokszor tudatában vannak, hogy ők gyűjtögetők, és úgy érzik, már készek a változtatásra, de amikor szembetalálkoznak a helyzettel, hogy egy-egy dologtól tényleg meg kell válniuk, a szó minden értelmében bezárkóznak, és még jobban felerősödik bennük a szorongás. Ezért történik meg az, hogy a távozásom után a kliens kimegy a kukához, és visszaveszi a tárgyait. Előfordul szerencsére az is, hogy egy hosszú beszélgetés után képesek elengedni egy-egy tárgyat, és „szabadulni”. A gyűjtögetés nagyon veszélyes terep, komoly mentális betegség tünete lehet. Az ottlétem akár károkat is okozhat, ha a kliensem hamarabb kéri a takarítást, mint arra lélekben felkészült volna.

– Te mit tartasz egy kezdődő depresszió látható jelének?

– A takarítás halogatása kezdőtünet lehet. E mögött egy bonyolultabb, láthatatlan lelki állapot áll, amely a halogatást eredményezi. Náluk ez nem csak annyi, hogy este van, fáradt vagyok, most nem mosogatok el, majd holnap! Másnap sajnos ugyanazzal a lelkiállapottal ébred. Azután eltelik egy hét, és abból az egy-két széthagyott tányérból a végén az egész készlet megtalálható lesz minden vízszintes felületen, fiókban, a könyvek mögött…. Amikor már nincs egyetlen tiszta csetresz sem, jön a gyorsan elfogyasztható étel, a gyorséttermi dobozok. Sokszor hetekig ki sem mozdulnak a lakásból, és a szemét gyűlik. Azután szép lassan beleragadnak ebbe az állapotba, és hatalmas lelkierő kellene ahhoz, hogy változtassanak. Ilyenkor segítséggel még képesek megszabadulni a felhalmozódott szeméttől, amit ekkor még ők maguk is szemétként azonosítanak. Sokan meg is próbálják, de kis idő után észreveszik, hogy a feladat föléjük hatalmasodik, nagyobb, mint amivel egyedül meg tudnának birkózni. Ha addig volt is körülöttük társaság, szép lassan lemorzsolódik mindenki, elhúzódnak tőlük. A környezetük sokszor nem is tudja, hogy így élnek...

Kép

Kép: Barbara

– Csak egyszer mész ki egy helyszínre? Átlendíthet valakit egyetlen takarítás egy ilyen mértékű elakadáson?

– Általában egyszer megyek ki egy házhoz, de ez változhat, ha tényleg hatalmas munkával találom magam szembe. Ha látom, hogy a kliensem hajlandó fenntartani a tiszta állapotot, akkor időt és energiát nem sajnálva visszamegyek hozzá. Lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, de van, akinek nem adom meg a második esélyt. Ha én hosszú órákat takarítok emberségből, ő pedig hajlandóságot sem mutat arra, hogy a tiszta környezetben, új esélyt kapva ő is tegyen magáért, akkor már nem tudok többet segíteni. Nekem ez a vállalásom.

Mielőtt kimegyek valakihez, elbeszélgetek vele az elképzeléseiről, a céljairól, képeket kérek a lakásról, mert látnom kell, hogy mivel kerülök majd szembe. Az én célom az, hogy akihez elmegyek, annak adjak egy erős lökést, elrugaszkodást a faltól.

Ha nem is képes később olyan szinten rendben tartani, ahogy szeretné, a látogatásom után már hívhat állandó takarítónőt, aki előtt már nem kell szégyellenie magát, ez is szempont. Néha csak annyi a probléma, hogy a kezdő nagytakarításra nincs meg a pénz. Van, akiről meg sem mondanám, hogy depresszióval küzd, amíg a konyháig el nem jutok, ahol a két hete penészedő ételmaradék ott van. Találkoztam olyannal is, aki aludt, miközben takarítottam, és olyannal is, akinek azon a héten távolították el az egyik mellét, a négytagú családjából mégis ő volt az egyetlen, aki elkezdte kiválogatni a selejtezésre váró ruhatornyokat! Szívszorító látvány volt, a mai napig megkönnyezem.

 – Beszélgetsz is a klienseiddel, vagy inkább elküldöd őket otthonról, amíg takarítasz?

 – Rájöttem, hogy a találkozásunk a munkám központi része. Maga a jelenlétem számít! Az, hogy ott vagyok, becsöngetek, megérkezem, nekik rengeteget jelent. Ők többnyire ott tartanak, hogy hetek óta embert sem láttak, és amikor belépek hozzájuk, kivirulnak, és csak mesélnek, és mesélnek! Nekem eleinte furcsa volt a helyzet, mert úgy hittem, hogy amikor a takarító megérkezik, mindenki lelép. Sokszor valójában nem is a takarítás az igazi ok, amiért hívnak, hanem az, hogy beszélhessenek valakivel. Egy a fiát egyedül nevelő apukánál a víz nem folyt le a kádban, ő pedig nem mert szerelőt hívni, mert annyira borzalmas volt az állapot. Hozzá most készülök visszamenni. Szeretnék nála olyan elfogadható szintet teremteni, amit többé nem kell röstellnie. A felesége meghalt, amikor a fiuk még nagyon kicsi volt.

 – Ki mersz dobni általad értéktelennek ítélt dolgokat?

 – Már tudom, hogy az utolsó szeget is meg kell kérdeznem! A gyűjtögető otthonokban a földön talált, macskaszőrös füldugót is számonkérték már rajtam. Ha nem engednek tevékenykedni, akkor nem tudom elhozni az áhított változást, és ez mindkettőnknek csalódás. Az első kérdésem mindig az, mielőtt elvállalok egy munkát, hogy van-e hajlam a gyűjtögetésre. Ha igen, mindig tájékoztatom őket a feltételekről, hogy csak abban az esetben megyek el hozzájuk, ha a szemetet valóban kidobhatom. Ezek után sokan vissza sem írnak... A kezdeti lelkesedés után ilyenkor a szorongás győz, és előfordul, hogy este mondják le a másnapra esedékes találkozót, úgy, hogy előtte egy órával megbeszéltük, hogy reggel ott leszek.

 – Mit szól az önkéntes munkádhoz a családod?

 – A családom büszke rám! Támogatnak a vállalásomban, és velem együtt örülnek, hogy tudok és képes vagyok más embereknek segíteni. Úgy érzem, hogy a saját, depressziósként megélt veszteségeimet „beleforgattam a vállalkozásomba”, és mostanra lelki haszonkulccsal dolgozom. Szeretném megmutatni a világnak, hogy nem kell ahhoz egy állami szociális intézmény, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak.

Nekem ez azért is fontos, mert így én is tudom magamról, hogy ki vagyok.