Április 21-én délután a belvárosban voltam, még lett volna egy órám az egyetemen. Csörgött a telefonom: a keresztanyám hívott, baj van otthon, ég a tuja. A hivatalos szervek tájékoztatása szerint a tűz 16 óra 5 perckor ütött ki, a szemináriumom negyed ötkor kezdődött, tehát az első lángnyelvek híre juthatott el hozzám – de nem sejtettem, hová fajul majd a dolog. Felhívtam a páromat, megkértem, hogy nézzen rá a házra – ekkor még azt hittük, komolytalan az egész. Nem volt az. Noémi sírva hívott vissza: nem tudja, mi történik, óriási a füst. Akkor már az egész utcát elárasztotta.

Több barátomtól kaptam fotókat, a település különböző pontjairól küldték, kilométerekkel arrébb is látszott a gomolygó feketeség.

Épp akkor léptem ki a teremből, amikor a tanár megérkezett. Annyit tudtam csak mondani, hogy kigyulladt a házunk, és én most hazamegyek. Végigrohantam a Móricz Zsigmond körtéren, édesapám épp a környéken dolgozott, beugrottam mellé a kocsiba, gázt adott. A tűzhöz képest iszonyú lassan értünk haza. A kocsiban egyfolytában beszélt valaki, hívogattuk egymást azokkal, akik már tudtak a helyzetről. Mindenki sírt. A Budakeszi út bedugult, ezért a Korányi Szanatóriumnál kiszálltam, az autósorok között futottam a házhoz. Mire odaértem, már omlott a tető. Világossá vált, hogy semmit nem lehet kihozni. Az egész utcából kitereltek mindenkit. A kutyáimat környékbeli, ismeretlen emberek fogták a sarkon.

A nagymamám nyolcvanhat éves, nehezen mozog. Mivel az elején behúzta a függönyöket és becsukta az ablakot, mert azt hitte, odakint tüzelnek, nem érzékelte, hogy menekülnie kellene. A párom a tuja lángba borulása után szólt az unokaöcsémnek, hogy hozza ki a nagymamámat, akit aztán a tűz gyors terjedése miatt rohamtempóban kellett leráncigálni a lépcsőn.

Még bent voltak, amikor elkezdtek durrogni az ablakok, berobbanni az üvegek. Ahogy kiértek, leszakadt mögöttük a tető.

Az unokaöcsémet füstmérgezéssel kórházba szállították. A nagymamám egy köpenyben, két zoknival a zsebében hagyta el a házat. Fél óra elég volt, hogy a fölső két szint összedőljön.

A körben állók, akik végignézték az egészet – a beszakadó ablakokat, az összeomló födémeket, a recsegő gerendákat –, sokkos állapotban voltak. Ha mindent láttam volna, én sem éreztem volna másként. Így is kétségbeestem, de az első gondolatom az volt, hogyan fogjuk mindezt újraépíteni. Kellett tizenöt perc, hogy összeszedjem magam. Az oltás több órán át zajlott. Amikor késő este a tűzoltók kampókkal húzkodták ki a tetőből a maradék szigetelést, eldöntöttem, hogy munkához látok. Videókat, képeket készítettem, hogy később használhassuk azokat, amikor a nyilvánosságtól segítséget kérünk.

A tűz, amely porig égette a házunkat, gyújtogatás következtében lobbant fel, a feljelentést megtettük, azóta a rendőrség már előállította a gyanúsítottat.

Az egyetlen épületrész, amely kvázi sértetlen maradt, a nagypapám régi műhelye volt. Minden odaveszett, egyetlen fényképet sem lehetett megmenteni – de az újjáépítéshez szükséges eszközökön nem fogott a tűz.

Kép

Kép: Ispán Péter

Újraépítés... ez már a negyedik tetőzet lesz majd, amit felépítünk. A nagyszüleim 1958-ban házasodtak össze, a nagypapám akkor egy egyszintes házat épített. Még az egyháztól vették a telket, barackfák voltak rajta. Később édesapámmal kezdték el felhúzni a második szintet, és amikor ő tizennyolc éves lett, a nagypapám szívinfarktusban meghalt. Onnantól kezdve apukám egyedül dolgozott. A két kezével tette rá a második tetőt. Ez majdnem harminc évig szolgált minket, és az utóbbi három évben cserélte le – már velem együtt. Idén februárban lett kész. Új tetőhéjazat, kémény, lambéria, ereszalja, cserepek. A bádog kora tavasszal került a tetőre, hétszázötvenezer forintba került. A később megspórolt pénzből jött volna rá a hőszigetelés és a fal színezése. Hát, most se pénz, se ház.

*

Azt látom, hogy leginkább a szüleim rogytak meg, mert azt gondolják, ők azok, akik ebben illetékesek, nekik kell megoldani ezt a helyzetet. De hála Istennek én is nagyon sokat tudok tenni. Szeretném, ha édesapám látná, hogy ezt most nem kell egyedül csinálnia. Akkor, tizennyolc évesen magára maradt a feladattal, de most itt vagyok én is. Ez most nem csak az ő terhe.

A nagymamám próbálja magát tartani. Nekem csak a gyerekkorom égett le, neki az egész élete. A három nemzedék keze nyomát őrző otthona, a legkedvesebb emlékei, fényképek, apró tárgyak mind odavesztek.

Én is sok játékot, könyvet, kisautót és labdát félretettem, hogy később majd a saját gyermekemnek adhassam. De a tárgyakat most el kell engedni.

Nem gondolok arra, hogy miért éppen velünk történt meg mindez. Több értelmét látom a helyzet pozitívumait keresni. Az első, hogy mindannyian túléltük. A második, hogy már most érzem: erősebb lettem. Az elmúlt időszakban volt olyan gondolatom, hogy túl könnyen megy az élet – nagyon jó párkapcsolatom van, lassan befejezem a tanulmányaimat, épül a ház, megy a vállalkozás –, mégis volt hiányérzetem. Édesapámról gyerekkorom óta tudom, hogy ő a két kezével teremtett elő mindent: neki volt valamiféle útja A ponttól B pontig. Én egy ideje úgy éreztem, mintha eleve a B pontba születtem volna bele. Most viszont szereztem egy százéves hátrányt, ahonnan lehet fejlődni, amire majd vissza lehet mutatni, hogy tessék: ez az én startvonalam, innen indultam.

Ebben a helyzetben az egész családunk látja, mennyi mindent tudnak adni az emberek, hogyha akarnak. Ez nagyon vigasztaló.

Mert így nemcsak kérnünk kell, hanem napról napra tapasztalhatjuk is, hogy van mit megköszönnünk, és így nem rokkanunk bele a ránk váró feladatba.

Már hússzor járt Afganisztánban. A családja nem izgul önért, amikor útra kel?

Természetesen minden útnak megvan a maga kockázata. A folyamatos kapcsolattartás és az állandó elérhetőség – ami biztonsági okokból is nagyon fontos – azonban sokat segített. Az első egy-két út persze emlékezetes volt mindenki számára. Fontos mozzanat volt, amikor néhány afgán kollégánk Magyarországon járt, és találkozott a családommal, így már tudták, hogy kikkel dolgozunk kint, voltak személyek, akikhez kötni lehetett a távollétemet. Az évek múlásával egyfajta rutinná alakultak az utak számomra és a család számára is.

Amikor kint járt, mit érzékelt a változásokból?

Az a nagyon vibráló és intenzív élet, amely korábban volt, este teljesen megszűnt, és napközben is lelassult. Sok bolt bezárt, az embereknek nincs pénzük, ők is bezárkóztak.

Ha én is tagja lettem volna a delegációnak, nőként most több félnivalóm lett volna, mint a tálib hatalomátvétel előtt?

Különbséget kell tennünk a helyiek és a külföldiek között. Egy magyar nő esetében, aki segélyszervezeti munkatársként utazik az országba, nincs nagy változás. Persze vannak kulturális szabályok, öltözködési, utazási előírások, amelyeket mindenkinek be kell tartani, de a probléma nem ezzel van. A helyi nők életében következtek be jelentős, de nem egységes változások. Korábban bíróként, katonaként is dolgozhattak, sőt olyan nőről is tudunk, aki „hadúrként” funkcionált. A társadalom teljes spektrumában megjelentek a nők, ma pedig városonként, régiónként változik minden. Az afgán közszolgálati tévében nem látni bemondónőt, de a kereskedelmi csatornákon igen, ráadásul az arcuk is látszik, csak fejkendőt viselnek. Vidéken mindig konzervatívabb, zártabb volt a közösség, de országszerte azt tapasztaljuk, hogy sokat romlott a nők helyzete.

Hogyan segíti őket a szervezet?

Korábban is voltak programjaink, amelyek egyedülálló anyáknak szóltak, például olyanok, amelyek megélhetéshez juttatják az itt élőket. Jelenleg táskakészítést, ruhakészítést és más szakmákat tanulhatnak, ehhez kezdőcsomagot biztosítunk, és a piacra jutást is támogatjuk. 

Kép

Bálint Gábor - Kép: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

Az emberjogi visszaéléseken túl Afganisztánban most a legnagyobb problémát az egész országot érintő éhezés jelenti. A UNICEF adatai szerint az alultáplált gyerekek száma fél év alatt megduplázódott. Milyennek látta a helyzetet, amikor év elején kint járt?

A huszonnegyedik órában vagyunk. Jelen pillanatban Afganisztánban a túlélésért küzdenek az emberek.

Vannak, akik a gyerekeiket is eladják, jellemzően a lányaikat egészen minimális összegért, hogy a család többi tagja enni tudjon.

Emberkereskedőkhöz kerülnek ezek a gyerekek?

Ez teljesen más világ, itt nem feltétlenül a bűnözés irányítja a dolgot. Egyes éhező családokban, ahol van 8-10 gyerek, eladják általában az egyik lányt egy távolabbi rokonnak dolgozni, vagy gazdag embernek a faluban, akár jövendőbeli feleségnek, akár házimunkára. Jelenleg az a helyzet, hogy ha nem segítenek a segélyszervezetek, az éhezés még nagyobb mértékben terjedne az országban.

Afganisztánban mintegy 40 millióan élnek. Hogyan választja ki az Ökumenikus Segélyszervezet, hogy kiket támogat?

A térségekben, ahol dolgozunk, az emberek házról házra mérik fel az igényeket. Emellett több szereplővel – állami szervekkel, minisztériumokkal, helyi hatóságokkal, segélyszervezetekkel – koordináljuk a programokat. Az ENSZ Világélelmezési Programja keretében most 15 ezer tonna élelmiszert osztunk ki több mint 200 ezer embernek, amit komoly előkészítő munka előz meg.

Nem úgy megy, hogy megjelenünk egy teherautóval, és ledobjuk a csomagokat.

Mazár-e Sarifban és egy kisebb vidéki tartományban is folytattunk megbeszéléseket, a két vezetés között nagy különbség volt. Érezni lehetett, hogy olyan új tartományi vezetőkről van szó, akik az elmúlt 20 évet azzal töltötték, hogy folyamatosan harcoltak az akkori kormányerők és a nemzetközi haderő ellen. Volt, aki nagyon szúrós szemmel nézett minket. Sok szempontot szem előtt tartva tárgyaltunk, végül jóváhagyták az összes programunkat, sőt még írásban is elfogadják a projekteket. Furcsán hangozhat, hogy egy olyan országban, ahol szó szerint éheznek az emberek, és minden kaotikus, van valamiféle adminisztráció, de létezik, és ha betartjuk a szabályokat, garantálnak egyfajta biztonságot, ha elfogadjuk, hogy kizárólag humanitárius segítségnyújtást végezhetünk.

A tárgyalások után mi a következő lépés?

Azokban a városokban, ahol dolgozunk, az embereink házról házra járnak, és felmérik az igényeket. Van-e a családban fogyatékossággal élő, esetleg nő vagy gyerek-e a családfő?

A kulcsszó a rászorultság, mi nem vizsgáljuk az okokat, hogy ki miért került olyan helyzetbe, hogy azonnali segítségre van szüksége.

Később ezek az információk adatbázisokba kerülnek, majd folytatjuk a segélyprogram végrehajtását, az élelmiszer és egyéb segélyek kiosztását. Persze rengeteg egyéb lépést, eljárást is elvégzünk, ezekről reggelig tudnék beszélni. Jelenleg elsősorban az ENSZ Világélelmezési Programjával közösen dolgozunk.

Kép

Kép: Magyar Ökumenikus Segélyszervezet

Milyen hosszú távú fejlesztési programokon dolgozik a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet?

A kétezres évek eleje óta sok vidékfejlesztési, oktatásfejlesztési és egészségügyi, illetve rehabilitációs programot hajtottunk végre, de most az az elsődleges, hogy az embereknek legyen mit enniük. Persze a segélyezés mellett a megélhetést is támogatni kell. Nagy a munkanélküliség: alapvetően egy szűk, angolul tudó rétegnek hirdettünk meg állást, mégis háromezren jelentkeztek rá. De ott van például a Jövedelmet a munkáért program, amelynek keretén belül öntözőcsatorna- és gátépítéssel, vidékfejlesztési programokkal is foglalkozunk. Afganisztán hegyes vidék, gyorsan lefolyik a víz a magasból, és ez árvizet okozhat, viszont, ha például felfogjuk egy víztározóval, akkor már tudnak öntözni, állatokat itatni. Vannak terveink arra, hogy ezeket a programokat új lendülettel beindítsuk.

Hogyan hat az orosz-ukrán háború az afganisztáni válságra, az éhezésre, az élelmezési programokra?

A beláthatatlan politikai kölcsönhatások mellett a közvetlen hatás máris érzékelhető. Ez egyrészt az afganisztáni segélyezésre elkülönített nemzetközi források csökkenésében, másrészt az általános áremelkedésben jelentkezik.

Az alapvető élelmiszerek ára néhány hónap alatt 30-40 százalékkal emelkedett, a munkanélküliség tovább nőtt, az 1-2 ezer forintos napi bérek – már annak, aki van olyan szerencsés, hogy talál munkát – csökkentek.

A háború előtt úgy tűnt, hogy sikerült elhárítani a tömeges éhezés kialakulását. Az afgán központi bank befagyasztott pénzkészletének feloldása is reménykedésre adott okot. Most azonban olyan beláthatatlan folyamatok indultak el – nem csak Afganisztánban –, amelyek arra engednek következtetni, hogy a stabilizációs erőfeszítések ellenére újabb komoly krízishelyzet alakulhat ki az országban.

Egy másik szempont, hogy amíg korábban úgy tűnt, az afganisztáni válság lesz az időszakot leginkább meghatározó humanitárius krízis, a szomszédos országban kialakult helyzet miatt az elmúlt hónapokban mi is az ukrajnai munkákra összpontosítottuk az erőforrásaink jelentős részét. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a donorok, illetve segélyszervezetek megfeledkeztek volna a többi válságról; az Ökumenikus Segélyszervezet is folytatja nemzetközi humanitárius munkáját többek között Irakban, Etiópiában, Afganisztánban, és ahol számítanak rá.

FRISSÍTÉS: A tálibok május első hetében elrendelték, hogy teljes testet elfedő burkát kell viselniük a nőknek Afganisztában a nyilvános helyeken – írja a Euronews. A radikális iszlamisták tavaly augusztusi hatalomra jutása óta ez a legszigorúbb jogkorlátozás a nőkkel szemben. A tálibok erényügyi hivatalának egyik tisztviselője elmondta, hogy először azonosítani fogják azokat a nőket, akik nem hordják a burkát, majd tájékoztatják a gyámjukat. Közölte, hogy a nőket meg kell büntetni, az apjukat, vagy a legközelebbi férfi rokonukat pedig be kell vinni az illetékes osztályra magyarázatért. Rosszabb esetben a férfiak börtönbe is kerülhetnek, vagy elbocsáthatják őket állami hivatalukból.

– „Ritka csillagzat szükséges ahhoz, hogy egy házasság elbírjon két olyan embert, aki nagyon sokat ad az életéből a tudománynak és az akadémiai életnek” – fogalmazott Veronika közel 10 éve. A tudománynak köszönhetik a megismerkedésüket is? 

Veronika: Én frissen végeztem az orvosi egyetemen, pár hónapja dolgoztam a Gyógyszerkutató Intézetben, amikor ott azt mondták, hogy van valaki, aki nagyon jó a szakmában, és meg kéne tőle tanulnom valamit. Vizi E. Szilveszternek hívják, és egy magyarországi, belső tanulmányútra kellene mennem hozzá. Azóta sem jöttem ki ebből a tanulmányútból. 

Szilveszter:

Egy év után házasodtunk össze, ennek 46 éve. A közös értékrend és a szakma mai napig kovász, összetartó erő. 

Veronika: Mi egyébként csak ebben az első egy hónapban dolgoztunk együtt, aztán én visszakerültem az egyetemre, a szakmai utunk nagyon hamar szétvált. Nemcsak azért, mert a férjem farmakológus, én biokémikus vagyok, ebben valahol az is benne volt – bár ekkor még nem egészen tudatosan –, hogy önálló szakmai világot szerettem volna. Több olyan házaspár ismert a tudományban, ahol a nőnek nagyon sokat kellett küzdenie, hogy szuverén, egyenrangú kutatónak ismerjék el. Talán ezt szerettem volna elkerülni. De ismerjük egymás világát, rengeteget beszélgettünk otthon a tudományról – szerintem talán kicsit többet is, mint kellett volna. Most már inkább a nagyobb ívű szakmai-közéleti dolgokról esik szó, mára kicsit „helyre raktuk” magunkat, mert az élet annál bonyolultabb, szebb, érdekesebb is, hogy csak a saját szakmánkkal töltsük az időnket a munkahelyen, útközben és még itthon is. 

– Milyen tudós szemmel tekinteni a világra? 
Szilveszter: A felfedezés, az új megtalálása nagyon izgalmas dolog! 
Veronika: Eleinte nem tudni, mekkora jelentősége van annak, hogy odakerül az ember elé valami, ami nem volt addig ismert. De hogy megláttam, felismertem valamit, az egy hihetetlen öröm. Szerintem ezt csak a tudomány tudja megadni. 
Szilveszter: A tudós ember mindig az abszolútot, az igazságot keresi. 
Veronika: Ha a mi szakmánkban valaki eltéveszti az igazságot, véletlenül, mert bemegy egy zsákutcába, onnan ki kell jönni. Ha valaki esetleg direkt manipulálná az eredményeket, az meg lelepleződik.

Itt csak az igazság áll meg, és ettől ez egy nagyon szép, tiszta világ. 

– Ezt az örömet, ami említettek, mennyire tudják megosztani egymással? 
Veronika: Ez azért nem úgy van, hogy elmegy az ember dolgozni, felismert valamit, és otthon elmeséli. Hanem egy lassú, sokszor keserves folyamat során épül valami, ami egyszer csak összeáll.
Szilveszter: Ami ennek a személyes részét illeti, az az, hogy az egyik házastárs olyan módon váljon segítőtárssá a másik számára, hogy elismerje őt. Sok karrier azért szakad meg, mert nem kapja meg valaki a társától azt a néha csak apró, de fontos és időben jövő támogatást, amelytől úgy érezheti, hogy amit csinál, az nemcsak a társának, de a családnak, sőt a társadalomnak is fontos. Én úgy érzem, hogy ebben sokat tudtam, akartam adni.
Veronika: Igen, nálunk sosem volt meg az a féltékenység, feszélyezettség, ami sok férfire jellemző, amikor a párja is boldogul egy pályán. Sőt, a férjem részéről mintha egyenesen egy elvárás lett volna, hogy csináljak valami értékelhetőt a saját szakmámban. Ha visszatekintek a sok évtizedre, a mérleg egyértelműen pozitív, de egyes fázisaiban az életünknek ez nem mindig esett olyan nagyon jól.

– Egy fiuk született. A kisgyermekes időszakra hogyan emlékeznek vissza?

Veronika: Az szép, de nagyon nehéz időszak volt az életünkben. A férjemnek volt egy korábbi házassága és onnan egy kislány, ami önmagában sem könnyű felállás. És azt is látni kell, hogy az emberrel minden, ami nagyon igénybe veszi, nagyjából 30 és 50 éves kora között történik. Egyszerre van kisgyerek, egyszerre kell építeni – esetünkben a semmiből – egy életet, és ekkor van intellektuálisan is a teljesítőképessége csúcsán. Főleg a fiunk első tíz éve, az ő kisfiú kora volt nehéz: mind a ketten rengeteget dolgoztunk, de az mindig egyértelmű volt, hogy a családnak van prioritása. A fiunk szakkifejezéseket használt a vacsoraasztalnál – mert annyit hallotta a szüleit a tudományról beszélni –, ami viccesen hatott, de azért ezt nem írom a javunkra. Az a nagyon sok munka, amit mi beletettünk a szakmánkba, ugyanis nem tette a tudományt vonzóvá a gyerekünk számára. Ő, amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem akart orvos lenni, és nem akart tudós lenni. A férjem nem örült ennek, én viszont úgy éreztem, hogy nagyon jól döntött: közgazdász lett, egy sikeres, önálló világgal.

– Mit gondolnak, mi volt az a fő erőforrás, amiért Önöknek ebben a sűrű és sok szempontból meghatározó időszakban is sikerült helytállniuk, és egymástól sem sodródtak el?

Szilveszter: Fogtuk egymás kezét – ez ilyen egyszerű. Sok problémát kellett megoldanunk, de mindig együtt tettük.
Veronika: Ugyanakkor tudtunk különválni, amikor muszáj volt. A férjem olykor sok hétre elment külföldre, miközben én nem tehettem, hiszen ott volt a kicsi gyerekünk. Például, amikor a fiunk két hónapos volt, hat hétre kiment Amerikába dolgozni. De ekkor sem merült fel, hogy nemet mondjunk erre a lehetőségre.

Szilveszter:

Ennek az az alapja, hogy én mindig azt akartam, hogy ő érvényesüljön, ő pedig azt, hogy én.

Veronika: 46 év után ezt már egyszerű így látni, de amikor az ember 30 éves, ott van egy kisgyerekkel, millió gonddal, egy éppen felépült, de még félkész, üres lakásban, akkor ez azért nehezebb döntés. De valahol mégiscsak egyértelmű volt, hogy ez a helyes.

Kép

Kép: Éder Vera

Szilveszter: És azért ez jövedelmet is jelentett. Egyébként a két kezemmel építettem az első lakásunkat, Veronika pedig imádkozott, hogy hétvégén essen az eső, hogy ne kelljen minden hétvégét az építkezésen töltenem. Az akkori fiatal értelmiségieknek általában nem volt arra pénze, hogy megvegyen egy kész lakást. Mi egy nyolclakásos társasházba szálltunk be; minden hétvégén mind a nyolc tulajdonos ott dolgozott egyetlen szakember, egy kőműves vezényletével.
Veronika: Mi, lányok pedig mint Kőműves Kelemennék, vittük a férjeinknek az ebédet. Később aztán eljött az a helyzet, amikor én álltam döntés előtt: vagy megyek külföldre dolgozni, és van fejlődésem a tudományban, vagy nem megyek, és akkor feladtam az esélyét is annak, hogy jó kutató váljon belőlem. A férjem akkor olyan fázisában volt a pályájának, hogy nem jöhetett. És akkor az lett a kérdés, hogy elmegyek-e Angliába egy évre, két évre a gyerekemmel, a férjemmel pedig találkozunk annyit, amennyit a helyzet megenged, vagy sem. A férjem volt az, aki azt mondta, hogy menni kell. Így a családi Ladával végigutaztam Európán, majd át a csatornán, megérkeztem Délnyugat-Angliába, ahonnan aztán másnap egy nyilvános telefonról felhívtam a férjemet bőgve, hogy hazamegyek. Ő pedig nyugtatott. Tehát mindennek ára van. Nem tudom, hogy melyikünknek volt nehezebb az angliai életünk, az akkor 8 éves gyerekemnek vagy nekem, de nagyon biztattuk egymást, mindig mondtam neki, hogy ez most egyikünknek sem könnyű, de egyszer neked ez majd nagyon jó lesz, és tényleg így lett.

– Szilveszter, Ön még az Akadémia elnökeként elindította a Mindentudás Egyetemét, később Az év ismeretterjesztő tudósa címet is elnyerte. Miért olyan fontos Önnek a tudás átadása a szélesebb közönségnek?

Szilveszter: Kötelességemnek érzem a megszerezett tudás továbbadását, ez közérdek. A Mindentudás Egyeteme hatalmas siker lett. De volt egy tíz éven át tartó televíziós sorozatunk is a Duna TV-ben, a Törzsasztal, amely a mindennapi, Európa-szintű problémákat, és főleg a magyar kisebbségsorsot járta körül.

– Veronika egy teljesen új világban merült, amikor megírta első szépirodalmi könyvét.

Veronika: Nagyon fontos volt az életemben az oktatás, hogy folyton kapcsolatban lehettem egy fiatal, tudásra vágyó generációval, rendkívüli örömöt adott. Kicsit ezt éltem meg a könyvírással is: ez egy másfajta tudásnak, tapasztalatnak, életszemléletnek az átadása, amely hosszú ideig érlelődött bennem. A könyv regény, de megélt dolgokon alapszik. Egy olyan történet, amely mások életét meséli el: Magyarországról indult és Amerikába elszármazott, ott sikeres életet élő zsidó emberekét, egyikükkel barátság fűz össze. Azt szerettem volna megmutatni, hogyan őrizték meg ezek az emberek a magyar identitásukat – vagy akár hogyan próbáltak meg leszámolni vele, jórészt sikertelenül.
Szilveszter: Amikor olvastam a kéziratot, ahogy készült, azt láttam kibontakozni, hogyan találkozik egymással a zsidóság és a kereszténység – ha tetszik, az Ó- és az Újszövetség – két orvosnő barátságában.

Nagyon büszke vagyok a feleségemre mint írónőre is!

– Hogyan telik most egy napjuk? Mit tartanak fontosnak életük ezen szakaszában?

Veronika: A férjemnek szinte ugyanúgy: reggel elmegy és délután hazajön, én a pandémia alatt rájöttem arra, milyen fantasztikus itthonról dolgozni. Ugyanúgy munkával telik az életünk, ez nálam most főként az akadémiai feladatokat jelenti. És hát a család nagyon fontos! Az a bizonyos kislány, akiről szó volt, nagyrészt velünk nőtt fel, és már ő is nagymama. Három fantasztikus gyereke lett, és egy nagyon szép élete. Van egy szűk családi mag, 12 fő, akikkel majdnem minden vasárnap összegyűlünk nálunk, a nagy asztal körül.
Szilveszter: Nem kötelező, mégis mindenki jön, ez nekik is fontos. Ismerjük egymás problémáit, tudjuk, hogy kinek mi a gondja, a kedvenc süteménye, amiből például karácsony előtt a feleségem hatfélét készít.
Veronika: Amikor az ember a rétegeket felrajzolja magának, hogy hogyan is épül fel az élete, a család ott van mindennek az alapjaként. Ez egy olyan szeretetalapú szövetség, amely egyben tart lelkileg. Nagyon hálásak vagyunk a férjemmel, hogy annak idején megkaptuk az esélyt a találkozásra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.

Azt tudom, hogy édesapja, az otthont alapító Bartha József sokat tesz a most felnövő korosztály gyökereinek, lelki egészségének megőrzéséért, de azt nem, hogy pontosan mi vezette két évtizede a Tulipán „elültetésére”…

Édesapámnak valóban fontosak a magyarság gyökerei, velem együtt vallja, hogy Wass Albert művei a székely humor és a történelmi adatok keverékével segítenek megérteni Erdélyt, a román–magyar viszonyt, a felmenőink életét a Romániához csatolás után. Arra pedig akkor figyelt fel, milyen sok magyar gyerek nő fel árván román intézményekben, amikor édesanyámmal örökbe fogadtak egy kisfiút. Ez adta a Tulipán Gyermekotthon ötletét, amit Wass Endrének hála meg tudtunk valósítani.

Ön szinte kezdettől a Tulipánban dolgozik: előbb tanárként a gyerekek nevelésében segített, majd 14 éve átvette édesanyjától az otthon vezetését. Az első generáció felnövését végigkísérte. Mi lett velük, belőlük?

Az első csapat indulásakor a legkisebb gyerekünk féléves, a legnagyobb kétéves volt. Mára kikerültek az otthonból, de hazajárnak, miközben élik a saját kis életüket. Húsvétkor is jöttek a fiúk „öntözni”. A többség Marosvásárhelyen állapodott meg, van munkájuk, lakást bérelnek. Van, aki nem végezte el a tanulmányait, a 29 gyerekből talán három-négy nem találja még a helyét. Olyan is akad, aki külföldre ment szerencsét próbálni, de azt mind tudják, hogy hozzánk mindig hazajöhetnek.

A vér szerinti családjukkal ők mennyire tartják a kapcsolatot?

Egyetlen gyerek tartja olyan szorosan az édesanyjával, ők együtt is dolgoznak külföldön.

Amúgy minket tekintenek az igazi családjuknak, mondják is, hogy olyan vagyok nekik, mint egy édesanya.

Ez csak azért nem esik jól, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy huszonöt éves gyerekeim legyenek! (nevet) De május elején mindig boldog anyák napját kívánnak, ami nyilván simogatja a lelkem.

Most hány gyerek él az otthonban?

Jelenleg tízen vannak, mert a Covid-időszak nehéz volt, majdnem be is kellett zárnunk. Nem is mertem új gyerekeket hozni, fájt volna a szívem, ha végül máshol kell elhelyezni őket. Az első generáció kirepülésével négyen maradtak, idén kezdtük újra feltölteni a házat. Még vannak szabad helyeink, akár Ukrajnából érkező árvákat is el tudunk szállásolni a vendégszintünkön, ha kell.

A legtöbben milyen okból, illetve családokból kerülnek önökhöz?

Sajnos azt kell mondjam, megbolondult a világ, a legtöbb eset ugyanis ma már bántalmazás. Régebben inkább a szegénység volt az oka egy gyerek elhagyásának, ám most a rendőrség veszi el a szülőktől a kicsiket, a tíz gyerekből hat bántalmazás miatt került hozzánk. Egy testvérpár anyagi gondok miatt jött, a szüleikkel tartjuk is a kapcsolatot, ám nem lenne esélyük taníttatni őket, pedig ügyesek, értelmesek. Évente kétszer hazamennek, így a szülők is nyugodtak, s a gyerekeknek jövőjük is van. Árva gyerekünk jelenleg nincsen, őket többnyire örökbe vagy nevelőszülőkhöz adják.

A bántalmazott gyerekek biztosan lélekben bezárkózva érkeznek. Mennyire nehéz eljutni a lelkükhöz?

A szabályokat, a rendet általában pár hónap alatt megszokják, de a lelkükhöz eljutni akár éveket is igénybe vehet.

Van olyan gyerek, akinek tán sosem jutunk el teljesen a lelkéig. Nehezen nyílnak meg, félnek. Az első, amit nyújtani tudunk nekik, a biztonság. Napi szinten éreztetnünk kell velük, hogy biztonságban vannak, bármi történjen is, számíthatnak ránk, mert ezek a gyerekek korábban nem számíthattak a felnőttekre. Sokan attól tartanak, ez is csak egy átmeneti időszak, de mi azért küzdünk, hogy aki hozzánk jön, az itt is maradhasson, mert a Tulipán nem átjáróház.

A legtöbben egész kicsiként kerülnek a védőszárnyaik alá, s azt mondja, az újonnan érkezők többségét otthon bántalmazták. Ez azt jelenti, hogy…

…sajnos azt, hogy az egész kicsiket is bántják. Két éve van nálunk egy nyolcéves fiú, akit a sürgősségiről szedett össze a rendőrség, mert az édesanyjuk kaszával szabdalta a gyerekeit. A nagyobbnak a lábát vágta el, a kisebbnek a fejét törte be… Ezekben az ügyekben büntetőeljárás is hiába indul, sajnos rendre felmentik őket. Van egy 15 éves lányunk, akit három-négy évesen kitett az édesanyja kéregetni, s ha nem végezte jól a dolgát, szivarvégeket égetett el a testén. A lány most, kamaszodva látja magán a hegeket, s nagy feladat megértetni vele, hogy ettől ő még gyönyörű és értékes, a hegek nem fogják tönkretenni az életét. Minden korosztály új feladatot hoz, miközben próbáljuk a lelki sérülést is gyógyítani, amit otthon kaptak. Van pszichológusunk is, de sokszor a szakácsnőnek hamarabb megnyílnak, mint a pszichológusnak.

Egy-két szelet csoki vagy süti, és a szakácsnő máris többet tud róluk, mint bárki a házban! (nevet)

Hányan foglalkoznak a gyerekekkel, kik a munkatársai?

Öten vagyunk, plusz két korábbi gyerekünk, akik most önkéntesek. Az egyikük hallássérült, megvan a korábbi lakhatásuk és ellátásuk a házban, másutt nehezen tudnának elhelyezkedni. Mivel kétéves koruk óta velünk vannak, a korábban megtanult szokások szerint segítik a kicsiket. A nevelőnők pedig ugyanazok, akik tíz vagy húsz éve – hogy a személyzet is állandóságot jelentsen a gyerekeknek, úgy vettem fel őket, hogy ez egy család, nem egy munkahely. Ők édesanyák is, itt élnek a faluban, s amikor bejönnek, úgy ölelik át a gyerekeket, mint a sajátjaikat. Néha el is viszik őket magukhoz például közösen meggyet vagy cseresznyét szedni, hogy lássák, milyen egy saját otthon, kizökkenjenek kicsit az itteni rutinból.

Ha már gyümölcsszedés, az otthon falai között milyen feladatokat kapnak a fiatalok?

Fontos, hogy akik nálunk nevelkednek, megtanulják, mi a házimunka meg a kerti munka. Saját zöldséges kertünk, gyümölcsösünk van, ahol együtt végezzük a szezonális teendőket. Ha ülnének a házban reggeltől estig kiszolgálva, később is ezt várnák el az emberektől. Nálunk viszont a szobájukat ők teszik rendbe, az ágyukat maguk vetik meg, a szennyest leviszik a mosodába. Megszokják, mi az, amit más nem tesz meg helyettük. A nagyok főznek, mosogatnak, mosnak is. Nem mondom, hogy minden rózsaszín, mert vannak ebből küzdelmek, hiszen minden gyerek egyéniség – de működik.

Van lehetőségük külsős ismeretségeket szerezni, barátságokat is kötni?

Az én 15–17 éves kamaszodó gyerekeimmel is együtt szoktak szülinapozni, és ide is meghívunk a faluból, az iskolából gyerekeket, osztálytársakat. Volt, hogy Hollandiából jöttek diákok, s helyi rendezvényekre is megyünk, hogy a falubeliek is megismerjenek minket. Járunk templomba, a gyerekek a helyi lelkésznél konfirmálnak. Karácsonykor színdarabokat adnak elő, verset mondanak, a falu is látja, hogy ebben az otthonban zajlik az élet. Szoktunk vendégeket hívni Pápáról, Gyuláról, Békéscsabáról, Budapestről, Pécelről, sok magyarországi csoport jár hozzánk. Olyankor három-négy napig csupa közös program, kirándulás van, mintha nyaralnának.

Adományokat is kapunk tőlük, a gyerekeknek nagyon fontos tudni, kitől érkezik. Tíz év múlva is emlékeznek rá, hogy ki mikor mit hozott nekik, s ez a hála mindenkit boldoggá tesz.

Említette a húsvétot, a karácsonyt. Hogyan tudják a közös ünnepeket meghitté, családiassá tenni?

Karácsonykor a gyerekek kihúzzák egymás nevét, s ajándékokat készítenek. Ez arra is jó, hogy ne csak azt tudják, milyen kapni, hanem azt is, milyen adni. Március 8-án a nőket ünneplik az iskolában, olyankor összegyűjtik a kis zsebpénzüket, hogy a nevelőnőknek is vehessenek egy-egy szál virágot. Egy szál virág, a saját csokoládéból egy darabka valakinek, és máris nemcsak kaptam, hanem adtam is. Ez nagy dolog azoknál, akik annyi szörnyűségen mentek keresztül. Sokszor mi, felnőttek is csak nézünk, nem tudjuk elhinni, hogy ekkora gyerekeknek miket kellett átélniük. S amikor az ember egy-egy pillanatra belefáradna a mindennapos ügyintézésekbe, akkor a gyerekek csinálnak vagy szólnak valamit, megkérdezik, hogy vagyok, esetleg kapok tőlük egy kis rajzot, amire az van írva, hogy „köszönök mindent”, s ez egy leírhatatlan energiabomba nekem.

Szóba került az imént a templom. Érezhető, hogy a vallás is ad nekik egyfajta kapaszkodót?

Van, aki úgy került ide, hogy azt sem tudta, meg van-e keresztelve. A 15 éves lányunk maga kérte, hogy kereszteljük meg, s mi vállaltuk a keresztszülőséget, mert nekik ez is egy újabb biztos pont. Kezdetben a gyerekeket a faluból való családok keresztelték meg, a bántalmazott gyerekeknél viszont kényesebb a helyzet, nekik házon belül vagy a már kikerültek közül kell keresztszülőt találnunk. Hozzájuk külsős embert nehéz volna közel engedni, óvjuk őket, nehogy pár év múlva megint valakitől el kelljen szakadniuk, s újra sérüljenek.

Kép

Idősek otthona épült a gyermekotthon mellett - Kép: Tulipán Gyermekotthon

Van lehetőségük a gyerekeknek az iskolán túl különórákon részt venni?

Sajnos nem igazán, mert aki idekerül, az gyakran iskolába sem járt előtte, úgyhogy a délutáni tevékenység arról szól, hogy próbáljuk a kiesett időt behozni. Ha egy hetedikesünk harmadikos-negyedikes szinten áll, vagy egy harmadikos írni-olvasni sem tud, csak azért járhat a kortársaival a helyi iskolába, mert az igazgatóval és a tanárokkal nagyon jó az együttműködésünk. Nyitottak, segítőkészek, küldenek anyagokat a felzárkóztatáshoz.

Ha nyolcadik osztály végére annyira felhozzuk a gyerek tudását, hogy utána elvégezhet egy szakiskolát, már megérte.

Van, aki a körülményei miatt nem tudott tanulni, s most gimnáziumba, matematikaversenyekre jár. Más zenét tanult, s ugyan kiment külföldre pénzt keresni, ott is zongorázik egy bárban, azaz nem hagyta abba teljesen.

Ebben az a jó, hogy akik kikerültek, és később visszajárnak, példaképei is lehetnek a kisebbeknek.

A kicsik nagyon figyelik, ki hova jutott, s akár a nagyobbak hibáiból, akár a sikereikből tanulnak. Nekem is könnyebb úgy példát felhozni, hogy eljönnek, s maguk mondják el, mennyire bánják, hogy mondjuk nyolcadik végén nem figyeltek oda a tanulásra, vagy érettségi előtt otthagyták az iskolát. Akik kikerültek, már tudnak mesélni az életről, nem csak mi, felnőttek „osztjuk az észt”.

Május 7-én fontos esemény lesz az intézmény életében: a gyermekotthon mellé ugyanazon a telken egy idősek otthonát is megnyitnak. Ez az ötlet honnan jött, s hogyan valósult meg?

Egy olyan újításban gondolkodtunk, ami némi anyagi biztonságot nyújt a gyermekotthonnak is. Csernai Pál világhírű futballedző, aki Németországban élt és dolgozott, még életében jelezte, hogy hajlandó minket támogatni, ha elé teszünk egy tervet, amely a gyermekotthon jövőjét biztosítja. Az idősek otthona lett ez a gondolat, ami két generációt összehoz, hiszen az unoka és a nagyszülő az a két korosztály, akiknek biztosan szükségük van egymásra. Csernai úrnak annyira tetszett az ötlet, hogy belevette a végrendeletébe a támogatásunkat. Néhány hónappal később – egy héttel az előtt, hogy hozzánk utazott volna – sajnos elhunyt.

A támogatásából épült idősek otthona azonban 36 férőhellyel most megnyílik. Fürdőszobával, előszobával ellátott modern szobákkal, teljes ellátással, konyhával.

Az időseknek egyénre szabott programokkal, igény szerint a gyerekekkel közös időtöltéssel. Hét biztos lakónk már van, ők a héten beköltöznek, a többi helyet orvosokkal, önkormányzatokkal, lelkészekkel egyeztetve folyamatosan töltjük fel. Talán nem véletlen, hogy nem tudtunk hamarabb megnyitni, hanem pont a 20. évfordulónkat sikerül ezzel az ajándékkal ünnepelni. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Jóisten bölcsen rendezi a dolgainkat odafent.

A Tulipán Gyermekotthon 2022-ben elnyerte a Highlights of Hungary verseny nagyköveti díját az idősek és a gyermekek újszerű összehozásáért mint különleges, példaértékű kezdeményezésért.

Jansik Aisha nőgyógyászati klinikán dolgozott marketingesként, majd hirtelen „átkerült a címzett oldalra”, amikor a most húsz hónapos kislányával várandós lett. Addig is jórészt kismamáknak készített ismertetőanyagokat, de akkor értette meg igazán, hogy mennyi kérdőjel van ilyenkor az ember fejében, a tájékozódás pedig nem egyszerű.  Ekkor jutott eszébe, hogy létre lehetne hozni egy olyan applikációt, amely segít eligazodni a várandós lét útvesztőiben.

„Amikor magamnak kerestem, nem létezett még hazai app, pedig egy jó alkalmazásban a terhesség követése nem csak szórakoztató, hanem hasznos is” – magyarázza Aisha, aki jelenleg a második gyermekével várandós.

Az alkalmazásban részletes fejlődéskövető (ikreket váróknak is), szakértők által összeállított várandós-kisokos, pipálható kelengyelista, leletértelmező és -tároló, vérnyomás- és vércukornapló, naptárfunkciók és kismama-galéria is elérhető.

Emellett az app a kórházban és az otthon szülő kismamáknak egyaránt értékes információkat nyújt. 

„A visszajelzésekből is építkezem. Az én szemléletem eléggé medikalizált, távol áll tőlem az otthon szülés, mégis az egyik legfontosabb bővítésnek, a saját határaim átlépésének is érzem azt, hogy belekerült az otthon szülők számára is használható lista a beszerzendő tételekről. Lehet otthon szülni, és bizonyított tény, hogy az agyunk blokkolni tudja a tágulási folyamatot, ha nem érezzük magunkat biztonságban. Attól még, hogy nekem az ad biztonságot, hogy minél több orvos van körülöttem, elfogadom, hogy másnak ez épp fordítva van, és ettől lesz személyre szabható az app” – teszi hozzá a fejlesztő. 

Az alkalmazás hitelesített egészségügyi weboldal, a munkában szakemberek, például szülész-nőgyógyász, gyógytornász, fogorvos, szoptatási és hordozási tanácsadó is részt vesz.

„Gyakorló anyukaként én is tudom az adatokat, a szülésznő is ért a szoptatáshoz, de úgy éreztem, ebben a témában egy szoptatási tanácsadónak kell írnia, mert ő az erre felhatalmazott szakember. A cukorbetegséghez is értenek a nőgyógyászok, de azt akartam, hogy nálunk belgyógyász, endokrinológus, dietetikus írjon szakcikket a tudnivalókról, ne csak lektoráljanak egy valahonnan ollózott anyagot” – teszi hozzá a fejlesztő.  

Kép

Kép: Anyafalva applikáció

Az eddigi tapasztalatok alapján az alkalmazást leginkább a várandósság alatt használják, de van, aki később is visszajön például a szoptatást, a köldökcsonk ápolását újra átnézni.

Aisha nyitva hagyta a bővítés lehetőségét a kisgyermekkor felé, de rá kellett jönnie, hogy amíg a várandósságban létezik egy jól mérhető tól-ig határ, a születés után azt, hogy mikor emeli fel a fejét, fordul át a baba, sokkal nehezebb személyre szabni.

Úgy véli, látatlanban felelőtlenség meghatározni, hogy eltérő-e a mozgásfejlődése, miképpen kell elkezdeni a hozzátáplálást, mert szerinte ez már inkább annak a sulykolása lenne, hogy hol kellene tartania egy gyereknek az átlagos mérések szerint, ami nem jó. Az alkalmazás ugyanakkor idővel több kismamáknak szánt funkcióval bővül.

„Ha bármi eszembe jut az appal kapcsolatban, azonnal szeretném megvalósítani, mert nem bővítésnek, hanem hiánypótlásnak élem meg, borzasztó türelmetlen vagyok. Ugyanakkor nagyobb munkába nem tudnék és nem is akarok belefogni, amíg velem van a kislányom. Általában esténként, amikor a férjem már itthon van, illetve akkor dolgozom az applikáció fejlesztésén, amikor a lányom alszik. A közösségi médiában is sok üzenetet kapok, ezekre mindig válaszolok, összességében ez sok idő. Azt találtam ki, hogy amikor a lányommal vagyok, lenémítom a telefont, s ha sétálunk, el sem viszem magammal, nem lehet olyan nagy dolog, ami két-három órát ne érne rá. Mert én a nyolcvanhatodik ugyanolyan kavicsra is maximálisan figyelni akarok, hogy mit mutat nekem, és nem csak rálegyinteni, hogy »aha, látom«, miközben mással foglalkozom vagy valaki másnak írok” – érzékelteti lelkesedését az Anyafalva kismama-applikáció ötletgazdája.

Eötvös Loránd a szabadságharc idején született Budán. Édesapja báró Eötvös József volt, a reformkor és a kiegyezés utáni idők jelentős politikusa, kultúrpolitikusa, ismert és elismert író, aki az 1848-as Batthyány-kormányban és az 1867 után megalakult Andrássy-kormányban is a vallás- és közoktatási tárcát vezette, édesanyja, Rosty Ágnes is nemesi családból származott. Az Eötvös família a 16. században bukkant fel a forrásokban mint tehetős középnemesi család, amelynek – a család előneve, a Vásárosnaményi is erre utal – Szatmár és Bereg vármegyében voltak birtokai. Loránd egyik őse, Miklós 1768-ban nyert bárói címet, az egymást követő generációk a megyei kormányzatban és az államigazgatásban viseltek komoly tisztségeket. Loránd apja első minisztersége idején, 1848 nyarán látta meg a napvilágot. Alig volt néhány hónapos, amikor apja Lamberg altábornagy felkoncolása, a fegyveres harc kirobbanása idején lemondott, majd családját Münchenbe vitte, ahonnan csak két év múlva tértek haza. Gimnáziumba a pesti piaristákhoz járt, ott érettségizett 1865-ben. A pesti egyetemre iratkozott be, kezdetben jogot tanult, de eljárt a matematikai, kémiai, ásványtani kurzusokra is. Végül a természettudományok mellett döntött, és a kiegyezés évében Heidelbergbe ment, ahol főként fizikát tanult olyan nagy tudósok keze alatt, mint Kirchhoff, Helmholtz és Bunsen, szabadidejében pedig az Alpok csúcsait, köztük a különösen nehéz feladatot jelentő Monte Rosát hódította meg. 
Hazatérve doktorált elméleti fizikából, és magántanári kinevezést nyert a pesti egyetemen. Rövidesen már kísérleti fizikát is adott elő, nyilvános rendes tanár lett, Jedlik Ányos utóda a Fizikai Intézet élén. Hitvallása szerint „az igazi természettudós örömet talál magában a kutatásban s azokban az eredményekben, amelyeket az emberiség anyagi jólétének előmozdítására értékesít jelentős tudományos eredményei alapján”. Az Akadémia 1873-ban levelező, tíz évvel később rendes tagjává választotta, 1889-től 1905-ig pedig elnöke volt a tudományos testületnek. 1894–95-ben vallás- és közoktatási miniszterként tagja volt Wekerle Sándor kormányának. Főleg az iskolák állapota, az oktatás színvonala, a pedagógusok megbecsülése foglalkoztatta, azt vallotta, hogy „amit nem bír megtenni az egyes ember, azt kormányával az élen megteheti egy egész nemzet”. Az ő alapítása volt a nevét viselő Eötvös Kollégium, amely máig a hazai szellemi elit képzésének otthona.

Meggyőződése volt, hogy „a tudósok tanítása annyiféle, ahány a tudomány és ahány maga a tudós, az egyik a részletekbe mélyed, a másik inkább általános tételekkel foglalkozik, az egyik szaval, a másik diktál, az egyik kísérletez, a másik dedukál, egy mintára szabni valamennyit lehetetlen, és nem is szabad, mert értéket a tanításnak éppen annak egyéni jellege ad”.

Ezért kapcsolódott be a Magyar Királyi Természettudományi Társulat munkájába, alapítója volt a Mathematikai és Physikai Társulatnak és a társulat folyóiratának, a Mathematikai és Physikai Lapoknak, amelyben számos más hazai és külhoni természettudományos orgánum mellett rendszeresen jelentek meg kutatási közleményei. Mindezzel a magas szintű szaktudományos munka érdekét kívánta szolgálni: „ma éppen oly kevéssé becsüljük az olyan ember tudományát, aki mindent egyformán jól tud, mint amilyen kevéssé bízunk annak a munkájában, aki válogatás nélkül minden dologra vállalkozik” –vallotta. 

Kép

Tudomány és magánélet 

Eötvös professzor folyamatosan dolgozott kutatásain, laboratóriumi kísérletein, maga által tervezett műszerei elkészítésén. Kezdetben a folyadékok felületi feszültségének fizikai törvényszerűségei, az úgynevezett hajszálcsövesség jelenségének értelmezése, a gravitációnak folyadékokra gyakorolt hatása érdekelte, megállapításait a ma is Eötvös-törvénynek nevezett szabályban foglalta össze. Állandó témája volt a gravitáció, a tömegvonzás jelenségének vizsgálata. Fontos megfigyeléseket tett a nehézségi gyorsulás vizsgálata során, maga építette műszer segítségével igazolta, hogy a gravitációnak köszönhetően a földünkön kelet felé mozgó tárgyak veszítenek tömegükből, a nyugat felé mozgók tömege viszont növekszik, ez a megállapítása pedig egyik forrása volt a relativitáselmélet megfogalmazásakor tisztelője, Albert Einstein munkájának, aki Eötvös halálakor úgy emlékezett róla, hogy személyében „a fizika egyik fejedelme halt meg”.
Eötvös tudósi életművének legfontosabb eredménye a torziós inga vagy Eötvös-inga megalkotása volt. Ez az egyszerű, platinaszálon függő platinarudakból álló eszköz bepillantást engedett a föld mélyébe, érzékelte a talaj szerkezetében mutatkozó gravitációs eltéréseket. Az első inga 1890-ben készült el, Eötvös a Gellért-hegy, a Ság-hegy és a befagyott Balaton felszínén is kipróbálta. A párizsi világkiállításon, mint a földtani kutatások hatékony, próbafúrásokat nem igénylő eszközét mutatta be, a végső változat pedig 1912-ben Hamburgban debütált az ottani földmérőkongresszuson.

A műszer hatalmas siker volt, 1915-től évtizedeken keresztül a kőolajkutatás eszköze világszerte, késői, tökéletesített változata pedig ma is fontos a geodéziai kutatómunkában. 1913-ban az Akadémia Nobel-díjra is ajánlotta, ezt azonban nem neki ítélték. 

Bár élete középpontjában a munka állt, a biztos tudományos egzisztencia birtokában, nyilvános rendes tanárrá való kinevezését követő esztendőben megnősült. Horvát Gizellát vette el, Horvát Boldizsár neves jogtudósnak, a kiegyezés utáni Andrássy-kormány igazságügy-miniszterének a lányát, három lányuk született. Egyikük sajnos korán meghalt, a másik két lány, Rolanda és Ilona lelkes hegymászók lettek, akik elkísérték apjukat alpesi túráira. Eötvös szabadidejét a természetjárás töltötte ki. Úgy vélte, „többet lát egy ország természeti szépségeiből az az utas, ki tapasztalt vezető kíséretében, tervszerűen megválasztott ösvényeken bejárja ama néhány legértékesebb vidéket, mint aki végignyargal minden szélesre taposott országúton”. Tagja volt a Magyar Kárpát Egyesületnek, amely az ő idejében építette ki a Magas-Tátra turistaútjait, menedékházait, alapításától elnöke volt a Magyar Turista Egyesületnek, annak első, Dobogókőn emelt turistaháza 1898-as felépítésétől az ő nevét viselte. Szívesen kerékpározott, a ma nevét viselő pesti egyetemre pedig lovon járt be. 
Egészsége 1918-ban megromlott – rákot diagnosztizáltak nála. 1919 április elején halt meg, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, és a Kerepesi temetőben temették el. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az ország legjobb tűzoltói mérték össze tudásukat a III. Országos Tűzoltó Műszaki – Mentő Versenyen.  Az első helyen a Mosonmagyaróvári Tűzoltó-parancsnokság csapata végzett. Irányítójuk, Kobl Károly tűzoltó százados mesélt róla, hogyan is zajlik az életmentés.

Az Esztergomban tartott versenyen húsz csapat vett részt. Milyen feladatokat kellett teljesíteniük?

Egyetlen feladatot kaptunk, amely során egy közúti baleset sérültjét kellett kiemelnünk egy karambolozó járműből. A mentésre húsz perc állt rendelkezésünkre.

Csapatuk hat főből – egy irányító, egy medic és négy beavatkozó – áll. Egy hasonló esetnél kinek mi a feladata?

A négy beavatkozó végzi többek között a vágást és a feszítést, a medic pedig ellátja a sérültet. Irányítóként én koordinálom a munkájukat. Első körben felderítem, melyik járműben van a sérült, majd felmérem, mik a lehetséges veszélyforrások, például, hogy nem szivárog-e az üzemanyag. Ezt követően gondoskodnom kell a járművek rögzítéséről, a helyszínbiztosításról és az eszközök áramtalanításáról. Utána megbeszéljük a beavatkozókkal, milyen módszerrel szabadítsák ki a sérültet, például, hogy milyen belső elemeket szükséges kivágniuk.

Soknak tűnhet a húsz perc, de hamar eltelik.

Hogyan készültek a megmérettetésre?

Körülbelül 3-4 hónapot szántunk a felkészülésre. Amikor időnk engedte, egy használtautó-telepen, a forgalomból kivont járműveken gyakoroltunk. A különböző eszközök – például a nyomatóhenger és az emelőpárna – használatát így lehet a legjobban elsajátítani. Emellett sok videót néztünk hasonló versenyekről, és persze a szakirodalmat is tanulmányoztuk.

Egyébként lassan tíz éve járunk szakmai versenyekre. A készülés sok energiát vesz igénybe, és munkaidőn kívül gyakorlunk, de általa folyamatosan bővül a tudásunk.

Öt éve harmadik, 2019-ben pedig első helyen végeztek az Országos Tűzoltószakmai Vetélkedőn. Miben volt más az a verseny, mint a mostani megmérettetés?

Előbbi jóval komplexebb, háromnapos verseny volt, többféle típusú feladatokkal, mint például a fakivágás vagy a mélyből és magasból mentés. Az Országos Tűzoltó Műszaki – Mentő Verseny viszont kifejezetten a közúti balesetekre fókuszál.

Manapság gyakrabban riasztanak minket műszaki mentés, mint tűzeset miatt.

Tűzoltóként hogyan telik egy átlagos munkanapjuk?

Nincs két egyforma nap, mivel nincs két egyforma eset sem: a 24 órás ügyelet alatt előfordul, hogy beszorult személyhez hívnak minket, máskor állatmentés vagy viharkár miatt lépünk akcióba. A mentés jellege is változó, nem mindegy például, hogy közúti balesetnél melyik oldalára borult az autó, vagy hogy van-e az ajtó előtt akadály.

2005 óta dolgozik tűzoltóként. Mik a legmeghatározóbb emlékei?

Nem tudnék egyetlen esetet kiemelni. Amikor sikerül életet menteni, az mindig jó érzéssel tölt el, például, ha közúti balesetet követően kiszabadítjuk a járműből az utasokat. De olyan is volt, hogy egy pincébe szorult embert hoztunk fel.

Lelkileg mennyire megterhelő egy-egy ilyen eset?

Az évek során megedződtem, így kevésbé visel meg, de van, akit jobban megérint. Emiatt is vesznek részt a tűzoltók kétévente pszichológiai vizsgálaton.

A balesetek persze nagyobb stresszt jelentenek a bajbajutottaknak, az adrenalin bennük is dolgozik. A mentés alatt igyekszünk megnyugtatni őket, bár nincs sok idő a beszélgetésre: miután kimenekítettük a sérülteket, átadjuk őket a mentőszolgálatnak.

Gyakran csak ezt követően fogják fel a történteket, és akkor kerülnek sokkhatás alá.

Mit tanácsol a leendő tűzoltóknak?

Azok lépjenek erre a pályára, akik szeretik a változatosságot és nagy a teherbíró képességük. A 24 órás szolgálat kötöttségekkel jár, és van, hogy egész nap jövünk-megyünk. Én ugyanakkor többek között épp a sokfélesége miatt szeretem a szakmámat.

Mik a következő tervei?

Nemsokára elkezdünk készülni a következő versenyre. A hosszú távú cél pedig a napi szintű helytállás.

Volt valamilyen előjele Anna betegségének?

Egyáltalán nem. Hirtelen lepényleválás miatt koraszülöttként jött a világra a terhesség 28. hetében. Annak ellenére, hogy nagyon pici volt, jó hangosan sírt, és sokat mozgolódott. Az Apgar-értéke is 9/10-es lett, amitől teljesen megnyugodtam. Két hónapot töltöttünk a koraszülött osztályon, ahonnan azzal bocsátottak el bennünket, hogy csupán erősödnie kell. Rendszeresen visszajártunk utógondozásra, ahol soha nem mondták, hogy bármi probléma lenne, tornára vagy fejlesztésre kellene vinnünk. Mi azért a biztonság kedvéért hordtuk Dévény-tornára.

Egyéves kora körül vettük észre, hogy nagyon lassú a mozgásfejlődése, majd meg is állt. Utánajártunk, így kaptuk kezünkbe a diagnózist: Annának cerebrális parézise van, amit a születés után fellépett oxigénhiányos állapot váltott ki.

Ez mozgás- és egyensúlyzavarral, tartási rendellenességgel jár, és van, akinél mentális problémákat is okoz. Ennek következtében torpant meg Anna mozgásfejlődése, ezért nem tudja kinyújtani a karját és a lábát, izmai folyamatosan feszülnek, ujjai görcsben vannak. Szerencsére csak enyhén érintett, értelmileg teljesen ép. Miután megkaptuk a diagnózist, annyira felpörögtek az események, hogy időnk sem volt elgyászolni, hogy a második kislányunk nem teljesen egészséges.

Mivel biztattak az orvosok?

Tájékoztattak bennünket, milyen fejlesztésekre, terápiákra van szüksége Annának, de egyetlenegy orvos, terapeuta sem tudta megmondani, hova juthat el velük, fog-e egyáltalán valaha járni. A cerebrális parézis tulajdonképpen olyan állapot, amely folyamatos fejlesztést igényel, nem lehet belőle meggyógyulni, de lehet rajta javítani. Sokáig nem is tudtuk, mi mindennel jár ez a betegség, de rengeteg segítséget kaptunk sorstárs szülőktől: hova forduljunk, kihez vigyük, melyik terápia segít igazán stb.

Milyen fejlesztéseket kap Anna?

Eleinte helyben kezdtük el gyógytornára vinni, de hamar beláttuk, ha megelégszünk azzal a fejlesztéssel, amelyet állami keretek között kaphat, akkor nagyon sokára vagy egyáltalán nem fog járni. Országszerte kerestük a lehetőségeket, többfelé próbálkoztunk, így jutottunk el a sérült gyermekek fejlesztése terén nagy tapasztalattal rendelkező Sümegi Eszter gyógytornászhoz Nyergesújfalun és a magánkézben lévő solymári Borsóházba, amely egyike azon kevés intézménynek, ahol komplexebb problémával küzdő gyermekeken is tudnak segíteni, lendíteni az állapotukon. Igyekszünk havonta egy hétre eljutni hozzájuk intenzív terápiára, amelyre igen nagy szüksége van Annának az otthoni fejlesztés mellett. Mindeközben délelőttönként bölcsődébe is jár, speciális csoportba. Azért is írattuk be, mert azt mondták, lehet, hogy beilleszkedési, tanulási nehézségei is lesznek a jövőben, szerettük volna látni, hogy így van-e. Eleinte féltem is, de könnyen vette az akadályokat. Lassúbb, mint egy átlagos gyerek, de nagyon okos, fogékony, megjegyez dalokat, verseket, a betegségével is teljesen tisztában van, ahogy ő mondja: bibis a lába.

Mivel nem tud odamenni a gyerekekhez a bölcsőde udvarán, odahívja magához őket beszélgetni, játszani. Rendkívül barátságos, vidám, olyan kisugárzása van, hogy mindenkit könnyen levesz a lábáról.

Milyen eredményeket sikerült már elérni a fejlesztésekkel?

A rengeteg torna, masszázs és terápia meghozta a gyümölcsét. Az első mérföldkő az volt, amikor kúszni kezdett, majd mászni, és végül kapaszkodva felállt. Minden lépés kőkemény volt, például ahhoz, hogy elkezdjen mászni, betettem őt egy kinyúlt pólómba, és négykézláb mászkáltam vele, hátha így könnyebben ráérez a mozgásformára. Aztán amikor kapaszkodva felállt, attól féltünk, hogy a feszes izomzata miatt maga alá töri a lábát. Az intenzív terápia következtében rengeteget fejlődött az egyensúlya. Ma már fel tud ülni egyedül. Igaz, görbe háttal ül, de nem dől el, sőt törökülésben is tud ücsörögni. Képes letenni a sarkát, segítséggel állni és lépegetni is tud már. Mivel zömében ölben vagy babakocsival közlekedik, ez nap mint nap kihívást okoz nekünk: levinni a negyedik emeletről, beültetni a kocsiba, etetőszékbe, bevásárlókocsiba, hintába.

Mit vártok a műtéttől?

Nagyon sok jót hallottunk Igor Nazarov barcelonai orvos speciális műtéti eljárásáról. Tűszúrásnyi bemetszéseket végez a test azon pontjain, ahol kórosan feszes az izomzat, s tulajdonképp lazít rajtuk. Más műtéti technikákkal ellentétben, ahol idegeket, ínakat vágnak, és hat hétig fekvőgipszben van a gyerek, ez jóval humánusabb. Ebben a műtétben az is jó, hogy bármikor meg lehet ismételni, például, ha intenzív növekedés következik be, amellyel a gyermek izmai nem tudnak lépést tartani. Amikor eljutottunk Nazarov doktorhoz, épp robotterápiára készültünk, a pénzt is összegyűjtöttük rá. Azt gondoltuk, Anna még kicsi ehhez a műtéthez, de rögtön azt mondta, ne várjunk tovább, mert a feszessége visszafogja a fejlődésben, pedig Anna nagyon akar menni.

Kép

Kép: Dienes Bernadett

Már nincs sok hátra a műtétig. Mit érzel?

Egyelőre félek, főleg attól, hogyan fogja viselni Anna a fájdalmat, és hogyan bírja ki, hogy pár napig ne másszon, mert a saját keretei között élvezi, hogy mozoghat, nagyon nehéz lesz visszafogni.

Nem várunk csodát, hiszen a műtét nem csodaszer, nem jelenti azt, hogy utána járni fog, de megteremti annak lehetőségét, hogy teljesen le tudja tenni a sarkát, és elkezdjen egyedül lépegetni, illetve, hogy kinyújtsa a karját, és később rotáló mozgásokat is végezzen vele.

Bízunk benne, hogy ezzel az eljárással sikerül oldani a feszességet. Utána mindenképp erős, intenzív terápiára lesz szüksége, hogy ne feszüljön vissza az izomzata, erre kész rehabilitációs tervet ad Nazarov doktor. Ezt fogja majd kiegészíteni a robotterápia.

Ez milyen terápiát jelent?

Beleteszik a gyermeket egy robotba, amelyen azt is be lehet állítani, hogy a saját súlyának hány százaléka nehezedjen a lábára. Ahogy erősödnek az izmok, ezt fokozatosan lehet növelni. Mivel a robot csak szépen és egészségesen engedi járni, a gyakori ismétléstől a jó járáskép rögzül a gyermek agyában. Tulajdonképpen úgy tanul meg járni, ahogy más biciklizni vagy írni.

Annának alapítványt is létrehoztatok. Mi ennek a célja?

Annának annyi fejlesztésre, terápiára, gyógytornára van szüksége, hogy nem tudjuk az anyagiakat hosszú távon előteremteni. Ezért hoztuk létre az Anna jár! elnevezésű alapítványt, amelyen keresztül támogatni lehet a fejlesztését. Azt gondoljuk, így becsületes és átlátható, hogy a kapott adományokat csak és kizárólag az ő fejlődésére fordítjuk. A műtét árát az alapítványban korábban összegyűlt összegből fedezzük, míg a kiutazást és a szállást mi finanszírozzuk. A további beérkező támogatásokat pedig mind a rehabilitációjára fordítjuk, amelynek egyelőre nem is látjuk a végét. Már most rengeteg segítséget kaptunk ismerősöktől, ismeretlenektől, amiért nagyon hálásak vagyunk.

Úgy szeretnék évek múlva visszatekinteni erre az időszakra, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy Anna elérje az álmát, és járjon.

Te mire vágysz azon túl, hogy ő elérje az álmát?

Anna szeptembertől a Pető Intézet óvodájába fog járni Budapestre. Tudjuk, hogy nagy vállalás lesz mindennap vonattal feljárni Tatáról, de úgy érezzük, ott megkaphat minden olyan fejlesztést, amelyre nap mint nap szüksége van, és megtanítják, hogyan tudja normál környezetben intézni a dolgait. Ha Anna beszokott, szeretnék újra dolgozni, emberek között lenni. Úgy érzem, szükségem van már arra, hogy visszarázódjak a normál életbe, legyen más feladatom is, és anyagilag is jól jönne. Tudom, hogy nem lesz egyszerű eleinte négyórás munkát találnom, ahol még az Annával járó kötelességeimet is tolerálják, de reménykedem. Másik, kicsit még távolabbi álmom, hogy hasonló helyzetben lévő családoknak segítsek, hogy a támogatás és az információ eljusson hozzájuk, azokhoz is, akik nagyon messze laknak a fővárostól. Mi már kijártuk a saját utunkat, a megszerzett tudásommal szeretnék mások hasznára is lenni, hogy nekik ne kelljen fölösleges köröket futniuk.

Hogyan tudsz ennyire derűs és bizakodó lenni? Miből merítesz erőt?

Egyrészt abból, hogy Annának hatalmas akaratereje van, akkor sem adja fel a terápián, amikor már nagyon fáradt. Másrészt abból, hogy rengeteg beteg gyermeket nevelő anyával találkozom, akik nálunk sokkal rosszabb helyzetben küzdenek, nehezebb gyermeket cipelnek, hoznak-visznek mindenféle fejlesztésre. Ha ők ennyire kitartóak, akkor nekem is annak kell lennem. Örülök, és sok erőt merítek abból is, hogy Anna értelmes, életvidám, jószívű, barátságos kislány. Nem könnyű, hogy le kell mondanom a saját igényeimről, dolgaimról, nem tudok dolgozni, de majd eljön annak is az ideje. A Gondviselés eddig is annyira szépen elrendezett mindent az életünkben Annával kapcsolatban, hogy bizakodó vagyok.

Sem én, sem a férjem nem tudjuk elképzelni a kislányunkat kerekesszékben ülve, egyszerűen nem él bennünk az a kép. Annyi akarat van Annában, hogy érezzük, valahogy mindenképp járni fog, lehet, hogy csak bottal, de sikerülni fog neki.

Mi volt az a legbelső érzés, amely azt súgta, hogy tanítani fog?

A családban kakukktojás vagyok, nincs pedagógus rokonom, az édesanyám és az édesapám nyugalmazott határőrök.

Az általános iskola után szakmát szereztem, alapvégzettségem szerint fodrász vagyok.

18 éves ifjú titánként óriási tettvágy, de még inkább illúzió élt bennem a szépségipar kapcsán. Elég hamar belebuktam a vállalkozásomba, ezért más munkát kellett keresnem, hogy fedezni tudjam a napi kiadásaimat. Betanított esztergályos segédmunkás lettem, dolgoztam az esztergapad mellett, de tudtam, ez nekem nagyon kevés. Nem mintha lenézném ezt a foglalkozást, csak éreztem, hogy kezdek beszűkülni. Nagyon zárt közösség volt egy sötét, dohos üzemben, mindenféle ambíció és célkitűzés nélkül. Igazából nekem sem volt különösebb tervem még, de beiratkoztam egy esti tagozatos iskolába, hogy letegyem az érettségit. Ennyit szerettem volna: tanulni. Az esti suliban egy kicsit kinyílt számomra a világ, nagyon jó tanáraim voltak, akik rendkívül motiválóan hatottak rám. Elgondolkodtam: ha most itt vagyok, miért ne mehetnék tovább? S ha továbbtanulnék, milyen szakot választanék? Arra jutottam, gyönyörű dolog lehet másokat megtanítani írni, olvasni. Annyira megtetszett ez a romantikus gondolat, hogy célul tűztem ki, felvételizek a szegedi tanítóképzőbe. Innentől sokkal céltudatosabban tanultam az érettségire ott, a marógép mellett. Szerencsére fölvettek, s máris határozottan éreztem, hogy nem szakmát keresek, hanem hivatást. Ezt akkor és ott, Szegeden meg is találtam.

Hol volt az első munkahelye, osztálya, közössége?

A főiskola alatt önkéntesként foglalkoztam hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Ebből lett aztán egy hatórás státusz, így már a főiskola alatt dolgoztam az adott egyesületnél egészen a diplomáig, majd bekerültem a közoktatásba Hódmezővásárhelyen.

Biztosan kristálytisztán emlékszik a legelső napjára...

Hát, hogyne! Egy másodikos osztályhoz kerültem Vásárhelyen, ahol a gyesen lévő kolléganő helyére kaptam fölvételt.

Az évnyitón a gyerekek szép fehér ruhában várták az új tanítót, és egyszer csak megjelentem én, majdnem két méter magas, nagy termetű, mély hangú férfiember.

Kollektív elkeseredést láttam a szemükben, de ez a tanévnyitó ünnepség végére el is múlt. Hiszem, hogy a gyerekek a legkiválóbb emberismerők, ezért számomra nagyon fontos visszaigazolás volt, hogy engem mindenféle tettem nélkül rögtön elfogadtak. Bennük is, bennem is volt félelem, de együtt szépen megnyugodtunk, és egy közösség lettünk.

Megfogalmazódott önben, hogy mi az, amit soha nem fog mondani egy gyereknek, és mi az, amit mindig el kell, hogy mondjon?

Ez nem egy mondat, hanem egy konkrét pillanat volt még a múltamban. Elsőosztályos voltam, már év vége felé jártunk, amikor az olvasást a szótagolás szintjén tudnia kellett mindenkinek. Ez nekem is ment, viszont a b és a d betűket mindig eltévesztettem, amikor olvastam, hiába próbáltam megkülönböztetni, merre néz a hasa ezeknek a betűknek nyomtatásban. A tábla fölött hívóképek voltak, például: hogy néz ki a b és a d a bodzában. Fölnéztem erre a hívóképre, s akkor megszólalt a tanító: „Látjátok, ilyen egy buta gyereket, mint a Tóth Tamás! Itt van év vége, és még nem tudja, hogy melyik az a betű.” Most 33 éves vagyok, de még mindig belecsuklik a hangom ebbe az emlékbe. Ezt ott hordoztam magamban, s Hódmezővásárhelyen is pontosan ilyen szituációba kerültem, csak akkor már a katedrán álltam. Felszólítottam egy kisfiút, kérdeztem tőle valamit, nem tudta, s fölnézett a hívóképre.

Megállítottam, és azt mondtam: „Látjátok, gyerekek, milyen ügyes? Nem adta föl, használta az eszközt, ami neki is és mindannyiunknak itt van, önállóan megoldotta, nem kért segítséget.”

Hatalmas feloldozást kaptam. Nagyon érdekes volt látni a gyermek arcán az örömöt, hogy mennyire büszke volt magára. Úgy gondolom, én ott, akkor lettem tanító. Rájöttem, mekkora befolyással vagyok a gyerekek életére, akár egyetlen mondatfoszlánnyal is.

Kép

Kép: Tóth Tamás

Biztosan ön is gyakran belefut abba az össztársadalmi megítélésbe, hogy soha ennyi problémás, autista, ADHD-s, magatartászavaros gyerek nem volt, mint manapság. Miközben a neveléstudománnyal foglalkozó szakemberek azt mondják, vannak olyan civilizációs körülmények, amelyek generálják az eltérő idegrendszeri fejlődést, de alapvetően mindig is voltak sajátos viselkedésű és gondolkodású gyerekek. Ön ezt hogy látja?

Ezt a fajta konzekvenciát, azaz, hogy régen nem volt ennyi problémás gyerek, én is tapasztalom. Ám úgy gondolom, nagy valószínűséggel mindig is voltak ilyen gyerekek, csak nem kerültek ennyire fókuszba. De nem is baj az, ha ezek a gyerekek fókuszba kerülnek, én ráadásul nem is látom őket problémásnak. Az oktatás fontos része, hogy gyermekeket neveljünk, ne tankönyveket adjunk át. Kooperálva a gyógypedagógusokkal, a differenciálást mindennaposan be lehet vinni az osztályterembe. Nagyon is jól együtt lehet működni ezekkel a gyerekekkel!

Azt, hogy másfajta figyelemre van szükségük, én sokkal inkább lehetőségként élem meg.

Szervezés kérdése, hogy egy órán mi a jó a tehetségesnek vélt gyermeknek és a lemaradással küzdőnek, hiszen nem lehet mindenkit ugyanúgy tanítani, az viszont fontos, hogy mindenki ugyanazt a sikerélményt kaphassa.

A Tóth Tamás tanító vlogja napról napra népszerűbb és látogatottabb. Történelmi, irodalmi, kulturális kérdéseket dolgoz fel röviden, sok képi anyaggal és információval. Mi inspirálta a platform elindítását?

Az egész világ megváltozott, ehhez alkalmazkodni kell, megtalálva az egyensúlyt a hagyományos oktatás és a modern eszközök használata között. Amikor a világjárvány elért minket, és nem nyithattak ki az iskolák, készítettem egy videót a gyerekeknek, amelyben igyekeztem megnyugtatni őket, de senkinek nem volt tapasztalata, hogyan is oktassunk otthonról. Elkezdtük az online oktatást, amit szintén jó lehetőségnek éreztem, de nagyon tartottam attól, hogy lemarad pár gyerek, ezért kis videókkal igyekeztem színesíteni az órákat. Bevált, s egyre többen igényelték, emiatt én is sokkal motiváltabb lettem. Közel két éve már, hogy rendszeresen készítek videókat, hogy segítsem a tantermi oktatást, hogy színesebbé tegyem azokat a közismereti dolgokat, amik fölött egyébként elsiklunk. A néphagyományra kifejezetten nagy figyelmet fordítok, de a jelentősebb ünnepek rövid és közérthető elmesélése is fontos, nemrég például a húsvéti ünnepkörről meséltem. Nagyon jó tapasztalni, hogy rengeteg felnőtt is nézi a maga örömére ezeket a videókat.

Nagyon sok ma a pályaelhagyó pedagógus. Mi az, ami önt és a kollégáit még mindig ezen a pályán tartja?

Ahogy mondtam, nekem a tanítás a hivatásom. Ez nem egy egyszerű szürke munkahely, amit az ember otthagy egzisztenciális vagy egyéb okok miatt. A kiégés a legtöbbünket veszélyezteti, mégis valahogy legbelül hajt minket az a fajta hivatástudat, amely nagyon széppé teszi a tanítást. Én is többször voltam mélyponton, de a gyerekek miatt maradtam. Abban reménykedem, a harmincas vagy még fiatalabb korosztály felvirágoztatja a pedagóguspályát. Mi tényleg a második szülei vagyunk ezeknek a gyerekeknek, természetes számukra, hogy megosztják velünk az örömeiket, bánatukat. Nem egy családi tragédiát asszisztáltam már végig az évek során, s az érintett gyermekek sok esetben könnyebben és hamarabb fordultak hozzám, mint a szüleikhez, akik benne voltak a tragédiában. Talán úgy érzi a kisgyerek, hogy van egy ember, aki nem a családtagom, mégis közel áll hozzám, így elmondhatom neki, engem mi bánt. Én a figyelemmel tudok segíteni, sokszor voltam támasza a kisdiákjaimnak, de az örömükben is nagyon szeretek osztozni. Az udvaron gyakran előfordulnak random vallomások.

Egyszer odajött hozzám egy másodikos kislány, és azt mondta: „Amikor ovis voltam, jártam iskolaelőkészítőre, de arra senki nem készített elő, hogy ennyire szeretni foglak”.

Ez a mély és őszinte kapcsolódás a gyerekekkel is oka lehetett annak, hogy jelölték önt a Pedagógus Oscar-díjra.

Tavaly voltam jelölt, rengeteg kiváló pályatársammal együtt. Végül szobrot nem kaptam, de már az is nagy megtiszteltetés, hogy neveztek. A Neteducatio szervezi évről évre a nevezést, a szülők javasolhatnak pedagógust, óvodapedagógust, fejlesztőpedagógust a díjra. Különböző szempontok alapján, különböző kategóriákban nyerhető el a díj. Az elismerés mindig jólesik, miközben persze az a legfontosabb, hogy a gyerekek mindennapos elismerésében fürdőzzünk.

Van olyasmi, amit sosem kérdeztek meg öntől – nem szakmai értelemben –, de mindig azt gondolta, hogy szívesen elmondaná?

Nagyon jólesik a kérdése... Talán az, hogy őrült nagy boldogság számomra, hogy megtaláltam a hivatásom, de talán még nagyobb öröm, hogy a főiskolán megismerkedtem egy lánnyal, aki gyógypedagógiára járt. Gyönyörű szép volt, és én a kezdetek kezdetén beleszerettem. Most ő a feleségem.

Akkor ön egy boldog ember?

Az vagyok. Nagyon.

„A gyerekvállalás szívás” – hangzik el az Aldi Nord német üzletlánc legújabb, „társadalmi kérdésekre irányuló” beszélgetésében, amellyel kifejezetten a Z generációt kívánják megszólítani. Az új német nyelvű epizód házigazdája a frissen lakkozott körmű, fehérre festett hajú Theo. A „progresszív” srác vendéget is hívott a vegán vacsorájához, a 28 éves Ida Marie-t, aki azt ecseteli az aldis hozzávalókat vagdosva, hogy a paradicsomot és a gyerekeket egyformán rühelli.

Amíg Ida ezt fejtegeti, öklendező hanggal illusztrálja mondandóját, jelezve, hogy a gyermekvállalás hányingerkeltő.

Aztán a magát feministának valló nő azt is büszkén kijelenti, hogy már kislányként tudta, hogy nem fog gyereket szülni. A beszélgetésben elhangzik, hogy a terhesség ijesztő, mert pont olyan, mint a Nyolcadik utas a halál című Alien-filmben, ahol a szörny a gazdatestben növekszik, és abból táplálkozik (és a filmben nem mellesleg úgy születik meg, hogy megöli azt, aki a világra hozta).

Hogy mi köze ennek a bolt termékeihez? Semmi. Azon kívül, hogy ezzel a videóval az áruházlánc is jelezte, hogy bekapcsolódik a kultúrharcba, és a woke oldalon teszi le a voksát. A kijelentéseket felháborodott kommentcunami követte a közösségi médiában, amire már az áruházlánc is kénytelen volt reagálni. Azt írták, hogy a Taste Offal teret akarnak adni a társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleményeknek anélkül, hogy értékelnék azokat. Mert az „Aldi mindenkinek szól!”.

A „téradás” az, ha meghívod Idát egy kerekasztalbeszélgetésbe, ahol eltérő nézeteket valló partnerek vitáznak. Ha profitorientált cég vagy, és a logód alatt negyedórán keresztül ragozzák, hogy a „gyerekvállalás szívás”, miközben a termékeidből vegán tofutálat készítenek, az reklám.

Mégpedig családellenes nézetek reklámozása, ami hátha szöget üt majd néhány fiatal lány fejében, akik ebben a videóban menőnek láthatják Idát.

A progresszív fiatal lány a beszélgetés során azon is eltöpreng, hogy „a szülei egyáltalán miért hozták a világra”, de a profiljából megtudhatjuk, hogy legalább a kutyákat szereti. Van háziállata, akire vigyáz. Tavaly júniusban a Twitteren arról írt, hogy ha az embernek kutyája van, az olyan mintha gyereke lenne, csak jobb, mert nem fest neki csúnya képeket, amelyeket a hűtőre kell rakni. Kérdés, hogy Ida vajon tudja-e, hogy az aranyos (vegán?) kiskutyák is amolyan „alienesen” fejlődnek ki, és szintén „a gazdatest” hozza őket világra? 

Ezzel a videóval a wokeisták saját maguk karikatúráját rajzolták meg: a progresszív feminista vegán tofutálkészítés közben fejti ki hányást imitálva, hogy a gyerekvállalás undi. Ezzel tizenöt perc alatt egyszerre járatja le a feministákat, a vegánokat, a liberálisokat (és a tofut).

Ezek az emberek szeretik azt kommunikálni, mennyire önzetlenek, és ahogy a veganizmusuk, úgy a gyermekgyűlöletük mögött is egy ok áll: a bolygó iránti szeretetük. Ida azért öklendezik a tofukészítés mellé a gyerektől, mert környezetvédő, az Aldi Nord pedig azért sugároz családellenes propagandát, mert véleményeknek ad teret. Na, persze.

A valóságban ezek a mélyen frusztrált emberek egyetlen dologra gondolnak: saját magukra.

A tofuhoz ugyan nem jött meg az étvágyam, de a konyhába azért kimegyek, mert Ida legalább eszembe juttatta, hogy tegnap elfelejtettem kitenni a legújabb rajzot.

FRISSÍTÉS: A hozzászólások hatására a videót eltávolították az oldalról.