A gyöngyök, csipkék és színpompás anyagok csábítják, nem a mai egyendivat

– Több mint két évtizede dolgozik ruhatervező iparművészként. Már gyermekkorában is érdekelte a ruhák világa?
– Szerintem már anyukám hasában tudtam, hogy divattervező akarok lenni. Ha arról kérdeztek, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök, mindig azt mondtam, hogy iparművész. Ezzel persze gondolkodóba ejtettem a környezetem, mert nemigen tudták, mi fán terem ez a szakma. Sosem tanultam varrni, mégis tízévesen már magam készítettem el a szoknyáimat. A környékünkön sok volt a kisiparos, rendre bekuncsorogtam a helyi esztergályosokhoz, a bőrdíszműveshez, a mozaikkészítőhöz, és figyeltem, ahogyan dolgoznak. Mindig kunyeráltam egy-egy lehullott anyagdarabkát, amiből aztán alkottam valamit. Jelentkeztem a képzőművészetire, de sajnos nem vettek fel. Aztán eldöntöttem, hogy színésznő leszek (a gimnáziumban irodalmi-drámai tagozatra jártam), de a Színműre sem vettek fel. Az iskolákkal nem volt szerencsém.

– De mindez nem szegte kedvét.
– Nem. Teljesen autodidakta módon tanultam meg mindent, és annyira érdekelt a ruhatervezés, hogy a tanulási folyamat nem is tűnt megerőltetőnek. Minden lépcsőt megmásztam: megtanultam szabni, modellezni, később megvettem a profi, ipari gépeket, és a szakmába fektetett energia formálta az utamat. Hamar kinőttem a varrás kereteit, és egyre újabb és újabb feladatok találtak meg. Kialakult körülöttem egy igényes vevőkör, amelynek tagjai kíváncsiak voltak az elképzeléseimre, a tanácsaimra.

– A ruhái rendkívül egyediek, színpompásak, romantikusak és modernek egyszerre, de szerencsére nem túl extravagánsak, így a hétköznapokban is bátran viselhetők. Honnan merít inspirációt?

– Nálam fordítva zajlik a tervezés: először nem azt találom ki, hogy mit fogok készíteni, hanem az anyagokat sokszor csak egymás mellé helyezgetve hetekig nézegetem, és valahogy mintha ők maguk alakítanák ki az összhangot.

Talán így dolgozik egy festő is. Érleli a művét. Van, hogy egy gombhoz tervezek egy kabátot, de van, hogy egy képrészlet fog meg, és ahhoz varrok szoknyát. Úgy gondolom, hogy a természetben is minél színesebb egy madár vagy egy virág, annál lenyűgözőbb. A színek nálam néha nem is illenek össze, de mégis úgy tökéletes mindegyik, ahogy van. Bátran keverem a selymet a bőrrel, a lilát a pirossal, de mindig van valami összekötő elem, és nagyon érzékeny egyensúlyban vannak a különböző anyagok, minták és színek. Ha feketét készítek, azt is legalább hét-nyolc színből állítom össze.

Kép

– Kik vannak segítségére az alkotói folyamatban?
– Egyedül dolgozom, minden fázisért én felelek. A különleges részletek elkészítését nem is tudnám kiadni másnak, ezért nem is gondolkodtam soha nagyvállalkozásban. Nem szeretem a nagyüzemi szériamunkákat, mert azokból hiányzik a készítő egyénisége, és nem hiszek abban, hogy lehet három perc alatt jót csinálni. Húszéves korom óta gyűjtöm az antik kiegészítőket, gyöngyöket, csipkéket, ruharészleteket, kitűzőket. Olyan mennyiséget halmoztam fel, hogy még az unokáim is dolgozhatnak belőle. Nálam a tervezés nem ott ér véget, hogy elkészült a ruha, hanem ott, amikor megtalálja a viselőjét. A vevőimmel mindig személyes a kapcsolatom, évek múlva is emlékszem az alkatukra, a személyiségükre, és természetesen arra is, hogy milyen ruhát vásároltak nálam. Szeretem elmesélni nekik egy dísz, egy gomb, egy ruhaanyag történetét. Merthogy nálam mindennek története van. Erről most eszembe is jut egy gomb, amelyet a Vaterán rendeltem évekkel ezelőtt, hétszáz forintért. Azt hittem, hogy egy háromcentis kabátgombot kapok, helyette kiszállítottak egy egycentis semmiséget, amit nem tudtam használni, így félreettem egy zacskóba. Egyszer csak megjelent nálunk négy fegyveres rendőr, házkutatási paranccsal. A gombot keresték. Kiderült, hogy akitől vettem, tiltott ásatásokat végzett. A gombot elkobozták, csak félévvel később kaptam vissza, és volt bírósági tárgyalás is.

– Kalandos történet ez egy pici gombhoz képest. Melyik volt az a kreáció, amin a leghosszabb ideig dolgozott?
– Egyszer két hétig készítettem magamnak egy alkalmi ruhát. Bálba készültünk a férjemmel.

Az egész kézzel van flitterezve, gyöngyözve, és az általam nagyon kedvelt óarany, zöld és lila színekben pompázik. Az anyagból készíttettem hozzá cipőt.

Egyébként magamnak ritkán készítek ruhát, inkább a megrendeléseimre koncentrálok. Mindenkinek mindent elkészítek határidőre, de a saját ruhámra gombot se jutott időm varrni, volt, hogy a blézerem csak sietve összetűztem belülről egy biztosító tűvel.

– Kicsit irigylem a lányait, mert minden jeles alkalomra kérhetnek anyutól egy új ruhát.
– A kisebbik szerencsére érdeklődik a ruhatervezés iránt. Jó lenne, ha nem csábítaná el a mai egyendivat és az óriáslogókkal díszített ruhák. Készítettem már darabokat neki a saját stílusomban, mostanában viszont, ha megyek érte az iskolába, és háttal áll nekem két társával együtt, nehéz rájönnöm, melyik az én gyerekem, annyira egyformák a cuccaikban. Ez rendkívül bosszantó.

Kép

– Meglehetősen korán köszöntött be a tavasz. Megihleti ez az évszak?
– Tavasszal mindig életre keltek egy Lalique-féle szitakötőt (René Jules Lalique, francia ékszerész; 1860–1945) – felnagyítom a képet, kinyomtattatom, anyagra varrom, kidíszítem, gyöngyözöm.

– Mi az, amit sugározni szeretne a ruháival?
– A nőiességet próbálom hangsúlyozni. A pamutot, a viszkózt társítom nemes anyagokkal. Ha valaki a lábát szeretné hangsúlyozni, akkor a ruha aljára csipkét teszek, ez odavonzza a tekinteteket. Ha a ruha kivágott, mindig van benne egy finom áttetsző, sejtető rész. Nem akarok mindenkinek megfelelni a munkáimmal. Csak azoknak, aki hajlandóak engem is megismerni, és hozzám hasonlóan árnyalt lelkiviláguk van.