Mesékbe menekülve – Hans Christian Andersen tragikus élettörténete

Andersen születésekor minden körülmény adott volt ahhoz, hogy egy teljesen átlagos család teljesen átlagos tagja váljon belőle, aki soha semmiben nem tűnik ki a tömegből, és a társadalom számára észrevétlenül hal meg néhány évtizeddel később. Apja cipész volt, anyja egyszerű, írástudatlan mosónő. Dániában, Odense városának szegénynegyedében született 1805-ben, szegények számára fenntartott iskolába járt. Ráadásul itt is átlagon aluli teljesítményt nyújtott: írni és olvasni is csak kínkeservesen tudott megtanulni. A család egy pici házban, egy szobában aludt, aztán amikor a kis Hans Christian megszületett, anyagi helyzetük tovább romlott. Két évre rá még ennél is rosszabb körülmények közé kellett költözniük. Itt már három család osztozott egy házon, tizenketten zsúfolódtak össze néhány apró szobában.

Mivel magánélet ilyen viszonyok között egyetlen pillanatra sem volt lehetséges, a kisfiú befelé menekült: a saját képzeletvilágában töltötte az ideje nagy részét.

Apjának volt néhány régi könyve, ezeket olvasta föl a gyereknek esténként. Hans kedvence az Ezeregyéjszaka volt, akárhányszor képes volt végighallgatni ezeket az egzotikus, valószínűtlen történeteket.
Amikor tizenegy éves lett, megtörtént, amitől minden munkáscsalád a legjobban rettegett: meghalt az apa, és a család bevétele hirtelen a töredékére zuhant. A fiú elveszítette azt az embert, aki enyhítette a mindennapok nehézségeit a szeretet és a mesék erejével. Andersen alig-alig járt be az iskolába, minden tantárggyal küszködött. Eközben munkát vállalt, ahol csak tudott. A mesék imádata töltötte ki az életét: ezeket kívülről tudta, és mivel olvasni nem nagyon tudott, fejből mondta el, akinek csak lehetett. 
Tizennégy évesen rábeszélte az anyját, hogy engedje el egyedül Koppenhágába szerencsét próbálni. Itt persze csöbörből vödörbe került. Nyomortanyákon lakott, és megpróbálta alkalmi munkákból fenntartani magát. Előbb egy takács segédje lett, aztán egy szabóé. Egy tánc­csoportba is bekéredzkedett, de olyan ügyetlenül botladozott, hogy elküldték. Később a Dán Királyi Színház kórusában próbált énekelni, de hiába volt szép szoprán hangja, amint elkezdett mutálni, kipenderítették. Verseket írt, meséket talált ki, a színházon és a költői mesevilágokon kívül semmi nem érdekelte. Erre az időszakra nyilvánvalóvá vált, hogy „nem erre a világra való”, és gondjai lesznek a társadalomba való beilleszkedéssel.
Egyszer mégis szerencséje volt. A színház igazgatója, Jonas Collin kedvelte a csetlő-botló gyereket, és nagyra értékelte az írásait. Azt javasolta neki, hogy próbáljon meg ebbe az irányba elindulni, ráadásul VI. Frigyes királytól szerzett neki egy ösztöndíjat. Így Hans Christian Andersen tizenhét évesen beiratkozhatott egy bentlakásos középiskolába. A magába forduló, furcsa gyereknek persze itt sem volt nyugalma. Nemcsak a diáktársai, hanem a tanárai is gúnyolták, megalázták, büntették azért, mert író akart lenni. Az oktatási rendszer minden eszközével megpróbáltak „tisztességes állampolgárt” faragni belőle.

Hosszú évek szenvedése után Collin végül kivette a fiút az iskolából, és Hans magántanulóként készült tovább az egyetemi felvételire, amely kínkeservesen, huszonhárom éves korára sikerült neki.

Korai írásai kezdetben mérsékelt, majd egyre komolyabb sikert arattak. Harmincévesen jelentette meg az első négy meséjét tartalmazó kötetét, egyre ismertebb lett a neve az olvasóközönség körében, a király jóindulatának újabb megnyilvánulásaként pedig utazási ösztöndíjat is kapott. Bebarangolta egész Európát, és útjairól később hatalmas sikert arató útleírásokat publikált. Egymás után jelentek meg a meséskönyvei, negyvenes éveire már világhírűvé vált. Voltak írásai, amelyek előbb jelentek meg egy amerikai magazinban, mint Dániában.
A siker ellenére Andersen magányos volt, pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki végre szeresse. Számos nőbe lett halálosan szerelmes, de mindegyikük visszautasította a közeledését. Végtelenül ügyetlenül és gátlásosan próbált udvarolni, a nők inkább barátot és testvért láttak benne. Életéről részletes naplót vezetett, ezért tudjuk, hogy család híján időről időre bordélyházakban próbált társaságot találni magának. Négy ilyen bejegyzés szerepel a naplójában, és mind a négy ugyanazt a forgatókönyvet követi. Andersen bemegy, beszél a madammal, kiválaszt egy lányt, bemennek a szobába, majd megsajnálja, pénzt ad neki, és távozik anélkül, hogy bármi történt volna.

Nem tudta elviselni, hogy léteznek olyan helyek, ahol „emberi húst” árusítanak.

Egy idő után a férfiak felé fordult, megpróbált például szerelmi kapcsolatot kialakítani Edvard Collinnal, egykori jóakarója fiával, aki udvariasan visszautasította. Andersen korábban Edvard húgának, Louise-nak is szerelmet vallott. Viszonyt folytatott több férfival is, többek közt a szász–weimar–eisenachi nagyherceggel. Ezekből a vonzalmaiból egyáltalán nem csinált titkot, ezzel sok fejcsóválást és gúnyt váltott ki a tizenkilencedik század közepi társadalomban. 
Egyik kedvenc időtöltése szinte jelképe lehetne az introvertált ember magába fordulásának. Papírkivágásokat készített, méghozzá nagy mennyiségben. El lehet képzelni, hány ilyen sziluettet vágott ki, ha még ma is négyszáz megtalálható különböző gyűjteményekben. Persze ezek sem hétköznapi darabok. Az egyik lezárt palackban táncoló bale­rinát ábrázol, egy másik egy sarkantyús csizmás, virágfejű botanikust, egy harmadikon pedig egy nagy szélmalom tövében kedvenc mesefigurájának, Ole Luköiének két példánya esernyőket feszít egy-egy gyerek feje fölé. Az utolsó darab olyan bonyolult és kifinomult munka, mintha egy furcsa csipketerítő tucatnyi figuráját nézegetnénk.
A szeretetkeresés utat talált magának az Andersen-mesékbe is. A kis hableány annyira vágyakozik az emberek közé, hogy egész harmonikus világát hajlandó hátrahagyni a gyönyörűséges, fiatal királyfi szerelméért. Vállalja, hogy soha többé ne tudjon beszélni, sőt azt is, hogy halfarka helyett lábat varázsoljon neki egy boszorkány, és minden lépése annyira fájjon, mintha késpengéken járna. A végén mindent elveszít, meghal, és habként szétfoszlik a tenger vizében, miután a királyfi egy emberlányt vesz feleségül. Hasonló mélabú, reménytelen szerelem és kirekesztettségérzése árad A rendíthetetlen ólomkatona történetéből. A féllábú katona veszélyről veszélyre bukdácsol a balerina szívéért, míg végül mindketten a kályhában halnak tűzhalált.
Érdekes adalék, hogy azok a történetek, amelyeket ma Andersen-mesékként ismerünk, erősen cenzúrázott változatok. A kis hableány nyelvét például az eredeti változatban kivágják, ezt azonban átírták a puritán elveket valló, Viktória királynő kori Nagy-Britanniában, így az új verzió szerint a vízi boszorkány fizetségképpen egyszerűen elveszi a hangját.
Az egyik legismertebb meséje Ole Luköie világát jeleníti meg. Ez a furcsa lény – manó vagy ember, nem tudni pontosan – este, lefekvésidőben oson a gyerekek szobájába. Csöndesen, papucsban, színes kabátban jár, és két esernyőt hord a hóna alatt. Az egyiken gyönyörű képek vannak, a másikon semmi. A gyerekek szemébe varázstejet hint, hogy ne lássák őt, majd a nyakukra lehel, amitől elnehezül a fejük, és elalszanak. A jó gyerekek feje fölé a színes ernyőt terjeszti ki, ők szépeket álmodnak, az engedetlen gyerekek viszont a fekete ernyőt kapják. Ők úgy alszanak reggelig, mint a tuskó, és nem álmodnak semmit. 
Nem szokványos gyerekmese ez, lehet érezni, hogy valami sötétebb dolog húzódik meg a hátterében. Az eredeti történet E. T. A. Hoffmann meséje, amelyik régi legendák alapján a Homokemberről szól. Ő nem olyan kedves manó, mint Ole Luköie: az aludni nem hajlandó, rossz gyerekek szemébe homokot szór, hogy ne tudják nyitva tartani. Ekkor a Homokember kiveszi a szemüket az üregéből, összegyűjti őket sok-sok házból, majd elviszi a hold túlsó oldalára, a fészkébe, és megeteti a gyerekeivel. A történet végén kiderül, hogy Ole Luköiének van egy testvére, akit ugyanígy hívnak. Ő csak egyszer jön el az ember életében, mert ő a Halál.

Andersen nem minden meséje szól gyerekeknek. Vannak olyanok is, amelyeket kifejezetten felnőtteknek szánt, és felkavaró dolgokról szólnak.

Az egyikben egy férfi árnyéka függetleníti magát, és belopózik egy házba, hogy az ott felhalmozott titkokat kilesse, majd emberként él, zsarolással meggazdagszik, és árnyékává, rabszolgájává teszi az egykori gazdáját. Más történetekben olyan témák szerepelnek, mint a sírgyalázás, a lefejezés, egy udvarlóit lemészárló sorozatgyilkos hercegnő, egy gonosz herceg, aki nőket és gyerekeket gyilkol, majd hadsereggel támad a mennyországra, vagy egy anya, akinek elragadja a gyermekét a Halál, neki pedig tüskés ágakkal kell véresre marcangolnia a mellkasát, hogy megtudja, merre vitte.
Hans Christian Andersen egész életét sötét gondolatok között élte le. Hiába telt életének csaknem a fele utazással, hiába lett messzi földön tisztelt, világhírű író, mindig érezte, hogy a világ nem fogadja be. Ennek talán legjobb példája a Charles Dickensszel folytatott, rossz véget ért barátsága. Megismerkedésük után évekig leveleztek, egymás iránt mély tiszteletet tanúsítottak, majd Andersen megint félreértelmezett egy kapcsolatot. Meglátogatta a nagy írót és családját, de annyira jól érezte magát, hogy nem jutott eszébe távozni, és hetekig kéretlenül náluk vendégeskedett. Dickens – amikor végre megszabadult tőle – megszakította vele a kapcsolatot, és a leveleire sem válaszolt többé.
Andersen hatvanhét éves korában egy éjszaka kiesett az ágyából, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudta őket kiheverni. A halál hetvenévesen érte. Nem sokkal korábban azt kérte, hogy a temetésén olyan ütemű zenét játsszanak, amilyenre a gyerekek is kényelmesen tudnak lépkedni az aprócska lábukon. Amikor az ágyában holtan találták, a mellkasán egy vékony bőrtárca feküdt. Benne az egyik, évtizedekkel korábbi, viszonzatlan szerelme, egy Riborg Voigt nevű lány levele volt elrejtve. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>