„A magyar pásztor az országnak hatalmas kincs” – Akik nem könyvekből ismerik a természetet

Óvatos lépteim a kocsitól a Zöldág Lovasudvarban mindjárt egy nagy kondér felé vezetnek, és amint érdeklődöm, mi rotyog benne, meg is kapom a megerősítő választ, hogy jó helyen járok: „a változatosság kedvéért birkapörkölt!” Ha nem lenne elég csábító a szintén kapható bárányburger vagy langalló, majd ilyet is kóstolhatok, raktározom el az infót. Jókor jöttem, Varga Antal főszervező épp szeretettel üdvözöl mindenkit az Eperjes-hegyen, amit a környék kultikus helyének nevez, amely idevonzza az embert. Igaza lehet: sokan vagyunk, s valóban kiemelkednek közülünk a cifraszűrös pásztorok, akiket – mint jól láthatóan büszke embereket – mi, többiek körbejárunk, megcsodálunk.

A fűből varázsolnak élelmet

„Tudod, mitől olyan büszkék?” – szólít meg dr. Molnár Zsolt ökológus, pásztorkutató, aki nyilván látja, hogy elgondolkodtam. „Attól, hogy a fűből, amin állunk, képesek ízletes, egészséges húst, tejet, sajtot létrehozni. Magyarországon fél–egymillió hektár füves terület van, ahol nem tudunk zöldséget vagy gyümölcsöt termeszteni, csak a jószág révén lehet a tájat élelemmé alakítani. Ennek a mesterei a pásztorok. S tudod, mit csinálnak, amikor támasztják a botot? Nézik a több száz állatot, mint egy tanító a gyerekeket, egyenként tudják, melyik álmosabb vagy izgő-mozgóbb, mint szokott, hogyan kezdi a napot az »osztály«. A pásztor menüt készít a jószágnak: előételt, főételt, egy pihenő után ugyanezt még egyszer, majd desszertet. Ha jól tervezi meg, mikor honnan szabad enniük, többet fogyasztanak, jobb állomány nevelődik. Sőt, előre kell gondolkodnia egész évre: már tavasszal tudni, nyáron és ősszel hol szabad legelni, s hol lesz a téli legelő.”

„A tudományuk háború, élelmiszerválság idején még inkább felértékelődik, a föld csaknem feléből ők tudják kihozni azt, amit más nem.”

Mindez fontosabb, mint a pásztorok kulturális szerepe, noha a népdalaikért, a táncaikért is tiszteljük őket, és ezt az oldalukat felvillantják a pásztorünnepen is. Miközben a háttérben egymást követik a produkciók, Zsolt arra is rávilágít, hogy ugyan a pásztorok viselete tájegységenként másmilyen – van kiskunsági, bihari vagy épp bakonyi szűr –, a tudásuk világszerte hasonlóságokat mutat. Az alföldi és a kenyai pásztor egymástól függetlenül vallja, hogy a növényeket a jószág száján keresztül ismeri, a botanikai tanítójuk tehát maga a juh. És nincs pásztor a világon, aki már délután ne azon gondolkodna, másnap hova hajtsa legelni őket. Amiben pedig végképp egyeznek: a tudományuk alapja az, hogy szeretik az állatot. Odafigyelnek rá, gondozzák, gyógyítják, s ezt az állat meghálálja.

Az állatszeretetet Gál István a Tapolca melletti Hegyesd községből más szavakkal fogalmazza meg, de az ő egész élettörténete ezt példázza: „1974-től pásztorkodom, 14 évesen lettem bojtár egy maszek juhásznál. 116 darab birkája volt, sokszor iskola helyett is hozzá mentem, nem is végeztem el a nyolc osztályt, csak négyet. Ha kerültem a sulit, a szüleim helyett ő fizette a büntetést. Mindig megéltem ebből, bár volt, amikor szorult kicsit a kapca, például a »Kádár Jancsi« idején. Máshoz nem is értek, a ház körül teszek-veszek még, de az se sokat ér. Csak a birkák körül legyek! Ott vagyok otthon. Sokan mondták, »úgysem lesz belőled juhász«, de látja… Van egy nagylányom, már férjhez ment, mi hatan voltunk testvérek, kettő lett juhász. Ehhez majdnem úgy kell becsülni a birkát, mint az asszonyt.”

A tudósok is csodálják a pásztorok elhivatottságát

Birinyi József népzenész, népzenekutató a népi hangszerekkel elképesztően sokrétű és szórakoztató bemutatót tart a rendezvény színpadán, mindet meg is szólaltatja, s pár sztorit róluk igen eredeti humorral prezentál. Mellettem áll közben dr. Varga Anna biológus, aki már a szakdolgozatához is Olaszfalu környékén végzett kutatást, és a 2006 óta itt tartott pásztortalálkozókon is mindig részt vett. „Olyan fás legelőt akartam tanulmányozni, ahol van még aktív pásztor, és ezt itt megtaláltam. A fás legelő olyan élőhelytípus, amelyet a legeltető állattartás alakít ki és tart fenn, épp ezért itt jól megfigyelhető ember és állat kapcsolata. Ebben a régióban mintegy 20–30 pásztorból formálódott közösség az elmúlt években, van köztük, aki a saját állatait őrzi, más pedig »megfogadott pásztor«. Közös bennük, hogy a természetben dolgozva a jószág fejével kell gondolkozniuk, a természet szeretete ehhez a munkához alapfeltétel.

Azért is vannak már kevesen, mert a mai világban kilóg a sorból, aki az életritmusát a természethez igazítja.

Aki így tesz, annak nincs nyaralás, de még egy ilyen találkozóra sem könnyű elszabadulni az állatok mellől. A pásztorokat azonban igen elhivatott embereknek ismertem meg!”

Persze Anna is elhivatott abban, amit csinál: jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékén kutatja egy hároméves projektben a 19. századtól a pásztorvilág és a legelők történetét. Szereti a témát, jól érzi magát a természetes közegben, az emberi kapcsolatok és a helyszínek is mindig újra visszahívják – Olaszfalu is, noha a doktorija kapcsán később az egész Bakonyt, a Balaton-felvidéket és többek közt Somogy megyét is kutatta. De nem ő az egyetlen, aki kutatóként érkezett a rendezvényre – nem nehéz kiszúrni a tömegben az egyetlen mongol vendéget Gantuya Batdelger személyében. Gantuya Mongóliában pásztorcsaládba született, jurtában nőtt fel, most és a következő négy évben Magyarországon, az ELTE-n kutat hagyományos ökológiát.

„Gyakran beszélgetek pásztorokkal, a legjobban az érdekel, hogyan értik meg a természetet” – meséli. „A szüleim Mongólia erdős, hegyes, nagyon természetes vidékén élnek, jakot, kecskét, birkát, lovat tartanak. Amíg mi a professzorokkal tudományos irányból, könyvekből vizsgáljuk a természetet, ezek az emberek könyvek nélkül is tökéletesen ismerik a növényzetet, az állatokat. Először 2017-ben jártam Magyarországon, s nagyon megtetszett a magyarok meleg fogadtatása, az, hogy öleléssel üdvözöltek. Nálunk csak a kézfogás, esetleg egy puszi a szokás, ha hosszú ideig nem láttuk egymást.

Kíváncsi vagyok a kulturális, környezeti és állatállománybeli különbségekre is, de azt már most látom: a pásztorkodás fő elve a világon mindenütt hasonló.

Az időjárás viszont nem: nálunk, Mongóliában extrém hideg telek vannak, még május végén sem ritka a hó. A három testvérem közül a bátyám is pásztorkodik, viszi tovább a családi hagyományt” – jelenti ki pásztoros büszkeséggel Gantuya.

A hagyományok és Olaszfalu
Boriszné Hanich Edit, Olaszfalu polgármestere úgy véli, még mindig többen ismerik a községet a kiváló téli szánkózási lehetőségről (ami a közeli eplényi sípálya révén akkor is adott, ha az országban másutt nincs hó), mint a pásztortalálkozóról. „A hagyományok tiszteletéhez el kell érni egy bizonyos kort, hogy az ember visszagondoljon a régi eszközökre, épületekre, dalokra, akár vallási szokásokra. A fiatalok látják tőlünk e szokásokat, de csak később érnek meg arra, hogy ők is ápolják a múltat.”

Apáról fiúra, anyáról lányra?

„A magyar pásztor az országnak hatalmas kincs” – szavalja közben a mikrofonba a makói Fegyver Tibor, aki pásztorként verseket ír, s ezek közül olvassa most fel a Pásztorhimnusz címűt. Érdekes látni néhány meglett, kemény férfiemberen is a meghatottságot a nézők soraiban. A nézők soraiban, ahol nem lehet nem felfigyelni a Hajdúsámsonból érkezett Sáfián házaspárra. Sáfián Lászlóné Ibolya a 2021-ben alakult „Nők a pásztorságban” csoportot is képviseli, s elárulja, hogy azt a spanyol pásztornők közössége mintájára hozták létre.

Várják a tagok közé a hölgyeket, akik a báránynevelés meg a legeltetés folyamataiban éppúgy tevékenyen részt vesznek, mint pásztor férjeik.

Sokszor az adminisztrációt is a nők viszik, ami a mai világban elengedhetetlen, hogy pontos legyen, mondja. Vele külön cikkben – hamarosan a kepmas.hu-n – hosszabban is fogunk erről beszélgetni, ezért most a férjéhez fordulok, aki szerényen elhárítja azt, hogy a szakmában országos hírűek lennének.

„Mi csak próbálunk megélni” – egyszerűsíti le a kérdést Sáfián László. „Apáról fiúra száll a tradíció, hetedik generációs juhász vagyok. Amíg fel tudjuk venni a cifra szűrt, működik. Erre születtünk, az öcsémmel együtt csináljuk, családként tartjuk életben a múltat, s neveljük ki a jövőt. Nekem lányom van, neki lánya és fia, azt látjuk, mindenki szereti csinálni, a többi majd kiderül. A hölgyek kulcsfontosságúak, nélkülük nehéz lenne, erre mondják: »üss el egy szeget kalapács nélkül!« Igazán jól családban lehet vinni ezt az életformát, az apósom is pásztorember volt, így a feleségemnek sem okozott gondot, hogy ebből fogunk élni. Szerencsés vagyok, benne is ott az állatok szeretete. Közel 600 birkánk van, plusz néhány szürkemarha, meg minden, ami nem jövedelmező, egészen a páváig. Apám mindig azt mondta: a tanya úgy szép, ha van benne minden! Még a verébnek is adunk enni.

Szépen, nyugodtan élünk, milliomosok sose leszünk, de nincs is ilyen vágyunk, tudjuk, mit vállaltunk.

Összetartunk, ám van egy egyezségünk: ha a kispárom levágatja a haját, vagy ha én levágatom a bajszomat, válunk!”   

Kép

Kép: Páczai Tamás

Jobb végszót a nevetésnél, amit Sáfián László utolsó mondata kivált, magam sem találhatnék. Így, a pásztorünnep végéhez közeledve sétálok egy utolsó kört a terepen, hogy a hazaút előtt szippantsak még párat a Bakony friss levegőjéből, s közelebbről megnézzem, megérintsem a kiállított kolompokat, faragott pásztorbotokat. A hivatás, amelyről gyerekként versekben, regényekben olvastam, később filmekből hallottam, ma kézzelfoghatóvá vált, közel jött – a szívemhez is.