„Csak a szeretet számít, nem lehet négyzetméterekben mérni az emberek életét” – Dolhai Attila zenés színdarabot írt Trianonról, és film lett belőle

Mennyi ideje foglalkoztatott a Szétszakítottak című dráma témája, s milyen gondolatok dolgoztak benned akkor?

Az írás régóta velem van, leginkább dalszövegek formájában. Aztán érlelődni kezdett a gondolat, mi lenne, ha színpadi művet is írnék. Ismertem egy a családunkhoz is kötődő történetet az első világháború idejéből. Ha Trianonról vagy az első világháború utáni Magyarországról beszélünk, mindannyian érezzük a veszteségek fájdalmát, másrészről egy pillanat alatt megosztottá válik a társadalom. Régi, tanult reflexek jönnek elő: ne beszéljünk arról, ami fáj, ne beszéljünk olyanról, amivel nem mindenki ért egyet, mert konfliktusba kerülhetünk. Mindig lesznek, akik kerülni fogják a témát, hogy mi történt, s hogyan dolgozzuk föl, mit kezdjünk a történelmi eseménnyel. Amikor komolyabban fölvetődött bennem, hogy Trianon feldolgozása kapcsán szeretnék darabot írni, arra gondoltam, a művészet segítségével, színházban kellene elmondani a történetet.

A családomban többen kérdezték: „Biztos, hogy ezzel akarsz foglalkozni? Sok támadás ér majd, politikailag fölcímkézhetnek.” Épp ez adott végül nagy energiát.

Miért ne lehetne elmondani azt, ami történt a történelem egy adott pillanatában, és hogy az milyen fájdalmakkal, veszteségekkel járt? Iskoláskorunkban mindenfélét tanulunk erről, de az emlékeim felületesek voltak, s azt akartam, hogy a gyerekeimnek ne csak a számok maradjanak meg. Elvesztettük az ország kétharmadát, sok ember került hadifogságba, rengetegen haltak meg a háború alatt, de én Trianon kapcsán emocionálisan akartam megszólítani az embereket, és erre a zenés műfaj alkalmas. A kor egyik fontos személyisége szemszögéből akartam elmondani a demarkációs vonalak, a határok meghúzásának pillanatát és az utána történteket.

Pontosan hogyan sikerült ezt megtenned?

Ahogy kutakodtam, megtaláltam az Apponyi Albert-féle védőbeszédet. Arra gondoltam, monodráma-szerűen írnám meg, ahogy Apponyi visszagondol a békekötés körülményeire: amikor Magyarországnak hitelt kellett felvennie ahhoz, hogy ki tudjon utazni a békeküldöttség Franciaországba, és ott kint nem is találkoztak a döntéshozókkal, csak a kezükbe nyomták a papírokat. Apponyi viszont egy évet készült a békebeszédére vagy védőbeszédére, és ez tényleg egy fantasztikus történet! Arra jutottam, olyat kell írnom, ami közelebb van az emberekhez. Segítséget kértem Dankó István pedagógustól, aki összekapcsolt Pintér Tamás történésszel. Sokat beszélgettünk, és előkerült egy katonatörténet Dér Zoltán naplójából. Ő maga nem volt katona, egy temesvári család legidősebb fia volt, aki életpályáját Sopronban, egy gimnázium igazgatójaként fejezte be.

Az ő naplója szolgált alapul a Szétszakítottak születéséhez, de más katonatörténetekből is kiemeltünk szemelvényeket, és vizsgáltuk, hogy a katonák életének mely pillanatai azok, amelyek szépen összefűzhetők, s vezetik majd a nézőt.

Az Örök hűség kapcsán azt nyilatkoztad, a film címe arra utal, hogy mi örökké összetartozunk. Ha nem a nemzet vonatkozásában vizsgáljuk, lehet más olvasata is? Akár a hétköznapi emberek életében megjelenő hűség, a család, a szerelem vonatkozásában?

Az egymáshoz való ragaszkodást illetően mindenképp. A történelem nehéz időszakaiban az Istenhez fordulás, az összekapaszkodás egymással, a hűség létfontosságúvá válik. Sokkal fontosabbakká válunk egymásnak, mint a hétköznapi életben. A cím kiválasztásánál maradva, nekem egy kicsit el kellett engednem ezt a „gyereket”, mármint a saját művemet. Németh Ákos írta a forgatókönyvet, s mi hosszasan beszélgettünk előtte, hogy a nézők mit szeretnek, a filmben mi hogyan lesz izgalmas. Én meg féltettem: jaj, csak ne érjenek hozzá, ne írják át, csak azt ne írják bele… Aztán amikor elindultunk a forgatás első napjára 2021 novemberében, csodálatos volt megtapasztalni, hogy az utolsó szögig minden elő van készítve.

Olyan precizitással és odaadással dolgozott az egész stáb, a technikai részlegtől a statisztákig mindenki, olyan szeretettel forgattuk ezt a filmet, amit nagyon ritkán tapasztalok.

Sokan tudták a dalokat, és amikor egy statisztát odaállítanak, akinek négy-öt órát is ott kell állnia a hidegben, de azt mondja a végén, hogy teljesen magával ragadta a történet... Vagy amikor a fodrászok és sminkesek mondják, hogy nem is tudták, mi mindent vesztettünk Trianonnal – ezek a pozitív visszajelzések letaglóztak. A legtöbb jelenetet a Magyar Vasúttörténeti Parkban vettük fel, az ott található korabeli szerelvények, mozdonyfordító és fűtőház szolgáltak a történet háttereként, amikor vagonlakóként éltek az elcsatolt területekről Magyarországra menekült családok. A lakásbelső-jelenetek műteremben készültek Cziegler Balázs díszlettervező tervei alapján, a látványelemeket Vati Tamás készítette, a koreográfia Gombai Szabolcs munkája, a film operatőre pedig Tóth Zsolt volt. Én „a” vasutasként jelenek meg a filmben.

Kép

Az Örök hűség forgatásán - Kép: Lőrincz Attila, Bohár Dániel/Budapesti Operettszínház

A Szétszakítottak zenéje drámai, mély, érzelmes. Hogyan találtad meg a zeneszerzőt?

Cári Tibor írta a darab zenei részét, ami nem kis feladat volt. Tibor sokfelé dolgozik, többek közt a Temesvári Színházban is zenei vezetőként, de ő írta a Ruben Brandt, a gyűjtő című film zenéjét is. A Facebookon találtam meg, miután folyamatosan kerestem azt az alkotót, akinek a zenei világa passzol a történethez. Egy portálon nagyon sok zeneszerző munkája közt találtam rá Tibor műveire, s mindent meghallgattam tőle, ami elérhető volt. Tudtam, éreztem, hogy ő az. Megkerestem, és ő válaszolt, hogy küld néhány zenét, ami szerinte passzol. Az első perctől teljesen egymásra hangolódtunk. Van a történetben egy Ibolya nevű hölgy, aki elveszíti a bátyját. Szóltam Tibornak, hogy kellene ide egy dal, de még nincs meg a szöveg, csak azt tudom, nagyjából miről szól majd. Megírtam a szöveget, ő közben átküldte a dalt, de úgy, hogy nem tudtuk, a másik mit csinált.

Kiabáltam a lányaimnak: „Gyertek fel, ezt meg kell mutatnom! Három szótagot kell javítani, de a dalszövegem tökéletesen rásimul Tibor dallamaira...” Most is végigfut rajtam a borzongás, ha visszagondolok, de sok ilyen pillanat volt még.

Éreztem, hogy velünk van a Jóisten, csinálni, írni, dolgozni kell akkor is, ha azt mondja valaki, ez most nem aktuális.

Úgy érted, hívást kaptál arra, hogy mindez elkészüljön?

Először provokációnak éreztem, de aztán igen. Miközben írtam a darabot, jöttem-mentem, autóztam, előttem ment egy sárga furgon. Rá volt írva a hátoldalára, hogy „szeressük vissza Erdélyt”. Belekapaszkodtam ebbe a mondatba, mindvégig velem volt, s azt gondoltam, biztosan a Jóisten keze, hogy az lett a refrén, hogy „szeress Magyarország, hogy könnyebb legyen, az élet könnyebb legyen.” Vannak benne nagyon drámai és lázadó részek is. Felfoghatatlan, hogy mehettek boldogan háborúzni az emberek, hogyan hihették, hogy két hét alatt miénk lesz a győzelem. Ebből született is egy dal, az a címe, hogy Csak hősök akartunk lenni. Valójában nem tudták a frontra indulók, hogy mi vár rájuk, csak a dicsőséges hazatérést látták. Ha végiggondolták volna a következményeket, ez a sok rossz talán nem történt volna meg. Persze ezt ma is mondhatnánk, gondoljunk csak arra, mi zajlik most körülöttünk váratlan és gyors fordulatokkal. A filmben elmeséljük, hogy a Temesváron lakó Bor család a demarkációs vonal meghúzása előtt az egyik pillanatban még a románokhoz tartozott, a következőben már a szerbekhez. Villámgyorsan történnek meg az események, és azonnal kész a dráma.

Amikor Iványi Marcell rendező átküldte az első kópiát, nem hittem, hogy valaha ennyire aktuális lesz ez a téma, amiről beszélgetünk. Félelmetes, de ez még erősebbé teszi azt az üzenetet, hogy csak a szeretet működik, csak az számít.

Nem lehet négyzetméterekben mérni az emberek életét. Ez a célja, a küldetése a filmnek is, hogy amikor megkérdezik a gyerekek a szüleiktől: „Apa tényleg így volt? Vagy ez csak egy kitalált történet? Meddig tart a fikció, és meddig az igazság?”, akkor nem lesznek olyan válaszok, amelyek mindenki számára elfogadhatók, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy beszéljünk róla.