Afréka: „Ez a titok: megjárod a poklot, mégis a mennyország élménye marad meg”

– Afrikai orvosi missziód bázisa egy katolikus egyházi fenntartású kórház. Ez azt sugallja, hogy ez az intézmény valamiféle rendet, nyugalmat és infrastruktúrát tud biztosítani a gyógyító munkádhoz.
– A Borromeo Szent Károly Kórházat az onitshai katolikus érsekség tartja fenn. Tizenegy kórház van a térségben, ez a legnagyobb, ahol az alkalmazottak fegyelmezetten dolgoznak, és mindent a mély hitük fényében élnek meg. Magyarországon csak a legelkötelezettebb katolikusok élnek olyan életet, ami ott teljesen általános és megszokott.

Áthatja a mindennapjaikat az öröm, a boldogság, és ha a legkisebb jótéteményt is kapják, a hála.

 Ugyanakkor nem választják el egymástól olyan élesen az evilági és a túlvilági életet, mint mi, európai hívők. Ha ott egy keresztény meghal, nem katasztrófának tekintik, hanem hogy hamarabb jut a mennybe. Elképesztő, hogy milyen természetességgel viszonyulnak a halálhoz.

– Időről-időre hallani keresztény hívők, köztük papok brutális meggyilkolásáról. Mennyire gyakori ez arrafelé?
– Amikor korábban kint voltam, akkor is történt egy papgyilkosság, viszonylag messze, egy szomszédos államban. De nemrég a kórházunktól 3 km-re lévő plébániát gyújtották fel, az ott élő pap is megégett, meghalt. Sosem fog kiderülni teljes bizonyossággal, hogy kik tették, mert nagyon szűrik az információkat, hivatalosan balesetként kommunikálják a hatóságok.

S hogy hogyan reagál ilyen esetben a kórházunk vezetője, Izunna atya? Keresztet vet, mond érte egy fohászt, hogy „az örök világosság fényeskedjék neki”, és végzi tovább a munkáját.

Látja rajtam, hogy én kétségbe vagyok esve, mert lehet, hogy ő lesz a következő áldozat, de ő csak mosolyog. Az is előfordulhat, hogy egyszer elhelyezik őt északra, a muszlim többség által lakott területekre, ahol keresztény falvakat gyújtanak fel, ahol az effajta halálesetek szinte mindennaposak – de ő lélekben arra is fel lenne készülve. Az Onitshai Főegyházmegye szerencsére a biztonságosnak mondható, keresztény többségű déli területen van. Itt viszont az okoz problémát, hogy az északi államokban földönfutóvá vált emberek belső migrációval levándorolnak a viszonylag jobb életkörülményeket biztosító délre. Nekem volt olyan betegem a kórházban, aki túlélte északon a faluja lerombolását, családja kiirtását. Nincs szinte semmijük, de a déli lakosság se tud mindenkinek megfelelő megélhetést nyújtani, ezért fordulnak elő időnként ilyen brutális esetek.

Kép

Kép: Afréka

– Legutóbbi utad a tűz és a víz ellentmondásos jegyében telt. Hogy fordulhatott ez elő egyidőben?
– A Niger deltavidékén minden évben visszatérő katasztrófa az árvíz, ami valójában inkább a magas talajvízből adódik, nem tudnak ellene gátakkal védekezni. Olyankor ezrek veszítik el az otthonaikat, gyakoribbá válnak a járványos megbetegedések – erre számítottunk, amikor szerveztük a missziónkat. De két héttel az indulásunk előtt kaptam egy üzenetet, hogy hatalmas tűz van a városban. Egy tartálykocsi felborult, az üzemanyag befolyt a nyitott árkokba és elterjedt. Amerre folyt, sorban robbant fel a város utcáin, tűzbe borítva a házakat – eszméletlen tűzvész pusztított! Ezért a missziónk egy részét a megégett emberek gyógyítására fordítottuk. A médiában hírt adtak erről a balesetről, az már azonban furcsa volt, hogy nyolc órával később a város másik pontján ugyanez ment végbe, egy állítólagos másik baleset… Vagy terrorcselekmény? Nem tudhatjuk.

– Tizenhat éves lányod és férjed is elkísért erre a legutóbbi missziós utadra. Nem tántorították el őket ezek az események? Nem féltetted őket?
– Dehogynem, kétségek között őrlődtem, nem vakmerőség-e kivinni a családomat. Meg is osztottam a kételyeimet Izunna atyával, akivel szinte napi chat-kapcsolatban vagyok. Ezzel billentett vissza: „Doktor Réka, hiszen nagyon jól tudod, hogy Nigéria nem turistaparadicsom!” – és küldött egy mosolygó fejet. Nagyon érdekes, hogy az általam ismert nigériaiak szinte mindig boldogok, mosolygósak, és amikor bekövetkezik egy ilyen borzalom, csak szűkszavúan nyilatkoznak róla, tizedannyit sem sopánkodnak, mint mi egy kisebb bajnál. A magyarázatát nem tudom, hiszen nem érzéketlenek, de ők nem csinálnak botrányt, nem keltenek még nagyobb pánikot. Viszont élő kapcsolatuk van Istennel, mindig imádkoznak a békéért, a gyógyulásokért, de amik történnek, arról nem feltétlenül gondolják, hogy az emberekre tartozik.

Talán azt tartják, hogy ha te bajban vagy, én meg sopánkodom, azzal nem jutunk előbbre, csak mélyebbre.

Nemcsak önvédelemből nem reagálnak, nem háborodnak fel, hanem mert tényleg élik azt, hogy „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”. És nemcsak azért, mert ők szentek – egyébként azok! –, hanem mert így nem csinálnak nagyobb bajt.

– Lányod hogy érezte magát Afrikában?
– Anna úgy jött haza Nigériából, hogy ez élete legszebb két hete volt. Annyi boldogságot, mosolyt, hálát nem kapott még, mint ott az égési sérültektől, akiknek a sebkötözésénél segédkezett. A fájdalmakkal küzdő betegeknek ez a hozzáállása egész biztosan a hit számlájára írható. Az afrikai nővérkék, amikor letelt a borzalmas és lelket megviselő munkájuk, levették a maszkjukat, és boldogan fotózkodtak velünk. Anna gyakran tolmácsszerepet vállalt, mert a mi magyar kötöző nővérünk, aki velünk jött, nem tud angolul, viszont fontos volt, hogy átadja nagy szakmai tudását az afrikai segítő személyzetnek, akik készségesen tanultak. Anna filmet is forgatott, hogy népszerűsítse az Afréka Alapítványt, de szükség volt a segítségére az árvízkárosultak ellátásánál is, a negyvenfokos melegben zsákokat hordott, gyógyszereket pakolt. Nagy megterhelésnek volt kitéve, mégis élete legszebb időszakának tartja az ott töltött időt – ez a titok: megjárod a poklot, mégis a mennyország élménye marad meg.

Kép

Kép: Afréka

Az áradó szeretet és a végtelenül nagy hit sokkal erősebb nyomot hagynak, mint a nehéz körülmények.

– Férjednek, Sándornak mi volt a feladata?
– A férjem négy éven át úgy gondolta, ő csak kolonc lenne ott, mert nem orvos, és az ő repülőjegyének árából inkább vegyek gyógyszert. Én pedig szerettem volna neki is megmutatni, átadni ezt az élményt, tapasztalatot. Áttörést hozott, hogy 2019 nyarán az Afréka Alapítvány meghívta Magyarországra Bazil atyát, aki az érsekség egészségügyi intézményeiért felelős, és Izunna atyát, a kórház igazgatóját, és ők biztatták a férjemet meg a lányomat is, hogy jöjjenek, lesz tennivalójuk nekik is.

Bazil atya hét évig Rómában tanult, elképesztően okos, mégis hazatért, hogy a szülőföldjét segítse. Izunna atya Belgiumban tanult, ott PhD-zett, mégis visszatért az övéihez. Ezért is tartom őket nagy embereknek, mert ők az európai kényelmüket, karrierjüket feladták és inkább hazatértek.

– Ők a hétköznapi hősök.

– Az a valódi, nagy munka, amit ők végeznek, nem a mi időnkénti missziónk, amikor tudjuk, hogy megvan visszafelé a repülőjegyünk a kényelembe.

Nálunk laktak tehát, a férjem főzött nekik, és most végre volt módunk sokat beszélgetni, hiszen odakint tizenkét órákat dolgozunk. Persze nem turistaként jöttek, hanem hogy előmozdítsák az együttműködést: jártunk velük a Miniszterelnöki Hivatalban a Hungary Helps Program támogatása érdekében, hiszen közös a célunk: „Vidd helybe a segítséget!” Szerepeltem velük tévében, interjúkat adtak – ittlétük hatalmas ösztönzést adott az Afréka Alapítványnak. Végül Sándor az árvaház-projekt miatt utazott velünk Nigériába. Felmértük a katolikus fenntartású árvaházak igényeit, és elindítjuk az Afréka Alapítvány új kezdeményezését, a jelképes örökbefogadást: egy árvaházi gyerek iskoláztatását támogathatja a magyarországi örökbefogadó. Mindenki pontosan tudni fogja, hogy melyik gyerek számára adja a pénzt.

Kép

Kép: Afréka

– A Katolikus Egyház jóléti és lelki téren progresszív szerepet tölt be Nigériában?
– Az onitshai érsek, Valerian Okeke igen. Egyetemet alapít, iskolákat létesít, gondját viseli az egészségügyi intézményeknek.

Tudja, hogy az egészségügy és az oktatás fejlesztése a két kijárat a nyomorból.

Ám nem egyformák a viszonyok ebben a hatalmas országban, amely már eleve harminchat államból áll. Anambra állam, ahol Onitsha van, viszonylag biztonságosnak mondható, lakosságának több mint 90 százaléka a mi régiónkban keresztény – persze ennek ellenére sehová sem engednek el minket egyedül, mindig nagyon vigyáznak ránk.

– A katolikuson kívül más keresztény felekezetek is jelen vannak Onitshában?
– Olyan meghatározó a katolikus többség, hogy alig tűnnek fel mások. Amikor autóval mentünk valahová, láttam plakátokat, amelyek kisebb keresztény gyülekezetek evangelizációs alkalmait hirdették. Itt egyébként mindenki hívő, még az is, aki a törzsi vallás híve. Érdekes, hogy a régi vallásuk is egyistenhitű, így a kereszténységnek könnyű volt ráépülni a monoteizmusra.

Ateista embert nagyon nehéz találni Afrikában.

Kép

A rendelésre várakozók. Kép: Dr. Fodor Réka

A papokat nagy megbecsüléssel veszik körül. Az ő hitük nem olyan ám, mint a miénk Európában, hogy sokan csak meg vannak keresztelve, és ennyi… A nyolcmillió lakosú Onitshában mindennap több ezer ember vesz részt egy-egy misén, és rengeteg templom van a városban, magyar ember ezeket a számokat nem is nagyon tudja elképzelni. Van két anekdotám is erről: Bazil atya mondta, hogy menjünk el az ő kis szülőfalujába, mert árvíz van. „Hány fős a falu?” – kérdeztem. – „Nyolcszázezer.” – „Mennyi?! Hiszen az Magyarországon egy nagyváros!” Akkor fogtam fel, hogy egészen más léptékben gondolkodnak, és ez később is előjött. Amikor ugyanis Bazil atya itt volt nálunk, elvittük a Duna-partra. Meglátta a Parlamentet: „Mi ez a gyönyörű, nagy épület?” „A Parlament.” „Ekkora?! – nevetett. – Egy olyan kis országnak, mint amekkora az én városom?”

– Mikorra tervezed a következő orvosi missziót?
– Én utaznék bármikor, de csak akkor van értelme, ha összegyűlik minimum 10 000 dollár. Az előző nagy belgyógyászati missziónk 30 000 dollárba került – nem a repülőjegyek ára volt sok, hanem a rengeteg gyógyszer és a szűrésekhez szükséges felszerelés. Kicsit jobb a helyzete az idegsebészeti missziónak, mert a műtő felszerelése már megvalósult. Minden pénzt a misszióra költünk, és mindig elfogy, ezért gyűjtünk Csókay Andrással együtt újra és újra adományt a hétről hétre megtartott előadásainkkal, könyvárusítással. „Koldulunk” az afrikaiak javára.