Tabán: egykori nagy művészek paradicsoma, álmatag utcák, grundok és legendás kocsmák világa

„A tabániak, mind a háromezerötszázan, külön törzs, komoly és megfontolt emberek, s mint a zsidók között a szamaritánusok Nablusban, ők is a budai nép legelőkelőbb és legrégibb törzsének tartják magukat, s bizonyos keleti bölcsességgel szemlélik a világ eseményeit” – írta Márai 1933-ban. Csoda-e, ha a Tabán a képzőművészeket is inspirálja?

A battonyai születésű Molnár-C. Pál (1894–1981) unokája, Csillag Péter nemcsak a műveit őrzi-védelmezi, hanem a gellérthegyi álmokat is. Sétákat vezet, ahol szeretett „mesebirodalmáról” beszél, amelynek szívesen húzza szélesebbre a határvonalait. Hiszen egy tabáni, egy gellérthegyi, egy Ménesi úti polgárnak nem távolság a Tétényi út, a Ballagi Mór utca, a Csörsz utca, a Kiss János altábornagy utca, az Ugocsa utca (ahol a 10. szám alatt 1938-tól 1999. május 30-ig népszerű mozi működött), a Kék Golyó utca vagy a Babits Mihálynak otthont adó Attila út.

Szinte ahány ház, ahány park, ahány kerítés, ahány elhagyott grund feszül az emlékek vetítővásznára, annyi az anekdota, annyi a legenda, annyi a történelmi kuriózum…

A Molnár-C. Pál első fővárosi, bemutatkozó kiállításán (1923) szereplő Tabán-festmények, a Hadnagy utcát megidéző tusrajza, vázlatai ma is láthatók a róla elnevezett múzeumban.

– Nagyapámnak nemcsak az olasz főváros, de Párizs is szívéhez nőtt – meséli Csillag Péter, a büszke unoka. – A Szajna partjáról 1923-ban tért haza. Közvetlenül utána készítette el Tabán-témájú alkotásait. Tabáni utcaképei expresszionista hatásúak. Az általa ábrázolt utcácskákban elveszünk, szinte beszippantják a szemlélőt. Bár nekem az az érzésem, hogy az egyik „tabáni” képe valójában a Szabó Ilonka utcát jeleníti meg… Igaz, ami igaz, a Víziváros sincs messze – fűzi hozzá derűsen. Csillag a Tabánról mint ródlipályáról is megemlékezik. A helyi lakóházak, fogadók, éttermek (1930-as évekbeli) eldózerolása után lejtős domboldallá, közparkká formált terület évtizedekig kínált kitűnő szánkópályát, síterepet a téli sportok szerelmeseinek. Létezik olyan archív, családi filmszalag, amelyet Molnár-C. Pál vett föl, s a tekercsen ő és a bátyja gyermekként láthatók, amint lecsúsznak a dombon.

Ahogyan Molnár-C.-nek sem, úgy a Zsolt utca 7. szám lakójának, Aba-Novák Vilmosnak sem volt ismeretlen a Hegyalja út menti Avar sörterasz, ahol Tersánszkyval, Tamási Áronnal is néha elidőzött. Unokája, Kováts Kristóf szerint vitriolos humorral megáldott nagyapja Kakuk Marci, Tersánszky regényhőse rajongójának számított. De a korszak másik nagy különcével, Berda József költővel is szoros barátságot ápolt. (Miként Kakuk Marci, úgy ő is „társadalmon kívüli lényként” tekintett magára.)

– Aba-Novák Vilmos, akit Picasso „barbár zseninek” nevezett, ötéves korában már a Horváth-kertben rajzolt – „lapoz” bele a képzeletbeli családi legendáriumba Kováts Kristóf.

– Édesapja a Déli Vaspályatársaság vasútépítő mérnöke volt. Hol másutt laktak volna, mint a Pálya utcában? Büszke volt a szakmájára, és fiának vasutassorsot szánt. Hiába – summázza a Velencei Biennálé egykori nagydíjasának unokája.

Kép

Molnár-C. Pál: Tabán (1923) - Kép: Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum

Aba-Novák a Werbőczy István Gimnázium (a mai Petőfi) diákja volt, ahonnan a Budai Császári Királyi Főreáltanodába, azaz a mai Toldy Gimnáziumba került; ott is érettségizett. Tanulmányait (1912-től) a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, később a szolnoki művésztelepen, majd Nagybányán folytatta. Ösztöndíjasként, 1928-ban jutott ki a Római Magyar Akadémiára.

– Nagyapám azonos esztendőben (1894-ben) született Molnár-C.-vel, Szőnyi Istvánnal és Derkovits Gyulával. Nem volt rossz évjárat – teszi hozzá, elégedetten Kováts. – Azt mondják, hasonlítok rá külsőleg. Ugyanolyan nagydarab volt, mint amilyenné én váltam, bár lobbanékonyabb természet jellemezte – vállalkozik némi önelemzésre és összehasonlításra.

Az első világháború embertelensége megviselte Aba-Novákot. Ahogy Kováts fogalmaz: A Piave-folyó környékén belekerült a sűrűjébe, megsebesült, rövid ideig lebénult a karja. A hazatértét követően sokáig küzdött depresszióval. Ha kimozdult a tabáni Zsolt utcából, olyankor is a szakmai érdeklődés vezérelte. Molnár-C. első kiállítására például mint érdeklődő, mint minden újra kíváncsi látogató zarándokolt el. Barátságuk innen datálható. Megszállottan dolgozott. Amikor Berény Róbertnek el kellett hagynia az országot, egy ideig a városmajori műtermét (Kolb Erzsébettel és Patkó Károllyal megosztva) használhatták.

Amikor Aba-Novák úgy-ahogy összeszedte magát, lejárt a budai kiskocsmákba. (S mint mások, ő is rejtegetett jóféle kolbászt a kabátzsebében, így spórolva a cechen…)

A Zsolt utca egyszerre volt otthona, műterme, a „fészke”. Szemközt lakott a Dobozgyárral. Azzal a Mészáros utcai épületegyüttessel, amelynek a cégérén ez állt: „Dávid Károly és Fia doboz-, papíráru-, és szabad, fémkapocsgyára”. A fénykorban naponta 150 ezer dobozt gyártó üzem megihlette a szintén a Zsolt utcában, majd a Galeotti utcában is lakó költőt, Garai Gábort. „A Dobozgyár mögött” című versében a szomszédos parkban zajló sakkcsatákra, a szépséges tabáni leányzókra, akiknek „fehér ruhája lobbant”, s a mozdonyok füttyére is utal. Az Aladár utcából meredeken a Gellért-hegy felé tartó kis utcácskáról se feledkezik el: „És mentek a Csap utcán / fel a hegynek a párok…”

– Nos, itt a Dobozgyárban volt segédmunkás a nagyanyám – meséli Kováts Kristóf. – Nagyapám az ablakból látta meg őt, és modellnek kérte föl. Idővel festő és a modell egymásba szerettek. A nagymamát Katónak becézték. Egy ízig-vérig tabáni rác család gyermeke volt. Dédapámék nem örültek a násznak, nagyapa azonban tántoríthatatlannak bizonyult.

Ahogy Csillag Pétert, úgy Kováts Kristófot is számos emlék, élmény fűzi a városrészhez. – A régi tabáni temető ott volt, ahol a mai Gesztenyéskert. Nagymamával olykor ellátogattunk ide, és megmaradt bennem valami egyszerre megnyugtató, egyszerre felkavaróan drámai, magasztos érzés, ami a temetőkertet jellemezte – említi.

Azután korszakot váltunk.

A Tabán egy másik „arca” kerül szóba: „Gyere, gyere ki a hegyoldalba” – mondjuk fel a Locomotiv GT Tabánról írott slágerét szinte egyszerre.

Megjegyzi, hogy a hajdani toldys diákok (hiszen ő is ott tanult) szinte hazai pályának tekintették a legendás Bem rockpartot, avagy: az I. kerületi Tanács V. B. Művelődési Klubját. A 2021 őszén elhunyt rockikonnal, Baksa-Soós Jánossal Aba-Novák unokájának volt szerencséje együtt futballozni a Horváth-kertben. – Jól focizott, de egyhuzamban dumált közben – mondja az egykori csapattárs, aki a Bem rakpart 6. alatti művelődési ház titkos jeleit se feledte el. – A kacsintás például azt jelentette, a málnaszörpbe pálinkát kérek…

Csillag Péter (Molnár-C. Pál unokája), aki a SZEOL AK és az MTK csapatában is megfordult, és az NB1-ben is futballozott, szívesen emlékezik meg a bel-budai meccsekről, grundokról, gólokról, bodicsekekről:

 – A korabeli srácok „birodalma” a Farkasrétig terjedt, ahol – jegyzi meg nagyot nevetve – a temetővel szemben volt egy hírhedt söröző, amit Vidám hullamosóként ismertek. A Tabán, a Ménesi út borvidék – fűzi hozzá Csillag. – Nem véletlen, hogy errefelé borművelésre emlékeztető nevei vannak az utcáknak, úgymint: Bakator, Szüret, Somlói, Villányi. A Ménesi út az Arad melletti Ménesi-borvidékről kapta nevét. Közismert, hogy sokan laktak itt rácok, svábok, akikben a borkészítés művészeit tisztelhetjük. Egyes épületek elhelyezkedése se a véletlen műve.

A mai Czakó kert (a Naphegynél) Dézsmaház volt, ahol a szőlő értékesítése, felvásárlása folyt. A Gellért-hegyi svábok fehér szőlőt, a sas-hegyi rácok vöröst termesztettek. A Budai Zöld eközben legendává érett. A Badacsonyi Leányka porzója a Tabánból származik. Lényegében a Balatonhoz menekítették a filoxéravészben majdnem kihalt szőlőfajtát.

Kép

Zórád Ernő: Tabán

A nedűt a balassagyarmati születésű, a felvidéki Dacsókesziben gyerekeskedő, de a trianoni döntés miatt végül a Tabánban, a Csap utca 1. szám alatt menedékre lelő Zórád Ernő is kóstolhatta. Törzshelyein, a Márványmenyasszony étteremben, a tabáni Mélypincében (Krúdy kedvenc helyén) és a Rózsadomb alján, a Pejerliben ugyanis esküdtek arra, hogy őriznek még „némi budait” a kamrában. Részlet a művész visszaemlékezéséből, amelyet 1989-es Derkovits-terembéli összegző kiállítása kapcsán vetett papírra:

„Szüleim kitűnő stílusérzékkel előbb Budán – ott is a nótabeli Csap utcában – horgonyoztak le. Ódon hangulatú, álmatag faluvárosban találtam magam.

Egy ugrásnyira tőlünk, az Avar és a Csörsz utcák végében sötétlett a régi tabáni temető. Egészen a Farkasrétig (ahol a 48-as honvédhez címzett vendéglő állt) nyomult fel a vadregényes liget. Régesrég nem temettek már ide senkit. A környék polgárai jöttek ki ide sziesztázni: a fűre heverve iddogáltak, a sakk meg a kártya járta, víg terefere közben. Gyerekek rúgták a rongylabdát, olasz fagylaltos csilingelt, és egy verklis régi keringőt nyekergett. Középiskolában az Attila útra, majd a Fehérsas térre jártam. Útközben külön látványosság volt „Gusztl” (Auguszta főhercegnő), aki mindössze egy lovász kíséretében lezötyögve a Várból, körbeügetett a kopár Vérmezőn.”

Zórád Ernő a tabáni kocsmáknak is emléket állított. A „nőnemű, rejtélyes és kissé romlott” városrész romantikus katakombáit, szeszszentélyeit azonban – ki más? – maga Krúdy Gyula ismerte a leginkább, akiért Zórád, „a Tabán rajzolója” egész életében rajongott. Lánya, Zórád Kati szerint édesapja „összes rajza, hagyatéka hat mázsát nyom. Tíz spirálfüzete volt, amelyekben az emlékeit feldolgozta; naplót írt – mondja Katalin, aki napjainkban Nagyenyed utcai lakos, s otthonát akár lakásmúzeummá is nyilváníthatnák. A falfelületeken, de a polcokon, a rejtett zugokban, a dossziékban is kivételes alkotások, megannyi értékes vázlat, fotográfia, becses fecni sokasodik.

Zórád Ernő első Tabán-tárlatára 1961-ben került sor. A témát, a tabáni alkotásokat évtizedeken át készítette, s nemritkán újra átrajzolta a korábbiakat. A 2000-es években „Tabáni séták tánclépésben” címmel CD-lemezt készített. Az albumon maga énekelt, zongorázott.

A vén Tabánról egyszerre szívszaggatóan, egyszerre egy korabeli bohémhoz méltóan, egy sokat tapasztalt világfi modorában dalolt.

– Ha felsétálok a Tabánba – jegyzi meg Zórád Kati –, hálás vagyok, hogy együtt élhettem azzal az emberrel, aki még látott lovaspólót a Vérmezőn, ismerte a rózsafüzér- és népi szenteltvíz-árust, tudta, hol volt a Fehérsas téri iskola, látta, hogy kínlódták fel a lomha söröslovak a friss nedűt a meredek utcákon, a Mindenjóst, a virágárust, a fiákerest, a piccoló fiút, a hazaffyas költőt, a kucsébert, Jocót, a Mélypince cigányát, aki minden nótát ismert, még azt is, amit sose hallott. S persze a Dúskeblű Delnőt…

Részlet Szabó Zoltán Attila A Tabán a világ közepe című, megjelenés előtt álló könyvéből. Az EREF és az Újnyugat Irodalmi kör közös kiadásában megjelent művet az NKA támogatja.