„Mi tényleg a második szülei vagyunk ezeknek a gyerekeknek” – Tóth Tamás tanító-influenszer, akit Pedagógus Oscarra is jelöltek

Mi volt az a legbelső érzés, amely azt súgta, hogy tanítani fog?

A családban kakukktojás vagyok, nincs pedagógus rokonom, az édesanyám és az édesapám nyugalmazott határőrök.

Az általános iskola után szakmát szereztem, alapvégzettségem szerint fodrász vagyok.

18 éves ifjú titánként óriási tettvágy, de még inkább illúzió élt bennem a szépségipar kapcsán. Elég hamar belebuktam a vállalkozásomba, ezért más munkát kellett keresnem, hogy fedezni tudjam a napi kiadásaimat. Betanított esztergályos segédmunkás lettem, dolgoztam az esztergapad mellett, de tudtam, ez nekem nagyon kevés. Nem mintha lenézném ezt a foglalkozást, csak éreztem, hogy kezdek beszűkülni. Nagyon zárt közösség volt egy sötét, dohos üzemben, mindenféle ambíció és célkitűzés nélkül. Igazából nekem sem volt különösebb tervem még, de beiratkoztam egy esti tagozatos iskolába, hogy letegyem az érettségit. Ennyit szerettem volna: tanulni. Az esti suliban egy kicsit kinyílt számomra a világ, nagyon jó tanáraim voltak, akik rendkívül motiválóan hatottak rám. Elgondolkodtam: ha most itt vagyok, miért ne mehetnék tovább? S ha továbbtanulnék, milyen szakot választanék? Arra jutottam, gyönyörű dolog lehet másokat megtanítani írni, olvasni. Annyira megtetszett ez a romantikus gondolat, hogy célul tűztem ki, felvételizek a szegedi tanítóképzőbe. Innentől sokkal céltudatosabban tanultam az érettségire ott, a marógép mellett. Szerencsére fölvettek, s máris határozottan éreztem, hogy nem szakmát keresek, hanem hivatást. Ezt akkor és ott, Szegeden meg is találtam.

Hol volt az első munkahelye, osztálya, közössége?

A főiskola alatt önkéntesként foglalkoztam hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel. Ebből lett aztán egy hatórás státusz, így már a főiskola alatt dolgoztam az adott egyesületnél egészen a diplomáig, majd bekerültem a közoktatásba Hódmezővásárhelyen.

Biztosan kristálytisztán emlékszik a legelső napjára...

Hát, hogyne! Egy másodikos osztályhoz kerültem Vásárhelyen, ahol a gyesen lévő kolléganő helyére kaptam fölvételt.

Az évnyitón a gyerekek szép fehér ruhában várták az új tanítót, és egyszer csak megjelentem én, majdnem két méter magas, nagy termetű, mély hangú férfiember.

Kollektív elkeseredést láttam a szemükben, de ez a tanévnyitó ünnepség végére el is múlt. Hiszem, hogy a gyerekek a legkiválóbb emberismerők, ezért számomra nagyon fontos visszaigazolás volt, hogy engem mindenféle tettem nélkül rögtön elfogadtak. Bennük is, bennem is volt félelem, de együtt szépen megnyugodtunk, és egy közösség lettünk.

Megfogalmazódott önben, hogy mi az, amit soha nem fog mondani egy gyereknek, és mi az, amit mindig el kell, hogy mondjon?

Ez nem egy mondat, hanem egy konkrét pillanat volt még a múltamban. Elsőosztályos voltam, már év vége felé jártunk, amikor az olvasást a szótagolás szintjén tudnia kellett mindenkinek. Ez nekem is ment, viszont a b és a d betűket mindig eltévesztettem, amikor olvastam, hiába próbáltam megkülönböztetni, merre néz a hasa ezeknek a betűknek nyomtatásban. A tábla fölött hívóképek voltak, például: hogy néz ki a b és a d a bodzában. Fölnéztem erre a hívóképre, s akkor megszólalt a tanító: „Látjátok, ilyen egy buta gyereket, mint a Tóth Tamás! Itt van év vége, és még nem tudja, hogy melyik az a betű.” Most 33 éves vagyok, de még mindig belecsuklik a hangom ebbe az emlékbe. Ezt ott hordoztam magamban, s Hódmezővásárhelyen is pontosan ilyen szituációba kerültem, csak akkor már a katedrán álltam. Felszólítottam egy kisfiút, kérdeztem tőle valamit, nem tudta, s fölnézett a hívóképre.

Megállítottam, és azt mondtam: „Látjátok, gyerekek, milyen ügyes? Nem adta föl, használta az eszközt, ami neki is és mindannyiunknak itt van, önállóan megoldotta, nem kért segítséget.”

Hatalmas feloldozást kaptam. Nagyon érdekes volt látni a gyermek arcán az örömöt, hogy mennyire büszke volt magára. Úgy gondolom, én ott, akkor lettem tanító. Rájöttem, mekkora befolyással vagyok a gyerekek életére, akár egyetlen mondatfoszlánnyal is.

Kép

Kép: Tóth Tamás

Biztosan ön is gyakran belefut abba az össztársadalmi megítélésbe, hogy soha ennyi problémás, autista, ADHD-s, magatartászavaros gyerek nem volt, mint manapság. Miközben a neveléstudománnyal foglalkozó szakemberek azt mondják, vannak olyan civilizációs körülmények, amelyek generálják az eltérő idegrendszeri fejlődést, de alapvetően mindig is voltak sajátos viselkedésű és gondolkodású gyerekek. Ön ezt hogy látja?

Ezt a fajta konzekvenciát, azaz, hogy régen nem volt ennyi problémás gyerek, én is tapasztalom. Ám úgy gondolom, nagy valószínűséggel mindig is voltak ilyen gyerekek, csak nem kerültek ennyire fókuszba. De nem is baj az, ha ezek a gyerekek fókuszba kerülnek, én ráadásul nem is látom őket problémásnak. Az oktatás fontos része, hogy gyermekeket neveljünk, ne tankönyveket adjunk át. Kooperálva a gyógypedagógusokkal, a differenciálást mindennaposan be lehet vinni az osztályterembe. Nagyon is jól együtt lehet működni ezekkel a gyerekekkel!

Azt, hogy másfajta figyelemre van szükségük, én sokkal inkább lehetőségként élem meg.

Szervezés kérdése, hogy egy órán mi a jó a tehetségesnek vélt gyermeknek és a lemaradással küzdőnek, hiszen nem lehet mindenkit ugyanúgy tanítani, az viszont fontos, hogy mindenki ugyanazt a sikerélményt kaphassa.

A Tóth Tamás tanító vlogja napról napra népszerűbb és látogatottabb. Történelmi, irodalmi, kulturális kérdéseket dolgoz fel röviden, sok képi anyaggal és információval. Mi inspirálta a platform elindítását?

Az egész világ megváltozott, ehhez alkalmazkodni kell, megtalálva az egyensúlyt a hagyományos oktatás és a modern eszközök használata között. Amikor a világjárvány elért minket, és nem nyithattak ki az iskolák, készítettem egy videót a gyerekeknek, amelyben igyekeztem megnyugtatni őket, de senkinek nem volt tapasztalata, hogyan is oktassunk otthonról. Elkezdtük az online oktatást, amit szintén jó lehetőségnek éreztem, de nagyon tartottam attól, hogy lemarad pár gyerek, ezért kis videókkal igyekeztem színesíteni az órákat. Bevált, s egyre többen igényelték, emiatt én is sokkal motiváltabb lettem. Közel két éve már, hogy rendszeresen készítek videókat, hogy segítsem a tantermi oktatást, hogy színesebbé tegyem azokat a közismereti dolgokat, amik fölött egyébként elsiklunk. A néphagyományra kifejezetten nagy figyelmet fordítok, de a jelentősebb ünnepek rövid és közérthető elmesélése is fontos, nemrég például a húsvéti ünnepkörről meséltem. Nagyon jó tapasztalni, hogy rengeteg felnőtt is nézi a maga örömére ezeket a videókat.

Nagyon sok ma a pályaelhagyó pedagógus. Mi az, ami önt és a kollégáit még mindig ezen a pályán tartja?

Ahogy mondtam, nekem a tanítás a hivatásom. Ez nem egy egyszerű szürke munkahely, amit az ember otthagy egzisztenciális vagy egyéb okok miatt. A kiégés a legtöbbünket veszélyezteti, mégis valahogy legbelül hajt minket az a fajta hivatástudat, amely nagyon széppé teszi a tanítást. Én is többször voltam mélyponton, de a gyerekek miatt maradtam. Abban reménykedem, a harmincas vagy még fiatalabb korosztály felvirágoztatja a pedagóguspályát. Mi tényleg a második szülei vagyunk ezeknek a gyerekeknek, természetes számukra, hogy megosztják velünk az örömeiket, bánatukat. Nem egy családi tragédiát asszisztáltam már végig az évek során, s az érintett gyermekek sok esetben könnyebben és hamarabb fordultak hozzám, mint a szüleikhez, akik benne voltak a tragédiában. Talán úgy érzi a kisgyerek, hogy van egy ember, aki nem a családtagom, mégis közel áll hozzám, így elmondhatom neki, engem mi bánt. Én a figyelemmel tudok segíteni, sokszor voltam támasza a kisdiákjaimnak, de az örömükben is nagyon szeretek osztozni. Az udvaron gyakran előfordulnak random vallomások.

Egyszer odajött hozzám egy másodikos kislány, és azt mondta: „Amikor ovis voltam, jártam iskolaelőkészítőre, de arra senki nem készített elő, hogy ennyire szeretni foglak”.

Ez a mély és őszinte kapcsolódás a gyerekekkel is oka lehetett annak, hogy jelölték önt a Pedagógus Oscar-díjra.

Tavaly voltam jelölt, rengeteg kiváló pályatársammal együtt. Végül szobrot nem kaptam, de már az is nagy megtiszteltetés, hogy neveztek. A Neteducatio szervezi évről évre a nevezést, a szülők javasolhatnak pedagógust, óvodapedagógust, fejlesztőpedagógust a díjra. Különböző szempontok alapján, különböző kategóriákban nyerhető el a díj. Az elismerés mindig jólesik, miközben persze az a legfontosabb, hogy a gyerekek mindennapos elismerésében fürdőzzünk.

Van olyasmi, amit sosem kérdeztek meg öntől – nem szakmai értelemben –, de mindig azt gondolta, hogy szívesen elmondaná?

Nagyon jólesik a kérdése... Talán az, hogy őrült nagy boldogság számomra, hogy megtaláltam a hivatásom, de talán még nagyobb öröm, hogy a főiskolán megismerkedtem egy lánnyal, aki gyógypedagógiára járt. Gyönyörű szép volt, és én a kezdetek kezdetén beleszerettem. Most ő a feleségem.

Akkor ön egy boldog ember?

Az vagyok. Nagyon.