Mélybulvár, avagy paráználkodás a hírekkel

Eljátszottam a gondolattal, hogyan kell elképzelnem a szerkesztőségi munkatársat, aki a közéleti szereplő vagy ismert előadó (hamarosan ex-)házastársának vagy egykori jó ismerősének e-mailjére vár, amely majd fényképekkel illusztrált részleteket szolgáltat a másnapi címlaphoz. A kolléga ül a gépe előtt… ebben a karanténos uborkaszezonban még egy kis primőr lesifotót sem lehet készíteni, a maszkok mögött amúgy is beazonosíthatatlanok a vásárolni vagy fodrászhoz merészkedő celebek. Az idő pénz, mindjárt lapzárta, és még nincs címlaphír, amit majd jól bele lehet tunkolni a nyilvánosságba, szét lehet küldeni a telefonokra és közösségi oldalakra. Vajon az unalmas várakozás perceiben, a kihűlt kávéja és a félig kész sztori fölött elgyönyörködik-e a „háttérmunka” során közösségi oldalon talált családi fotóban, amelyet épp most küldött át a kollégának egy kis photosopolásra?

Elég, ha az az e-mail beesik az utolsó félórában, hisz a hír nem lesz hosszú, és a cím képlete sem túl bonyolult, csak be kell cserélni a napi változókkal: ismert alany és – ahogy a bulvárszakma nevezi – egy akcióigét tartalmazó állítmány: megerőszakolta, megölte, megcsalta, elsikkasztotta. És nem árt, ha van a mondatban valami érték, ami kellően ellenpontozza az igét, például szerelem, gyerek, család, vagy valaki, aki oltalomra szorul, beteg, nincstelen, árva. De nem jön az a vacak e-mail…

Persze, mint évekkel ezelőtt egy fotós kollégától megtudtam, ilyenkor sem áll meg a bulvárélet.

Azt mesélte, hogy egy ínséges napon lekapták a falról az ismert celeb falinaptárját, az egyik szerkesztőségi kolléga rátaposott a Martens-bakancsával, aztán lefotózták, és kitették ezt a címlapszöveget: Megtaposták XY művésznőt!

Aztán kreáltak a belső oldalra valami suta hírecskét, hogy a naptárt egy buszmegállóban találták a földön. Persze mindez nem újkeletű munkamódszer, nyaraltam együtt 15 éve is „vidéki tudósító” kollégával, akinek a munkanapja abból állt, hogy felhívta a szintén Balatonon pihenő nyugalomba vonult sportolót vagy harmadik búcsúkoncertjére készülő énekest, beszélt vele 10 percet, majd bediktált öt mondatot a szerkesztőségi beíró lánynak.

A lapzárta nagy úr, ezt magam is tapasztalhattam. Két évtizeddel ezelőtt egy női magazinnak készítettem körkérdést arról, milyenek a női főnökök. Ismert férfiakat kellett körbekérdeznem, lelkes kezdőként végig is látogattam őket, és az anyagokat el is küldtem a főszerkesztőnek. Meglepve láttam a postaládámba érkező lapban, hogy az egyik válasz mellé más színész neve és fotója került. Rémülten hívtam a főszerkesztőt, aki annyit mondott, nem történt tévedés, csak nem volt fotójuk a megszólalóhoz, de ne aggódjak, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni, ismeri az illetőt, ő is kábé ezeket mondta volna.

Lefagytam. Tetszőlegesen felcserélhető a megszólaló? Tulajdonképpen mit csinálunk mi? És egyáltalán minek?

Ez az ártalmatlannak látszó sztori kissé összetörte a szakmáról alkotott ábrándjaimat. Aztán megismertem a kevésbé ártalmatlan oldalt is.

A média felelősségéről, azt hiszem, mindannyiunknak van tanmeséje, íme a sajátom, egy hatalmas felkiáltójel még a szakmám elején: a férjem nevelőotthonban dolgozott, ahova bekerült két fiú. Megvádolta őket egy szomszéd, hogy molesztálják a húgukat. Kiment hozzájuk a gyerekvédelem, és mivel furcsállották, hogy a lány nappal éppen a fürdőszobában volt, megalapozottnak találták a gyanút, ezért kiemelték őket a családból. A legnagyobb példányszámú napilapban meg is jelent az eset a fiúk nevének kezdőbetűjével és a lakótelep megnevezésével. Nem volt túl nehéz beazonosítani azoknak, akik ismerték őket, például az iskolában, ahonnan így hónapokig kimaradtak. Aztán kiderült, nincs semmi bizonyíték, a pszichológus szakértő sem találta indokoltnak az elkülönítést, így három hónap nevelőotthonos kiképzés után (ami azért nem nyaralós tábor) a fiúk élhették tovább a megszokott életüket. Ja, nem…

Akkoriban sokat gondolkodtam a sajtó hatalmáról. Vajon, ha akkoriban nem árasztották volna el a bulvárlapokat az innen-onnan kiszivárogtatott, félinformációkból tákolt, családon belüli erőszakról szóló hírek, amelyekben a szerkesztő – minden szakértői és emberi jogi aspektust mellőzve – csupán borzongató, eladott példányszámot növelő címlaphírt látott, vajon eszébe jutott volna-e az állampolgárnak bűntényt gyanítani a szomszédban? És hogy az ominózus cikk szerzője miért nem vette legalább a fáradságot, hogy megváltoztassa a kezdőbetűket és a helyszín nevét? Tényleg megérte ez a szenzáció, hogy tönkretette minimum három ember életét? Mit tehetek én, hogy soha ne tévedjek ilyen zsákutcába? Biztos lehetek-e abban, hogy ismerem az igazságot? És ha ismerem, meg kell-e osztanom feltétlenül a nyilvánossággal?

Vétkesek közt cinkos, aki néma, de van egy olyan mondás is, hogy aki mindent elmond, amit tud, paráználkodik a szavakkal. Ha tudni vélem is, mi az igazság, használok vagy ártok azzal, ha közhírré teszem?

Akkor örökre hátat fordítottam a napi újságírásnak és a bulvárnak. Talán valaki gyávaságnak látja, én józan belátásnak, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és nem sokszorozom meg az esetleges tévedésem a média nyilvánosságával.

De térjünk vissza a kollégára, aki hamarosan megkapja azt az üzenetet egy ismert személy válásának zaklatott, érzelmi játszmákkal terhes körülményeiről. A bulvármédia pedig alig várja, hogy fölszívja a hírt, amely egy család sebeit hordozza. Olyanokat, amelyekhez hasonlók talán mindannyiunk életében előfordultak, csak szerencsénkre nem voltunk elég érdekesek, hogy bekerüljünk a hírekbe.

A szomjas papír beissza a nyomdafestéket, a digitális jelek örökre az világháló részévé válnak, mi pedig megvesszük a lapot az újságosnál, csak az ismerős név miatt, csak mert kíváncsiak vagyunk –  bár ki hiszi el, amit ír az újság, olvassuk, osztjuk mégis, és ha rosszallóan is, de kommenteljük. Ezzel a sok apró döntéssel: vásárlással, kattintással, emotikonnal is üzenve a gigantikus médiarendszernek, és a rendszer túloldalán a kihűlt kávé fölött ülő kollégának, hogy egy ilyen hírért holnap is érdemes minden követ megmozgatnia és várnia lapzártáig.