A „3B” avagy nagy szellemek találkozása

Bartók Béla (1881–1945), Balázs Béla (1884–1949) és az erdélyi arisztokrácia kiválósága, gróf Bánffy Miklós (1873–1950) együttműködése volt az, amelynek köszönhetően a budapesti Operaház színpadán elindulhatott világhírű útjára két remekmű is, amely a mai napig ott van minden nagy komolyzenei játszóhely színpadán.

A fából faragott királyfi című táncjáték (amelynek zenéjéből zenekari szvit is készült) és a világban legismertebb magyar opera, A kékszakállú herceg vára ugyanis e három kiválóság, zeneszerző, író és intendáns-díszlettervező (emellett pedig kiváló politikus, majdani külügyminiszter, karikaturista és Kisbán Miklós álnéven szépíró) zsenijének találkozásával színpadra kerülhetett.

A korabeli lapok így írtak erről a triászról: „Az Operaház újdonságának szerzői Balázs Béla, a kitűnő író és költő és Bartók Béla, a zseniális komponista. (…) Harmadiknak társult a két szerzőhöz gróf Bánffy Miklós kormánybiztos, aki a zenéhez és a költészethez adja a valóságot: díszleteket és jelmezeket tervezett, melyek fantázia, szín és forma tekintetében legstílusosabb kiegészítői lesznek a szövegíró és a zeneszerző munkájának.” (Színházi Élet, 1917. május 12–19.) Bánffy Miklóst, a színpadkép megálmodóját A fából faragott királyfi kapcsán idézi egy színházi szaklap: „Magyarosságra, meseszerűségre és lehetőleg annak kidomborítására törekedtem ennél a munkánál, hogy minél kevésbé valószerűnek hassanak a táncjáték alakjai. Ha szabad szándékról beszélni, akkor az az volt, hogy ne valóságutánzás legyen…” (Magyar Színpad, 1917. május 12.)

A zenéket jegyző Bartók Béla ekkortájt nem állt volna a komolyzenei slágerlisták élén, bár a vele szembeni korabeli értetlenség számunkra, kései utódok számára talán már nehezen felfogható, hisz a komponista mára az egyik legismertebb magyar művészünk, a zenei kánon megkérdőjelezhetetlen alakja.

Ám művei születésekor sok minden volt a korabeli média számára, csak elismerésnek örvendő zeneszerző nem. Bár muzsikája – a népzene rajongójaként és állhatatos gyűjtőjeként – a magyar népi gyökerekből táplálkozott, „kozmopolitának” bélyegezték, műveit „egy zseni eltévelyedésének”, „zenei kubizmusnak” tekintették és nem találtak benne szépséget. „…Sajnáljuk, hogy Bartók egyre jobban beletéved abba a tüskés, csalános bozótba, mely olyan távol esik az igazi szépnek rózsakertjén. Sajnáljuk nemcsak őt, de azokat a fiatal rajongó híveit is, akiket a szellemi világban is érvényes gravitáció törvényénél fogva magával ragad és magával visz a feneketlen űr felé…” – írta a Pesti Hírlap még operája bemutatóját követően is. (Pesti Hírlap, 1918. május 25.) Ezért is nyilatkozhatta Balázs Béla, a szövegkönyv írója nem kevés malíciával, amikor szövegeit rossznak titulálták, a következőket: „…abban az időben, mikor a librettó született, az írók még nemigen tolongtak Bartók Béla körül, mert vagy futóbolondnak, vagy rosszhiszemű szélhámosnak tartották, úgyhogy nem volt más, akitől szöveget kaphatott volna. Most Bartók megírta balettjét és első operáját, és kivívta velük magának azt az elismerést, amely zsenijének kijár. Az én szövegeim tehát betöltötték hivatásukat (…) Ha most már majd jönnek mások, akik szebb szövegeket írnak számára, én csak örülni fogok neki.” (Magyar Színpad, 1918. május 24.)

Bartók első színpadi művét, A kékszakállú herceg várát a Lipótvárosi Kaszinó Erkel-pályázatára írta, de a bíráló­bizottság operaszínpadra alkalmatlannak ítélte, mert az csupán két szereplő lelki konfliktusának elvont ábrázolása, amely előadhatatlan. Az elutasítás szülte alkotói válságából a darab librettistájának, Balázs Bélának inspirációja szakította ki, akinek A fából faragott királyfi című műve 1912-ben jelent meg a Nyugatban. A táncjáték szövegével találkozva Bartók arra gondolt, hogy annak látványossága mellé talán elfér majd operája elvontsága, és a két mű egymást elhordozva, egy estén kerülhet színpadra. És bár végül nem egyszerre és nem is keletkezési sorrendben történt meg a két ősbemutató (előbb 1917-ben A fából faragott királyfi, majd 1918-ban A kékszakállú herceg vára), de Bánffy Miklós újra való nyitottságának köszönhetően mégiscsak magyar színpadon, méltó helyen, a magyar Operaházban indulhatott világhódító útjára a két alkotás.

A művek színpadra kerülése hatalmas ellenszélben, kizárólag a széles látókörű polihisztor, Bánffy gróf elkötelezettsége mellett történhetett meg, akinek nemcsak a provinciális közízléssel, de saját társulatával is szembe kellett mennie.

A visszaemlékezésekből tudható, hogy az Operaház személyzete gyakorlatilag „fellázadt” a ba­lett bemutatása ellen, Bánffy még magyar dirigenst sem talált a darabok eljátszására, így végül Egisto Tango olasz karmesterrel vitték színre mindkét Bartók‑művet.

„Az európai ízlésű elmélyedt, finom ember” – ahogy az íróként és politikusként is kiváló erdélyi arisztokratát Ady Endre jellemezte – az Operaház és a Nemzeti Színház élén álló kormánybiztosként alaposan felkavarta a főváros kulturális életét a kommersz darabokat háttérbe szorító és az újításoknak utat engedő műsorpolitikájával. Hatéves intendánsi működése alatt nemcsak a pénzügyi válságból rántotta ki az intézményt, de radikálisan átalakította a színház repertoárját is: többek között bemutatta Richard Strauss műveit, utat engedett még Strauss leginkább bírált, mert „súlyosan blaszfém” darabjának, az Oscar Wilde darabja nyomán írott Salomének is. Ez az újító hozzáállás nemcsak korparancs volt, hanem a világ iránt nyitott személyiségből fakadó intézményvezetés természetes következménye is. És mivel Bánffy egyszerre volt széles látókörű vezetője és alkotó művésze is színházának, hiszen díszlet- és jelmeztervezőként is kiváló volt – ahogy Balázs Béla írja, „ötletes, jó dekorateur” –, máig érvényes, ma is színpadra állítható díszleteket alkotott, Leon Bakszt, az Orosz Balett szcenikusának bűvöletében. Így aztán az általa megálmodott kulisszák mellett indulhatott világhódító útjára a két Bartók-mű is.

Bartók Béla így emlékszik vissza az eseményekre A fából faragott királyfi bemutatója kapcsán: „…gróf Bánffy Miklós, a díszletek és jelmezek művészi megtervezője nagy szeretettel támogatta munkánkat”. Aztán A kékszakállú herceg vára ősbemutatója után ezt nyilatkozza: „A misztériumjátékot 1911 márciusától szeptemberig zenésítettem meg. (…) Az akkori viszonyok nem voltak alkalmasak arra, hogy művemet előadhassam, úgyhogy csak A fából faragott királyfi színrekerülése után mutattam be Bánffy Miklós grófnak és Tango karmesternek. Nagy hálával tartozom nekik, hogy fáradságot nem kímélve ilyen elsőrangú előadásban hozták színre.” (Magyar Színpad, 1918. május 24.)

A „3B” Bartók Béla, Balázs Béla és gróf Bánffy Miklós alkotó együttműködése ma is bizonyságul szolgálhat arra, hogy a művészeti alkotások megítélésében korántsem jelent megbízható igazodási pontot a közízlés aktuális állapota, és hogy legalább akkora tett felismerni és helyzetbe hozni meg nem értett zseniket, mint létrehozni magát a zseniális művet.

Gróf Bánffy Miklós az Operaház intendánsaként képes volt felismerni a radikálisan újban, a szokatlanban is az egyetemes érvényűt, és a fősodorral, sőt, saját művészeivel szemben is vállalta a bemutatás kockázatát, olyannyira azonosulva a művekkel, hogy alkotótársul is szegődött Bartók és Balázs mellé.

Ez a tette pedig szépírói munkássága, a Trianon utáni soproni népszavazást kijáró külpolitikai zsenije és az erdélyi magyarságért vállalt megannyi áldozata mellett végérvényesen beírta nevét a magyar kultúrtörténet nagyjainak panteonjába.

A cikk a Carola Egyesület támogatásával készült.