Gyümölcslekvárral is evangelizálnak – a kismarosi apácák szörpjeiben, lekvárjaiban az ima az „adalékanyag”

Bármilyen furcsának tűnik is, a szerzetesközösség tagjai már 1971-ben megérkeztek Kismarosra. Igaz, akkor még hivatalosan csak magánemberekként, hiszen a kommunista rendszer évtizedekkel korábban megtiltotta a legtöbb szerzetesrend működését. Az első telket azért vásárolták, hogy Tímár Ágnes nővér, a közösség akkori elöljárója ott regenerálódhasson. A hitéért meghurcolt nővért ugyanis a rezsim többször börtönbe zárta, végleg csak 1969-ben szabadult ki a rácsok mögül megtörten, fáradtan – szüksége volt tehát egy csöndes helyre. „Ágnes nővér egy faházban pihente ki a börtönéveket, amely, íme, még ma is áll” – mutatja Horváth Olga apátnő az építményt, amint az új gyümölcsfeldolgozó üzem felé sétálunk.

Elárulja: bár a falu mindig sejtette, hogy fent a hegyen „van valami”, soha nem jelentették fel a titokban működő rendet.

Az első kőház 1982 és 1984 között épült a telken, ahol már lelkigyakorlatra érkező fiatalokat, csoportokat is fogadni tudtak, természetesen továbbra is titokban. Ekkorra tehető a lekvárfőzés kezdete is, az édes finomságokkal kínálták meg a vendégeket. A nővérek tevékenysége az önfenntartásukat is segítette, hiszen olcsóbb volt a lekvárt megfőzni, mint a boltban megvásárolni. Kismaros és környéke egyébként is gazdag bogyós gyümölcsökben, kiváló ehhez a termőföld.

Ahogy nőtt a lelki feltöltődésre érkezők száma, úgy kellett mindig egy kicsit gazdagítani a kínálatot, valamint ezzel párhuzamosan több gyümölcsöt feldolgozni. Több mint tíz évig ment ez így. Az 1989-es fordulatot követően az állam újra engedélyezte a szerzetesi életet, ám monostor híján a nővéreknek még nem volt lehetősége arra, hogy egy helyen szolgálják Istent, ezért továbbra is kettesével, hármasával éltek albérleti lakásokban Komlón, Szegeden, Miskolcon és a fővárosban. A kismarosi monostor tíz éven át épült, jobbára külföldi szerzetesközösségek adományaiból. Ahogy egy-egy szárnyat átadtak, úgy tudott egyre több nővér összeköltözni.

Támogatják a helyi termelőket

Egy alkalommal ribizliért indultak az egyik környékbeli gazdához, arra készülve, hogy a korábbiakhoz hasonlóan két mázsát szereznek be a piros gyümölcsből, meséli az apátnő. Amikor azonban a címre érkeztek, a termelőcsalád könyörgőre fogta, vegyék meg a nővérek az összes termésüket, mert nem tudják eladni.

A termelőket csapás is érte: beszakadt a házuk teteje, mindenképp pénzre volt szükségük a kijavításához. A nővérek úgy döntöttek, hogy a szociális szempontok előbbre valók minden másnál, és megvásárolták az összes gyümölcsöt.

„Kis túlzással évekig ettük utána a lekvárt” – neveti el magát Olgi nővér, felidézve az esetet. Mindezt Istentől jövő hívásként élték meg, és attól kezdve úgy tekintettek a gyümölcsök feldolgozására, mint olyan tevékenységre, amellyel támogatni tudják a gazdákat, illetve mint kiegészítő bevételi forrás lehetőségére.

A ciszterci nővérek azóta is szolidárisak a környék kistermelőihez, felvásárolják a gyümölcseiket, feldolgozzák, és megpróbálják eladni. Zita nővér azt is elmondja: régen, amikor nem tudták értékesíteni a gyümölcsöt, többen kivágták a málnatőkéiket, sokan azonban azt mondták: ha a nővérek megveszik tőlük a málnát, újratelepítik a korábban kivágott ültetvényüket. Hogy racionalizálják a készítés helyét és módját, a rend tíz évig próbált forráshoz jutni, ám a kiírások nem tették lehetővé, hogy pályázzanak, mert egyházi szervezetek csak abban az esetben indulhatnak ilyen jellegű pályázatokon, ha gazdasági tevékenységet folytatnak. A kismarosi nővérek viszont nem szeretnének kizárólag a befőzéssel foglalkozni. Meg akarnak maradni szerzetesnek, akik a saját kezük munkájából élnek ugyan, de nem azért, hogy versenyszellemben egyre több lekvárt és szörpöt készítsenek. „Úgy nem is tudnánk szerzetesi életet élni, hiszen a gazdasági szempontok felemésztenék az életünket” – szögezi le Olgi nővér.

Alapítójuk, Szent Benedek regulája azt „kéri” tőlük, hogy saját kezük munkájából éljenek meg. Ennek fényében annyi lekvárt, szörpöt, teát, mézet készítenek, amennyire képesek, nem vállalják túl magukat, mert az a létformájuk rovására menne.

A fejlesztés viszont nem várhatott tovább, szerencsére az állam a nővérek segítségére sietett. A közelmúltban átadták a monostor területén az új gyümölcsfeldolgozó üzemet, amelynek alapkövét 2018-ban rakták le. Az állam 350 millió forintos támogatást nyújtott az üzem felépítéséhez és a monostori felújításokhoz.

Transzcendens: tiszta lekvár

A még „új szagú” üzemben visszaköszön Szent Benedek szellemisége, a falon ugyanis a bencések mottója, az Ora et labora! (Imádkozzál és dolgozzál!) felirat fogad. Egy másik táblán Szent Bernát megállapítása gondolkodtat el: „Nem vész el az a munka, amely az Örökkévalóban gyökerezik”.

Kép

Kép: Velkei Tamás

Ilyen környezetben nem meglepő, ha a munka során a transzcendencia is megjelenik. „Az egyik és legfontosabb, ami belőlünk jön, ahogyan a munkára tekintünk. Szem kell hozzá, hogy észrevegyünk valami jót, márpedig a szép gyümölcsben észre lehet venni, hogy nem magától szép. A termékünkben nincsenek adalékanyagok, aki megkóstolja, mégis finomnak találja, s valahogy összekapcsolhatja velünk és a hittel, hiszen ami szép, jó és igaz, az az Isten maga” – mondja az apátnő. „Azt szoktuk mondani, szeretnénk a termékeinkkel evangelizálni. A címkéken található címerünk, a ciszterci ruhában üstöt keverő nővér jelképezi a kezdetet, egyben a vásárló azon is elgondolkodhat, kik és hogyan készítik a lekvárt” – teszi hozzá Olgi nővér.

Rávilágít arra is: a mai világ annyira messze van már a transzcendenstől, hogy a természetben megmutatkozó „Isten-nyomokat” emberközelbe hozni csak természetes természetfölöttivel lehet. Ez maga a tiszta lekvár. S hogy miért?

Mert a termék imából is születik, ima kíséri, s a nővérek boldogok attól, hogy kezük munkája nyomán az emberek finomat fogyaszthatnak.

A lélekemelkedésből, ami a nővéreket jellemzi, a vásárló is megtapasztalhat valamit. Zita nővér ehhez kapcsolódva elmondja: volt olyan vásárló, aki találkozott a termékükkel, és elhatározta, hogy ellátogat Kismarosra, mert meg akarta ismerni azokat, akik a finomságokat készítik. „Hisszük, hogy nemcsak a szavainkkal, hanem a létünkkel is lehet valahogy Istenről beszélni. Így eljuthat a vásárlók lelkébe, hogy van Isten, van örök élet, van szeretet, érdemes hinni benne. Azaz közvetett módon, de a lekvárjainkkal végül mégiscsak Istenről »beszélünk«, ami nagyon lelkesít minket” – hangsúlyozza Zita nővér. Az apátnő hozzáfűzi: az imába úgy vonják be a fogyasztókat, hogy nem is tudnak róla. „Lehet, hogy odaát majd egymásra köszönünk, mert a vásárló felismeri, hogy egyszer ott valami történt, valaki jól imádkozott érte” – foglalja össze a reményeiket.

Az Úr jutalmazza őket

A nővérek által csak „Kisborinak” becézett Bori nővér felelős a termelésért, aki a költséghatékonyságról szólva elárulja, igyekeznek a környéken maradni, ha gyümölcsöt vásárolnak, legfeljebb 40 kilométeres körzetet járnak be, hiszen gondolniuk kell a szállítási költségekre is. Ezért elsősorban Kosd, Szob, Vámosmikola, Verőce, Nézsa, Nagymaros, Kismaros vagy Vác gazdáitól szerzik be a befőznivalót.

Kisboritól megtudom: a bevételüket a hitéletre fordítják, nem egyéb vállalkozásba fektetik. A 14 nővérből öten nyugdíjasok, a többiek fizetése pedig csekély, a minimálbérhez közelít, amiből nem tudnak mindent fenntartani, ami a megélhetésükhöz szükséges. „A keresztény ember általában nem a gazdagságáról ismerszik meg, hiszen a bevételeiből továbbad, nem a pénznek, inkább másnak él. Ezért sem szeretnénk a lelkigyakorlatra érkezőktől magas hozzájárulást kérni. Így viszont marad egy költséghányad, amit a nővéreknek kell előteremteni” – világít rá az apátnő.

A monasztikus szerzeteseknek, mint amilyenek a ciszterci nővérek, valóságos a szegénységük. Hogy mégis miért vállalják a szerzetesi életet?

„Megfizethetetlen, ha valakinek az üdvösségéért imádkozom, s azt mondom, ez a legtöbb, amit adni tudunk. Igaz, nem látványos, nem jutalmazza senki, »csak« az Úr, de az nekünk elég” – fogalmazza meg a szerzetesi lét lényegét Olgi nővér.

Visszatérve a befőzésre: az olvasó most joggal kérdezheti, ha ez a helyzet, miből képesek a nővérek felvásárolni a környék gazdáitól a gyümölcsöt? Eleinte a saját megtakarított pénzüket fektették be, s amióta képesek többet termelni, a hasznot forgatják vissza. „Dolgozni és a minőséget biztosítani már tudjuk, az értékesítést azonban még tanulnunk kell” – nevezi meg az utolsó, még fejlesztendő területet Zita nővér.

Kép

Kép: Velkei Tamás

A lekvár- és szörpfőzésből azonban mindenki kiveszi a részét: előfordul, hogy tízen is az üzemben dolgoznak. Kisbori nővér ismeri az összes gép működését, és akad, aki a könyvelést vagy az érzékszervi vizsgálatokat végzi, más pedig raktáros. A két legidősebb nővér a címkézésben, a teacsomagolásban segített még nem is olyan rég.

Mindenki igényli a nagy választékot

A nővérek szeretik a sokféleséget, az új ízeket, tudom meg Zita nővértől. Ezért (is) nagy a választék, mutatja a monostorban kialakított kis boltban a valóban gazdag kínálatot. Egy-egy gyümölcs nagyon sok lehetőséget rejt magában, így rengeteg variáció kínálkozik azáltal, hogy a különféle ízű gyümölcsök arányos keverésével új ízvilág jön létre az új termékben. Idén például a cseresznye–meggy kombináció (hozzáadott cukor nélkül) az újdonság.

„Korábban gondolkodtunk, hogy leszűkítsük a kínálatot öt-hat ízre, de ez nekünk nem megy” – neveti el magát Zita nővér.

Kisbori nővér arra is rávilágít: a vásárlók szeretik a folytonos megújulást, rácsodálkoznak az új ízekre, és azonnal ki is próbálják azokat. Olgi nővér szerint változnak az emberek, a vásárlók ma már nem szeretik egy-két hétig ugyanazt fogyasztani, mindig mást keresnek, ezért egyre kisebb üvegekbe töltik a lekvárokat.

A kor kihívásaira reagálva van már olyan termékük is, amiben nincs hozzáadott cukor, ezeket eltérő, sárga címkével hozzák forgalomba, míg a cukorral készült termékeik címkéje kék. Készítenek olyan lekvárokat is, amelyeknek viszonylag olcsóbb gyümölcs az alapanyaga, így rentábilisabb. Ezeket a termékeket (mint például a fűszeres alma-birsalma lekvárt) a nővérek úgy nevezik, hogy „szociális”, ami nem azt jelenti, hogy gyengébb a minősége, inkább a hozzáállást jelzi, a nővéreknek ugyanis nagy vágya, hogy mindenkihez, a nehezebb anyagi helyzetben lévő családokhoz is eljussanak a lekvárjaik.

A kismarosi ciszterci apácák termékeit számos üzletben beszerezhetik a vásárlók a fővárosban és vidéken is. A sokféleség egyben különleges szervezőkészséget is igényel a kismarosi apácáktól. Zita nővér felhívja a figyelmem: sok gyümölcs egyidőben érik, ezért annak érdekében, hogy mindet fel tudják dolgozni, s ne kelljen lemondani semelyikről, elteszik azokat gyümölcsvelőnek ötliteres üvegekbe, és később dolgozzák fel, amikor már nincs dömping. Így mindig képesek friss lekvárt előállítani, akár év közben is.

Kérdésemre a nővérek azt is elárulják: a receptek hitelesek, az apácák rokonságából erednek. Amikor az alaprecepteket összeírták, közös gondolkodás kezdődött, hogy milyen alkotóelemeken változtassanak. Többféle verziót is elkészítenek egy-egy termékből, amit mindannyian megkóstolnak, osztályoznak, kinek melyik tetszik a legjobban. Nekünk a szőlőlekvár. Igazi unikum!