„Ha ráébredünk arra, hogy mi vagyunk a gladiátorok, akiket az arénába csaltak, meg is tagadhatjuk a harcot”

„Elérkezett a nap, amelyre együtt vártunk. Megcsináltuk. Ma elértük a kampány célját” – amikor Ágoston apukája a napokban megosztotta Facebook-oldalán a jó hírt, egyszerre lélegzett fel az ország: megtettük, ami tőlünk telt. Egy kisbaba gyógyulásának reménye nemzeti minimum lett a magyarok számára, az eltérő világnézeteket félretéve, a különbségeket áthidalva, egymást támogatva, bíztatva egy emberként állt egy jó ügy mögé Magyarország.  

Ágoston esete jól példázza, mi mindenre lennénk képesek, ha az erőforrásainkat pusztítás helyett építésre használnánk.

 Reménykeltő pillanat ez mindannyiunk számára, különösen most, hogy ilyen nehéz év áll előttünk. Nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy választási évben drasztikusan megnő a személyeskedő, sértő tartalmak aránya a közösségi médiában, és az álhírek és félinformációk is gyorsabban terjednek. Az uniós országokban végzett összehasonlító elemzések alapján pedig az is megállapítható, hogy minél közelebb van a választás időpontja, annál többen élnek ellenségképző, félelemkeltő narratívákkal – politikai oldaltól függetlenül. 

Egy gonosz komment olyan, mint a vírus

Szakértők szerint a közösségi média hatékonyabbá teszi a gyűlöletkeltő tartalmak és a bántó megjegyzések terjedését, ezzel tovább mélyítve az emberek közötti árkokat. Lynne Tirrell A Connecticuti Egyetem filozófia professzora dolgozta ki azt a modellt, amely a vírusátadáshoz hasonlítja a toxikus hozzászólások terjedésének mechanizmusát. A modell figyelembe veszi az átadás módját, az emberek érzékenységét a mérgező viselkedésre, valamint a dózis és a pusztítás mértékét is. Demon Centola szociológus úgy véli, amikor szembe találjuk magunkat egy viselkedési formával, egyben döntési helyzetbe is kerülünk: elfogadjuk vagy helytelenítjük, amit tapasztalunk? 

A döntés azonban nem magától értetődő, hanem egy összetett és érzelmekkel teli folyamat eredménye, amiben gyakran támaszkodunk a környezetünk reakcióira. Hogyan reagál a többi ember? Ők mit tartanak elfogadhatónak, követendőnek? 

Tudjuk, hogy a közösségi média jutalmazza az agresszív megnyilvánulásokat, a felháborodást az egyszerű információcserével, kompromisszumkereséssel szemben. Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy még egy olyan sértő és trágár hozzászólás is milyen sok lájkot tud hozni, aminek semmilyen valóságtartalma nincs, az internetes közösség ennek ellenére pozitív megerősítésben részesíti a kommentelőt. Ahogy Johnatan Haidt és Tobias Rose-Stockwell fogalmazott A közösségi háló sötét pszichológiája című tanulmányában: a social média a kommunikációt nyilvános gladiátorküzdelemmé változtatja, és a felhasználókat arra ösztönzi, hogy a közönségnek produkálják magukat, hiszen az emberek „vért és konfliktust” szeretnének ma is látni, éppen úgy, ahogy régen a Colosseumban. Gondoljunk például a pattogatott kukoricás gifekre és az „én csak hozzászólásokat olvasni jöttem” mémekre, amelyek rendszeresen felbukkannak egy-egy élesebb kommentháborúban. 

A kutatók szerint ez azért is jó hasonlat, mert „ha ráébredünk arra, hogy mi vagyunk a gladiátorok, akiket becsaltak az arénába, akkor meg is tagadhatjuk a küzdelmet.” 

A kedvesség is lehet ragályos 

Ágoston példája megmutatta, hogy nincs minden veszve, képesek vagyunk egymásra találni egy nagyobb jó érdekében, és bizony a kedvesség, a pozitív hozzáállás is lehet „ragályos” – ahogy a Képmásban bemutatott élettörténetek is bizonyítják. 

A különbségek áthidalásához még csak nem is kell feláldozzuk saját értékeinket, vagy elfogadnunk egy másik ember helytelen viselkedését. A hídépítés sokkal inkább arról szól, hogy nem dehumanizálom a másikat, csak azért, mert nem értek vele egyet, és senkit nem tekintek kevésbé méltónak az életre azért, mert másképp látja a világot. 

Ennek alapfeltétele, hogy meglássam azt, hogy a másik személynek vagy csoportnak is megvannak a maga értékei, szükségletei. Ha ez sikerül, akkor az áthidalás célja már nem a „térítés” és meggyőzés, hanem a megértés lesz.

 Ehhez „intellektuális alázatra” van szükség, vagyis annak beismerésére, hogy nem tudhatjuk mindenre a választ, nem lehet mindig mindenben igazunk, és nem csak a mi véleményünk számít. 

A hídépítéshez nem kell mindig elsöprő változásokban gondolkodni, sokszor az is elég, ha kis lépésekben, fokozatosan közeledünk egymás felé. Maradjunk kíváncsiak a másik életére, örömeire és küzdelmeire! Minden híd – legyen az bármilyen kicsi is – megerősíti a társadalom szövetét egy olyan korszakban, melyben a közösségek felaprózódásának fenyegetését mindenkinek érdemes komolyan venni.

Az egész világon láthatjuk, hogyan bomlanak fel azok a csoportok, amelyekben a tisztelet és a jóindulat háttérbe szorul. Lesz, akinek a szekértábor logika és a gyalázkodás rövid távon örömet okoz majd és sikereket fog hozni, de a szétforgácsolódás hosszú távon az egész nemzetet meggyengíti. Ezért jut fontos szerep azoknak a hídépítőknek, akik felismerik, hogy az egymással való kapcsolat megőrzése és a párbeszéd fontosabb néhány lájk bezsebelésénél. 

Mert az igazi győzelem nem az, ha sikerül egy másik ember fölé kerekedni, hanem ha képesek vagyunk egymásért küzdeni, közösen elérni valamit.  

Amikor úgy érezzük, hogy túl hangosan szólnak a megosztó, bántó szavak, érdemes arra gondolnunk, hogy mindig van választásunk, dönthetünk úgyis, hogy nem hagyjuk magunkat „becsalni az arénába”. És ha elég sokan választjuk ezt az utat, valódi változást érhetünk el, élhetőbb világot hagyva a gyerekeinkre, unokáinkra.  

A hídépítés nemcsak társadalmi feladat, hanem keresztény küldetés is. "Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek."

Májusban a hónap témája: hídépítők.