Továbbgondolt Odüsszeusz, zanzibári József és a Radnóti-imitátor

A szépirodalom mindig szigorúan jelen idejű, a mindenkori olvasóhoz szól, és van aktuális mondanivalója. Azt is mondhatnánk, hogy a mindenkori társadalom tükre. Ugyanakkor paradox módon soha nemcsak a jelenkoron alapszik, hanem irodalmi, történeti hagyományokra épül, mintegy folytonosságot és örök kapcsot képezve letűnt korok és eljövendő idők nagy alkotásai között.

Ha csak a magyar irodalomra gondolunk, akkor is gyakran botlunk intertextualitásokba, parafrázisba, allúzióba, a modernizmussal egyidejűleg pedig egyre népszerűbbé vált a klasszikusok feltámasztása, újjáélesztése. Egy hasonlattal élve, olyan ez, mint amikor az ókorban egy-egy papirusz palimpszesztté vált: elegendő üres papirusz hiányában gondosan lekaparták az ott szereplő szövegeket, hogy helyébe újakat lehessen írni, és kutatók, tudósok csupán évszázadok múltán vették észre, hogy a fennmaradt szöveg mögött hajdanán egy másik mű is meglapult. 

Így tesznek a modern, a kortárs szerzők is: az örök klasszikusokat újraolvasva az eredeti szöveg mögé éreznek egy eddig még meg nem született művet.

Márai Sándor: Béke Ithakában

„A halál, mellyel az istenek megáldották és megverték az embereket, nagy ajándék is: feszültséget ad az életnek…”

Márai Sándor hangja összetéveszthetetlen egyediséget mutat, ugyanakkor pontosan tudjuk róla, milyen nagy imitátor volt – gondoljunk csak a Szindbád hazamegy című kisregényére, amelyben Krúdy Gyula életművét eleveníti fel, megpróbálva betölteni azt az űrt, amelyet a nagy prózaíró maga után hagyott.

Annak ellenére, hogy Krúdy mind korban, mind stílusban közel állt a szerzőhöz, Márainak sokkal távolabbi korszakok felelevenítése sem jelentett gondot. A Béke Ithakában például a homéroszi eposzt, az Odüsszeiát kívánja folytatni. Bár az eposz az utolsó énekkel, a békekötés jelenetével látszólag lezárul, Márai mégis maga mondja, hogy „Az emberiség öntudata soha nem fogadta el az Odysseia idillikus befejezését. A XXIV. ének, a békekötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenvedélyes mesét. Az olvasó – minden korban – érezte, hogy Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idilljében. A Költő – vagy a költők – szándéka érzékelhető: Ulyssesnek még egy új utakat jósol az eposz.”

Márai tehát azt az idillt számolja fel, amely az eposz végével egyidejűleg születne meg. Mindezt három különböző hangot megszólaltatva teszi – Penelopé, Télemkhos és Télogonos hangján. Ez a három elbeszélő – Odüsszeusz felesége és két fia – a legfontosabb emberek a hős hajós életében, akik a bolyongás idején vágyják, hogy a hős visszatérjen, vagy titkon arról álmodoznak, hogy (újra) megismerik azt az ember, akit az idő elvett tőlük.

Mind Penelopé, mind Télemakhos és Télogonos hosszú éveken át építgeti magában azt a férj- és apaképet, amelyet viszont szeretnének látni a visszatérő harcosban. 

Az újbóli találkozás, az isteni és emberi sorsok végzetes egymásba fonódása azonban pont ezeket az ikonokat zúzza porrá, tragédiává formálva az eposzi idillt. A repetitív lezárás pedig csak ezt a tragikumot erősíti, hiszen a hős számára legfontosabb személyek mind így zárják le elbeszéléseiket: „De a valóságban nem tudhatom, hogy milyen volt.” Visszafordíthatatlanná téve az eltávolodást, az egymástól való elfejlődést.

Abdulrazak Gurnah: Paradicsom

„–A szépség legbelül rejtőzik, a lélekben – szónokolta Khalil. – Nem csak a felszínen.”

Az ószövetségi József története nem csak a bibliai hagyományban él – bár kissé más formában, de –, a Koránban is megtalálni ezt a történetet, amelyet a világon szinte mindenki ismer. Nem véletlen, hogy az idők során François Pascal Gerardtól kezdve Thomas Mannon át Andrew Lloyd Webberig már számtalan művész megfestette, újraírta vagy megénekelte ezt a történetet.

Az egyik legújabb parafrázis a friss Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah tollából született, aki a Paradicsom című posztkoloniális regényében írta újra József, egészen pontosan Yusuf történetét. A cselekmény mögött egy komplex bibliai motivikus háló húzódik meg, ugyanis Yusuf útját megismerve az olvasó egyszerre fedezheti fel benne a paradicsomi állapot utáni hajszát, majd a végső kiűzetést és káini vétket, ugyanakkor felsejlik az álomlátó, bölcs József rabszolgasága, felemelkedése és megkísértése is.

Mindez a XX. század eleji Afrikában játszódik egy gyarmatosított területen, ahol a nép belső viszályai és az európai fölény egyszerre mérgezi a társadalmat. Egy ilyen közegben követhetjük végig Yusuf férfivá válásának történetét, akit szülei kénytelenek rabszolgasorba bocsátani. 

Egy néhol meseszerű, néhol kíméletlen beavatástörténetnek lehetünk tanúi egy etnikailag rendkívül színes közegben. 

Akárcsak egy népmesében, itt is megjelennek a jóságos segítők, a gonosz útonállók, amulettek és talizmánok, jótevők és köpönyegforgatók – mindezek váltakozva követik egymást Yusuf útja során, egyszerre megidézve paradicsomi és pokolbéli állapotokat.

Kemény István: Lovag Dulcinea

„Nem vagyok női Don Quijote

Nem a női Don Quijote vagyok

Én Lovag Dulcinea vagyok.”

E három sorban összesűrűsödik Kemény István különös erejű könyvének lényege: önazonosság, mítosz és újramesélés. A Lovag Dulcinea nem egyszerűen átirat, hanem Cervantes klasszikusának posztmodern, XXI. századi párbeszéde. A közismert pikareszk regényben Cervantes megálmodta Don Quijote képzelt szerelmét, Kemény István pedig megfestette róla a már felskiccelt vázlatot – mindezt egy műfajváltással és néhány XXI. századi eszközzel. Ez a kötet úgy hajol meg az irodalmi hagyomány előtt, hogy közben új értelmezési horizontokat nyit.

Kemény bravúros műfajváltással dolgozik: prózavers, filmszerű szerkesztés, hangváltások – mintha forgatókönyvet olvasnánk egy nagy sikerű, folytatásért kiáltó belső filmhez, amelynek főszereplője egy idealizált múzsa helyett maga Dulcinea, aki most már nem álomkép, hanem cselekvő, szuverén alak. 

A nő, aki nem a lovag álma, hanem maga a lovag.

Ugyanakkor Dulcinea sem jöhetne létre egy délceg krónikás – Kemény István – nélkül, aki legújabb kötetével saját magát sodorja „a költészet peremére”. A Lovag Dulcinea nemcsak arra hivatott, hogy megírja egy XVII. századi képzelt hősnő forgatókönyvszerű krónikáját, hanem egyidejűleg reflektál a jelenkori társadalomra, A demencia társadalma című hosszúversével egyszersmind megkoronázva ezt a versfolyamot.

Radu Vancu: Kaddis Radnóti Miklósért

„Arra gondoltam hogy végignézted ahogy testem // lassan kipárolog a füzetből Kipárolog a versekből És kissé // különös volt hogy verseim akkor váltak láthatóvá ha testem már // elpárolgott belőlük”

Gyakran sopánkodunk, hogy irodalmi panteonunk ékességei olyan korán itthagyták a földi létet, félbeszakítva ezzel munkásságukat is. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett volna a Petőfi-életmű, ha nem a harctéren vész oda a költő, hanem az öregkor szólítja el az ágyból, párnák közül. Hasonlóképp József Attila, Szerb Antal vagy éppen Radnóti Miklós életútja. 

Tragikus haláluk nemcsak egy-egy lánglelkű géniusz elveszítésének a gyászát hordozza magában, hanem az elszalasztott, meg nem született életműdarabkák tragikumát is.

De mi lenne, hogyha egy költő beszélhetne hozzánk a túlvilágról? Erre tesz kísérletet a kortárs román líra egyik legmerészebb alakja, Radu Vancu, akinek legújabb kötete már magyar nyelven is olvasható André Ferenc kiváló fordításában.

Radu Vancu kötete – a Kaddis Radnóti Miklósért – valahol ott kezdődik el, ahol a Bori notesz félbeszakad, de a szabályos Radnóti-féle hexameterek helyett egy sokkal szabadabb, személyesebb hang szólal meg, bensőséges monológot intézve Gyarmati Fanni irányába; ezáltal nem csupán transzcendentális távlatokba emelve a hitvesi lírát, hanem emléket állítva Gyarmati Fanni síron túli hűségének is. Mindeközben két lírai én váltakozik a kötet egésze során: egy a Radnótit imitáló hang, aki a tömegsírból intézi hozzánk verseit, és egy, a szerzőt imitáló lírai hang, aki ars poétikusan az írás mikéntjéről, a körülményekről, a költő és költő közötti kapcsolatról beszél.