Tánc a lélekkel Auschwitzban – Edith Eva Eger története

„Örülök, hogy van eszed, mert csinos, az nem vagy!”

Edith 1927. szeptember 29-én látta meg a napvilágot Kassán. Gyermekkori emlékei röpke pillanatokból állnak: édesapja, Elefánt Lajos közismert szabóként dolgozott a városban, műhelye két aranyéremmel büszkélkedhetett. Két testvére mellett sokszor érezte magát feleslegesnek, hiszen Klára tehetséges hegedűművészként, Magda pedig zongoristaként és játékos humorával varázsolta el a családot. Ezzel szemben Dicuka – ahogy otthon hívták – nem játszott hangszeren, illetve egy elrontott orvosi beavatkozás miatt hároméves korában kancsalítani kezdett, ezért mindig leszegett fejjel ment ki az utcára.

Édesanyja, aki értelmiségi nevelést kapott, sokszor elvitte lányát operába és koncertekre, folyamatosan taníttatta. Ennek köszönhetően Edith már gyermekként felnőtteknek szóló könyvekből olvasott fel anyukájának. Kapcsolatuk azonban nem volt zökkenőmentes. Többször kapta meg azt a kritikával egybeszőtt dicséretet, miszerint „örülök, hogy van eszed, mert csinos az nem vagy!”.

Egyedül az iskola utáni balettórákon érezhette magát szabadnak, ahol minden egyes mozdulat a vagyok érzését keltette benne.

Az előítéletekkel szemben a szerelem fényében

„Úgy nőttem fel, hogy belül elfogadtam az alsóbbrendűség érzését és a hitet abban, hogy biztonságosabb nem bevallani, hogy zsidó vagyok; hogy veszélytelenebb, ha beleolvadok, elvegyülök és sohasem tűnök ki.”

1938-ban Horthy kormányzó előtt táncolt egy ünnepségen annak tiszteletére, hogy Kassát ismét Magyarországhoz csatolták. 1939-ben azonban a társadalomban egyre nagyobb teret nyert a nyilasok által szorgalmazott faji megkülönböztetés: kilakoltatták Edithet és családját, testvérét, Magdát az utcán leköpték, kijárási tilalmat rendeltek el a zsidóknak. Dicu ezeket tudatosan figyelmen kívül hagyta, és a táncban meg a gimnasztikában keresett menedéket. A szabadidejében egy könyvklub tagjaként gyűlésekre járt. Ebben az időszakban találkozott első szerelmével.

„A könyvklubban van egy Erik nevű fiú, aki egyik nap észrevesz engem. Látom, hogy figyelmesen néz minden alkalommal, amikor én beszélek.” Kapcsolatuk hamar mély vonzalommá vált, bár akkor még egyikük sem sejtette, hogy egymás fényforrásaivá válnak majd a nehéz időkben.

1943-ban a nyár egyik napján a szerelmespár egy folyó mellett töltötte a napját, ahol Erik lefotózta Edithet fürdőruhában, ahogy a füvön spárgázik.

Mire hazaértek, édesapját elszállították a nyilasok egy kényszermunkatáborba, ahonnan csak nyolc hónappal később szabadult.

1944-ben szembe kellett néznie azokkal az előítéletekkel, amelyek összetörték a jövőjéről alkotott képét: ekkor már az olimpiai csapathoz tartozott, méghozzá az egyik legerősebb versenyzőként. A felkészülés időszakában az egyik edzésen az oktatója félrehívta őt. Származása miatt el kellett távolítani a csapatból, így nem juthatott ki az olimpiára.

Az elhurcolás

„Sötétben érkeznek. Ököllel verik az ajtót, ordítanak. […] A katonák berontanak a hálószobába, és közlik velünk, hogy elvisznek minket az otthonunkból, máshová telepítenek át.” Ezen az éjjelen Edith élete örökre megváltozott, és kezdetét vette a harc az életben maradásért.

A Jakab téglagyárba hurcolták őket, ahonnan néhány nappal később teherszállító vonatokkal megérkeztek Auschwitzba. Az egyik vagonban látta utoljára Eriket, akinek a búcsúmondata Edith mantrájává vált:

„Soha nem felejtem el a szemedet. Soha nem felejtem el a kezeidet.”

 A haláltáborok foglyai

„Ha a teljes életemet belesűríteném egy pillanatba, egyetlen állóképbe, ez a következő lenne: három nő sötét színű gyapjúkabátban, egymásba karolva áll egy kopár udvaron. Kimerültek. Cipőjüket por lepi be. Egy hosszú sorban állnak. Ez a három nő: anyám, a nővérem, Magda és én. Ez az utolsó pillanatunk, amit egymás társaságában töltünk.”

Kép

Az auschwitzi haláltábor – Kép: Pixabay

Auschwitzba érkezésük napján sorokba rendezték a foglyokat. Ekkor látta először a Halál Angyalát, vagyis dr. Josef Mengelét. Látszólag véletlenszerűen küldték az áldozatokat jobbra vagy balra, csak később derült ki, hogy minden 14 év alatti és 40 év feletti személy a gázkamrák áldozataivá vált. Közöttük volt Edith édesanyja is. Egy kápótól érdeklődtek arról, mikor láthatják legközelebb az anyjukat, mire a tiszt a kéményre mutatott; „Ott ég az anyád!”. Ekkor Magda megölelte őt, és azt mondta: „a lélek sosem hal meg”.

„Miután a hajunkat leborotválták és meztelenre vetkőztettek, Magda felém fordult, és azt kérdezte: »Hogy nézek ki?« Ő nagyon csinos lány volt. És akkor én dönthettem, hogy arról beszélek neki, mi veszett el, vagy arról, mi van még meg mindig, és akkor azt mondtam: »Magda, gyönyörű szemeid vannak, de eddig sosem láttam, mert a hajad mindig eltakarta őket.«”

Auschwitzban gyorsan megtanulták az életben maradásért folytatott küzdelmek szabályait. Hajnali négykor keltek, az egész napos megterhelő munka végeztével zuhanyozniuk kellett.

Sosem tudhatták, hogy víz vagy gáz vár rájuk.

Mengele irodájában

Egyik mosakodás után Mengele behívatta Edithet az irodájába. Az első auschwitzi nap folyamán ugyanis mély benyomást keltett a Halál Angyalában, amikor egy vekni kenyérért eltáncolta neki a Kék Duna keringőt, így mocskos tervek forogtak a fejében a lánnyal kapcsolatban. „Itt vagyok meztelenül anyám gyilkosával, de őt soha nem tudja elvenni tőlem. Amikor már elég közel vagyok hozzá, hogy megérinthessen az ujjaival, amelyekről elhatároztam, hogy nem fogom érezni őket, a másik szobában megcsörren egy telefon. Hátra hőköl. Visszagombolja a kabátját.” Egyetlen telefonhívásnak köszönhette azt, hogy nem vált nemi erőszak áldozatává.

Haldokló test, erős lélek

Fogsága alatt nemcsak Auschwitzban raboskodott. Magdával együtt megjárta Mauthausent, a halálmenettel eljutott más koncentrációs táborokba is. Fogsága 1945 májusáig tartott. Gunskirchenben amerikai katonák felszabadították a munkatábort, ezzel megmentették a még életben maradt személyeket.

Ekkor Edith már annyira rossz állapotban volt, hogy a halottak között feküdt, de a lelke még nem halt meg, hanem ismét megmentette az életét.

„Szorosan lehunyva tartom a szememet, és folytatom a táncot. […] És most érzem a kezem. Tudom, hogy az én kezem, mert a katona megérinti. Kinyitom a szememet. Látom, hogy széles, sötét keze körülfogja az ujjaimat.”

Harminckét kilósan, törött gerinccel, tífuszosan, tüdő- és mellhártyagyulladással, szinte alig élve menekült meg a munkatáborok borzalmaiból. A felszabadítók egy német családnál szállásolták el Edithet és Magdát, ahonnan két hónappal később a saját lábukon tudtak hazaindulni Kassára.

Kép

Kép: Pxhere.com

Az élet próbái

A haláltáborok borzalmai megviselték az egészségét. Bevizesedett tüdejére azt hitték, hogy tbc-s lett, így tüdőgondozóba került, ahol találkozott egy tuberkulózisos férfival, Eger Bélával. „Aznap éjjel éberen fekszem az ágyban, arra gondolok, hogy ő a felettem lévő ágyban van, és próbálom kitalálni, mivel nyűgözhetném le.” 1946-ban Edith feleségül ment Bélához. Tizenkilenc évesen teherbe esett. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy vetesse el gyermekét, mert a teste túl gyenge ahhoz, hogy kihordja. Azonban emberfeletti erejével 1947-ben életet adott első gyermekének, Marianne-nak.

Két évvel később Béla átvette nagyapja jól menő vállalkozását, amit nem sokkal később a szovjetek lefoglaltak. Béla tiltakozott ez ellen, így letartóztatták. Felesége, összeszedve minden bátorságát, az eljegyzésére kapott gyémántgyűrűvel lefizette a foglárt, ezzel kiszabadítva Bélát.

1949 októberében vagyon nélkül szöktek ki Amerikába egy jobb élet reményében.

„Az angolom 1959-re már eléggé feljavult ahhoz, hogy úgy érezzem: végre egyetemi tanulmányokba kezdhetek” – emlékszik vissza az Egyesült Államokban töltött első évtized végére. Segítségnyújtási vágyát kielégítve pszichológia szakon diplomázott, majd nem sokkal később a mesterdiplomát is megszerezte kiváló eredménnyel.

„Elengedlek!”

„Mindig két világom van. Az, amelyiket én választottam, és az, amelyet megtagadok, de az engedélyem nélkül is benyomakodik az életembe.” A pácienseivel való munka során Edith rájött arra, hogy addig nem tud igazán segíteni, amíg szembe nem néz saját múltja kísértő sötétségével. Mindennap borzalmas emlékek hullámai próbálták elmosni, miközben a túlélők bűntudatától is szenvedett. A leküzdés érdekében összeszedte minden lelkierejét és bátorságát, és 1981-ben, 54 évesen visszatért Auschwitzba.

„A mindig a bensőmben hordozott szörnyű bánat rétegein keresztül egy másik érzelem tör utat magának. Ez az olvadás első csermelye, amely a régóta fagyott hóból indul meg. […] – Elengedlek! – kiáltom annak a régi bánatnak. – Elengedlek!”

A koncentrációs táborok megváltoztatták az életét. Azóta nemcsak magáért, hanem másokért is él, és a történetével számtalan elveszett emberen segített már. 2017-ben publikálta A döntés című könyvét, amelyben megírta élete történetét és tanulságait, és 90 évesen világhírűvé vált általa.

Három gyermeke, öt unokája és hét dédunokája van – elmondása szerint ez az ő bosszúja Hitler felé.

Források:

• Edith Eva Eger: A döntés című könyv
• https://telex.hu/kult/2021/03/21/edith-eva-eger-auschwitz-balerina-poszttraumas-stressz-pszichologus-interju
• https://www.youtube.com/watch?v=eaM3XXOme1g
• https://www.youtube.com/watch?v=6vqVMig-ybI