Akár per is lehet belőle? – Szülői fényképmegosztás a közösségi oldalakon

Rövid videók is, és hangfelvételek, és aztán ezekből feliratos képek: millió és millió emlék azokról az időkről, amelyek, jól tudjuk, gyorsan tovaröppennek. Aztán ebből az ezernyi fotóból elkezdünk posztolni a közösségi oldalakon. Ahogy a kisbabánk felállt. Ahogy leült. Ahogy nézett. Ahogy mi néztük. Romlatlan idők csodás jelei ezek, amelyeket meg akarunk őrizni. A baj csak az, hogy valaki más tulajdonolja azokat a felületeket, ahol megőrizzük őket. És aztán az is baj, hogy sok ezren nézhetik meg csemetéink portréit és hangulatait. De legalábbis egykor részben gondatlanul visszaigazolt ismerőseink sokasága szemlélheti növekedésüket, változásukat.

Tud ez a szülői fényképmegosztás túlzó lenni? Talán csak az tud lenni. Ma egy gyermekről 5 éves koráig átlagosan 1500 fotó kering a közösségi oldalakon. Ez nem azt jelenti, hogy minden kicsiről, hanem azt, hogy sokakról ennél akár több is.

A brit szülők havonta körülbelül 10-15 képet osztanak meg tündéri utódaikról, akik az óvodába érkezve a ki nem érdemelt hírnévtől megittasulva alhatják délutáni álmaikat. Kiskamaszkorig a gyermekek általában élvezik a szülőknek ezt a szokását, hiszen állandó jutalmazásként élik meg a rájuk irányuló, lájkokban és hozzászólásokban mérhető, többnyire pozitív figyelmet. Pedig ekkor válik képmásuk árucikké a figyelem piacán. A kamaszkorban azonban megváltozik valami. Egy nemrégi felmérés szerint ekkor már savanyúbb számukra is a közösségi média szőlője, sőt szülője is. Azt még csak-csak elfogadják, hogy felmenőik a megörökítés céljából közölnek képeket róluk, azt azonban már rossz néven veszik, hogy ezt tulajdonképpen a társas elismerés céljából teszik. A kamaszokat már zavarja, hogy valaki nélkülük dönt a digitális megjelenéseikről. 
A sharenting (szóelegy a share = médiában megoszt, parenting = szülői nevelés kifejezésekből) azt jelenti, hogy a szülő kiskorú gyermekéről számottevő tartalmat oszt meg a gyermek számba vehető jóváhagyása nélkül.

És persze hiába volna ott a gyermek jóváhagyása, hiszen nem jogosult magáról sem dönteni, vagyis a gyermekekről való szülői tartalommegosztás jogilag is aggályos – van olyan hely, például Franciaország, ahol felnőve a gyermek perelheti érte a szülőt.

Ezért is vitatkozik össze a hazai celebnők egyik fele a másik felével. Hogy látható, felismerhető legyen-e a négy-, ötéves gyermek a családi képeken? Hogy az extrém közfigyelemnek magukat kitevő családok természetszerűleg kiterjeszthetik-e hírnévigényüket kiskorú gyermekeikre? A vélemények megoszlanak, de remélhetőleg a józan ész nem. Vagyis kitartóan tudjuk magunkat kötni ahhoz az elvhez, hogy senkiről a saját, felelős és morálisan érett, nagykorú akarata nélkül ne tegyünk lábnyomot a digitális térbe. Se büszkeségből, se pillanatnyi hevülésből. Az első és legfontosabb, ezt garantáló lépés az lehet, hogy nem minden kép készül el. Merthogy a retina és a tudat is kiváló emlék­album, olyan, amilyen senki másnak nincsen. Merthogy jó, hogy a pillanat eseménye a pillanaté marad, és nem az öröklété. És mert néha történetet mondani nagyobb teljesítmény, mint anyagtalan térben anyagtalan képeket tárolni és anyagtalan felületeken megosztani. Merthogy az elsharentált gyerekkor is valakinek a felelőssége. És nem foghatunk mindent Zuckerbergre, ugyebár… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>