Ambíciók, álmok és egy nagy család megférnek egymás mellett – interjú Sütis Mónival

– Nagyon nehezen vetted rá magad egy saját cukrászda elindítására. Néhány évvel a nyitás után hogy érzed, megérte?
– Biztosan életünk egyik legjobb döntése volt. A saját üzlet kapcsán a legnagyobb újdonságot és egyben a legnagyobb élményt az jelentette, hogy immár közvetlenül a vendégektől jött a visszajelzés, korábban ugyanis a süteményeimet árusító partnereink ritkán osztották meg velünk tapasztalataikat. Amikor megnyitottunk, a vendégek ismerősként üdvözölték a gyerekeimet, mert sokat olvastak róluk a blogomon: „Ismerünk ám benneteket, és tudunk mindent” – mondták. Holott nyilván nem tudták, milyen a privát életünk, de az élményük mégis ez volt.
A cukrászda tehát nagy öröm, most a vállalkozói lét egy következő fázisát tapasztaljuk épp: könnyebb volt elérni, hogy az emberek elismerjék, hogy jók vagyunk, mint nap mint nap fenntartani ugyanazt a minőséget, sőt még fejlődni is benne.

– A férjed nélkül talán nem sikerült volna ilyen sikereket elérned: szükség volt egy támogató családra, amelynek ő állt az élén, főleg, amikor te állandóan a konyhában voltál.
– Nélküle valóban nem jöhetett volna létre a Móni süti brand, persze az út így sem volt sétamenet, voltak benne hullámvölgyek. Átmenetileg minden kapcsolatot megtépáz, ha az egyik fél hirtelen nagyon elfoglalt lesz. Ugyan a tortakészítést kicsiben, napi három tortával kezdtem, de aztán ahogy telt az idő, már napi tizenöt tortáig meg sem álltam. Volt olyan pillanat, amikor a férjem azt kérte, hagyjam abba, mert ha ez így megy tovább, se háziasszonyként, se anyaként, se feleségként nem tudok majd működni. Közben engem csak vitt-vitt előre a hév, hiszen egyre jobban ment a vállalkozás, amiért egyre többet kellett dolgoznom, ha mindenkinek meg akartam felelni, márpedig ekkor még nemigen tudtam nemet mondani.

Ha este 11-kor hívott fel valaki, hogy holnapra kellene neki két torta, akkor nekiálltam, és megcsináltam.

Ilyenkor is jött a férjem, és feltette a kijózanító kérdést: ez normális dolog-e szerintem. Közben a válasz mégsem volt olyan egyértelmű, mert így tudtunk szert tenni egy olyan napi bevételre, ami mindaddig nem volt a családi kasszában. Engem átsegített a kevés alváson az, hogy láttam, hogy működik, van benne erő, fejlődik és megy előre, és ennek nem akartam a gátja lenni. A férjemre hárult viszont egy csomó minden a családi életben, amit azelőtt én csináltam, tehát nem volt könnyű időszak családilag, amíg meg nem született a fejemben, hogy mi lesz a megoldás. A férjemnek ráadásul azt is fel kellett dolgoznia, hogy a felesége nagyon sikeres lett, miközben ő éppen egy nagy hiányt élt meg.

– Mi hozta el a fordulatot?
– Amikor először elmentünk nyaralni azóta, hogy elkezdtem a sütést, rájöttem valamire. Tudtam, hogy ahhoz, hogy nyugodtan pihenhessek, ki kell szerveznem az összes feladatot, amit a hétköznapokban én és a férjem végeztünk. Ez a művelet majdnem kéthetes munka volt, pedig csak négy napra utaztunk el, mégis ennyibe telt, hogy mindenre megtaláljuk a megfelelő embert.

Amikor hazajöttünk, kimondtam, hogy többé nem akarok pótolhatatlan lenni a saját vállalkozásomban. Szép lassan meg is találtam minden feladatra a megfelelő embert.

Innentől már az volt a vágyam, hogy érjük el azt a szintet, hogy én csak szupervizorként legyek jelen, és a fejlesztéseket végezzem. Egy barátom mondta akkoriban, hogy két út áll előttem: csinálom, ahogy tudom, és pár év múlva megcsömörlök az egésztől, és visszatekintve ez akkor is egy szép történet lesz. A másik út, hogy megkeresem a megfelelő embereket a megfelelő posztokra, és megelégszem azzal, ha valaki az én száz százalékomnak a nyolcvan százalékát megcsinálja, és nem várom el, hogy olyan tökéletes legyen minden, mintha én csinálnám. Végül hála annak, hogy a második utat választottam, nem égtem ki.

Kép

Kép: Fényes Gábor

– Azért sütsz még mindig? 
– A macaronokat csak én készítem, mert elég komplikált a munkafolyamat. Amikor az üzemben főzzük a krémeket és sütjük a tortalapokat, a pára miatt nem tud kiszáradni a macaron. Ezért miután mindenki hazament, én alaposan kiszellőztetek, letornászom a páratartalmat a kívánatos szintre, és nekiállok a sütésnek. Egyébként jól is esik önszántamból készíteni valamit, még mindig felüdülést jelent, hogy nem huszonöt somlói torta a napi penzumom.

– Többször utaltál rá interjúkban, hogy az életedben 18 éves korod óta fontos szerepet tölt be az istenhit. Hogy tértél meg, mi hozta el a fordulatot?
– Azért választottam távoli szakközépiskolát, mert ki akartam kerülni a szüleim látómezejéből. Keszthelyre kerültem, és megvalósítottam a nagy tervemet: rövid úton lezüllöttem. Ez oda vezetett, hogy tizennyolc éves koromra beláttam, ez a nagy szabadság egyáltalán nem tett boldoggá, sőt… A szívemben nagyobb volt az ordító hiány valami iránt, mint bármikor korábban. És bár nem vallásos családból származom – vagy talán pont ezért, Isten találta el a szívemet úgy, hogy azt tudtam mondani: ez az, ez hiányzott. 18 évesen kerültem be a Hit Gyülekezetébe, amelynek azóta is tagja vagyok. Itt ismertem meg a férjemet, és a gyerekeim is úgy nőttek fel, hogy az istentiszteletre járás, a bibliai értékrend központi az életünkben. Biztos vagyok benne, hogy részben ennek köszönhető, hogy mindegyik gyerekünk ajándék az életünkben, nem szomorúságot, keserűséget okoznak, hanem örömöt. Legutóbb éppen azzal, hogy megszületett az első unokánk, Nátán Emánuel.
Az én szüleim is nagyon jó emberek, és jól is neveltek engem, ennek ellenére kamaszkoromban olyan társaságba keveredtem, ahol lezüllöttem. Én úgy tapasztaltam, hogy a nevelés csak egy tényező a sokból, és szülőként nincs sajnos az összes körülményre ráhatásunk. Nálunk sokat jelentett, hogy a gyerekek barátai is hasonló, konszolidált fiatalok voltak, akiknek nem az ivásra, a bulizásra vagy a drogozásra volt igényük. A bibliai értékrendet azért is nehéz felvállalnia egy mai fiatalnak, mert a kortársai hülyének nézhetik miatta. „Nem jössz velünk inni, nem jössz velünk bulizni? Akkor te nem is élsz” – hangzik el gyakran a fiatalok szájából.

Biztos vagyok benne, hogy kell más is a nevelésen kívül, főleg a mai világban szükség van a természetfeletti segítségére, hogy a gyerekeink normálisak legyenek.

– Több egyetemet is elvégeztél, mégsem kultúrtörténészként dolgozol például.
– Azt az iskolát pont nem fejeztem végül be. Miután a gyerekek megszülettek, megérett bennem, hogy tanulni akarok, és ez a vágy minden szeptemberben rám tört. Előbb teológus végzettséget szereztem. A képzés során tanultunk hébert és görögöt is, hozzám főleg az óhéber állt közel. Gyakran forgattam a kétnyelvű Bibliámat, és egyszer csak úgy éreztem, hogy az óhéber tudásom szeretném továbbfejleszteni. Így kerültem a Rabbiképzőbe, ahol a képzések többsége világi szak, ilyen volt a kultúrtörténész is. Végül azonban nehéz szívvel egy év után ott kellett hagynom ezt a szakot, mert már nem volt kivitelezhető négy gyerek mellett, hogy heti szinten Pestre járok iskolába. Szeretem befejezni, amit elkezdtem, de ha nincs realitása, akkor meghozom a fájdalmas döntést, és abbahagyom. Lehettem volna egoista, ragaszkodhattam volna hozzá, hogy márpedig én akkor is befejezem, de lehet, hogy akkor ma egy elvált nő lennék. Később egyébként még elvégeztem a turizmus–vendéglátás alapszakot a Közgázon. 

Kép

Kép: Fényes Gábor

– Nagyon jó, hogy végül egyensúlyt találtál az ambícióid és a családod között.
– Azért is kellett felvennem embereket, hogy a férjemnek partnere, a gyerekeimnek pedig anyja tudjak lenni, hogy ne úgy gondoljanak vissza a gyerekkorukra, hogy „anyám mindig csak dolgozott”. Nagyon sokat szoktam azon gondolkozni, hogy miért esik szét ennyi házasság a korosztályomban, sőt már a fiatalok között is. Vajon akik együtt maradnak, ők miben mások? A férjemmel, ahogy mondtam, mi is átéltünk hullámvölgyeket, de mindig is fontosnak tartottuk a kommunikációt, és képesek voltunk végigbeszélni a fájdalmas dolgokat is.

Hittünk abban, hogy szövetséget kötöttünk, amihez ragaszkodni kell. Sokszor visszaidézzük: megígértem neked, hogy szeretni foglak akkor is, amikor nem érzem.

Az érzések, amelyek néha eltűnnek, vissza is tudnak jönni, ha nyakig bele nem ássuk magunkat egy csatahelyzetbe, ahol mindenki csak a saját igazát mondja, amitől a probléma még jobban elmélyül. Az is igaz, hogy ez a világ nem arrafele halad, hogy a házasságok együtt maradjanak, mert ugye minden az énről szól, és ha nekem nem jó valami éppen, akkor az a menő, ha kiszállok belőle. 

– Szeretnétek, hogy a gyerekeitek idővel a vállalkozásban dolgozzanak?
– Természetesen feldobtuk nekik a labdát, hogy akár hosszútávon is gondolkodhatnak abban, hogy a saját szakmájukban dolgozva hogyan tudnának a cégen belül is tevékenykedni. Jelenleg viszont nem annyira szerves részei a Móni sütinek, mint amennyire én eredetileg szerettem volna, de ezt már teljesen elfogadtam.

– Mik a terveitek a jövőre nézve?
– Nem kizárt, hogy Budapesten nyitjuk meg a második saját helyünket, de szeretnék egy másik üzleti lábat is kiépíteni hamarosan. Van egy tradicionális zsidó süteményünk, a rugelach, amely nálunk kifliformában készül. Amellett, hogy nagyon finom és a croissant kiváló alternatívája lehet, magas zsírtartalma miatt sokáig friss marad, és a sütést megelőzően le is lehet fagyasztani. Jó lenne valahogy nagy mennyiségben készíteni ezt a kulináris különlegességet, és aztán elterjeszteni itthon. Aki egyszer megkóstolja, nem szabadul tőle.