„Akkor is megcsináljuk, ha veszteséges a missziónk” – A Hajnalfény Orvoscsoport erdélyi rászorulóknak is segít

Úttörői voltak itthon Eőry Ajándokkal a kilencvenes évek végén a szegények gyógyításának. Kettesben indultak a rászorulókhoz?

Kezdetben Eőry Ajándok biológusként mint természetgyógyász kezdett dolgozni a szegények körében, majd bekerült a máltaiak hajléktalanellátásába. Amikor megismertem, akkor kezdett el az orvosi egyetemre járni, már sokgyermekes apuka volt. Orvostanhallgatóként kezdtem vele dolgozni: kiszuperált, német mentőautóval jártuk a budai erdőket, tereket, ahol a krízisben szenvedőket gyűjtöttük össze és juttattuk el a kórházakba. Akkoriban friss volt a tudásom, és sokkal plasztikusabb kép élt bennem a gyógyításról, könnyedebben tudtam egy-egy belgyógyászati esettel is foglalkozni. A szemészet később érkezett meg a misszióba: egy akadémiai kezdeményezés keretében Nógrád megyei kis falvakban kezdtünk el orvosi vizsgálatokat végezni, a gyengénlátókat pedig szemüveggel láttuk el. Innen indult a „Látás határok nélkül” a határon túli területekre, valamint az „Amíg a szem ellát” anyaországi prevenciós orvosi programunk. Akkor még a máltaiakkal együtt dolgoztunk, később alapítottunk egy saját egyesületet. Mára számokban sem mérhető, hány százezer embert értünk el.

Egyesületük, a Hajnalfény több szakterületről gyűjtötte össze az elhivatott orvosokat.

Az a különlegessége a Hajnalfény Orvoscsoportnak, hogy közel tíz szakma képviselteti magát bizonyos rendszerességgel a kritikus helyzetű vidékeken. Egy felfújható sátort állítunk fel, ahol fizikális vizsgálatokat végzünk, és céldiagnózissal elindítjuk a beteg útját. Mára vannak olyan eszközeink, amelyek már túlmutatnak az alapellátás színvonalán. Volt, hogy mobiltelefonnal készítettünk fotókat a betegek bőrelváltozásairól, és Budapestről a kolléganőnk elemezte a képeket. 70–80 százalék volt a találati arány, és ennek megfelelően a terápiás iránymutatás is.

Ám ahhoz, hogy a csapat ténylegesen összeálljon, olyan tragédiáknak kellett történnie a világban, mint az ázsiai földrengések, a szökőár vagy a libanoni háború.

Mi képviseltük ezeken a területeken a magyar államot, a civilekkel összefogva. Érdekes volt látni, hogy az iszlám világában többnyire valamilyen keresztény szervezet formájában voltak jelen a segítők.

Ideiglenesen vállaltuk ezeket a kiküldetéseket, de ott megfogalmazódott bennünk, hogy nálunk ugyanilyen kétségbeesett helyzetek vannak, csak azok a Richter-skálával nem mérhetők. Minden programunkban jelen van kezdettől fogva a szemészeti vizsgálat, hiszen a gyerekek látásproblémájának felismerése és támogatása alapvető a tanulásban és fejlődésükben.

A társadalombiztosítás nem támogatja a hátrányos helyzetű gyerekek szemüveghez jutását?

Nem támogatja, ezt egyelőre semmilyen döntéshozónak nem sikerült elérnie. Ezeket a szemüvegeket nekünk kell elkészíttetnünk és eljuttatnunk a szóban forgó településekre. Néha elrugaszkodtunk a pénzügyi realitásoktól is, és azt mondtuk, hogy legyen veszteséges a missziónk, de megcsináljuk. Ilyen volt a legutóbbi utunk Erdélybe: még csak az üzemanyagra sem volt elég a céges támogatásunk.

Kép

A Hajnalfény Orvoscsoport egyik sátra – Fotó forrása: Hajnalfény Egyesület közösségi oldala

Károsak lehetnek a szemre a drogériákban kapható olcsó olvasószemüvegek?

Amit egy drogériában megkapunk, az nem illeszkedik a biometriai adatainkhoz. Mindezt úgy a legegyszerűbb megértenünk, ha tekintetbe vesszük a testünk aszimmetriáját mint az egész élővilágot átható törvényt.

Két külön szervként kell értelmezni a két szemünket.

Így ezek a kész szemüvegek nem ránk vannak szabva, csakis arra jók, hogy a táskából előkapva megnézzünk valamit, de rendszeres használattal vegetatív idegrendszeri zavarokat okozhatnak. A rászorulók kiválasztják a szemüvegkereteiket, és a biometriai mérési adatok alapján a lencséket becsiszoljuk és visszaküldjük nekik.

Mennyire gyorsan váltak a Hajnalfény Orvoscsoport tagjai megbízható, felszerelt segítőkké?

Ez nagyon gyorsan kialakult, mert a társaság magja kezdettől ugyanaz maradt, így nagyon hamar felfejlődött. Van annak egy dinamikája, hogy mikor milyen team áll össze.

Bővül a kör fiatalokkal is?

Érdekes módon nagyon kis mértékben; egészen más a hozzáállásuk, mint a miénk volt. Ez a fajta karitatív szemlélet kiveszik lassan a fiatalokból, egoistábbak lettek az emberek. Ma egy végzős hallgató előtt a PhD megszerzése, a karrier és a pénz lebeg. Nehezen ismerik fel, hogy ez a fajta karitatív energia hogyan köszön vissza a munkájukban, pedig mi azt látjuk, hogy mindez nagyon sok erőt ad vissza nekünk. Meghirdettünk egyetemi tagfelvételeket, de nagyon ritkán jelentkeztek. Talán az egyetemi oktatás is okolható ezért: szakbarbárokat nevelnek, algoritmusban gondolkodó fiatalokat, a problémamegoldás és az emberekkel való kapcsolódás képessége ezáltal gyengébb bennük. Mi friss diplomásként háttérdiagnosztikai park nélkül is elmentünk a nyomortelepekre. Mély víz volt ez akkor, mély merítéssel: olyan ritka betegségek jöttek elénk, amelyeket ott és akkor meg kellett értenünk, fel kellett dolgoznunk.

Drámai esetek is történtek a missziók során?

Mindig vannak, de a legmegrázóbb élmény Székelyföldön ért, egy otthonban, ahol Erdély legsúlyosabban fogyatékos gyerekei élnek. Többüket többször is visszahozták a halálból. A vélt mosoly az egyetlen jel, hogy ők érzékelik azt, hogy foglalkoznak velük. Megrendítő volt annak a tizenegynéhány kanülökkel becsatornázott kisgyereknek a látványa.

Ott azt éreztem, hogy azok az erdélyi nővérkék, ha minden embernek adnának öt percet az életükből, más lenne az egész emberiség.

Sok kétségbeesett helyzetet láttam, de ez volt a legmegdöbbentőbb.

Akadt olyan, akit a sorsa miatt annyira megsajnált, hogy elhívta a budapesti rendelőjébe?

Sok ilyen eset volt. A programunk egyik fontos fejlődési lépcsőfoka volt, hogy a saját intézeteinkbe vittük kézen fogva a súlyos állapotú betegeket. Egy vastag- és végbélrákszűrés kapcsán a hasi sebészünk a kiszűrt betegeket az Országos Onkológiai Intézetben operálta meg, és megmentette őket a haláltól. A bőrgyógyászaink, kardiológusaink is kapcsolatot ápoltak azokkal, akik rászorultak. Mind a mai napig működő dolgok ezek.

Kép

Fotó forrása: Hajnalfény Egyesület közösségi oldala

Egyetemistaként jutott ki először Erdélybe?

Nem. Gyermekkoromban a szüleimmel, azokból az időkből (’70-es évek) leginkább a nélkülözés élménye maradt meg az emlékezetemben. Később egyetemistaként, kulturális éhséggel tértem vissza, s azóta minden évben többször jelen vagyunk az orvoscsoporttal. Erdélyben még mindig vannak olyan közösségek, akik még szerencsétlenebb sorsúak, mint a hátrányos helyzetű magyarországiak.

Amikor kapcsolatba kerülünk a beteggel, általános képet kell adnunk a testi-lelki állapotáról, majd át kell adnunk az ottani szakellátásnak, amely ott, helyben tovább tudja vinni a munkát. Egy ilyen egészségügyi szűrés nagyon sok gyors döntéssel jár. Az a team, amellyel dolgozom, elsajátította ennek a munkamódszernek a filozófiáját, nagyon beleszokott a profi és gyors helyzetképek és döntések kialakításába.

Önök akarva-akaratlanul is tükröt tartanak az állami rendszerben gyógyítóknak. Zavarja a fellépésük a helyi orvosokat, van rivalizálás önök között?

Tény, hogy a jelenlétünk megmutatja, milyen hiányossággal dolgozik az alap- és a szakorvosi ellátás, de mindig azt tartom, hogy lehet jobban csinálni, még ha módszertant is kell váltaniuk. Az, hogy Magyarországon a vérnyomáskezelés számos helyen úgy működik, hogy laboratóriumi kontroll nélkül egyszeri mérés alapján gyógyszereket írnak fel, az nekem nem orvoslás.

Az a gyógyítás lényege, hogy a beteget mint egészet vizsgáljuk.

A látáskontroll is azt jelenti, hogy az a rövidlátó gyerek, aki négyévesen mínusz 2 dioptriát kap, és jól lát vele, később nem fog ugyanazzal ugyanúgy látni: ha nem követed, beleragad abba, amit akkor felírtál neki, és az már nem felel meg a későbbi igényeinek.

Kép

Szalai László – Fotó: Pitrolffy Zoltán

Eőry Ajándok a jézusi szeretetre és gondviselésre építette a segítés filozófiáját. Ön mire építi?

Mindenkiben ez munkál. Amikor belefogtam ebbe, először a gyógyítás szabadsága ragadott el: a szabadság örömével gyógyítani. Persze ott voltak ennek a hátrányai is: magam voltam, és óhatatlanul kapcsolódnom kellett az egészségügyi rendszer kitaposott, merev ösvényeihez. Később megérintett a karitatív erő: segítesz, és ettől újra energiát nyersz – ezt a jót kell működtetni magunkban!