„Ma már az apák is ki akarják venni a részüket a gyermekneveléséből” – Bedő Imre szerint egyre több a jó apa

Az apa a család feje és „pásztora”. Napjainkban ez még tartható?

Napjainkban az apák sok esetben elméleti fogódzókká váltak. Sokan férfi- és apaminta nélkül vagy éppen rossz apamintával nőttek fel, és ez kiütközik társadalmunkban. A családok életéből kimarad a jó férfiminta, hiszen az apának, nagyapának kéne ezt első körben adnia. Emellett a férfi pedagógus is jó példakép lehetne, de mivel manapság elenyésző a férfiak száma ezen a pályán, ez is csak elmélet marad.

A családon kívül (is) jó példákat kell mutatnunk gyermekeinknek. Mert ha valaki a szakmáján túl betekintést enged az életébe, és láthatjuk, hogyan viszonyul a kapcsolataihoz, azzal jó példát adhat. Az óriási hiány pótlásaként fontos számunkra a Férfiak Klubjánál, hogy a Gránit Oroszlán-díjjal olyan férfi pedagógusokat és mestereket tüntessünk ki, akik a jó példával elöl járnak, és gyakorlati fogódzót adnak a környezetükben élőknek.

Az apáknak, nagyapáknak mindenekelőtt életcélként kell ragaszkodniuk ahhoz, hogy ne csak egy lehetőség, hanem valóság legyenek a jó minta átadásában.

Napjaink kihívásai és társadalmi torzulásai között hogyan tudnak eligazodni, jó útra találni a jövő apái?

Kapaszkodó lehetne az olvasmányok igényes megválasztása, a kultúra fogyasztása, de óvatossággal kell ma ezekhez nyúlni, hogy ne az eltorzult képet kapjuk általuk is. Gyakorlati fogódzót adhat az idősekkel való beszélgetés, hiszen sok tanulságot rejthetnek a megélt tapasztalatok. Vagy a férfiközösségekhez való csatlakozás is megtartó erő lehet.

A legfontosabb talán az, hogy ne akkor kezdjenek igazodási pontokat keresni, amikor már késő. Sajnos sokan csak az első válás után kapnak észbe, hogy mit kellett volna másképpen csinálni.

Az iskola a munkahelyi megfelelésre neveli a gyermekeket. Ez nem tudatos, de mivel ezen van a fókusz, közben elsiklanak a családi helytállás fölött, ami az élet alapja: hiszen jó magánélet nélkül minden üres.

Véleményem szerint preventív jelleggel a fiatal fiúkat kellene támogatni, hogy sikeres szövetségre tudjanak lépni majd a nővel. Mert a munkahelyen jól fognak teljesíteni, de akiknek a magánéletében kevés a jó férfipélda, azoknak más fórumokon kell kapaszkodót adni. Sokan érintettek válásokban (szüleik, rokonaik, barátaik szülei kapcsán), tehát traumatizáltak. Többen látensen félnek, hogy ők is elkövetik elődeik párkapcsolati, gyereknevelési hibáit.

Nekünk, felnőtteknek segíteni kell őket, hogy helyükre tegyék magukban a dolgokat. Ne féljenek: nem kötelező elkövetni elődeik hibáit, de nekik is tudatosan kell akarni jó házastárssá és szülővé válni.

Én erre próbálok rávilágítani: a magyar kultúra jó gyakorlatot adott számunkra, ami a magánéleti boldogulást illeti, hiszen az örök értékek minden korban és vidéken vagy városban egyaránt használhatók. Én nem egy újfajta coachingot hoztam létre, hanem az ezeréves múltú hagyományainkra építek mai, modern módon.

Mit tehetünk azért, hogy a társadalom jobban elismerje az apák erőfeszítéseit?

Gyarapodik a jó apák száma. Ez annak köszönhető, hogy kezdenek visszatalálni az ösztönös helyükre: ők is ki akarják venni a részüket a gyermeknevelésből. A fősodorban azt halljuk, hogy az apák sosem voltak jelen a család életében a történelem folyamán, mert nekik mindig dolgozniuk kellett. Ez nem igaz, hiszen a megelőző korokban a nő a házon belül, a férfi a házon kívül, de a ház körül tett a családért, és közben szem előtt voltak a gyerekek. Csak az utóbbi 50–100 év a vargabetű, amikor a gazdasági robbanás megkövetelte a férfiaktól a családtól távoli robotolást. Viszont a férfiban mindig ott élt a vágy, hogy lássa, hogyan nevelkednek a gyermekei. Napjainkban ez kap hál’ Istennek egyre nagyobb teret. Ez azt jelenti, hogy az apákat is jobban megbecsülik.

Férjként hogyan lehet tenni a párkapcsolat meghittségének őrzéséért, amikor érkeznek a gyerekek, és rájuk irányul minden figyelem?

Újra köztudatba kell hozni az érett felnőttség fogalmát – azaz alapvetésnek tartom, hogy felnőtté kell válni.

Ha egy férfi gyerek marad, és a feleségében az anyját várja, az soha nem tud férjjé válni – esetleg ideig-óráig eljátssza ezt a szerepet.

Egy kapcsolatban úgy lesznek egyenrangú társak, ha egy felnőtt férfi és nő, férj és feleség van jelen. Így tudják egymást vállvetve segíteni a nehéz helyzetekben is. Viszont, ha nem nőnek fel a feladathoz, számos gyermeteg vitába keverednek, harcolnak egymással, és ez végzetes lehet a kapcsolatukra.

Kép

Bedő Imre feleségével – Fotó: Túri Márton

Milyen apakép élt önben, mielőtt megszülettek a gyermekei, és mennyiben változott ez élesben?

Úgy szocializálódtam, hogy a feladatot el kell végezni. Tervezhetünk, de van, hogy a szöges ellenkezője lesz annak, amire számítunk. Ez az élet velejárója, ezt el kell tudni fogadni és a helyén kell kezelni.

A nagylányom 14, a kicsi 11 éves. A nehéz idők azt bizonyították, hogy szükség van rám, nélkülözhetetlen vagyok, az én tartásom nélkül sokkal nehezebb és biztosan más lenne az életünk. Ez a tudat további erőt ad. Amikor a kisebbik lányunk 920 grammal született, én töltöttem vele több időt, hogy a nagyobbikkal tudjon a feleségem lenni, hogy ő se sérüljön. Nehéz időszak volt, de meg kellett oldani. És ez megerősítette a szülői szövetségünket is. Sokkal jobban becsüljük a „megpróbált” önmagunkat és társunkat.

Az istenhit segített a megoldásokban?

Az embereknek ma azért nincs hite, mert az életük 99 százaléka jóval a komfortzónájukon belül történik. A kényelemben nincs szükség rá. Hitre az eszköztelenségben, vészhelyzetekben van szükség, és főleg, ha kilök az élet a komfortzónán kívülre. Akinek mély hite van, annak alkalmazkodni is könnyebb. A megpróbáltatások idején a hit erős támaszt ad, és bizalmat, hogy nem vagyunk egyedül a teherviselésben.

Oszthat ránk az élet elhordozhatatlan terheket, ilyenkor megrokkannak azok, akiknek nincs hite. Nekünk fogódzónk volt a hit a nehéz helyzetekben, és acélosította a párkapcsolatunkat is.

A hitem bizonyosságot ad ott, ahol mindenki fél, hogy bátran induljak el az örök erkölcsi mérce iránytűjével a kezemben az üzleti, véleményformálási, családi járatlan utakon.

Hogyan jellemezné Bedő Imrét mint édesapát? Gyermekeivel mik a kedvenc tevékenységeik?

Igyekszem következetes lenni: amit nem engedek, azt magyarázattal látom el. Szüleim mindig felnőttként kezeltek, ezt adom át a gyermekeimnek is. Sok esetben beavatom az érzéseimbe a gyermekeimet, így jobban megértik a miérteket is. Nagyon szeretem dicsérni a lányaimat, ugyanakkor felelősséget is helyezek rájuk életkorukhoz mérten. Például óvodáskorban az elköszönésünk része volt a komoly felszólítás: „Tudod, ma mi a dolgod? Hogy sokat játsszál.” Később az iskolában ezt átformáltam: „Olyan okosan viselkedj, amilyen okos vagy!” Mindig csillogó szemmel jöttek haza, és büszkén meséltek a napjukról, hogy hogyan „teljesítettek”.
Az esti rutin része, hogy beszélgessünk a napunkról – ha nem vagyok otthon egy rendezvény miatt, ez mindig hiányzik.

Természetesen velem is előfordul, hogy hamarabb elvesztem a türelmem, mint kéne, ilyenkor bocsánatot is kérek tőlük. Ez óvatosabbá tesz, nevel engem is, hiszen az ember nem szívesen hozza magát olyan helyzetbe, hogy bocsánatot kelljen kérnie.

Milyen értékeket hoz a szüleitől, amelyeket szívesen átörökít a gyermekeinek?

A hitet biztosan. Fontosnak tartom átadni az őszinteséget is, hogy az igazságról beszélgessünk.
Az otthoni, háztartási terhelhetőség napjainkban nagy kihívás – ebben fejlődnünk kell. Az otthon fészekké varázslásának képessége elengedhetetlen a boldog élethez.

A munkát muszáj elvégezni, arra nem kell nevelni a gyermekeinket, de a feladataikra szoktatnunk kell őket – gondolok itt a házimunka számos területére.

Meg kell éreztetnünk velük azt az elégedettségérzést, amikor az elvégzett munkánk gyümölcse édes, és másnak is örömöt okoz.
 

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.