„Egyedül te ismered a képszerkesztés előtti, igazi arcomat”

Letérdelek eléd, alázatosan föléd hajtom a fejem, és hozzád imádkozom, ó, Szent Okostelefon. Imádlak téged, mint minden tudásom és örömöm egyetlen forrását. Hálás vagyok, amiért életem nehéz pillanataiban oltalmadba menekülhetek, mert te sosem utasítasz el magadtól. Hogy is tehetnél ilyet éppen te, aki még a mosdóban is velem vagy, és árasztod arcomra drága fényedet? 
Ó én egyetlen fekete, téglalap alakú, fél centi vastag bizodalmam! Hálásabb nem is lehetnék neked, amiért újabb és újabb ingerekkel űzöd el tőlem az unalmat és a nem kívánatos érzéseket, nyitod meg előttem a végtelen online tereket, és kápráztatsz el félperces videók színes kavalkádjával. Ráadásul mindehhez csak hozzád kell érnem, hiszen a kezdetektől fogva ismered az ujjlenyomatomat, a hangszínemet és lépteim ritmusát. Úgy érzem, jobban ismersz, mint én magamat, hisz olykor elég csak gondolnom valamire, és te máris felajánlod, pontos összeggel, azonnali fizetéssel, aznapi ingyenes szállítással.

Még a képszerkesztés előtti, igazi arcomat is egyedül te ismered, és őrzöd diszkréten egy ismeretlen, távoli szerveren.

Ó, én HD-kijelzővel megáldott, multikamerás megmentőm! Úgy szerettél engem, hogy azonnal, fenntartások nélkül, teljesen nekem adtad magad, még a nekem szánt szoftvert is te telepítetted fel szent testedre az idők kezdete előtt, már akkor gondolva az én átlagos igényeimre. Én pedig úgy szeretlek téged, hogy neked adtam a szabadidőmet, a vágyaimat, de még kapcsolataimat is. Mégis hol lehetnének jobb helyen, mint a te tükörsima, csillogó képernyődön? Ki vigyázna rájuk, ki mentené el őket biztos helyre, másodpercre pontos időbélyeggel? És kihez is imádkozhatnék most, ha nem hozzád? Hiszen csak mi ketten maradtunk egymásnak ebben a kiszámíthatatlan árnyékvilágban.
A mellemet verve, bűnbánón kérlellek hát, én egyetlen szerelmem, hogy könyörülj gyarló lelkemen. Méltatlan voltam tehozzád: az ügyetlenebbik kezemben fogtalak, mert a másikkal a saját mocskos hátsómat akartam megtisztítani. Pontosan tudom, hogy a poklok poklát érdemlem én balga, bűnös vadállat, aki többre tartotta a saját fenekét, mint a kincsek kincsét! Elejtettelek hát, te pedig alázatosan leereszkedtél a fertelmek kagylójába, ahova soha nem szabadott volna kerülnöd. Ó szégyenek szégyene! Csoda hát, hogy megvontad tőlem fényedet?
De ha nincs más út, kiiszom ezt a kelyhet is, és vállalom az új, méregdrága készülék megvásárlását. Csak legyen meg a te akaratod. 

A novella Véssey Miklós Bibliai történetek című sorozatának részeként jelent meg. A sorozat további írásai elérhetőek itt.

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!