Regináékról egy pedagógustól szereztem tudomást, aki örömmel mesélte: van három olyan gyermek, akik nemrég még rosszul tanultak, sőt alig jártak iskolába, ám miután odakerültek nevelőszüleikhez, akiket korábbról már ismertek, feltűnő változáson mentek keresztül. Rendszeres lett az iskolába járás, a jegyek javultak, és a gyerekek viselkedésén is látszik, hogy valami nagyon jó dolog történt velük. Ez pedig minden bizonnyal az, hogy ismét családba kerültek, van, aki foglalkozzon velük, akinek meséljenek a napjukról, aki meghallgatja és segíti őket.  Példaértékű lehetne az eset…

Marcsi és ikertestvére, Ricsi, valamint Pityu, Vanessza (Vani) és Rómeó (Romi) történetét Lászlótól és Reginától tudom meg, amíg az ötösfogat iskolában van. Különben, ha otthon tartózkodnak, alig lehetne tőlük szóhoz jutni – derül ki beszélgetésünk során a tágas, otthonos házban, amelyben az öt ifjú mellett ott él a szülőkkel Regina első házasságából való saját, 26 éves fia és az ő barátnője is. Ám ők külön lakrészt birtokolnak. Miért döntöttek a nevelőszülőség, majd az örökbefogadás mellett? – kérdezem Regináékat, akik mesélés közben sok-sok kirándulós fotót mutatnak az elmúlt időszak élményeiből.

„Lacival 2008-ban ismerkedtünk meg, nekem akkor még működött a vállalkozásom. Virágkötő vagyok, és dekorációk készítésével is foglalkozom, bár mostanában inkább csak a testvéremnek segítek be – kezdi Regina. – A szüleim idősek voltak, és mivel szinte egyszerre robbantak le, nekem kellett itthon maradnom velük. Akkoriban a környezetünkben többen is fogadtak be nevelőszülőként gyermeket, ezért úgy gondoltuk: ez alapvetően szép vállalás, és ha úgyis nagyrészt itthon vagyok, akkor egy gyermekkel is tudnék foglalkozni. A 16 éves nagyfiam persze akkor is velünk élt, de szerettünk volna még befogadni valakit. Aztán egyszer csak jött a telefon: újszülött, háromhetes ikreket kaphatnánk egyenesen a kórházból, és mi azonnal igent mondtunk.”

„Jó, talán öt percet gondolkodtunk” – teszi hozzá Laci, úgyhogy egyik napról a másikra háromgyermekes családdá váltak.

Először nagyon furcsa volt a kamaszfiú után csecsemőket gondozni, de nagyon megszerették a kicsiket, semmi fennakadás nem volt. Mivel nevelőszülőséget vállaltak, nem tudták, hogy meddig lesznek náluk az ikrek, vagyis Marcsi és Ricsi, akik ma már tízévesek. Vannak, akiket hazagondoznak, tehát idővel visszakerülnek az eredeti családjukba, másokat örökbe fogadnak. Reginában és Laciban az évek során erős kötődés alakult ki az ikrekkel, akik viszonylag rendszeresen találkoztak a vér szerinti szüleikkel és a három idősebb testvérükkel is. Nagyon jól működött a nevelőszülőség, a kicsik Reginát szólították anyának, Lacit apának.

Aztán egy nap kiderült: az egyik nagyobb testvér, Vanessza leukémiás lett. Sokat volt kórházban, a szülők pedig látogatták, ezért az ikrekre még kevesebb idő jutott. Volt, hogy csak háromhavonta találkoztak a vér szerinti szülőkkel, testvérekkel. Hamarosan bekövetkezett a nagy fordulat: az édesanya azzal hívta föl Reginát, hogy szeretnék, ha örökbe fogadnák Ricsit és Marcsit. Másnak nem ajánlanák föl ezt, de nekik igen, mert látják, milyen jól megvannak.

A pár ismét gyorsan döntött, hiszen nagy öröm volt ez számukra, mert akkor már ők is sajátjukként kezelték az ikreket.

Elvégezték hát az örökbefogadáshoz szükséges tanfolyamot, összeházasodtak, és mivel minden feltételnek megfeleltek, véglegesen hozzájuk kerültek az ikrek. A vér szerinti anyával, apával, a testvérekkel azonban továbbra is megmaradt a kapcsolat, időnként találkoztak.

Kép

Marcsi, Vani, Romi, Ricsi és Pityu végre egy családként tölthetik hétköznapjaikat – Kép: Kókai család

Hamarosan újabb fordulat következett: nem sokkal az után, hogy a vér szerinti apa három éve agyvérzést kapott, az anya bevitte a három velük élő gyermeket a gyámhivatalba, és otthagyta őket. Az akkor még gyógyulófélben lévő 15 éves Vanessza, a 12 éves Rómeó és a 13 éves Pityu gyermekotthonba került, ami nem volt rájuk jó hatással. Vanessza rossz társaságba keveredett, elszökött, ezért egy idő után áthelyezték egy másik, távolabbi otthonba. Ez az elszakítás sem tett jót a testvéreknek.
Rómeó egyszerűen nem volt hajlandó iskolába járni, Vanessza is ki-kimaradt, és Pityu sem érezte jól magát. A nagyszülők kétségbeesve hívták föl Regináékat: nem lehetne valamit tenni? És akkor a pár megint döntött: újra nevelőszülők lesznek, és először Vanesszát hozták ki az otthonból. Fokozatosan haladtak, mert látni szerették volna, hogyan fogadják az ikrek azt az édestestvérüket, akivel addig sosem éltek együtt.
Mint kiderült: nagyon jól. Csodás hétvégét töltöttek együtt, olyan volt, mintha mindig is együtt nevelkedtek volna. Az egymásra találás tehát jól sikerült, annyira, hogy az ikrek alig akarták visszaengedni Vanit az otthonba.

Amikor pedig elment, az ágyneműt szagolgatva mondták: olyan jó családillata van!

Innen nem volt megállás: Laciék idővel Pityut és Romit is kihozták az otthonból. Utóbbival volt a legnehezebb, ő egy darabig dacolt, de aztán megváltozott a hozzáállása. Mindegyikük jól érezte magát náluk, és amikor megkérdezték tőlük, hogy mennek-e még, egyértelmű volt az „igen” válasz. Így az öt testvér körülbelül egy éve végre ismét együtt alkothat egy családot.
Igaz, hogy a három nevelt gyermek még mindig látogatja az édesapát, fontos nekik az a kapcsolat is, ám alapvetően Regináékkal élnek. Bodajkra járnak iskolába is, és remekül alakulnak a tanulmányaik.
Vanessza hatodikban megbukott, ám azt az osztályt megismételte Bodajkon, és ott már csupa jó jegyet szerzett (és közben a leukémiából is felgyógyult). Pityunál és Rómeónál is hasonló a helyzet: az iskolakerülés helyett ma már négyes, ötös jegyeket hoznak. Ha hazaérnek, mindenki kap pár percet, hogy elmondja, mi történt vele aznap, utána pedig jönnek a közös tevékenységek.

Hát, ez az a csodás átalakulás, amely még a tanárok figyelmét is felkeltette. Ennyit jelenthet az, ha a gyerekeknek van kit apának és anyának szólítani, van hova hazamenni, és együtt lehetnek a testvérekkel.

Miközben a boldog gyermekarcokat nézzük a fényképeken, előkerül egy zenés fotóösszeállítás. Laci azt mondja, ez a szám lett az egyik kedvencük, a gyerekek nagyon a magukénak érzik.
„Boldog leszek, levegő ki, / koncentrálok az életre, / nem lehetek mindig így ki” – hallom a refrént, és arra gondolok: ezek a gyerekek tényleg boldognak látszanak, és most már minden esélyük megvan arra, hogy ez az érzés tartós legyen.

Skóciából vágott neki Amerikának

A történet egy Dunfermline nevű skóciai településen kezdődött 1835-ben, amikor egy William Carnegie nevű takácsnak megszületett az első gyermeke, Andrew. A család egy szerény földszintes házban lakott, pontosabban annak is csak ez egyik felében, mert osztozniuk kellett egy másik, hasonlóan szegény családdal. Az elkövetkezendő néhány évben – az apa szorgalmas munkája révén – lassú gyarapodásnak indultak, sőt még el is tudtak költözni egy komfortosabb házba. Ez a fellendülés azonban rövid életű volt.

Az ipari forradalom egyre nagyobb lendületet vett, és az 1830-as évekre már jóval több, mint 100 ezer nagy teljesítményű szövőgép működött Nagy-Britanniában. Ezek összehasonlíthatatlanul gyorsabban és nagyobb mennyiségben termelték textilárukat, mint William Carnegie elavulttá vált kézi szövőszéke, így a család a negyvenes évek közepére bevétel nélkül maradt. Egy ideig a családanya tartotta el az időközben négyfősre gyarapodott családot, ám ez hosszú távon tarthatatlan volt.

Skóciában ezekben az években ráadásul súlyos éhínség tombolt, így a Carnegie családnak nem volt más választása, mint radikálisan megváltoztatni az életüket: 1848-ban mindenüket pénzzé tették, kölcsönt vettek fel, és kivándoroltak Amerikába.

A tizenkét éves Andrew ekkor lépett ki életében másodszor a szülőfalujából, miután egy ízben Edinburgh-be mentek, hogy megnézzék az oda látogató Viktória királynét. Az amerikai világ óriási hatást tett a fiatal fiúra. Mint oly sok más bevándorlót, őt is azonnal rabul ejtette az a korábban soha nem tapasztalt pezsgés és lelkesedés, ami az új hazájában áthatotta az élet szinte minden területét. Ez a hangulat ugyan megtermékenyítő volt az amerikai gazdaság számára, a Carnegie család szemszögéből nézve azonban legfeljebb elméletileg jelentett könnyebbséget.

A szakmai és anyagi ranglétra fokai

Apa és fia egy skót tulajdonban lévő pennsylvaniai szövödében kapott állást, ahol a déli államokban rabszolgák által szüretelt gyapotból készítettek pamutvásznat. A körülmények kifejezetten emlékeztettek egy Dickens-regényre. Andrew hétfőtől szombatig napi tizenkét órában dolgozott. Az volt a feladata, hogy szünet nélkül az orsókat cserélgesse az épületet teljesen megtöltő, fülsértően csattogó szövőgépeken, ezért havonta mintegy 70 ezer forintnyi dollárt kapott.

Az apja nem sokáig bírta a kegyetlen körülményeket: felmondott, és megint a kézi szövőszék mellé menekült. Ebből persze nem származott szinte semmi bevétel, így a kisfiú vált a család egyetlen kenyérkeresőjévé. A munkáját annyira lelkiismeretesen és jól végezte, hogy többen is felfigyeltek rá. Egy másik skót gyáros, John Hay átcsábította a saját orsógyártó-üzemébe, ahol havi 120 ezer forintot keresett meg.

A munka még az előzőnél is megterhelőbb volt: egy sötét pincehelyiségben neki kellett üzemeltetnie azt a gőzgépet, amelyik a szövőgépeket hajtotta.

A felelősséggel járó stresszt nem bírta sokáig, de egy ambiciózus és szorgalmas 14 éves fiú számára akadt más munka is: nemsokára már egy pittsburgh-i távírócég kifutófiújaként dolgozott. Ez volt az a hely, ahol először igazán megmutathatta, mennyire gyors az észjárása, és mekkora becsvágy van benne. Hamarosan ugyanolyan jól ismerte a táviratok továbbításának szakmai fogásait, mint az operátorok, segédlet nélkül, hang alapján, magánszorgalomból fordította le a bejövő táviratokat, sőt a helyi cégek telephelyeit is kívülről fújta, és jó kapcsolatokat ápolt mindenkivel, aki számított a szakmában. A fizetése ekkor már havi 150 ezer forint volt, majd nemsokára felkínáltak neki egy távírókezelői állást is, ami újabb béremeléssel járt.

A kiváló fiatal munkaerő híre hamar elterjedt, így Carnegie 18 éves korában már a Pennsylvaniai Vasúttársaságnál dolgozott távírókezelőként és titkárként – havi 240 ezer forintért. A fiatalember nemcsak sokat és jól dolgozott, hanem kiválóan tudott kommunikálni is. Mindenki kedvelte, könnyen tudott kapcsolatot teremteni, rövid idő alatt rengeteg ismerősre, jóakaróra tett szert. Hat év lelkiismeretes munka után felkérték, hogy legyen a vasúttársaság nyugati körzetének vezető ellenőre. Óriási ugrás volt ez, és évi 20 millió forintnyi fizetéssel járt. Andrew ekkor már döntéshelyzetben volt, így azonnal felvette 16 éves öccsét, Tomot titkárnak és távírókezelőnek.

Kép

Képek forrása: Picryl

Vasúti biznisz, olajkitermelés: út a nagyon sok pénz felé

Carnegie kiválóan ráérzett arra, hogy a jövője a vasútban van, hiszen egy robbanásszerű fejlődésnek indult egész iparág épült az új közlekedési eszközre. Itt történt először, hogy a pénzét befektetések formájában kamatoztatta. Ezekben az időkben az ilyesmit még kevés konkrét törvény szabályozta, és a meglévőket is könnyű volt kijátszani. A befektetései nagyrészt illegálisak voltak: a vasúttársaságokon belül hatalmas hasznot lehetett bezsebelni a senki más által nem ismert bennfentes információk megfelelő hasznosításával. Nagy munkabírása, szakértelme és lefegyverző modora lehetővé tette, hogy megkösse a megfelelő ismeretségeket, és bekerüljön a társaság uralkodó elitjébe.

Mindenáron élni akart a kínálkozó lehetőségekkel, ezért jelzáloghitelt vett föl a család házára, a pénzt pedig egy ígéretes szállítmányozási cégbe fektette. Az innen származó bevételekből még komolyabb irányokba indult.

A vasúttal kapcsolatos nagyipari vállalkozásokba invesztálta a pénzét: acélgyártásba és hídépítő cégekbe. Mindez gyorsan megdobta a bevételeit, a vagyona néhány éven belül sokszorosára gyarapodott.

Az őt mindezidáig segítő vasúti vezetőkkel továbbra is lojális maradt, hálája jeléül részesedést ajánlott nekik a vállalkozásaiból.

A hatvanas évek első felét kitöltő amerikai polgárháború természetesen kiváló lehetőséget nyújtott Carnegie-nek arra, hogy tovább gazdagodjon, és még mélyebben beágyazódhasson az Egyesült Államok hatalmi gépezetébe. A déli rabszolgatartók ellen harcoló republikánus párt oldalán foglalt állást, és megint jó lóra tett. Vasúti érdekeltségei hatalmas mennyiségű ellátmányt, fegyvert, lőszert és hadihajót szállítottak az északi csapatok számára, valamint a csapatszállításokban is komoly szerepet játszottak. Az egyre csak gazdagodó üzletember így nemcsak a saját érdekeit képviselhette, hanem egyben a jó ügyet is látványosan támogathatta.

A legvadabb harcok idején beszállt az olajkitermelési üzletbe is, ami már az első évben több, mint 7 milliárd forintos hasznot hozott. Ekkoriban még mindig csak a harmincas évei elején járt, és lehetett sejteni, hogy ha ilyen tempóban halmozza a nyereségeket, hamarosan a világ leggazdagabb emberei közé emelkedik. A legtöbb más iparmágnástól és üzletembertől eltérően azonban Carnegie-nek merőben más gondolatai is voltak.

Kép

Andrew Carnegie a Puck magazin karikatúráján – Forrás: Picryl

A közjóra is figyelve lett a világ második leggazdagabbja

Mivel a saját bőrén tapasztalta meg a korai vadkapitalizmus ellenkező oldalát is, a szociális érzékenysége jóval erősebb volt a kortársaiénál. Megfogadta, hogy a közjó érdekében fog tevékenykedni, mert meggyőződésévé vált, hogy a gazdagoknak kötelessége mindent megtenni a társadalom boldogabbá tétele érdekében. Az öncélú pénzhalmozást például nemcsak értelmetlennek, hanem kártékony, bűnös bálványimádásnak is tartotta. Az volt a véleménye, hogy a vagyonos apáknak nem szabad a fiaikra hagyniuk a vagyonukat, mert azok általában jóval tehetségtelenebbek náluk, a felhalmozott javakat pedig sokkal hasznosabb és értelmesebb dolog a közjó érdekében felhasználni.

Megfogalmazta, hogy a gazdag iparmágnásoknak három szakaszra kell osztaniuk az életüket: az elsőt töltsék tanulással, a másodikban halmozzák fel a vagyont, a harmadikban pedig szét kell osztaniuk az egészet.

Az 1870-es években egyre csak fokozta a befolyását a nagyiparban, különösen az acéltermelés világában. Az 1880-as évekre ez az óriási cégháló napi kétezer tonna nyersvasat termelt, amivel az USA megelőzte az addigi világelső Nagy-Britannia termelését is. Maga Carnegie az évszázad végére a világ második leggazdagabb embere lett, csak John D. Rockefeller előzte meg.

Egy tömegszerencsétlenséghez is köze volt

A kíméletlen, szívtelen kapitalista sztereotip karikatúráját semmiképp nem róla mintázták. Kifejezetten ritkán keveredett botrányokba, de olyankor is jó taktikai érzékkel tartotta magát távol a vádaskodásoktól. Az egyik kellemetlen ügye egy pennsylvaniai városka, South Fork gátja ügyében robbant ki 1889-ben. A gátat még a harmincas években építették, hogy biztosítsa a megfelelő vízmennyiséget a környék csatornáihoz, amelyeken akkoriban a vízi szállítmányozás jelentős része zajlott. A vasút azonban elavulttá és okafogyottá tette az egész infrastruktúrát, így a gátat egyre jobban elhanyagolták. A nyolcvanas években egy gazdag üzletemberekből álló társaság megvette az építményt és környékét, majd egy elit horgász- és vadászklubot alakítottak ki rajta. A tulajdonosok között ott volt Carnegie is, és valószínűleg ő is jóváhagyta a botcsinálta javítgatásokat.

Az egyre szaporodó repedéseket és szivárgásokat átabotában sárral és szalmával tömködték be, egészen addig, amíg 1889-ben át nem szakadt a szerkezet.

A 22 méter magas, több mint 400 méter hosszú gáton keresztül 20 millió tonna víz öntötte el South Fork városát. Több, mint 2200 ember halt meg, a település jelentős része elpusztult.

A klub tulajdonosai gyorsan reagáltak: létrehoztak egy alapítványt a károsultak támogatására, jelentős összegekkel kerülték el a kártérítési pereket, és letiltottak mindenféle nyilatkozatot az ügyben. Carnegie építtetett egy könyvtárat South Fork részére, ezzel az ügyet lezártnak tekintették.

Az USA egyik legsúlyosabb sztrájkja

A másik kínos ügye a Carnegie Acélművek sztrájkja volt 1892-ben. A munkások vitája a munkáltatóval elfajult, és az Egyesült Államok történetének egyik legsúlyosabb sztrájkhelyzetévé eszkalálódott. Carnegie hamar kivonta magát a kellemetlen események alól, és Skóciába utazott, a tárgyalásokat pedig az egyik üzleti partnerére, Henry Clay Frickre hagyta. Frick azonban korántsem volt olyan emberbaráti érzelmű, mint ő. Ahelyett, hogy érdemi tárgyalásokba bocsátkozott volna a szakszervezetek béremelési követeléséről, 22 százalékkal csökkentette a fizetéseket, majd jó pénzért több ezer sztrájktörőt hozatott, és velük folytatta a termelést.

A feszültség kisebbfajta felkeléssé fokozódott, egy anarchista munkás pisztolyával magát Fricket is megsebesítette.

A zavargást a neves Pinkerton ügynökség magánhadseregével verték le. Az eredmény tíz halott és sok sebesült lett. A munkát a továbbiakban szakszervezeteken kívüli munkásokkal folytatták, és mire Carnegie visszatért Skóciából, alaposan megtépázódott a jóhíre.

Kép

Kép forrása: Picryl

Elkölthetetlen vagyonából rendületlenül jótékonykodott

Ahhoz azonban nem férhetett kétség, hogy a vagyonáról tett kijelentéseit komolyan gondolja. Feltett szándéka volt, hogy a haláláig eladományozza minden egyes dollárját. Negyvenes évei második felében hatalmas projektekbe kezdett: 2509 könyvtárat alapított Amerikában és Nagy-Britannia-szerte, kulturális intézményeket, kutatóintézeteket finanszírozott. Meg akarta akadályozni a Fülöp-szigetek amerikai gyarmatosítását, ezért felajánlott az országnak 20 millió dollárt, hogy megválthassák a szabadságukat. Nem éltek vele.

Az első világháború idején is tett kísérleteket a béke megteremtésére, és népszerű, de hatástalan békeszervezeteket hozott létre. A munkásai számára nyugdíjalapokat teremtett, gigantikus összegeket adományozott az afroamerikai diákok oktatására, megalapította a világ mai napig talán leghíresebb koncerttermét. Megépíttette a világ akkori legnagyobb távcsövét, egyetemi alapítványokat hozott létre, felkarolta az angol helyesírás reformját, valamint 7 ezer templomnak adományozott orgonát.

Olyan óriási volt a vagyona, hogy hosszú élete végéig sem tudta az egészet eladományozni.

Amikor 1919-ben, 83 évesen meghalt, még mindig megmaradt a pénz tíz százaléka, körülbelül 30 millió dollár, mai értéken több mint 500 milliárd forint. Ezt az összeget már a megbízottjai osztották szét különböző alapítványok és nyugdíjpénztárak között.

Felhasznált források:

• https://www.carnegie.org/interactives/foundersstory/#!/
• https://www.history.com/topics/19th-century/andrew-carnegie
• https://en.wikipedia.org/wiki/Andrew_Carnegie

A Visszadobtak című blog és könyv két hónapja elhunyt szerzője, Sallai Zsuzsanna egy tavaszi délutánról mesélt, amikor takarítás után nyitva hagyták a veranda és a hátsó kert ajtaját. „Huzat volt, és finom, tiszta illat lengte be a házat. Anyu épp felmosott, ezért kiültetett minket apuval a gangra, hogy megvárjuk, amíg felszárad a padló. Hallani lehetett a szél erejét, ahogyan becsap odabenn egy ablakot. Anyukám közben nekiállt a rózsákat metszeni, mi pedig apuval csak ücsörögtünk. Emlékszem, a lábamat lóbáltam, mert nem ért le a székről. És közben csendben várakoztunk, csak úgy voltunk, bámultunk bele a semmibe… Ez a meghitt pillanat az első emlékem a szeretetről.”

Talán már itt, ezen a verandán tanulta azt a figyelmet, amivel engem is megtisztelt. Amikor az áttétes rákbetegség miatt már alig tudott menni, akkor is felállt, és kijött elém, amikor megérkeztem hozzá, megkínált és figyelt rám. Úgy lehetett vele beszélgetni, ahogyan csak kevés emberrel. Mert ha leültél vele szemben, félretett mindent. Akkor nem volt más, csak te és ő. Akkor az ideje rólad szólt.

Majd, amikor órákkal később kikísért, és én távolodtam tőle, a visszapillantó tükörben láttam, hogy még ott áll, és integet.

Mellette fontosnak és jó embernek érezhetted magad. Négy gyerek édesanyja, de szerintem kicsit mindannyiunk anyukája is volt, mert mindig volt miből adnia…

„Este nyolc körül lehetett. Már mind otthon voltunk a nagyapámnál, az ő egyszobás lakásában. Négyen egy régi bérház 40 m²-es szobájában. Fürdéshez készülődtünk, amihez akkoriban lábasokban melegítettük a vizet. Anyu pakolt, papa mesélt, és közben vártuk, hogy megteljen a lavór. Folyt, bugyogott a forró víz, aminek a hangja egybeolvadt a mi szavainkkal – szorosan voltunk együtt, nem is lehettünk másképp, és akkor tudtam, szeretetben vagyok.” – meséli Naszvadi Magdolna népi iparművész, fazekas, aki most épp a hegyvidéki karácsonyi vásáron árulja kézműves alkotásait. Az ő étkészlete ott lesz a karácsonyi asztalomon, amelyre ha ránézek, eszembe jut a nála töltött idő, a beszélgetés, amiből ma is emlékszem egy mondatára: „Sokszor egy nagyon mély, negatív érzés, égő szomorúság kell ahhoz, hogy merjek nagyot alkotni. Megtanultam, hogy nem tagadni, hanem megélni kell azt is, ami csontig hatol.”

Egy pici faluból, a Zala megyei Lasztonyából indult útnak az a számomra rendkívül nagyvilági, eredeti és extravagáns nő, Kutfej Kriszta, aki ma már tizenöt éve vezeti Biatorbágyon a sokunk által szeretett Kisvillát, és akinek gyakran mondta az édesapja: „Kifogásnak nincs helye, helyette inkább kezdd el valahogy, és tedd a dolgod!” És ő tette. Megtanulta, hogy nincsen élet munka nélkül. Etiópiában, a világ egyik legszegényebb országában élte át a szeretet szinte kézzelfogható jelenét, ott, ahol egyszerre nézett farkasszemet hittel és mélységes nyomorral. „Egyik reggel öszvérrel mentünk fel egy 3000 méter magasan fekvő kolostorhoz, ahol már fenn imádkoztak a helyiek. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol.

Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül.

Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba. Órák teltek el, és csak csendben ültünk. Eleredtek a könnyeim, és jó volt sírni... Azt éreztem, hogy Isten itt van velem. Bennem.”

És léteznek olyan nagymamák, akik bár már több évtizede nincsenek köztünk, szeretetük mégis kísér minket. Ilyen volt Gluscevic Hajnal Iyengar jógaoktató apai nagymamája, Kati mama, akire még most, a hatvanas évei vége felé is mindennap gondol, aki mindig vele van, pedig korán elvesztette őt, 16 évesen, mégis meghatározta az egész életét: „Ő volt az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett. Akinél nem éreztem, hogy bármit tennem kéne, bárhogy viselkednem kéne, bármit mondanom, hinnem kellene ahhoz, hogy szeressen.” Emlékszem, miközben mesélt, zavarba jött attól, hogy szürkéskék szemei visszatarthatatlanul könnyeztek. Akkor már két órája beszélgettünk. Egymás felé fordulva, a külvilágot kizárva, a telefonokat kikapcsolva. Kizárólagos figyelemmel fordultunk egymás felé. Egymásra hangolódtunk, megnyíltunk, kölcsönösen bíztunk, együttéreztünk, és abban a néhány órában nemcsak sebezhetővé váltunk, hanem fel is szabadultunk.

Tudom, közhely, de tényleg létezik az érzés: mintha valahonnan már ismernénk egymást, és minden racionális magyarázat és észérv ellenére még meg is szeretjük egymást. Két vadidegen, akik alig két órája találkoztak. Előfordul, hogy beszélgetés közben könnyek gyűlnek a beszélgetőtársam szemébe. Elkezdi szégyellni. Azt gondolja, talán mégsem kellett volna ennyire megnyílnia. Én pedig libabőrös leszek. De ezekből az érzésekből születnek meg a Neked elmesélem történetek. Ez az egyik legkedvesebb része a munkámnak.

Ilyenkor naivan azt érzem, hogy amíg olyan emberek vannak a világon, mint akikkel én is leülök beszélgetni, addig létezik a jó, a biztonság. Ilyenkor mindig otthon érzem magam a világban.

Mint ahogyan azzal a végtelenül kedves mosolyú divattervezővel, Józsa Melindával is, aki azzal kezdi a válaszát, hogy „volt az életemben egy idősebb ember, talán meséltem is neked róla... Egy neves pszichológus, akinek az óradíja 25 0000 Ft volt. Amikor elmeséltem neki a történetem, azt mondta: szeretne segíteni nekem, hogy egyenesbe jöjjön az életem. És nem kért pénzt tőlem. Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta: »Mert az ön életében még senki nem volt, aki önzetlenül szerette és segíteni akart volna magának. Épp itt az ideje, hogy megtapasztalja, milyen is ez. És hogy tudja elfogadni.« Még most is sírok az érzéstől, hogy egy idegen csak úgy segíteni akarjon, jó szándékból, szeretetből, elvárások nélkül.”

Kollázs: Kosztin Emese

És ha már elvárások… Eszembe jut az az írónő, akivel csak online tudtam beszélgetni mert a világjárvány miatt mindannyian otthonmaradásra kényszerültünk. Eszterhai Katalin, aki három szót idéz fel bennem, amelyek számomra a legszebb szavak: csoda, szeretet, odaadás. Ő mindannyiunkban az embert látja, a jót. Az egyenlőségben hisz, a kölcsönös tiszteletben, a szenvedélyben, a lélek szabadságában. Meghatározó volt számomra a története, az, hogy honnan hova jutott önerőből. Hat hónapra született, 45 dekás kislány volt, aki egész életében csak arra vágyott, hogy szeressék. Író és producer lett, majd elveszítve a szeme világát újra felemelte magát a porból. Ő mesélte el a pillanatot, amelyhez jó néhány évtizedet vissza kellett repülnie az időben, amire visszagondolva ugyanúgy érzi azt a belső remegést, mint akkor, gyerekkorában, amikor a nővére és ő egy egyszerű, döngölt földes vályogház félhomályos kisszobájában álltak a tükör előtt, frissen borotvált fejjel, kopaszon. „Tetvesek voltunk, és anyánk hiába mosta petróleummal a fejünket, a tetvek nem akartak elpusztulni. Mérgében tövig vágta a hajunkat.

Emlékszem, sokáig álltam a tükörképemmel szemben, és csak azt láttam, hogy furcsa, léggömbszerű a fejem, hogy csúnya vagyok, és hirtelen kétségbeesetten sírni kezdtem.

Edit, a nővérem nem bánta a kopaszságot, sőt, tetszett neki, azt mondta: »Most mindenkinek szeretni kell bennünket, mert olyanok vagyunk, mint Rákosi Mátyás.« És már énekelte is a dalt: »Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe...« Míg énekelt, erősen fogta a kezemet. »Ne bőgj már, Kati, én kopaszon is szeretlek!« – mondta, és a meleg, puha arcát odatartotta az enyémhez, majd széttárta a karját, amelyek angyalszárnyként borultak rám, és pörögni kezdett velem. A nővérem azt mondta, kopaszon is szeret. Még sosem hallottam ezt a szót, nem tudtam, mit is jelent, de amikor kimondta, »szeretlek«, mintha valaki balzsammal kenegette volna az összemart lelkemet.”

Voltak telek, amikor a mínuszok próbára tettek minket. 1965 tele például egy ilyen tél volt. „1965 szilvesztere előtt a konyhában ültünk, s apa anya kezét megfogva mondta: »Késő délután elmegyek a boros pincéhez borért, hogy legyen holnap a vendégeknek.« Odakint irdatlan nagy hó volt, minden átfagyott. Aki csak tehette, inkább bent maradt a kályha mellett. Én ötéves makacs kislányként felvettem a bundás csizmám, és az ajtóban toporogtam: »Én is megyek!« Apa tiltakozott: »Nem, nem lehet! Hosszú az út odáig gyalog, nem fogod bírni!« De én menni akartam. Természetesen igaza lett. Visszafelé sírtam, könyörögtem, hogy engem hagyjon ott, mert nem bírok továbbmenni. Már fájt a lábfejem, olyan volt, mintha egy csonton sétálnék. Ő mégsem tett szemrehányást, nem mondta, hogy »na ugye, én megmondtam«. Helyette – mivel fel volt pakolva – felkapni nem tudott, hanem a kabátjával átölelt, magához húzott, a karomat dörzsölgette, hátha jobb lesz, hátha felmelegszem.

Csak a lépteink alatt roppanó havat és a szíve dobbanását hallottam.

Biztatott: »Jól van, Zsuzsika, menni fog ez, erős vagy!« – meséli Szakkay Zsuzsanna talpmasszőr, kétszeres nagymama, aki megtanult együtt élni a Bechterew-kór tüneteivel, a sztómával, az elvesztett évekkel, a lelke hangjával. „Ez volt életem első szeretetélménye, tisztán emlékszem rá, sokszor visszatér belül. És ezután vágyakoztam egész életemben a biztonságot adó szeretetre.”

Szeretetélményekben gazdag karácsonyt kívánunk olvasóinknak!

„Énhozzám is benézett a karácson, 
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson 
És rajta egy pár reszkető könyűt. 

Menj el, karácson, menj el sietve, 
Hiszen családok ünnepnapja vagy te, 
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.” 

Ismerjük 1846 karácsonyáról Petőfi Sándor Karácsonkor című versét, amelyben a családi élet eszményképétől búcsúzik, hiszen ekkoriban nem bízott benne, hogy elveheti szerelmét, Szendrey Júliát. Ám 1847-ben Júlia – édesapja ellenkezésével dacolva – mégis hozzáment, így a következő karácsonyt már együtt tölthették. „Két közös karácsonyuk volt, az elsőt 1847-ben feltehetően a Jókai Mórral közös albérletükben, a Dohány utcában ünnepelték – meséli Gyimesi Emese, Szendrey Júlia kutatója. – A következő év karácsonya azonban már a szabadságharc kellős közepén érte őket Debrecenben. Szendrey Júlia szülei is ide menekültek Erdődről, így a fiatal pár néhány hétig együtt élt velük. Petőfinek nem lehetett könnyű egy fedél alatt lakni az apósával és az anyósával, akik korábban hevesen ellenezték a házasságukat. Nem csoda, hogy konfliktusoktól sem volt mentes ez az időszak. Petőfi később egy levelében megírta, hogy előfordult olyan vita, amely majdnem pofozkodással végződött.  

Ám a karácsony örömökben is bővelkedett, hiszen éppen tíz nappal korábban, december 15-én született meg Szendrey Júlia és Petőfi Sándor kisfia, Petőfi Zoltán, így az ünnepeket már az újszülött kisgyermekükkel töltötték.  

Közben a hadi események lázában égtek, hiszen éppen 1848 karácsonyán foglalta el Bem József Kolozsvárt.” 

Sokáig vádolták az édesanyát 

Ezt követően Szendrey Júlia élete tragikus fordulatot vett. A segesvári ütközetben elveszítette férjét, a halálhírébe azonban sokáig nem tudott belenyugodni. Hónapokig kutatott utána Erdély-szerte, miközben a közvélemény minden lépését figyelte. Magányosan, gondokkal küzdve tért vissza Pestre, és hamarosan igent mondott Horvát Árpád egyetemi tanár házassági ajánlatára, aki biztonságot ígért neki és fiának. A második házasságával elvesztette a közvélemény rokonszenvét: vádolták, hogy nem maradt hű Petőfi emlékéhez, sőt az utókor azért is bírálta, hogy Petőfitől született gyermeke, Zoltán már tízéves korában elköltözött otthonról. 

„Szendrey Júlia alakjához sok sztereotípia kötődik, nemcsak mint Petőfi feleségéhez és mint alkotóhoz, hanem mint édesanyához is. Ezek közül a legtöbbször azt hangoztatták, hogy elhanyagolta Petőfi fiát a második házasságában, mivel Zoltán már tízéves korában elkerült otthonról. Valójában akkoriban teljesen természetes és gyakori volt, hogy a gyermekek kiskoruktól rokonoknál vagy távoli iskolában tanultak, messze a közvetlen családjuktól. Ma hátborzongató belegondolni, hogy az ötéves gyermekünktől megválunk, mert máshol nevelkedik tovább, pedig Zoltán apjával, Petőfi Sándorral éppen ez történt. Szendrey Júlia – csakúgy, mint a fia – szintén tízéves volt, amikor elkerült otthonról, először egy mezőberényi intézetbe, majd tizenkét éves korában Tänzer Lilla pesti leánynevelőjébe íratta be édesapja. 

Szendrey Júlia fia, Zoltán is okkal búcsúzott el otthonától. Garay János költő lányának, Gizellának a visszaemlékezése szerint a fiú gyenge testalkatú volt, vigyázni akartak rá, ezért költöztették át az iskolával szemben lakó Garay családhoz.  

Az első elválás pillanatáról Szendrey Júlia egy verset is írt fiának, amelyben sokat elárul az ekkori érzelmeiről, és megfogalmazza, mit él meg egy édesanya, amikor kirepül a kisfia a családi fészekből. 

Petőfi Zoltán a pesti piarista gimnázium tanulója lett, csakhogy hatodik osztályos korában megbukott görög nyelvből. A család úgy vélte, hogy sok olyan cimbora veszi körül, akik rossz hatással vannak rá, többek között ezért döntöttek úgy, hogy vidékre küldik. Ekkor került nagybátyja, Petőfi István mellé Csákópusztára. Petőfi Sándor testvére ispánként dolgozott, mellette lett gazdasági gyakornok Zoltán” – idézi fel Gyimesi Emese. 

Modern elvek szerint neveltek 

A fiú szoros kapcsolatot ápolt és rendszeresen levelezett édesanyjával és a féltestvéreivel is, hiszen Szendrey Júliának Horvát Árpádtól négy gyermeke született, ám csak hárman élték túl a kisgyermekkort: Attila, Árpád és Ilona. Levelezésükből jól látszik, mennyire szerették egymást, és milyen meghitt családi közegben nevelkedtek. 

„Izgalmas ebben a korszakban, hogy a premodern és modern szokások gyakran együtt vannak jelen. Ez jól megfigyelhető Szendrey Júlia és Horvát Árpád gyermeknevelésében is. Az a gyakorlat, hogy rokonhoz küldték tanulni a gyermekeket, a korábbi századokban és még ebben a korszakban is bevett szokás volt. Úgy tartották, a fiatalok így látnak világot és gyűjtenek tapasztalatot. Ugyanakkor a Szendrey-Horvát családban felfedezhetők már modern gyermeknevelési elvek is: ilyen például az, hogy az apa is aktívan részt vett a gyerekek nevelésében, holott akkoriban ezt még sokkal inkább az anyák feladatai közé sorolták.  

Az is a haladó gondolkodásuk bizonyítéka, hogy gyermekeiknek külön gyerekszobát rendeztek be. Ma ez természetes, ám akkoriban, sőt még a századfordulón sem volt evidens, hogy a gyermek saját teret kapjon játékra, tanulásra és alvásra.  

A jómódú polgárcsaládok a szalont tartották a legfontosabb helyiségnek, amely módot adott a család önreprezentációjára, ennek volt a legszebb berendezése, a vendégeket mindig itt fogadták, de a gyermekek általában ide be sem tehették a lábukat. Feltűnő, hogy Szendrey Júliáéknál ez nem így volt” – magyarázza a kutató. 

Szendrey Júlia családja 1853-ban költözött a Hársfa és a Király utca sarkán álló házba, közel a Városligethez. Itt külön szobát kaptak nemcsak a gyerekek, de Júlia is – ami szintén érdekesség, mert akkoriban a nőknek sem volt külön szobájuk, főleg nem dolgozószobájuk. Júlia itt alkothatott, írhatta verseit, meséit. Ez az otthon volt a családi életük színtere tizennégy éven keresztül, és itt töltötték a karácsonyaikat is. 

Különös ünnepi szokások 

„Anyám nagyon szerette szépen megrendezni a karácsonyt. Olyankor mindig mindnyájan együtt voltunk… Nagyon szeretett ajándékozni… Babákat kaptam tőle, rengeteg játékot, meséskönyveket” – idézte fel Szendrey Júlia lánya, Ilona idősebb korában a gyermekkori ünnepeket. Ezt a rövid (egy interjú keretein belül elhangzó) visszaemlékezést leszámítva azonban nincsenek források arról, hogyan zajlottak a karácsonyi ünnepségek  a családban. „Egy szokást említenek a gyerekek többször is a levelezésükben – mondja Gyimesi Emese. – A távol karácsonyozó Petőfi Zoltán megírta féltestvéreinek, mennyire szeretne velük kártyázni az ünnepnapon, egy alkalommal pedig a fiúk is elmesélték bátyjuknak, hogy karácsony estéjén Óváry bácsival kártyáztak. Óváry az oktatójuk volt, így jogosan merülhet fel a kérdés az olvasókban: mit keresett a tanító karácsonykor Szendrey Júlia otthonában? Valójában az is természetes volt a 19. században, hogy a nemesi és a polgári családok nem zárt körben ünnepeltek, hanem a barátaikkal, ismerősi körükkel együtt. Első hallásra megdöbbentő lehet, hogy karácsonyra sem ment haza Petőfi Zoltán, ám ez is tipikus volt akkoriban.  

Petőfi Sándornak is szinte csak olyan karácsonyairól tudunk, amelyeket nem otthon, a családjával töltött, hanem ismerőseivel. Bevett szokás volt, hogy akinek nincs családja vagy messze él tőlük, az barátokkal, ismerősökkel ünnepel.  

Vörösmarty Mihállyal is éppen egy ilyen alkalommal találkozott először személyesen Petőfi 1842 karácsonyán” – emlékeztet a kutató. 

Tűzijáték a karácsonyi szobában 

„Valószínűleg volt már karácsonyfa Szendrey Júliáék otthonában, bár erre vonatkozóan nem maradt fenn forrás.  A karácsonyfaállítás szokása hazánkban először az arisztokraták körében terjedt el az 1820-as évektől kezdve, s a század közepére már a városi polgárcsaládok otthonaiba is eljutott. Ha valaki online képeket keres a 19. századi karácsonyokról, leginkább olyan fotókat talál, amelyeken szépen felöltözött édesanyák állnak a hintalovon ülő gyermekeikkel a karácsonyfa előtt. Ezek azonban már századfordulós képek, és nem tükrözik, milyen volt korábban, a század közepén az ajándékozás. A reformkorban még csupán a gyerekek kaptak nyalánkságokat, cukrozott gyümölcsöket, a játékkereskedelem pedig csak később, az 1860-as évektől – éppen Szendrey Júlia gyermekeinek idejében – kezdett fellendülni. Ám még ekkor sem specifikus játékboltokban lehetett vásárolni, hanem nürnbergiáru-kereskedésekben, amelyek mindenféle áruval szolgáltak. Kertész Tódor kereskedőnek fennmaradtak az árjegyzékei az általa árult termékekről. Ezeknek a segítségével tudtam beazonosítani azokat az ajándékokat, amelyek ma már furcsának tűnnek számunkra. 

Szendrey Júlia fiai például kaptak »bengali világítást vagy görögtüzet« előidéző porokat, amelyek feltehetően a Kertész Tódor által a korabeli sajtóban is hirdetett »ártalmatlan szobai tűzijátékok« közé tartoztak.  

Ezek a »pirotechnikai« ajándékok különböző fantázianevet is kaptak, mint Mephisto tündöklő papirosa. Látványos, semmiképp sem szokványos meglepetés, ám elképzelhető, hogy Szendrey Júlia és Horvát Árpád nemcsak szórakoztatásból vették meg ezeket gyermekeiknek, hanem nevelési célzattal is. Természettudományi témájú könyveket is kaptak tőlük, így nem kizárt, hogy a kémiai ismereteiket is bővíteni akarták az említett szobai tűzijátékokkal” – véli Gyimesi Emese. 

A gyerekek saját újságot szerkesztettek 

„Az írás és az olvasás szeretete hangsúlyos volt a családban, így számos ezekhez kapcsolódó ajándékot is kaptak a gyerekek karácsonyra: szép albumokat, írószereket, tintát, tintatartót, pecsétet, festékeket. Nagynénjüktől, Szendrey Máriától Az Ezeregyéjszaka meséit, édesanyjuktól, Szendrey Júliától pedig az általa fordított Andersen-mesekönyvet kapták meg, amikor a megfelelő korba léptek. Szendrey Júlia kislánya, Ilona arra is visszaemlékezett idős asszonyként, mennyire büszke volt, hogy olyan mesekönyve van, amelyet az édesanyja fordított magyarra. Érdekesség, hogy amikor Szendrey Júlia tollából megjelent az Andersen-kötet 1857 decemberében, kifejezetten gyerekeknek szánt karácsonyi ajándékként reklámozták a korabeli lapok, és három változatban is árulták: egy pazar, aranyszegélyű, ünnepi díszkiadásban, egy közepes árfekvésű fűzött kiadásban, és egy úgynevezett népies kiadásban” – meséli a kutató. A könyvek és írószerek mellett természetesen Szendrey Júlia gyermekei is kaptak labdát, Ilona babákat, főzőedényeket, a fiúk pedig táblás játékokat, például Lange Puff-ot, amely sakk, malom, dáma és ostábla játékra is alkalmas volt. 

Szendrey Júlia az írás szeretetét is átadta gyermekeinek, így nem meglepő, hogy a kisfiai ünnepnapokra verseket írtak neki, és saját újságot szerkesztettek. „Akkoriban a polgári családokban hagyománynak számított, hogy a gyerekek köszöntőversekkel ajándékozták meg rokonaikat névnapok, születésnapok és egyéb ünnepek alkalmából. Voltak is ehhez mintakönyvek és sablonok, hiszen nem minden gyerek tudott volna saját kútfőből alkotni, de Szendrey Júlia fiai ezekben a műveikben is megcsillantották humorukat, egyéniségüket.  

Attila és Árpád saját játékfolyóiratot is szerkesztett édesanyjuk számára Tarka Művek címmel. Az első számot 1865 karácsonyára készítették ajándéknak, a másodikat Szendrey Júlia december 29-ei születésnapjára, a harmadikat szilveszterre.  

Összesen hét szám maradt fenn, és ezek azért is izgalmas források, mert látszik belőlük, hogy a gyerekek sokat olvasták a korabeli sajtót, és a nyelvezetüket átitatta az újságcikkek nyelvezete. Mondhatni, profi módon utánozták a szerkesztői, újságírói stílust, és úgy számoltak be a különböző családi eseményekről, mintha széles nyilvánosságnak szólnának, holott csak a szűk családi-baráti kör ismerhette a »folyóiratukat«. A cikkeikből érezhető, mennyire szerették anyjukat, és milyen jól is ismerték. Tudták, milyen műfajokat szeret, milyen témákról szokott írni. Rögtön az első szövegben édesanyjukat mutatták be az olvasóknak, így láthatjuk, hogyan vélekedtek akkoriban a saját gyermekei az írónői pályáról” – hangsúlyozza a kutató. A gyerekek cikkükben dicshimnuszt zengtek anyukájukról, büszkék voltak rá mint költőre és íróra, de azt is megemlítették, milyen kiváló „gazdasszony.” Kiemelték Andersen-fordítását, de a róluk szóló, Három rózsabimbó című verset is, amely máig az egyik legismertebb vers Szendrey Júliától. Az anyai szeretetről és három fiáról (Petőfi Zoltánról, Horvát Attiláról és Árpádról) ír benne, hiszen a vers alkotásakor még nem született meg negyedik gyermeke, Ilona. 

„Három rózsabimbó az én boldogságom, 
Három rózsabimbó életem, világom! 
El van osztva köztük háromfelé lelkem, 
És mégis mindegyik birja azt egészen. 
Nem tudom kivűlök terem-e több virág, 
A mit látni öröm, illetni boldogság? 
Szemem nem is keres, nem is látna meg mást: 
Hisz bennök találtam feledést, kárpótlást! 
Szivemből fakadtak, szivem a gyökerök: 
Együtt hervadnék el, együtt halnék velök! 
…” 

Források: 
Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840 – 1870., Bp., 2019. 
Szendrey Júlia összes verse, sajtó alá rend. Gyimesi Emese, Bp., 2018. 

Nóri, akinek szenteste is a szobájába lökik a vacsoráját

Nóri nevelőszülőkhöz került. Még soha nem látta a saját szüleit, és él benne a vágy, hogy egyszer találkozzon velük. A nevelőapja megígérte, hogy segít felkutatni őket, és Nóri hisz ebben. Hogy mit vár a találkozástól, azt nem tudom, viszont kiderül, hogy több édestestvére él elszórtan valahol, a közelben. Mégiscsak szerencsés Nóri, hogy nem intézetben tölti a mindennapjait, hanem egy családban – gondolhatnánk. Csakhogy neki nincs helye ebben a családban. Az otthon számára börtön, amelynek egy külön szobájában éli a mindennapjait. Fogoly, mert a nevelőanyja megtiltja, hogy a közös légtérben legyen. Nem kommunikál vele, és azt sem engedi, hogy két saját gyermekével Nóri kapcsolatba lépjen. Amikor hazaér, egy szűk folyosón, egy elkerülőúton át jut a szobájába, így igazából alig van találkozási felület.

Nóri szerencsére kollégista, ezért csupán a hétvégéket és az iskolai szüneteket tölti otthon. Az iskolában jól érzi magát, nyitott, szívesen beszélget bárkivel és bármiről. Ott van társasága, akikkel szurkálódnak ugyan, mégis jól ismerik és elfogadják egymást. Ott nem kell egyedül kuksolnia, nincs eltiltva a kortársaitól, leülhet velük egy asztalhoz. Ott szeretik és megölelik a folyosón a kisebbek, odabújnak hozzá, vagy nyújtják felé a kezüket. Nóri megropogtatja őket, vált velük pár szót, mielőtt a lépcsőhöz kanyarodna.

Gyermekgondozó szeretne lenni. Az iskola közössége és a kollégium nélkül sivárak lennének a mindennapjai.

Szombatonként a barátaival találkozik, mert nem bírná ki a négy fal között. Nem tiltják meg a nevelői, szabadon mehet, csak őket ne zavarja. Néhány éve keresztény közösségbe is eljárt, talán itt is szerzett barátokat. Vasárnap viszont ritkán mozdul ki. És nincs ez másképp az ünnepnapokon sem. A karácsony sem oldja fel az anyai tilalmat, szenteste sem hívják a terített asztal köré. Nevelőapja visz neki vacsorát a szobájába, amit egyedül fogyaszt el. Olykor kicsit beszélgetnek is, de a karácsonyt leginkább magányosan tölti filmnézéssel és alvással. Nem csoda, hogy a karácsonyt leginkább a sütemények miatt várja.

Ádám, aki mindig öngyilkossággal fenyegetőzik

Ádámnak öt testvére van, és az anyukája még fiatal. Az apja nem él velük, jószerivel a nagymama neveli őket. Ádám enyhén értelmi fogyatékos, nem könnyű vele közös témát találni. Ami nem érdekli, arra nem is reagál. Csupán néhány téma körül forognak a gondolatai. Amikor megkérdezem tőle, hogy tölti a karácsonyt, elkezd énekelni, és azt mondja, bulizni fog. Ő is a szobájában tölti a szabadideje nagy részét, a telefonjával. Azon játszik, és filmeket néz. A tanulással nem foglalkozik. Az órákon sokszor alszik, mert éjszakákon át nyomkodja a mobilját. Van, hogy nincs kedve iskolába menni, ezért el sem indul. A mamája nem bír vele, nem tudja fegyelmezni.

Ádám tele van feszültséggel. Gyakran beleköt az osztálytársaiba, és némelyiküket addig piszkálja, amíg összeverekednek. A tanárok arra is figyelnek, hogy ki mellé ültessék, mert ha elveszíti a kontrollt önmaga felett, elkerülhetetlen a konfliktus. A sok belső feszültségét nem tudja levezetni, pedig magas és mozgékony fiú, több sportág jól állna neki.

Folyamatosan dobog a lábával, alig látni nyugalmi állapotban. Szakember segítségét igényelné, de a család nem tudja pszichológushoz vinni.

Ádám gyakran emlegeti, hogy öngyilkos lesz. Mindezt könnyedén, mintha épp mesélne valamit. Talán fel sem fogja a súlyát. Talán csak a figyelem középpontjába szeretne kerülni. A mondás szerint amelyik kutya ugat, az nem harap, de azért nem árt az óvatosság. Ha Ádámon múlik, a karácsonyt is a szobájában, a telefonjával együtt fogja tölteni.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Zara Walker/Unsplash

Kende, akinek még kulcsot sem adnak a szülei

Kende egy szókimondó, nyers stílusú fiú. Látszik, hogy intelligens, tájékozott, és mindenről szívesen elmondja a véleményét. Egyszer már iskolát váltott, felső tagozatban került össze a jelenlegi osztálytársaival. Keményen el tud határolódni attól, amivel nem ért egyet, nagyon lázadó. Bizonyos élethelyzeteket el sem tud képzelni; amivel nem tud azonosulni, arra azt mondja, hogy nem létezik, ilyen nincs. Időnként obszcén szavakat használ, és látszólag élvezi, hogy ezt meg meri tenni. Hogy polgárpukkasztó szeretne lenni, vagy elnyerni társai elismerését, az nem derül ki egyértelműen. Egy biztos: a társai nem szeretik, idegesítőnek tartják, nem tudják elfogadni, mert teljesen másképp viselkedik, mint ők. Kende ezt érzi, és ha szóval is tartja társait, egyet sem talál köztük, aki barátja lehetne.

Amikor szóba kerül, hogy milyen családi szokásokat tartana meg, illetve mit tenne másképp felnőtt fejjel, meglepő őszinteséggel fakad ki.

Őt még mindig a szülei hordják iskolába, nem engedik el egyedül, pedig nyolcadikos. Kulcsot sem kap, nem bíznak meg benne a szülei, és ezt tehetetlenül éli meg.

Az apja veri, szigorú és erőszakos vele, ami csak növeli a belső feszültségét. Ő nem sportol, mint a társai, pedig talán segítene a feloldásban.

Kende máskülönben komolyabb és érettebb társainál. Egy ponton, amikor már nem a külső elismerés az elsődleges számára, mély gondolatokat fogalmaz meg az életről, az emberi kapcsolatokról. Belső lázadása minden ellen, ami hagyomány és kötelesség, csupán egy reakció az őt ért hatásokra. Az élet negatív tartalmakat hív elő belőle. Ádámmal ellentétben ő nem fenyegetőzik az öngyilkossággal, hanem megpróbálta, és kétségbeesve sírt, amikor nem sikerült. Nem tudom, a szülei hogy viszonyultak ehhez a kísérlethez, mert teljesen elzárkóznak. Vajon át tudják-e értékelni a múltat és újratervezni, vagy minden marad a régiben, ezt nehéz megjósolni. Kende a karácsonyt és az előtte álló hónapokat rehabilitációval tölti. Most még közelebb kerültek a korlátai, mint valaha.

Marci, aki retteg, ha haza kell mennie

Marci nem szeret otthon lenni. Kollégista, és amikor közeledik a hétvége, egyre kedvetlenebb lesz. Mindenkinek azt hajtogatja, hogy nemsokára haza kell menni, ezért szomorú. Hogy miért fél ettől, arról nem beszél. Csak azt említi, hogy otthon mindig dolgoznia kell. Mindenfélét, a ház körül. És a lábát mutatja, ami napok óta fáj, mert a bátyja erősen megszorította, megtekerte. Máskor is szokta bántani, de erről sem beszél szívesen. A felszínen mosolygós, ölelésre és szeretetre vágyik, szinte csacsogva beszél, olykor a benne lévő feszültség egy hangos kiáltással vagy egy asztalra csapással szakad ki belőle. De hogy mi fáj neki igazán, azt nem képes szavakba önteni. Csak elcsendesedik, elkomorul, lelassul, és eluralja a szomorúság.

Marci számára is az iskola, a kollégium a megváltás. Itt érzi magát biztonságban, és retteg, ahogy közeledik a péntek délidő.

Pedig előfordult olyan eset, amikor az apja úgy elverte őt és az édesanyját is, hogy nem tudtak hétfő reggel bejönni az iskolába. Marci nem várja a téli szünetet és a karácsonyt sem. Nem árulja el, hogy szoktak ezidőtájt ünnepelni a családdal.

Itt vannak ők négyen – Nóri, Ádám, Kende, Marci – és ki tudja még hányan az országban és a nagyvilágban, akik nem várják a karácsonyt. Akik nem is tudják igazán, mi az ünnep. Akikben nem tud megszületni a szeretet, csak a vágy és a hiány. Akik családban élnek, mégis magányosak. Vagy talán ők érzik leginkább, mit jelent elindulni valahová bizonytalanságban, nem látva a holnapot. Ha nem is Názáretből Betlehembe, de az iskolából hazafelé, a biztonságból a kiszámíthatatlanba vagy épp a kiszámítható ürességbe. Megtapasztalják a kitaszítottságot, az elutasítást, mint Mária és József fogadóról fogadóra járva. És egy csendes éjszaka, a magányban talán bennük is megszületik valami. Talán ők is meghallják az angyalok énekét. Vagy a pásztorokkal együtt meglelik a legnagyobb ajándékot, az Isten Fiát.

Erika mama könnyes szemmel gondol vissza a régi idők csodás karácsonyaira; azokra az ‘50-es és ‘60-as évekre, amelyek számára visszahozhatatlanok, ám sosem merülnek feledésbe. Még mindig úgy emlékszik ezekre az ünnepekre, mintha tegnap történtek volna. Én sajnos még nem éltem akkor, hisz hogyan is létezhettem volna, amikor mama is csupán 5 éves kislány volt.

Türelemmel várok, míg lesütött szemeiből elő-előbukkanó könnycseppjein felülkerekedve nekikezd a mesélésnek. Azoknak az éveknek a karácsonyi történeteit meséli, amelyekről így, egészben talán még sosem hallottam. Ez a mi mesénk, az ükszüleim, a dédnagymamám, a nagymamám és a Boros család története.

Már novemberben hatalmas hótakaró borított mindent

Az 1950-es években minden tél nagyon kemény volt.

A karácsony akkor tényleg fehér karácsony volt, hiszen az 5-6 éves nagymamámat teljes magasságában eltakarta a felhalmozott hó, a házakról pedig majd félméteres jégcsapok lógtak.

A madarak jelezték mindig a csapadék eljövetelét, hiszen amikor a szántóföldeket ellepték az alacsonyan repkedő varjak, napokra rá szinte biztosan megérkezett a hideg hó. Karácsony mindegyik napján annyi hó leesett, hogy az egész család – beleértve az ükapám inasait is – folyamatosan lapátolt, hogy a kertben és a ház körül lehessen közlekedni. Az ükszüleim jómódú középpolgárok voltak, mindketten dolgos emberek, ükapám lakatosmester, ükanyám igazi háztartásbeli, aki öt gyermekét és unokáit mindig szívesen látta karácsonykor. Az ünnepre mindenki szép ruhába öltözött, az asszonyok hosszú ruhát vettek, a férfiak kifényesített igazi csizmába, kucsmába és fonott demizsonokkal sétáltak rokonaikhoz megünnepelni a karácsonyt.

Szentestére a közlekedés leállt, alig ment egy-egy jármű az utcákon

Napközben még teherkocsik szállították az élelmet és egyéb árucikkeket a falvakban és a városokban, de az ünnepi időszakban, főként este, ha szüksége volt még valamilyen szállításra a gazdáknak, azt már lovasszánkóval oldották meg. Törökszentmiklós mezőváros volt ebben az időszakban, így nem igazán takarították az utakat, mint napjainkban, hanem a vastag, ráfagyott hórétegen közlekedett mindenki. „Hókotró még a fasorban sem volt, egy-két útkaparó akadt, amely a hatalmas havat eltakarította. Így hívták őket, útkaparók. Ha jött egy lovasszánkó, utánakötöttük a saját kis szánkónkat, és elhúzattuk magunkat a város végéig, de visszafele már saját magunknak kellett megoldani az utat, ami sokszor több kilométert is jelentett” – meséli nagymamám.

Látom rajta, bántja a hókérdés, mert tudja, az ő unokái – az én gyermekeim – nagyon kevés karácsonykor fognak már igazi nagy havat látni.

A karácsonyfa és a Jézuska eljövetele

„A Jézuskát édesanyám bátyja testesítette meg, aki fehér lepelben, díszesen beöltözve hozta be az akkor már feldíszített karácsonyfát. Én még nagyon kicsi voltam akkor, szinte fel sem fogtam, hogy egy közeli rokon volt az, de a karácsonyok alkalmával a Jézuska ábrázolására mindig nagy hangsúlyt fektetett a családunk” – meséli Erika mama. Mosolyogva emlékszik vissza az akkori fadíszekre, a számos gyertyára, amelyek felcsíptetve, meggyújtva tündököltek a fán, a fő díszítésre, a szaloncukorra és a bizonyos angyalhajra. A mai műanyag színes boák vagy girlandok elődei általában aranyszínűek vagy hófehérek voltak, és rendkívül szúrós anyagból készültek. Külön karácsonyi dekoráció nem volt még, de az ünnepi képeslapoknak rettentő nagy hagyománya volt.

„A szaloncukor ízére máig emlékszem. Akkor még nem volt sem zselés, sem ezerfajta más ízű, az akkori konzumszaloncukornak csokibevonata sem volt, valamilyen gyümölcsös ízű édességre kell gondolni. Papírborítású volt, a végei bevágott fehér papírból” –emlékszik vissza, majd elővesz egy mai tejkaramellás szaloncukrot, és megeszi a mesélés közben.

Kép

Forrás: Hegedűs Henriett

A karácsonyi vacsora

Díszítésnek a házban birsalmát tettek a szekrény tetejére, amelynek isteni illata volt, egy fonott tálkába pedig almát, banánt és szőlőt készített ki ükmamám, ezzel ékesítve a karácsonyi asztalt. A családunk nagy volt, ükanyámnak öt gyermeke született, ebből az egyik a néhai dédnagymamám. Ilyenkor az egész család együtt volt boldogságban, békességben. A karácsonyi ünnepre Mamám (én csak így hallottam mindig Erika mama és dédnagymamám, Boros mama szájából ükanyámat) diós és mákos kalácsot sütött, akkor a bejgli még nem volt igazán divat. Boros mama készítette az aprósüteményeket, Mamám pedig szentestére az akkor is divatos töltött káposztát és a disznóvágás eredményeként elkészült finomságokat.

Merthogy minden karácsony napja előtt disznót vágott a Boros család. Az állatot ők dolgozták fel és sütötték meg régi típusú, kézzel forgatós perzselővel.

Mamáék sok dolgot a sparheltben sütöttek, az ünnepi hímzett karácsonyi terítős asztalra pedig hurka, kolbász, pecsenyehús, füstölt húsok és májas is került. Köret volt, de nem olyan népszerű, inkább kenyeret ettek az ünnepi vacsoránál, amelyet otthon dagasztottak be, a pékhez elszállítva pedig megsüttették. Zöldségek és gyümölcsök mindig voltak az asztalon, a hátsó hatalmas kertben ugyanis minden megtermett: zöldbab, borsó, répa, alma, szilva, zöldhagyma, retek, piszke. „Mamám sokat kertészkedett, még, amikor betegeskedett, akkor is szedte a zöldségeket” – és Erika mamának ismét könnyes lesz a szeme, látom rajta, elmélázik a régmúlt időkön, nagymamája és édesanyja hiánya megérinti.

Ajándékozás, meglepetések kiosztása

1955-ben kevesebb ajándék került a fa alá, mint manapság, egy ember jellemzően egy, esetleg két meglepetést kapott. „Rettentően örültem, mert kaptam egy hatalmas hajas babát. Szépen ki volt dolgozva az arca, gyönyörű ruhája volt, egyedi, kézzel festett termék, manapság a tömeggyártás miatt ilyen kincseket már alig lehet fellelni. Ruhát is kaptam minden karácsonyra, akkoriban nem melegítő, hanem mackó volt a divat. Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam az első hócipőmet” – meséli mama, majd hatalmasat nevet, amikor rákérdezek, hogy a hócipő a mai hótaposó megfelelője volt-e. „A hócipőt magára a cipőre kellett ráhúzni, bokáig ért, fehér volt és nagyobb, mint a rendes lábbelik” –magyarázza.

Mama egyik karácsonyra játék konyhakredencet kapott, ez a mai gyerek játékkonyha megfelelője volt. Legalább fél méter magas volt, kemény anyagból készült, és úgy nézett ki, mint maguknak a felnőtteknek a konyhabútora. Általában egy színben lehetett kapni, mint oly sok terméket abban az időben.

Vallás és éjféli templomlátogatás

Törökszentmiklóson több templom is volt, Mamámék a nagytemplomba jártak sűrűn. Keresztény emberek voltak, és bár nem gyakorolták napi szinten a vallást, szenteste mindig ellátogattak a templomba. Akkoriban még nem voltak fények vagy füzérekkel feldíszített, kivilágított egyházi létesítmények, a templomok ennek ellenére díszesen álltak és várták a látogatókat. Bent tele volt minden meggyújtott gyertyákkal, kívül és belül pedig egy-egy betlehemi jelenet volt megörökítve jászollal.

„Amikor hazaértünk, melegség fogadott minket, emlékszem, nagyapám begyújtott a fűrészporos kályhába, ami a karácsonyfa mellett volt.”

„Sokat beszélgettünk, hosszan. Régi mesekönyvekből olvastak fel nekem meséket a Jézuskáról és a karácsony eredetéről, és olykor a rádiót is bekapcsoltuk ünnepi zenét hallgatni”

– fejezi be karácsonyi történeteit a mamám.

Kép

A törökszentmiklósi nagytemplom – Forrás: Hegedűs Henriett

A hatalmas Boros család idősebb generációjából nekem csak a nagymamám maradt. Gyönyörű emlékeket hallottam az őseimről, Törökszentmiklósról, boldog vagyok, hogy egy kicsit közelebb kerültem a mamám és a tavaly elhunyt szeretett dédnagymamám fiatalkorához. Karácsonykor örülnünk kell mindannak, amink van, amink megadatott. Ünnepeljük hát családunk, szeretteink körében ezt a csodás napot!

Sportolás és önkéntesség közben rengeteg kihívással találkozhatsz. Anyaként milyen próbatételekkel kellett szembenézned?

Két saját nagylányom van, akik 18, illetve 20 évesek. Végiggondolva, ahogy sok más anyatársam, én is végigmentem mindenen. Alig három éve költöztem át Erdélyből, és épp kezdtem gyökeret ereszteni Magyarországon, amikor augusztus végén született az első lányunk, férjemet pedig szeptemberi kezdéssel Londonba nevezték ki diplomatának. Három hónappal később úgy mentem utána, hogy nem tudtam angolul, nem ismertem senkit, és ott volt a karomon egy pici baba.

Az eleje nagyon nehéz volt: évekig kimerült voltam, hiszen nem aludta át az éjszakákat a nagylányom. Valljuk be, az anyaság fárasztó – de valami mindig új erőt ad, például a gyermeked mosolya. Nem csinálnék semmit másként, hiszen anyává válni a legcsodálatosabb dolog, ami velem történhetett. A nehézségekkel együtt lett kerek az anya–lánya kapcsolatunk.

A nagyobbik lányom Hollandiában egyetemista, ezzel beteljesült az álma, de szülőként küzdelmes az elengedés. A kisebbik lányom végzős, ő rendszeresen jár velem még mindig a gyermekotthonokba, futásokra. Két éve anyai szigorral kellett leállítanom, hogy még korai az ilyen hosszú futás.

A távolság ellenére hogyan sikerül minőségi kapcsolatot tartani a nagyobbik lányoddal?

Kisgyermekkorukból maradt ránk az a hagyományunk, hogy minden este lefekvés előtt átbeszéltük, átbeszéljük, ki miért hálás, vagy milyen nehézsége volt aznap. Ezek a beszélgetések a mai napig összehoznak minket, akár a távol lévő lányommal is. Mindennap tudjuk, mi van vele, hogy van, merre jár. Ha a szándék megvan, hogy tudjunk a másikról, akkor nem szakadunk el, bárhol éljünk is a nagyvilágban.

Szerinted mi a legfontosabb, amit egy édesanya adhat a gyermekei számára?

A példamutatás, ahogy élünk. Gyűjthetünk bármennyi vagyont számukra, nem ebben van a maradandó érték. Ezekben nem hiszek. Annál fontosabb az, hogy mit teszünk a lelki tarisznyájukba. Nekem nincs saját autóm, nem hordok ékszereket, pedig megtehetném. De nem ezek a fontos dolgok, hanem hogy vegyük észre, mások is élnek a világon, és ha megtehetjük, segítsünk rajtuk.

Nemrég még egy szívkórházban dolgoztam (Országos Kardiológiai Intézet – a szerk.) és ott egy, a nagylányommal egyidős lányt ismertem meg, aki a második szívtranszplantációjára várt. Egy évet töltött bent a kórházban, nagyon a szívemhez nőtt. Amikor tehettem, bementem hozzá, és segítettem neki, amit épp kellett. Mindenki kérdezte, miért csinálom. Arra gondoltam, a világ úgy működik, hogy lehet, egyszer az én lányom kerül szorult helyzetbe, és egy idegen segít rajta. Hiszem, hogy visszakapjuk a jót, amit másokkal teszünk.

A szeretet nem elfogy, ha adod, hanem megsokszorozódik.

Számos fogadott gyermek lelki édesanyja is vagy. Hogyan találtál rá erre a hivatásra, hogy felkarold az árvákat?

Az eleje nem volt egyszerű folyamat. 39 éves voltam, amikor elkezdtem futni, és sokan őrültnek tartottak. Az első jótékonysági vállalásomkor a Bátor Táborosoknak gyűjtöttem, aztán a semmiből felkerestem Böjte Csabát, majd nemsoká maratont futottunk Déváról Budapestre. Mára már mozgalommá nőtte ki magát a jótékonysági futás, és teljesen megváltoztatta az életemet. Ugyanakkor számos más jóakaratú ember életét is, mert aki másokért fut és gyűjt, az egy olyan önismereti úton indul el, amely a célba érkezéskor nem valaminek a vége, hanem igazából a kezdete.

Emlékszem, hogy szülővárosomban, Nagykárolyban még 19 éves koromban, amikor újságíróként dolgoztam, gyakran jártam egy gyermekotthonban. Aztán vasárnaponként hazahívtam magunkhoz egy árva kislányt. Már akkor figyelmeztettek, hogy óriási felelősség kizárólag egy árvával kötődést kialakítani. Akkor nem nagyon értettem, miért ártanék azzal, ha valakinek szebbé teszem a napját, aztán húsz évvel később értettem meg, hogy egy árva gyermeket szeretni, hozzá kapcsolódni tényleg hatalmas felelősség: te visszamész a saját világodba, ő meg ott marad.

Kép

Fotó: Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

A családod miként támogat a jótékonysági munkákban? Gyermekeid segítenek egy-egy akcióban?

Egy kemény és éveken át tartó, hullámvölgyekkel telített folyamat van mögöttem. Az elején akaratlanul is a saját gyerekeimet kezdtem el „büntetni” azért, mert nekik két cipőjük is volt, és még kértek, míg sok kortársuknak egy se jutott. Meg kellett érnem rá, hogy ne rajtuk „kérjem számon”, hogy ők elmehetnek sütizni, miközben mások nem. Meg kellett találnom az egyensúlyt, hogy úgy vonjam be a gyermekeimet az önkénteskedésbe, hogy közben ne érezzék azt: elvesztették az anyukájukat.  A mai napig dolgozom azon, hogy ne csak a testem, hanem a lelkem is hazaérjen egy-egy út után – ez a legnehezebb. Szupervízió nélkül nem tudnám letenni azt a sok terhet, amit látok és cipelek.

Mára természetessé vált, hogy a konyhaasztalnál nemcsak négyen ülünk, hanem 104-en – lélekben.

Természetes, hogy ha keresnek, én válaszolok. A lányaimmal kapcsolatban fontos számomra, hogy érezzék: ők is részesei lesznek egy olyan segítő folyamatnak, amelyben lelkileg mindenki gazdagodik. Örömmel tölt el, hogy ők is egyre több barátra lelnek.

Rengeteget adsz, és másokat is erre biztatsz. Hogyan tudod a saját szeretettankodat feltölteni?

Azzal tudom, ha adhatok – hiszen az élet visszhang, és amit küldesz, visszatér, amit adsz, az a tiéd. A szeretettankom nem akkor ürül ki, ha adok belőle, hanem akkor töltődik igazán. Másrészt a futás sokat segít, meditáció számomra, közben nagyon mélyen megélhetem a teremtett voltom lényegét. Az ég és a föld között a fizikai testem érintkezik a földdel, ugyanakkor lelki úton kapcsolódik Istenhez. A sallang nélküli, őszinte és igaz baráti beszélgetések is erőt adnak.

Kép

Fotó: ​Egy Vérből Vagyunk Alapítvány

Milyennek képzeljük el a nevelőotthonban a karácsonyt? És ti a szűk családoddal hogyan ünnepeltek?

Egy gyermekotthonban a karácsony időszaka nagyon nehéz. Sok gyermek csak azt szeretné, hogy „élje túl, legyen vége a december 24–25-nek”, hiszen ekkor tud a leginkább fájni, hogy elhagytak, lemondtak rólad. Ilyenkor senki sem kopog be az otthonok ajtaján, mert minden önkéntes segítő is a saját családjával ünnepel. Szívszorító ez az időszak.

Itthon szenteste hagyomány, hogy kisétálunk a Bazilikához, az ország karácsonyfájához, valahol megnézünk egy betlehemest. Karácsony másnapján pedig a családi korcsolyázás hoz össze minket.

A karácsony varázslatos időszak. Ossz meg, kérlek, egy élményt, amelyet a lelki gyermekeiddel kapcsolatban tapasztaltál, és mélyen a szívedbe égett!

Rengeteg van, karácsonyhoz kötődően egy mégis kiemelkedik. Pár éve mindkét lányom velem tartott Nagydobronyba, hogy elvigyük az adományokat karácsonyra. Az út előtt az ottani lányok mind érdeklődtek, hogy ők mit adhatnának nekem. Megható volt a kérésük, válaszként pedig azt kértem, beszéljék meg a Jóistennel: legyen hó, amikor jövök hozzájuk. Persze biztosra vettem, hogy ez nem sikerül, hiszen hogyan lenne ez lehetséges? Amikor odaértünk, sehol semmi hó, feketeség mindenütt. Az intézményi szabályok miatt este nyolc után nem mehetnek ki a lányok, de van egy engedmény: ha ott vagyok, velem bármit lehet. Aznap vacsora után elkezdtük az aulában díszíteni a fenyőt, és azt vettük észre, hogy a kinti sötétben hirtelen ömleni kezdett nagy pelyhekben a hó.

Mintha a Jóisten kirázta volna egy nagy párnából a gyönyörű, fehér havat csak azért, mert a gyermekek kérték tőle, hogy adni tudjanak valamit. Ez számomra egy csoda volt. Hol van ettől az én hitem…

Máig a szemeim előtt vannak az arcok: a vidám hógolyózás, az a hangulat örökre belém vésődött, ahogy a saját gyermekeim a lelki gyermekeimmel együtt önfeledten játszanak.

Amikor Tóni túratársakat keresett, Kriszti örömmel csatlakozott hozzá. „Láttam a kiírást, és én is akartam menni a Kéktúrára. Úgy voltam vele, hogy ha tudok segíteni, az nagyon jó. Nagy élmény volt, még most is emlékszem rá. Úgy vezettük Tónit, hogy egy fél méterrel előtte mentünk, és mondtuk, hogy mi van előttünk” – idézi fel. „Általában olyan instrukciókra volt szükségem, hogy kő jobbról, pocsolya balról, fatörzs a földön” – teszi hozzá Tóni.

A párja, Gabi pedig így emlékszik a megismerkedésükre: „Már az első túraélmény alkalmával megvolt a szimpátia. Én korábban is elég sokat túráztam, de mivel kelet-magyarországi vagyok, főleg arrafelé szoktam. Épp otthon főztem, amikor hallottam a rádióban, hogy egy látássérült srác túratársakat keres. Nagyon szerettem volna menni, de aztán a feladatok, a munka, a gyerek elvitték az időmet meg az energiámat.

Néhány év múlva egy túrán mégis találkoztunk, és akkor belém nyilallt, hogy ő az a srác, akinek annyira akartam a túratársa lenni.

Két napig mentünk együtt, és az első nap végén bennem már megfogalmazódott, hogy Tóninak van egy kisugárzása, ami nekem nagyon bejön. Aztán eljött hozzám Nyíregyházára, egyedül, vonattal – ez nagyon jólesett, ebből tudtam, hogy képes tenni azért, ami fontos neki” – emlékszik vissza Gabi.

Tónit az ismerősei beszélték rá, hogy legyen vakvezető kutyája. „Én úgy voltam vele, hogy azért valamennyire látok, kapjanak inkább azok, akik nálam rosszabbul látnak. Vagy legalább kerüljenek előrébb a sorban. De a barátaim biztattak, hogy mégis igényeljek egyet” – idézi fel.

A túrázónak egy ideghártya-betegsége van, amely látótér-beszűküléssel, farkasvaksággal, színvesztéssel jár, majd bekövetkezhet a teljes vakság is. A lefolyása mindenkinél más, ő 27 éves volt, amikor elkezdődött. „Amikor az ember kap egy ilyen diagnózist, azt hasba rúgásként éli meg. Viszont muszáj felülemelkedni ezen, mert különben az ember magába fordul. Én is nehezen vettem elő a fehér botot az elején, mert hát, az embert megbámulják.”

Kép

Tóni és párja, Gabi – Forrás: Puskás Antal

Tóni korábban hivatásos vadász volt, az apukája és a nagypapája is ezt csinálta, így került bele ebbe a szakmába. Azt meséli, hogy már gyerekkorában is sokat volt az erdőben. „Hústermékgyártó hentes végzettségem is van. Ez összefügg a vadászattal, jó, ha ehhez a részéhez is ért az ember. Később aztán elkezdtem olyan munkahelyek iránt érdeklődni, ahol látássérültként is dolgozhatok. Kiderült, hogy van itt Budapesten egy cég, amely országos szinten foglalkoztat megváltozott munkaképességű embereket. Nem vettek fel azonnal, de később találtam munkát. Irattartókat készítünk, azokat értékesíti a cég.

„Azt gondolom, hogy az ember sok mindenre képes; ha akar, tud váltani. Nagyon jó közösség van a munkahelyemen, és a munka célt ad: van miért felkelni reggel” – meséli.

Tóni is tapasztalja, hogy sokan bátortalanok, nem mernek odamenni az utcán egy megváltozott munkaképességű emberhez. „Nem tudják, hogyan szólítsanak meg – pedig nyugodtan oda lehet hozzánk jönni. Én általában örülök a segítségnek, de ha épp nincs rá szükségem, azt is meg szoktam mondani” – mondja.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Mégis podcastban olyan életeket szeretnénk felvillantani, amelyeknek főhősei nem mindennapi hátránnyal élik hétköznapjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és feltöltő forrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez. Miközben a beszélgetésekből mindannyian erőt tudunk meríteni, mondatról mondatra bomlik le a fal a fogyatékkal élő emberek és épnek tartott társaik között.
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.
Új adások kéthetente csütörtökön.
A Mégis podcast adásai elérhetőek a Spotify-on, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján.
A Mégis a Képmás és a Média a Családért Alapítvány közös podcast-sorozata.
A podcast támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Az Európa Kulturális Fővárosa programsorozattal kapcsolatos fejlesztések nagy lehetőségeket, ugyanakkor nagy terhet és felelősséget is rónak Érsek atyára. Hogyan súlyozza a feladatokat, és milyen hosszú távú pozitív hatást remél a veszprémi katolikus közösség és a főegyházmegye számára?

Az Egyháznak az evilági javak felhasználásával is az evangéliumot kell hirdetni, a céljait elérni. Melyek ezek az egyházi célok vagy kötelességek? Elsődlegesen és minden mást megelőzően az Isten dicséretének támogatása. Ez az imahelyek kialakítását jelenti. Második az evangélium szolgálata, harmadik a szegények szolgálata, a negyedik pedig, amit az Egyházi Törvénykönyv előír, az Egyházban dolgozók tisztes megélhetésének a biztosítása.

Itt, Veszprémben a várhegy több szerepet tölt be, mert egyszerre vár, történelmi belváros, ugyanakkor nagyrészt egyházi tulajdonban lévő ingatlanegyüttes is. Amikor azon gondolkoztunk, hogy ezekkel a történelemben nagy szereppel bíró épületekkel mit kezdjünk, akkor az előbb említett szempontokat kellett sorba rakni, és hozzájuk jön még a rengeteg turista és zarándok érkezésének szempontja is: nekik is meg kell mutatni ezeknek az épületeknek a kincseit, történelmét, de legfőképpen a hitébresztést kell elősegíteni.

Valójában az a törekvésünk, hogy ezeket az értékes épületeket – a székesegyházat, az Érseki Palotát, a könyvtárat, a múzeumot, a turisztikai központot, a piarista épületegyüttest és a többit – a lehető legjobban az evangélium hirdetésének a szolgálatába állítsuk.

Ezért vállalkozott a főegyházmegye és ezért vállalkoztam én magam is erre a jelentős beruházásra.

Akkor is fel kellett volna újítani ezeket az épületeket, ha az Európa Kulturális Fővárosa címet Veszprém nem nyerte volna el. Így most gondviselésszerű az, hogy a főegyházmegye ezeket a szükséges felújítási munkákat – a kulturális főváros programjait is szolgálva – jelentős kormányzati támogatással tudja elvégeztetni. Az utóbbi években az országban sorra megújultak a templomok, történelmi belvárosok, várak, kastélyok – tehát Veszprém helyzete nem egyedi, csak a koncentráltság, a szűkös időkeret és az Európa Kulturális Fővárosa cím helyezett bennünket jobban a látótérbe.

A felújított egyházi épületek tehát nem csupán ugyanúgy szolgálják majd tovább a hívő közösséget, mint eddig, hanem jobban?

Pontosan, ez nagyon fontos: jobban szolgálják majd. Szeretném azonban jelezni, hogy mindez 2023-ban teljeskörűen még nem készül el, a beruházást 2025. december 31-ig kell befejezni. 2023-ra azt vállaltuk, hogy bizonyos kiemelkedő közösségi terek: a székesegyház, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna, a Turisztikai Központ, az Érseki Palotának egyes közösségi terei, a Szentháromság-szobor – készülnek el, és befogadóképes lesz az egyházmegyei múzeum is. Ugyanakkor olyan jelentős kutatási, restaurálási, történeti, régészeti feltárás is történik, ami önmagában is nagy érték. 2023-ban ezeket a tereinket nem a végleges formában fogjuk bemutatni, hanem egy munkaközi állapotban – egyébként ennek divatja van Európa-szerte –, ahol beengedünk látogatókat restaurálás alatt lévő terekbe, ahol még folyik a munka.

Nagyon izgalmas, hogy a szakemberek megtalálták a XII. századi altemplomnak az eredeti padozatát, ami egy gyönyörű felfedezés, ezáltal jobban kinyílik az altemplom tere, hiszen plusz 40 centit ki tudnak bontani. A boltívrendszer, az altemplomi oltár is visszakerül a helyére, nagyon szép látvány lesz. Ezeket a munkálatokat jövő évben folyamatosan végzik, de nem fogják zavarni sem a liturgikus, sem a turisztikai, sem pedig a kulturális tevékenységet.

Korábban művészettörténészként azt tapasztaltam, hogy egymással ütköznek a szakmai elvek és vélemények a régészeti-műemléki feltárásokról, konzerválásokról és felújításokról. Veszprémben sikerült szakmai konszenzust kialakítani?

A tervezésbe azokat a szakembereket vontuk be, akik kötődtek már az elmúlt években egy-egy épülethez és a szakmájukban elismertek. Ezzel együtt is sok dilemma, szakmán belül vita van. Egy kicsit egyszerűsítette a döntéseket, hogy ezzel a felújítással lehetőségünk nyílt a Veszprémi Főegyházmegye ősiségét hangsúlyozni. Hiszen írásos emlék tanúskodik arról, hogy 864 óta egyházi szervezet működött Veszprémben: valamiféle missziós szerveződés kápolnája lehetett itt, a Szent György-kápolna helyén.

Abban megegyeztünk, hogy lehetőség szerint a székesegyháznak és más épületeknek is az ősi keresztény erejét próbáljuk bemutatni.

Ez nem mindig könnyű. Az elmúlt hetekben is találtunk egy XII. századi faragott mérművet, amelyet a barokk kori átépítéskor a falba beépítettek. Gyönyörű, de nem lehet kivenni és muzeális tárgyként bemutatni, mert az komoly statikai problémát okozna.

Egy kisebb katolikus csoport, akikhez nem katolikusok is csatlakoztak, nem elégedett a szakrális terek felújításának és átalakításának terveivel. Ők teológiai indokokra hivatkozva a székesegyház XX. század eleji formájához ragaszkodnának, és ennek minden lehetséges fórumon hangot adnak. Aláírásokat gyűjtöttek, hogy elérjék az Ön elmozdítását hivatalából. Lehet orvosolni ezt a szakadást a katolikus közösségen belül?

Sok élmény köti az embereket egy-egy templomhoz, és amikor felújítás kezdődik, akkor úgy érezhetik, hogy az ő múltjuk tűnik el. Én nagyra értékelem ezt az érzelmi megközelítést, mert ebben mutatkozik meg egy hívő közösségnek a ragaszkodása vagy szeretete a temploma felé. Az viszont nehezíti a szakemberek helyzetét, hogy ők egy szűk csoport tagjai, akik semmiféle kompetenciával, se elegendő felkészültséggel, se pontos információkkal nem rendelkeznek, miközben olyan teológiai és építészi tekintélyt vindikálnak maguknak, amivel befolyásolják a hangulatot, és sok embert megtévesztenek, akik érzelmeikben ragaszkodnak a város székesegyházához.

Hogy mit tudunk tenni? Folyamatosan tájékoztatunk. Az épületek megújítása során gondos előkészítés és szakmai mérlegelés útján hozunk meg egy-egy döntést. Bízom abban, hogy a megújult épületek 2025-ben a most még szkeptikusok örömére is szolgálnak majd, és hogyha lesznek közös élményeink, liturgikus közösségi alkalmak, akkor ismét a magukénak érzik majd.

Addig is a legfontosabb: ne engedjük, hogy az örömünket bárki elvegye!

Az jutott eszembe erről a helyzetről, hogy milyen nagy érzelmi megrázkódtatás lehetett a korabeli hívek számára, amikor a gótikus templomokat elkezdték barokk stílusban átalakítani a XVII–XVIII. században. Egészen drasztikus építészeti megoldások születtek. Ha akkor lett volna közösségi média, mekkora felzúdulást közvetíthetett volna! Vajon minden nagyobb volumenű újítás szükségszerűen ellenérzést vált ki az emberek egy csoportjából?

Olyannyira így van ez, hogy levéltárosaink előkeresték az 1907 és 1910 között zajló felújításkor keletkezett levelezést és sajtót. Sajnos a püspökelődömet igen élesen támadták sokfelől, a város polgárai is, tehát a maihoz hasonlóan volt ellenállás akkor is önmagában a változással szemben. Aztán később nyilván megszerették a megújult templomot.

Az egyházmegyének ez a jelmondata, amelyet 1938-ban választottak ki, és én újra hangoztatom: „Őseink hite a jövő reménye”. Ezt éljük meg az építkezésben is. Az őseink által kialakított és használt épületeket, ha csak lehet, megőrizzük – de a jövőt is kell építeni, előre is kell haladni. Képzeljük csak el, mennyire nehezen fogadnánk el ma, ha a lakásokat olyan színvonalúra és kinézetűre építenék, amilyenek mondjuk a XVIII. században voltak!

Érsek atyának egyébként szívügye a liturgia, a liturgikus tér?

Teljes mértékben, és ez nemcsak az én személyes döntésem, mivel az Egyházi Törvénykönyv a mindenkori püspököt jelöli meg a liturgia elsődleges őrének. A székesegyházban végzett liturgiának etalonnak kell lenni az egyházmegye többi temploma számára, és egyik legfőbb feladatom, hogy az mindig az érvényes előírásoknak megfelelő legyen. XVI. Benedek pápa mondta, hogy amit hiszünk, ahogyan ünneplünk, ahogyan imádkozunk, ahogyan cselekszünk – ez a négy összetartozik.

Mennyire érzékeli számottevő veszélynek a hívők többségére nézve a két szélsőség, a Zsinat előtti tradíciókhoz mindenek felett ragaszkodó „tradicionalista” csoport és a katolikus hagyományokat teljesen fellazítani akaró, azokat csak jelképesnek tartó „liberális” katolikusok csoportját?

Az Egyházunknak óriási kincse, hogy „egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház”. Az előző korokban, amikor a társadalom és a kultúra még egy nagy, koherens egységet képezett, ezt sokkal egyszerűbb és könnyebb volt megélni. Most, amikor a társadalmunk nagyon sokféle képet mutat világszerte, az egyházi egységet is sokkal nehezebb megélni.

A szélsőséges véleményekben én egyfelől az útkeresést látom, másfelől a leegyszerűsítő válaszadást erre az útkeresésre.

Egyszerű azt mondani, hogy ne változtassunk semmit, mert az úgy volt jó és szép, és aki változtat, az nem hűséges a múltjához. A másik szélsőséges csoport azt mondja, hogy az élet dinamikus, és az ember megváltozott állapotára kell azonnal reagálni. Egyik sem tudja hordozni a teljes választ, sőt, mindkettőben van egyfajta bizonytalanság. Az Egyházunknak viszont van biztonsága, van ereje, van a jövőről víziója és mondanivalója – tehát nem kell szimpla megoldásokhoz folyamodnunk, mert az Egyházunk birtokolja az eszközöket ahhoz, amire küldetést kapott.

Kép

Dr. Udvardy György

Honnan nyeri a lelki és fizikai erejét, amellyel a konfliktusokat, a személyét is érő bántásokat elviseli?

Sokat gondolkozom Jézus imáján, amelyet János evangéliumának a végén olvashatunk, amikor főpapként imádkozik a tanítványai egységéért. Bizony a torzsalkodások vagy éppen a tudatos feszültségszítás, a személyeskedések mind-mind az egységet sértik, és ez fájdalmas. Ilyenkor akarva-akaratlanul a belém vetett bizalom is sérül, és én ezt szeretném helyreállítani, hogy bátran bízzanak az emberek az érsekükben. Ugyanígy bizalmat akarok építeni még azok felé is, akik most mindent elleneznek, amit teszek, és a megtévesztettek felé is, akik információ hiányában vagy a változástól való félelemből bizalmatlanok.

Az én erőm abból fakad, hogy mindaz, ami történik, nem épületek felújításáról szól, nem üvegablakokról, hanem a keresztény jövőnkről: hogy a következő nemzedékek biztonságban, méltó módon tudnak-e majd élni.

Fájdalmas, hogy periférikus vagy hamis témákról megy a vita, miközben az ember méltóságáért kellene inkább küzdenünk. Isten irántunk tanúsított szeretete ad okot arra, hogy békét teremtsünk. Akár az előbb említett csoportokkal és személyekkel, akár az egyházmegyében, akár családjaink körében, legyünk a béke munkásai – és ne csak magunkért és egymásért, hanem a szomszédban dúló háború áldozataiért is, akik nagyon sokat szenvednek.

Talán mindez az angyalok miatt van, akik már jó ideje elkerülik az otthonunkat. Nem surrannak be észrevétlenül az ablakunkon, és nem lepnek meg bennünket ajándékokkal. Igaz, mi sem írunk nekik levelet, és nemcsak azért, mert elfelejtettük a címüket, és a légipostában sem bízunk már annyira, mint húsz éve, hanem mert megharagudtunk rájuk.

Mióta tudjuk, hogy nemcsak adni, de elvenni is tudnak, nem kérünk tőlük semmit.

A korábbi felhőtlen viszonyunk teljesen megromlott, helyreállítására pedig nem sok esélyt látunk.

Három aprócska szánkócska. Ez volt az angyalok legutolsó és egyben legigazibb ajándéka számunkra. A gyönyörű, simára csiszolt faülések és az égszínkékre festett fémvázak csak arra vártak, hogy belegázoljunk velük a frissen lehullott hóba, és annak rendje és módja szerint bejárassuk őket. A szánkó elejére madzagot kötöttünk, azzal húztuk fel a járműveket a ház melletti kis emelkedőre, amikor pedig lefele suhantunk, szorosan abba kapaszkodtunk. Hárman együtt meghódítottuk az utcát, a telet, a világot, s fittyet hánytunk mindenre, legfőképp a hidegre. Büszkén, vigyorgó és kipirosodott arccal mentünk vissza az otthonunkba, amely akkor még kellemes melegséget árasztott.

Az angyalok a hibásak azért, amiért a három szánkó közül csak kettő lett jól kihasználva. A harmadikat csak az évek koptatták, és a mozdulatlanság rozsdái ették. Legszívesebben bepereltük volna ezért az angyalokat, de ezt nem tehettük. És mivel nem tehettük, elhatároztuk, hogy nem beszélünk velük többet, ahogy az egyedül szomorkodó szánkóról sem ejtünk több szót. Hallgatunk, és magunkba roskadunk. Valahol az időben megfagyunk, emiatt pedig nyáron is fázunk. Karácsonykor viszont különösen didergünk.

Nincs az a kötött pulóver és vastag zokni, ami felmelegíthetne bennünket.

Szótlanul vonulunk az utcán, tekintetünket a fagyott földre szegezzük. Nagy ritkán felnézünk, és lopott pillantást vetünk a többi házra. De ahogy meglátunk valakit az udvaron, egyből elfordítjuk a fejünket. Szégyenkezünk, amiért máshova mertünk nézni, mint a girbegurba földútra. Hosszú és monoton séta ez, de inkább sajgó menetelés. Egyikünk kezében a díszes fenyőfaág, rajta a csillogó csomagolású szaloncukrokkal. Tudjuk, nincs sok értelme kivinnünk, hiszen a madarak hamar rátalálnak, és pár nap alatt kieszik belőle az édességet, de azért mi kitesszük a megszokott helyre. Úgy, ahogy minden évben szoktuk.

Lassú, elmélkedős léptekkel kaptatunk fel a faluvégi dombra. Meredek az út, kétszer is meg kell állnunk pihenni. Az is lehet, hogy nem lenne rá szükség, csak a megszokás miatt torpanunk meg, és nézünk végig a tepelülésen, kémleljük a messzeséget. Ahogy sűrűsödnek a fák, úgy tűnnek elő a szomorú hantok és sírkövek is. Itt már felemeljük a fejünket, nézelődünk jobbra-balra, a természet neszeit figyeljük. A nagy szilvafánál balra kanyarodunk, újabb emelkedőn megyünk fel, de a közepén meg is állunk. Megérkeztünk ahhoz, akit az angyalok fájdalmasan korán elvettek tőlünk.

A temetőben teljes a létszám, együtt vagyunk, kezdődhet a karácsonyi rituálé.

Felhelyezzük a sírkőre az ünnepi fenyőágat, elrendezzük a virágokat, kitépjük a földből a nem kívánt gyomokat, elrendezzük a sírhelyet, és levisszük a szemetet. Ha mindennel végeztünk, megállunk egy hosszú pillanatra. Nézzük a feliratot, a két dátumot meg a gyermekfotót. Akad olyan köztünk, aki az ovális formájú képet megsimogatja, van, amelyikünk csak áll, szótlanul és mozdulatlanul. Ha lehet, nem nézünk egymásra, mert szíven szúr a másik arcára kiülő néma fájdalom. Akkor, abban a pillanatban nem haragszunk az angyalokra. Tudjuk, hogy fontos dolguk van. Álmot őriznek. Összeszorult torokkal és gyomorral búcsúzunk ismét.

A hazafelé vezető út valamivel könnyebb. Nemcsak azért, mert a dombon lefele gyorsabban haladunk, hanem mert a semmihez sem hasonlítható teher megszűnt, a mardosó hiány pedig pótolva lett. Egy időre.

Karácsony csak egy van. Legalábbis egyszer egy évben. De nálunk tényleg csak egy van, és ugyanaz ismétlődik minden télen.