„Nagyon hiányoztak a gyerekek” – Gui Angéla a háború egyéves évfordulóján újra a kárpátaljai gyermekotthonokban járt

Hogyan lehet élni és túlélni immár egy éve a háború mindennapjait? Miket tapasztaltál most a gyermekotthonokban?

Mindenkit nagyon megvisel, hogy a háború árnyékában kell élni. Az elmúlt két hétben nem volt áramszünet, ez pozitívum. Viszont a háború egyéves évfordulója kapcsán a sok híradás, ami sajnos a gyerekekhez is elért, mentálisan megviselte őket. Az, hogy kiutazhattunk az évfordulóra, mérhetetlen erőforrást jelentett számukra.

Azt üzente, hogy nem lehet nagy baj, ha mi is velük vagyunk.

Tény, hogy fogynak a tartalékok. Ezek a gyermekek nem éheznek, de érezhető, hogy minden rettentő drága. Nincsenek ott a férfiak, mert vagy elmenekültek, vagy elvitték őket a háborúba. A munkatársak között az asszonyok folyamatosan aggódnak a férjükért, gyermekükért: vagy attól reszketnek, hogy elviszik őket a háborúba, vagy attól, hogy nem tudják tartani velük a kapcsolatot. Ez egy nagyon nehéz időszak.

Mi változott egy év elteltével? Van kapaszkodójuk, hogy kitartsanak?

2017 óta, amikor először jártam itt, folyton azt tapasztalom, hogy végtelen mély hitük van az ittenieknek. Hat éve járok hozzájuk, és azt látom, mindig volt egy-egy akut helyzet, nehézség, ami próbára tette őket. Úgy tapasztalom, hogy amint az egyik nehézség véget ér, jön egy másik, akár mélyebb próbatétel. Ezek a gyermekek eleve egyenként is olyan traumákat cipelnek, ami számunkra felfoghatatlan, de a hit mindig erőt ad nekik. Amikor a szemükbe nézek, porszemnyinek érzem a saját hitemet. Folyamatosan tanulok tőlük, abból, hogy ilyen nehéz körülmények között is milyen bizalommal rá tudják magukat bízni az isteni gondviselésre.

Van pszichológiai, lelki vezetői segítség, amely támaszt nyújt a gyermekeknek ezekben a krízises időkben?

Két gyermekotthonban jártunk. A Szent Mihály Gyermekotthonban nevelőszülők nevelik a sajátjaik mellett a befogadott gyerekeket is.

A gyermekotthon udvarán 2019-ben avattunk egy kápolnát, ahol rendszeresen közösen imádkoznak, szentmisén vesznek részt.

Lelki vezetőként Majnek Antal nyugalmazott püspök atya kíséri a gyermekeket, akik így megkapják a szükséges lelki táplálékot is. Az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon esete kissé hátrányosabb ilyen szempontból, mert a lelkész-igazgatójuk már egy éve más területen teljesít szolgálatot. Így ők főként egymásban tartják a lelket.

Kép

Fotó forrása: Egy Vérből Valók Alapítvány

Az egyik kárpátaljai gyermekotthon lakói

A nevelők mit tartanak a legnehezebb próbatételnek a mindennapok során?

A tehetetlenséget, hogy nem tudják, mikor lesz vége a háborúnak és a vele járó megpróbáltatásoknak. Ha az ember látja valaminek a végét, akkor tudja, mennyi utat kell még megtenni és bírni. De jelenleg beláthatatlan, hogy mikor, hogyan ér véget ez az egész, ami pszichésen borzasztóan megterhelő állapot. Természetesen mindenki ingerlékenyebb, ott él a félelem a felnőttekben és a gyermekekben is. Az intézményekben laknak testi és szellemi fogyatékos gyermekek és felnőttek – hiszen a legidősebb bentlakó már 36 éves –, őket különösen megviseli ez a helyzet. Ebből kifolyólag őket gyakrabban kell orvoshoz vinni, vagy a nyugtató adagját is szükséges számukra növelni. Ezekben az otthonokban mindenkinek megvannak a feladatai. A háború napjaiban is próbálnak a „normális” ütem szerint tevékenykedni, hogy ezzel lefoglalják a gyerekeket. Akárcsak egy hétköznapi családban, ahogy a mi gyermekeink is segítenek a takarításban vagy főzésben, az itteni bentlakók is ezt teszik. A mindennapi feladatok segítenek, hogy át tudják vészelni ezt az időszakot.

Herczegh Anita is veled tartott. Közösen imádkoztatok keresztutat a gyermekekért, a békéért. Milyen meghatározó pillanatok maradtak meg benned ezekről a napokról?

A normalitás fenntartásához az is hozzátartozik, hogy szombat este táncoltunk, énekeltünk, mert épp születésnapot ünnepeltünk. Ugyanúgy, mintha nem lenne háború.

Herczegh Anita asszonynak végtelenül hálás vagyok, hogy igent mondott a meghívásra, mert mondhatta volna azt is, hogy nem jön háborús területre. Egyedül mi voltunk az autópályán, akik Kárpátalja felé utaztunk, mindenki az ellenkező irányba tartott. Anita asszony szombaton érkezett Kárpátaljára, és mielőtt a határt átlépte volna, telefonon tartottuk a kapcsolatot – abban a pillanatban jött a légiriadó. Lehetősége lett volna visszafordulni, de továbbjött. Amíg velünk volt, két légiriadó szólt, de ő mindkét gyermekotthonba velünk tartott, minden gyermekkel találkozott, kézműves foglalkozáson is részt vett. Ugyanazt a gyümölcslevest és krumplis tésztát ette, mint mindenki más. A gyerekeknél egy éve nem volt senki. Ünnepnapok voltak ezek nekik, amikor felvehették a fehér ingüket, dalokkal készültek nekünk, töltekezett mindenki. Az évforduló egy mély gyász, hiszen családok sokasága gyászol. Ebben a pár napban mi ezt át tudtuk fordítani egy olyan eseménnyé, amely megerősítő volt gyermekek és nevelők számára egyaránt. Megerősödtek a tudatban, hogy számíthatnak az anyaország segítségére.

Kép

Fotó forrása: Egy Vérből Valók Alapítvány

Kislány az egyik kárpátaljai gyermekotthonban

Mi, akik „biztonságban” vagyunk, hogyan tudnánk segíteni a leghatékonyabban az ottaniakon?

Ez mindig nehéz kérdés, mert azt vallom, hogy segíteni csak jól érdemes. Minden pillanatban másra van szükségük, de bármit átvinni hozzájuk csak humanitárius szervezetek segítségével lehet. Mondanám, hogy ezeknek a gyermekeknek szükségük lenne gyümölcsre, mert azt már egy éve ritkán ehetnek, de ez magánszemélyként nem valósítható meg, hiszen a határon akár el is koboznák…

Mindenképp érdemes a lehetőségekhez mérten olyan segélyszervezeteket támogatni, amelyek valóban a hiányt szenvedő helyekre juttatják el azt, amire ott ténylegesen szükség van.

A legnagyobb segítség persze, ha ott vagyunk a gyermekek mellett. Ha meghallgatjuk, ha folyamatosan kísérjük őket, akkor akár meg is tudjuk változtatni az életüket. Aki nyitott erre, az keressen olyan gyermekotthont, nélkülöző családot, amelyen segíthet, és találja meg ehhez a kereteket.

Mindig többel térsz haza, mint amit viszel. Most mit tanultál az ottani gyermekektől, nevelőktől?

Mi innen, a saját komfortzónánkból el sem tudjuk képzelni, milyen típusú megpróbáltatásokon mentek és mennek keresztül az ottaniak, és milyen megoldásokat kell találniuk. Rengeteget tanulhatunk tőlük. Volt időszak, amikor csak éjszaka lehetett mosni, vagy a főzés egy-egy fázisát éjjel lehetett csak előkészíteni. Szembenézve a kihívással meg tudták ezt is szervezni, azaz bebizonyították a nevelők és a gyermekek is a talpraesettségüket, életrevalóságukat. Elszégyellem magam, hogy „senki” vagyok hozzájuk képest. Meghatározó volt számomra, hogy az első kislány, aki odaszaladt megölelni, azt kérdezte: „Rossz volt neked nélkülünk?” Igen! Nagyon hiányoztak, és rossz volt nélkülük, de vissza-vissza kell térnem a saját életembe, a főállásaimba, hogy az önkéntes munkámmal majd ismét el tudjak hozzájuk látogatni. Ezeknek a gyermekeknek eszméletlen túlélőképességük van!

A saját, hozott traumáikon kívül mindig egyre nehezebb körülmények közé kerülnek, és fantasztikus, hogy egyre jobban megerősödve tudnak azokból kijönni.