Akinek nevét negyven állatfaj őrzi – Kittenberger Kálmán életútja

Az Afrika-vadász ifjúkora

Kittenberger Kálmán a felvidéki Léván született 1881-ben igen szegény iparoscsaládban. Édesapja, Imre suszter volt, édesanyja, Hangyási Antónia vállára nyolc gyermek nevelése nehezedett. Kálmán szülővárosában volt kisiskolás, majd gimnáziumi tanulmányokba kezdett, ezt azonban anyagi okokból kénytelen volt megszakítani. Ekkor a helyi tanítóképzőbe iratkozott át, hogy a szegény néptanítóknak, a nemzet napszámosainak útját járja. A képzőben Krick Jenő, az állat- és növényvilág kiváló ismerője, amatőr tudósa, a lévai múzeum megalapítója volt a tanára, aki megtanította a preparátori mesterségre, majd beajánlotta a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol további pesti tanárképzői tanulmányai mellett díjazás nélküli segédpreparátori állást kapott. Közben nyomorgott, de magánszorgalomból jártasságot szerzett a zoológiában, különösen Afrika állatvilágának ismeretében. Kapcsolatba került az ekkor már ismert tudósnak és természetrajzi írónak számító Herman Ottóval és a távoli Új-Guinea állat- és növényvilágának és az ottani emberek életének tanulmányozása révén nemzetközi hírnevet szerzett Bíró Lajossal. Anyagi gondjai azonban nem oldódtak meg, családja sem tudta támogatni, így megélhetését biztosító állás után kellett néznie. A Brassóhoz közeli Tatrangban, a hétfalusi csángók világában lett néptanító 1902-ben, talán azért is, mert a környéken hódolhatott szenvedélyének, a vadászatnak. Ekkor jelent meg első könyve, A madarak preparálásáról. A következő évben azonban rámosolygott a szerencse.

A vagyonos délvidéki földbirtokos, szenvedélyes vadász és utazó, Damaszkin Arzén afrikai vadász- és gyűjtőútra indult és kísérőt, preparátort keresett expedíciójához, Kittenberger pedig élt a lehetőséggel. 

Évtizedek Afrikában

Afrikai tartózkodásának költségeit Damaszkin állta, utazását azonban neki kellett fedeznie. Sikerült elérnie, hogy a Nemzeti Múzeum egyesztendei fizetést utaljon ki előlegként, ő pedig cserébe vállalta, hogy Afrikában gyűjtőmunkát végez a múzeum természetrajzi gyűjteménye számára. Kittenberger Kálmán Damaszkin társaságában alig huszonkét évesen Mombasa kikötőjében, az akkor még angol gyarmat Kenya területén lépett Afrika földjére. Kettejük közös szafarija azonban nem tartott sokáig, Damaszkin a vadászathoz és a gyűjtőmunkához szükséges felszerelését hátrahagyva néhány hónap múlva visszafordult, Kittenberger egyedül ment tovább. Vadász- és gyűjtőmunkája támaszpontjául Moshit, az akkor még német gyarmat Észak-Tanganyikában fekvő várost választotta, onnan indult nagyobb utakra. A következő hónapokban a Kilimandzsáró hófödte csúcsát kerülgetve a nagy felfedező, Teleki Sámuel gróf nyomát követve szinte állandóan úton volt, bár közben többször megsérült, baleset érte.

A legkomolyabb az 1904. július 11-i oroszlántámadás volt, fegyvere az első lövés után csütörtököt mondott, a megsebzett oroszlán pedig rárontott és leütötte.

Saját, később könyvében is rögzített, izgalmasan hátborzongató beszámolója szerint az mentette meg, hogy meg tudta markolni a nekiugró állat nyelvét, mire az visszahőkölt, ő pedig újratöltve fegyverét le tudta teríteni. Hét komolyabb sebbel, egyik ujjpercét végleg elveszítve kórházba került, ahol felépülése három hónapot vett igénybe. Ez azonban nem szegte a kedvét. Rövid időre hazatért, ám múzeumi támogatással hamarosan ismét Afrikába indult. Ezen az 1906-1907-es második útján Kenyából kiindulva Etiópia az európaiak előtt szinte még teljesen ismeretlen régióját, a Vörös-tenger partján fekvő Danakilföldet kereste fel. Harmadik, katonaidejének letöltése utáni, 1908 és 1912 közötti utazása tovább tartott. Ekkor gyűjtőmunkát végezve a Viktória-tó környékét kereste fel, járt Ugandában és Belga-Kongó szomszédos vidékein. 1913-ban tért vissza újra Kelet-Afrikába, a következő évben azonban kirobbant a világháború. Az angol hatóságok a gyarmataikon tartózkodó, a Központi Hatalmak országaiból származó polgárokat internálták. Csak a személyes holmija maradt meg, felszerelését, gyűjtését lefoglalták. Indiai internálótáborba került, ahol öt esztendőt töltött, 1919-ben térhetett haza. 

Kép

Kép: MTI/Bartal Ferenc

A kalandok gyümölcsei

Rövid időre önkéntesként belépett a Nemzeti Hadseregbe, 1920-ban azonban, miközben egyre több időt nagymarosi kis házában töltött, átvette a Nimród címen megjelenő vadászújság szerkesztését, amelynek 1929-től már ő volt a tulajdonosa is. A lap révén ismerkedett meg, kötött barátságot a lelkes vadásszal és természet­ismerő íróval, Fekete Istvánnal, aki később élettörténetét is megírta, valamint az amatőr zoológus és Afrika-vadász Horthy Jenővel, a kormányzó testvérével, valamivel később pedig a hozzá hasonló nagy vadász és vadászati író gróf Széchenyi Zsigmonddal. Ötödik és hatodik, egyben utolsó afrikai útjára a korábbiaknál kedvezőbb anyagi feltételek között és alkalmasabb felszerelés birtokában Horthy Jenő társaságában indult 1925-26-ban, illetve 1928-29-ben. Ezeken az útjain a Nemzeti Múzeum mellett már a Budapesti Állatkert megbízásait is teljesítette, a trófeák, preparátumok mellett élő állatokkal annak állománygyarapítását szolgálva.

Hat útja során különböző állatfajok 60 000 preparált példányát küldte haza, 300 új fajt azonosított, amelyek közül közel 40 viseli a nevét.

Ebben az időszakban lett ismert vadászati író, már az Állatkert munkatársaként, amelynek igazgatói székére sikertelenül pályázott is. 1927-ben jelent meg a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, 1930-ban pedig A megváltozott Afrika című kötete. 

Tragédiák és remeteség

A harmincas években és a negyvenes évek első felében Kittenberger korábbi gyűjtését rendezte és az állatkert prémesállat-tenyésztési programjában dolgozott. Az ostrom idején lakása megsemmisült, de ekkor még talpra tudott állni. 1946 és 48 között tovább szerkesztette a Nimródot, folytatta állatkerti munkáját. A fordulat évében azonban államosították a lapot, kirúgták állásából, elutasították nyugdíj iránti kérelmét, íróként szilenciumra ítélték. Ekkor egy régi vadászbarátja, az Afrikában három évtizeddel korábban elhunyt Kovács Ödön családja vette pártfogásába, fogadta be nagymarosi otthonába. Kittenberger feleségül vette a család leányát, Kovács Líviát, akivel élete végéig a nagymarosi hegyoldalban álló, ma is emlékét őrző vadászházban, a Sylvia-lakban élt. 1954-ben ismét munkát kapott az állatkerttől és a múzeumtól, az előbbi a macskafélék tartásával kapcsolatos témákban foglalkoztatta, az utóbbi készülő, zömében az ő és Széchenyi Zsigmond gyűjtésén alapuló Afrika-kiállításának rendezését bízta rá. Megjelenhetett A Kilimandzsárótól Nagymarosig című könyve. 1956-ban azonban újabb tragédia érte.

A forradalom idején, a harcok alatt a Nemzeti Múzeumban tűz ütött ki, életműve, az afrikai anyag a lángok martaléka lett. Ez nagyon megviselte, belebetegedett, 1958-ban pedig nagymarosi otthonában, remeteségében halt meg.

A következő évtizedben sorra jelentek meg, gyakran megcsonkítva, cenzúrázva a hagyatékából összeállított kötetei, neve lassan újból ismertté és elismertté vált. Sírja a Farkasréti temetőben van, emlékét nevében őrzi a veszprémi állatkert, Nagymaroson mellszobor, szülővárosában, Léván pedig utcanév emlékezik rá, az egymást követő fiatal generációk pedig időnként felidézhetik annak a nagy vadásznak az alakját, aki még az oroszlánnal is birokra kelt. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>