Egy holland órásmesternő, aki zsidókat mentett a háború alatt – Corrie ten Boom rendkívüli élete

A szörnyűségek előszele

Az észak-hollandiai Haarlem városában állt egy kis órásüzlet, amely 1937-ben már 100 éve a ten Boom családé volt. A bolt kedves tulajdonosát a városban sokan ismerték és szerették. Casper ten Boom 4 saját és 11 fogadott gyermeket nevelt fel, és híres volt a nagylelkűségéről. A nagy szakállú pátriárka kedves természetét örökölte lánya, Cornelia ten Boom. Corrie-nak, ahogy a család nevezte, életrajza szerint egyszerű és boldog gyermekkora volt. A kislányt szeretetben nevelték, az otthonuk mindig vendégektől volt hangos. A ten Boomok protestánsok voltak, Corrie egyik nagynénje keresztény röpiratokat írt, édesapja pedig nagyon szeretett teológiai vitákat folytatni különösen zsidó kereskedőkkel, és minden egyes nap leült a család Bibliát olvasni. Bár az apa nem végzett egyetemet, öt nyelven olvasott, és a gyermekeit is mind a tudás szeretetére nevelte. Corrie bátyja, Willem református lelkész lett.

Corrie ten Boom élete egészen a második világháborúig egyszerű és nyugodt mederben folyt. Miután fiatal lányként a szerelme szülei nyomására más nőt választott feleségül, Corrie elfogadta, hogy soha nem fog férjhez menni. Órákat javított, végezte a vállalkozásuk könyvelését, szellemi fogyatékosoknak tartott istentiszteleteket, testvérei gyermekeit tanította zongorázni, és sok-sok barátjukat fogadta a boltban. Az édesanyjuk halála után Corrie és idősebb nővére, Betsie egyedül maradtak a házban az édesapjukkal, miután két testvérük és a nevelt gyerekek is megházasodtak és elköltöztek. Nem is sejtették, hogy életük hamarosan gyökeresen megváltozik.

A ten Boom családhoz eljutott Hitler híre, de Corrie leírja, hogy naivan azt gondolták, a németek előbb-utóbb le fogják váltani. Sok német üzlettársuk volt, és az első jele a közelgő szörnyűségeknek akkor érte el őket, amikor német-zsidó menekültek kezdtek felbukkanni Haarlemben.

Corrie bátyja, Willem református lelkészként fenntartott egy öregek otthonát zsidók számára, amelybe egyre több fiatal menekült érkezett.

Zsidó üzlettársaik elkezdtek megfogyatkozni, és egy német segédjüket kénytelenek voltak elküldeni, miután a náci érzületű férfi terrorizálta az egyik idős – és ezért a német fiatalember szemében – „haszontalan” alkalmazottat.

Egy nem szokványos ellenálló

1940-ben Németország megszállta a szomszédos Hollandiát. Jaap W. Focke leírja a hollandiai zsidómentés egy epizódjáról írt művében, hogy az ország számára hatalmas sokk volt a megszállás. Mindössze négy nap alatt véget ért a küzdelem, a királynő és a kormány Londonba menekült, és a nácik átvették a civil irányítást. A rádiókat be kellett szolgáltatni, az újságok csak propagandahíreket közöltek, és szinte azonnal a megszállás után elindultak a zsidóellenes törvények. A ten Boom családnak sok zsidó barátja volt, és Corrie leírja, milyen megütközve tapasztalták, hogy sok holland mennyire könnyen átadta magát az antiszemitizmusnak. Corrie édesapjával gyakran beszélgetett arról, hogyan tudnának segíteni a barátiaknak. 1941-ben az utcájukban a németek kifosztottak egy zsidó tulajdonú szőrmekereskedést.

A kereskedés tulajdonosait Willem segítségével – aki már a háború eleje óta segített zsidó menekülteket – vidéki búvóhelyre juttatták. Így kezdődött Corrie ten Boom részvétele az életmentésben.

Corrie-nak komoly dilemmát jelentett, hogy a náci törvények megszegése és az ellenállás olyan dolgokra kényszeríthetik, amelyeket korábban helytelennek tartott volna. Ahogy a háború haladt, a német megszállók is egyre kevésbé próbálták a barátságos arcukat mutatni. Egyre több fiatalt vittek el kényszermunkára, és Focke leírja, hogy a zsidókat már 1941-ben elkezdték deportálni a buchenwaldi és a mauthauseni koncentrációs táborokba, még mielőtt a „végső megoldás” megkezdődött volna. 140 ezer zsidó élt Hollandiában, és a holland ellenállás igyekezett minél több embert elbújtatni, azonban így is mindössze 25 százalékuk élte túl a háborút.

Miután ten Boomék több családon segítettek, elterjedt a házuk címe, és egyre több menekülő bukkant fel náluk. Az életrajz leírja, hogy a mentés nem volt egyszerű, hamis iratokra volt szükség, élelmiszerjegyeket kellett szerezni, és ahogy egyre több ember érkezett, egyre több volt a különleges igény is. Corrie és családja azonban a fél várost ismerte, mintha egész életükben arra készültek volna, hogy ha eljön a nap, bárkin segíteni tudnak.

A munka olyan komollyá vált, hogy a holland ellenállás felvette velük a kapcsolatot.

Azt tanácsolták, hogy hozzanak létre a házukban egy titkos szobát, hogy az éppen náluk rejtőző emberek razzia esetén el tudjanak bújni. A rejtekhelyet éppen Corrie szobájában építették meg, és innentől kezdve gyakorlatozni kezdtek, hogy a Gestapo érkezése esetén mindenki időben a búvóhelyre érjen.

A háború leleplezte az emberek igazi természetét: sok ember, akitől segítséget kértek, nem segített, mások pedig meglepetésre igen. Corrie említ egy epizódot, amikor egy lelkésztől kérték, hogy rejtsen el egy fiatal anyukát és a kisbabáját, de a férfi kijelentette, hogy nem hal meg értük. Majdnem másfél éven át úgy tűnt, senki nem sejti, mi történik a házban, aztán egy nap meghívást kapott a rendőrfőnöktől, aki, mint kiderült mindent tudott a mentési akcióikról, és szimpatizált az ellenállással. Azonban ez az epizód nyilvánvalóvá tette, hogy a városban számtalan embernek lehet tudomása arról, mi folyik az órásüzletben.

1944 februárjában tört rájuk a Gestapo, ekkor 7 embert bújtattak maguknál, és mind időben elbújtak a rejtekhelyen. Corrie-t, édesapját és nővérét is letartóztatták, de a rejtekhelyet nem találták meg.

Veszteségek után is tettre készen

Casper ten Boom alig egy héttel a letartóztatása után meghalt, a lányai a börtönben hallották a hírt. Az életrajzból kiderül, hogy az idős férfit eredetileg el akarta engedni a Gestapo azzal a feltétellel, hogy „nem folytatja a tevékenységét”, mire ő azt válaszolta: „Ha ma hazamegyek, holnap be fogom fogadni azt, aki a bajban az ajtómon kopogtat”.

Corrie mélyen hívő volt, akinek minden döntését megelőzte az ima, és még ellenállóként is igyekezett, hogy minél kevesebbet kelljen hazudnia. Még a kihallgatásai során is igyekezett a Bibliáról és Jézusról beszélni. Erős hite átsegítette őt a nehéz helyzeteken, azonban a koncentrációs tábor minden korábbi nehézséget felülírt. A nővéreket először Vughtba vitték, majd Ravensbrückbe a nácik hírhedt, kimondottan nők számára épített táborába. Ravensbrück embertelen körülményei az ötvenes éveikben járó ten Boom nővérek számára különösen nagy kihívást jelentettek. Az éhezés, a folyamatos megaláztatás, a betegségek közepette a táborba belopott Bibliában leltek menedékre. Corrie nővére, Betsie 1944 decemberében meghalt a táborban. Corrie-val néhány nappal testvére halála után váratlanul közölték, hogy szabadon bocsátják.

Évekkel később, amikor egy csoport tagjaként újra járt a koncentrációs táborban, megtudta, hogy „adminisztrációs hiba” következtében engedték el, és egy héttel a távozása után gázkamrába küldték a középkorú nőket.

Corrie ten Boom soványan és meggyötörten tért haza Haarlembe. Tevékenységre vágyott, és úgy döntött, rehabilitációs otthonokat nyit, ahol a háború lelki sebeit gyógyítják. Hosszú élete végéig a megbékélést hirdette az egykori harcoló felek, valamint az üldözők és az áldozatok között. A hatvanas évek végén találkozott Elisabeth és John Sherrillel, akik segítségével megírta önéletrajzát, amely világszerte ismertté tette. 1983-ban, 93 esztendősen hunyt el.

Források:

• Corrie ten Boom – John és Elizabeth Sherill: A menedék, Harmat Kiadó, Budapest, 2019 (A magyar szöveget gondozta: Szűcs Teri)
• Jaap W. Focke: „1940 to 1942: Occupation, oppression, persecution” in Machseh Lajesoumim: A Jewish Orphanage in the City of Leiden, 1890-1943, JStor,
• https://www.jstor.org/stable/j.ctv1zvccg1.12ú
• https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/ravensbrueck
• https://www.yadvashem.org/righteous/statistics.html
• https://encyclopedia.ushmm.org/content/en/article/the-netherlands