Babával Thaiföldön és Bruneiben – egy hosszú trópusi utazás élménydús közepe
Azért, hogy a férjem ne égjen ki teljesen a mostani pozíciójában, három hónapra elutaztunk Ázsiába: Thaiföld, Borneó szigete és Bali volt az úti cél. Tizenhárom hónapos kislányunkkal utazócsaláddá váltunk – többen fogadásokat kötöttek, hogy haza se fogunk majd jönni...
Az élményeinket összefoglaló első cikkemben főleg azokról az érzésekről meséltem, amelyek friss utazómamiként az első ázsiai hetekben arcul csaptak. Ahogy aztán egyre jobban beletanultam ebbe az új szerepbe, úgy lett egyre könnyebb minden a család szempontjából is. Átlagban három-négy naponta váltottunk szállást, mert bár a költözés mindig nehéz, de így tudtuk legjobban kihasználni az ott töltött időt. Bő egy hónapos thaiföldi tartózkodásunk alatt megtapasztaltuk, miért ez az éneklős nyelvű ország a délkelet-ázsiai régió legvonzóbb turisztikai célpontja. Kislányom nagyokat aludt a gyönyörű tengerpartokon, amelyek ugyan nincsenek tele katalógusba illő pálmafákkal, de a varázslatos színű tenger, a finom, fehér homok és a környező vad sziklák látványa feledhetetlen összhatást nyújt. Mi is megnéztük a szigetet, ahol James Bond lövöldözött, és azt is, amelynek a partján Leonardo DiCaprio futott szuggesztíven.
Gyereküléspara
Thaiföldön kisbabás turistaként is könnyű dolgunk van: a népszerűbb településeken ötvenméterenként van egy pult, ahol nemcsak kirándulásokat és programokat kínálnak, hanem megszervezik, hogyan jussunk el az ország egy távolabbi pontjára. Mi nem keveset változtattunk helyet, és a kislányom úgy ült az ölemben, ahogy én is kuporogtam annak idején édesanyám ölében, amikor még Európában sem hallott senki a gyermekülésről, sőt még biztonsági öv sem volt hátul az autókban.
Sajnos sehol, semmilyen taxiban, kisbuszban nem találkoztunk gyermeküléssel. Thaiföldön és Ázsia turistás részein szinte állandóan dugó van, így az átlagsebesség 30–40 km/óra, tehát a helyzet kevésbé veszélyes, mintha az itthoni autópályán nem lenne bekötve a gyermek.
Bár finoman szólva kaotikusnak tűnik a közlekedés, mégsem láttunk egy-két kisebb koccanáson kívül balesetet egész kintlétünk alatt. Hamar hozzászoktam, hogy még szoptatni is tudom a kislányomat utazás közben, hiszen ez sokszor hatalmas segítség volt. (Főleg, amikor egyszer elromlott a klíma az autóban, szakadt a monszun, és hegyről lefelé gurulva úgy bepárásodtunk, hogy imádkoztam, senki ne jöjjön szembe, és nagyon hamar meg tudjunk állni valahol, mert a sofőrünk tényleg semmit nem látott.)
A thaiok és a béjbíííííí
Amikor évekkel ezelőtt Jáva szigetén jártunk a férjemmel, az indonéz emberek folyton fotózkodni akartak velünk, annyira nagy szám volt fehér embert látni, állítólag még szerencsét is hozunk nekik. A thai embereket ezzel szemben mi a férjemmel hidegen hagytuk, ám rendkívüli módon érdekelte őket a gyermek: a babakocsit tologatva kis túlzással megállt körülöttünk a világ. Legyen az férfi vagy nő, amint meglátták a kis szőke, kék szemű babát, egész Délkelet-Ázsiában ugyanazzal az akcentussal kiabálták: „Béjbííí!!!” Általában ezt követően már azonnal nyújtották is a karjukat a gyermek felé, hogy magukhoz ölelhessék.
A miénk hamar megtanulta, hogy ilyenkor a fejét kell csóválnia, és kimondta első szavát is: „Nem!”
Ez a túl barátságos tempó még a mi nagyon szociális gyerekünknek is sok volt. Viszont, Borinak hála, mindennap kaptunk több banánt, almát vagy más kisebb ajándékokat. Egyik reggel, amikor a férjem már a dzsungelben forgatott, és nekem egyedül kellett kicsekkolnom a szállásunkról a babával, szinte összevesztek a konyhások, hogy melyikük etesse a kicsit. Egyik reggel sem evett olyan jól, mint akkor, amikor így körberajongták.
Brunei, egy turisták iránt közömbös ország
Miután megnéztük Thaiföld tengerpartjainak egy tekintélyes részét, a férjem pedig lefilmezett mérges kígyót, orrszarvúmadarat, maláj medvét, lajhármakikat, szinte csupa olyan állatot, amelyeknek én eddig a létezésükről sem tudtam, egy turisták által ritkán látogatott úticél, a Brunei Szultanátus felé vettük az irányt. Brunei vezetése nem igazán tesz energiát az ország turisztikai reklámozásába: egyelőre van ott olaj bőven, nem akarják mutogatni különleges dzsungelüket, amelyet – a 300 ezer lakosú ország magas GDP-jének hála – a szultán nem enged kivágni, elpusztítani. Pálmaültetvényeket itt egyáltalán nem látni.
Bruneibe mi barátnő-látogatóba mentünk, az ország felfedezését meghagytam a férjemnek. Én egy kellemes medencés sportklubon kívül nem sokfelé jártam, de a barátnőmék háza legalább a dzsungelben volt, így előfordult, hogy húsz percig sétáltam előre-hátra a hátamon alvó kislányommal, mert az úton előttem egy harminctagú majomhorda – alfahímmel és több generációval – csemegézett, nekem pedig nem volt kedvem kipróbálni, ők vajon szeretnének-e minket közelről szemügyre venni. Végül felvettem egy nagy botot a földről, és úgy folytattam utamat.
Még frissen élt bennem a rossz élmény, ahogy Thaiföldön az ebédem felét elbitorolta egy majom egy szabadtéri étkezde kellős közepén, sőt még a dobozos üdítőmet is rendeltetésszerűen elfogyasztotta.
Bruneiben elég egy élelmiszerboltba elmenni ahhoz, hogy érdekeset, valami kulturálisan idegent tapasztaljunk. Amikor meg akartam vásárolni egy leértékelt terméket, amelynek másnap lejárt a szavatossága, nem fizethettem érte a sima pénztárosnál, hanem odahívták az üzletvezetőt, aki felvilágosított arról, ami nagy betűkkel és sárga címkével egyébként is rajta volt a terméken: vigyázzak nagyon, ez holnap lejár! Ennyire aggódtak az egészségemért. Azon nevetgéltünk este egy pohár bor után, hogy talán biztos ami biztos alapon a hullaházba is előre lejelentették, hogy a napokban érkezik egy gyanús külföldi. Bruneit egyébként nem ajánlom turistáknak: európai vagy néhol magasabb árak vannak, és Borneó maláj részén is látni ugyanazt a természetben, amit itt.
Malajzia és a nagy megvilágosodások
El is indultunk Malajziába. Másfél hónapja voltunk úton, de már rég rájöttem, miket nem kellett volna magammal hoznom: a két nagy bőröndünkből bőven elég lett volna az egyik. Ázsiában szinte minden sarkon van mosoda, így teljesen felesleges a fél szekrényt magunkkal vinni, akkor is, ha a kicsit mindennap kétszer át kell öltöztetni. Odafelé az egyik bőrönd felét teletömtem pelenkával, annyira sokan kérdezgettek aggódva, hogy ugye viszek magammal pelenkát és popsitörlőt. Jelentem: az összes délkelet-ázsiai országban kapható pelenka, sőt számtalan típusú popsitörlő is. Ráadásul jóval olcsóbbak is, mint itthon – igaz, cserélni is kell őket négyóránként, mert valamivel kevesebbet bírnak.
Ami megmentette az életünket
Elvittük a gyerek jól bevált utazóágyát, és összesen öt új utazóágy áráért reptettük magunkkal mindenhova.
Mégis megérte, mert minden új szálláson könnyen elaludt benne.
Az út előtt vettem egy olyan használt, könnyű, kicsire összecsukható és így bőröndszerűen húzható babakocsit, amit nem sajnáltam volna akár otthagyni sem, ha azt tapasztaljuk, hogy esélytelen ott babakocsit tologatni. Sajnos a 90 százalékos páratartalom miatt kicsit bepenészedett, így a tisztítására ugyanannyit költöttem, mint amennyibe annak idején került, de a gyerek szereti. Valamit valamiért.
Ázsia, mi így szeretünk
Az út felénél járva egyelőre megúsztuk mindenféle fertőzés, betegség, trópusi vagy máshonnan származó vírus nélkül. Szerintünk lehet a fejlődő országokba tett utazást is okosan szervezni, gyerekkel pedig nyilván azon felül is körültekintőnek kell lenni. Sokan azt gondolják, Délkelet-Ázsia koszos, lepukkant, és inkább távol tartják magukat tőle. Hadd illusztráljam egy történettel, mi hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet! Bangkok indiai negyedében vacsoráztunk, ahol WC-re kellett mennem. A zsúfolásig megtelt autentikus indiai, utcai étteremben megkérdeztem, van-e mosdó. Mondták, kövessem a tulajdonos hölgyet.
Egy koromsötét, sikátorszerű csigalépcsőn másztunk fel a második emeletre úgy, hogy a hölgy közben a mobiltelefonjával világította az utat.
Majd megmutatta a „WC-t”. Ezt:
Bementem, ő lesétált a lépcsőn. Nekem fogalmam sem volt, melyik lyukba kellene engednem, aztán pedig mivel és hogyan kellene leöntögetnem, így egy udvarias kétperces hezitálás után dolgomvégezetlenül lebotorkáltam. Kicsit szétnéztem az utcán. Mellettünk egy ürességtől kongó, nyugati ízléssel berendezett indiai étterem volt. Besétáltam, megkérdeztem, elmehetnék-e esetleg a mosdóba, kedvesen bólogattak. Én még sosem pisiltem ilyen mosolygósan, mert ez a mellékhelyiség az előző helyhez képest egy thai király palotája lehetett volna. Hát, így. Ázsia nem az a műfaj, ahol nem kell energiát tenni a dolgokba, de minden szinten és szempontból nagyon megéri.
A szerzőnk délkelet-ázsiai kalandjait bemutató sorozat további részei itt olvashatóak.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Babával Bangkokban – Egyévessel Thaiföldön, avagy egy hosszú trópusi utazás élménydús kezdete
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
