„Azt akartam csinálni, amit Carter doktor” – A Richter Anna-díjas Baji Anikó mások megsegítésére tette fel az életét

Milyen impulzusok hatására választottad az egészségügyi pályát?

Édesanyám egészségügyi dolgozó volt, ennek köszönhetően már gyermekkoromban is otthonosan mozogtam a kórházban, amelynek az atmoszférája teljesen magával ragadott. Imádtam játszani a különböző kellékekkel, felvettem anyukám köpenyét, és ettől nagyon menőnek éreztem magam. Aztán a végső lökést a Vészhelyzet című amerikai sorozat adta meg, amelyet a 90-es években kezdtek el nálunk is játszani. Akkor döbbentem rá, hogy én pont azt akarom csinálni, amit Ross, Carter és Greene doktor: nekem is a sürgősségi betegellátásban van a helyem.

Már kezdő egészségügyisként is tudtad, hogy a sürgősségi ellátásban akarsz dolgozni?

Dehogyis, sokáig pályát akartam módosítani. Aztán egy beteg rosszul lett az osztályon és megérkezett a sürgősségi egység. Olyan profizmussal, dinamikával és technológiával dolgoztak, hogy azt mondtam, én is ezt akarom csinálni. Pár év várakozás után át is vettek a sürgősségire, és azonnal tudtam, én erre születtem.

Az ember azt gondolná, a legtöbben megrettennek ettől az állandó pszichés-fizikális készenléttől, leterheltségtől, a hatalmas felelősségtől, hogy emberéletek múlnak azon, jó döntést hoztál-e az adott pillanatban. Van, aki megriad, de azt tudni kell, hogy a sürgősségiek teljesen más fordulatszámon működnek, hatalmas a pörgés, a munka ritmusa folyamatosan hullámzik és a betegek is állandóan változnak.

Az egyik pillanatban nyugalom van, a következőben pedig már 5-6 kritikus állapotú beteg sorsáról kell azonnal döntened.

Ehhez tudni kell alkalmazkodni. Általában megszállott emberek lesznek triázsok (betegosztályozó nővérek), ha valaki kényszerből megy erre a pályára, nem tudja szívvel-lélekkel csinálni.

Te is eljutottál oda egy idő után, hogy nem bírtad ezt a pörgést: téged is elért a kiégés.

Azt tapasztaltam, hogy a munkatársak, akik tartósan benn maradnak a sürgősségi betegellátásban, úgynevezett segítő betegségben szenvednek. Ma már én is pontosan tudom, hogy ez mit jelent. Majdnem mindenkinek van traumája a múltjában – amit egy jó pszichológus pillanatok alatt felismer –, és persze jó sok idő, míg sikerül kidolgoznia magából. Ebben a szakmában iszonyúan fontos, hogy mindenkit rendszeresen pszichológushoz küldjenek, hogy szakemberrel beszélhesse meg az aktuális hogylétét. Én most vagyok túl a második burnoutomon, az elsőt észre sem vettem. Amikor az ember bekerül a sürgősségi ellátásba, szünet nélkül zúdul rá az új ismeretanyag, a rengeteg új információ. Gyakorlatilag non-stop vizsgázik, az összes beteg anyagát ismernie kell kívülről. Persze bele lehet jönni, meg lehet tanulni, de az emberben kialakul egy kényszer, hogy nem hibázhat. Mert ha hibázik, azon életek múlhatnak. Egy nagy pofonra volt szükség az élettől ahhoz, hogy meg tudjak állni egy pillanatra. Addigra már folyamatos álmatlanság gyötört, teljesen elszigetelődtem és csak a munka volt az életemben, se barátok, se kikapcsolódás. Aztán jött a pofon. Én akkor az önmegküzdési stratégiát választottam: állást váltottam.

Aztán később visszaléptem a régi rendszerbe, mert nagyon hiányzott, de elkövettem azt a hibát, hogy nem mentem a mélyére az okoknak, amik az első burnoutot valójában kiváltották nálam. Azok a kisebb traumák, amik engem nyomasztottak, nem oldódtak meg. Szépen elástam őket, és miután újra visszakerültem a sürgősségi ellátásba, ugyanarra a pályára álltam vissza. Törvényszerű volt az újabb összeomlás. Persze ennek volt egy borzalmas triggere: a koronavírus-járvány. A covid alatt mindannyian traumatizálódtunk, kollektív veszteséget éltünk meg, hiszen mindenkit elért a gyász. Ráadásul a járványnak volt gazdasági és társadalmi vonatkozása is: elszigetelődtünk, beszűkültek a létünk alapját képező társas kapcsolódásaink, elbizonytalanodott minden körülöttünk. Az addigi életünk a feje tetejére állt és teljesen megváltozott.

A második burnoutot az ember már észreveszi, engem a covid alatt ért el. Először találkoztam úgy a halállal, hogy az szó szerint sokkolt. Amikor 2020-ban néztük az olaszországi eseményeket és hogy mi történik Kínában, már próbáltunk pszichésen felkészülni arra, mi vár ránk. Aztán 2021-ben a covid megmutatta az igazi arcát és akkor megértettem, hogy az életünk egyik pillanatról a másikra véget érhet.

Amikor először szembesültem a kortársaim halálával, amikor a szüleim generációjából először búcsúztattam anyát, apát és vigasztaltam kint zokogó hozzátartozókat, mérhetetlen tehetetlenséget és fájdalmat éreztem. Azt kellett megélnem, hogy bármennyire is szeretnék, nem tudok mindenkin segíteni. És közben ömlöttek be a kritikus állapotú betegek. Toltuk fel őket az intenzívre, a négyes belgyógyászatra, és már láttuk, hogy számukra nincs tovább. Amikor sok van ebből, akkor az ember elgondolkozik rajta, hogy mi az élet, miért érdemes élni.

Azok a hónapok és az akkor átélt tragédiák megváltoztattak.

Mi változott meg benned végérvényesen?

Az élethez való viszonyulásom. Rájöttem, az igazi élet nem az, hogy minden nap felkelek és bemegyek dolgozni, kizárólag szakirodalmat olvasok és soha nem vagyok a barátaimmal. Elhatároztam, hogy jobban odafigyelek a belső igényeimre. A járvány alatt sokkal közelebb kerültem a természethez. Rengeteget jártam biciklivel a szentendrei erdők környékére és elkezdtem a természetben futni. Megtanultam újra rácsodálkozni a természet szépségeire és fotóztam, ami megszólított. Teljesen másfajta irodalmat kezdtem el olvasni. Egyre jobban megérintett a pszichológia, az emberismeret, az önismeret, hogy ki is vagyok valójában.

Azelőtt ész nélkül sportoltam, azt gondoltam, olyan erős vagyok, hogy eltolom fél kézzel a Gellért-hegyet, de a testem jelzett: jöttek a sérülések, a kimerülés. Aztán amikor végre felismertem, hogy ebből sokkal nagyobb baj is lehet, elmentem pszichológushoz és szépen felgöngyölítettük a kiégésem hátterét. Megtaláltuk azokat a pontokat az életemben, amelyek traumatizáltak és ami miatt úgy éreztem, nekem a segítő szakmában a helyem. Megtanultam elfogadni a hibáimat és hogy azokkal együtt is képes legyek szeretni önmagamat. Rájöttem, mindenre van idő, csak meg kellett tanulnom megtalálni azt.

Kép

Fotó: Szakál Szilvia

Mikor kezdtél el a stroke témájával foglalkozni?

Az Uzsoki utcai kórházban, ahol akut stroke-ellátással is foglalkoznak, végeztem egy hosszabb távú kutatást a stroke-kal kapcsolatban, és szerettem volna behatóbban is foglalkozni ezzel a témával. A kórházban lehetőségem nyílt arra, hogy beszélgessek a betegekkel, és akkor döbbentem rá, mennyire nem kapnak válaszokat a kérdéseikre. Ez inspirált arra, hogy létrehozzak egy Facebook-oldalt, az Akut Szakaszt, amely arra hivatott, hogy az embereket közelebb hozza az egészségügyhöz és egészségügyi témákban növelje a tájékozottságukat.

2020-ban a stroke-kal foglalkozó 12 óra projekteddel a Richter Anna Díjat is elnyerted. Mit jelentett számodra ez a díj és milyen célodat tudtad megvalósítani általa?

Nekem ez a díj hatalmas löketet adott, borzasztó hálás vagyok érte. Tudatosította bennem, hogy van értelme mindannak, amit csinálok. Megkaptam a lehetőséget, hogy elkészítsem a szívügyemről, a stroke-ról szóló filmemet, ebbe fektettem bele a pénzt, amit a díjjal kaptam.

A Süket fülek című kisfilmemmel az volt a célom, hogy rámutassak, az agyi infarktussal, vagy agyvérzéssel sújtott páciensek különlegesen nehéz helyzetben vannak, hiszen az igen változatos tünetek között előfordul a látás, hallás, vagy a beszédkészség teljes elvesztése, a mozgáskoordináció zavara, sőt, a mozgásképtelenség is. Vallom, hogy ebben az abszolút kiszolgáltatott helyzetben a gyógyítás sikerességének egyik kulcsa a megfelelő kommunikáció.

Az volt a célom, hogy a beteg szemszögéből mutassam meg, hogyan is néz ki valójában egy agyi infarktus, és hogy az elszenvedője hogyan éli azt meg.

Arra is rá akartam világítani, mennyire fontos, hogy a beteg visszajelzéseit értelmezni tudja az ellátást végző személyzet, és hogy a pácienssel kialakulhasson egy kontaktus annak érdekében, hogy az ne még tehetetlenebbnek érezze magát, hanem megnyugodhasson, hogy jó kezekben van.

Mik lennének még azok a témák, amelyeket a Süket fülek című filmhez hasonlóan feldolgoznál, mert úgy látod, szükség lenne rá?

Az onkológiai témák, a rák, amely vezető halálok Magyarországon, a vastagbél- és a melltumorok, ezeknek a felismerése. Az emberek nem szeretnek az onkológiai megbetegedésekről beszélni, azok a mai napig tabutémának számítanak. Már az onkológia szót is félnek kiejteni, nem tudnak vele mit kezdeni. Ha valaki érintett, akkor is inkább titokban keresgéli az információkat a neten. Mivel sok beteggel beszélgetek, tudom, milyen kérdéseket tennének fel, ha megtehetnék. Jó lenne ezekre megadni nekik a választ.

Ha jól tudom, tervben van egy onkológiai témájú podcastsorozat.

Van egy Elsősegély nevű podcast műsorom, ami fent van a Spotify-on is. Az egyik adásban Dr. Bittner Nóra onkológussal beszélgettem, és úgy néz ki, lesz folytatás, mert a Richter Gedeon Nyrt. támogatni fogja a podcastot. Hat részt tervezünk, amelyekben szó lesz a leggyakoribb onkológiai tumorokról, sürgősségi ellátásról, mentális egészségről, kiégésről.

Rengeteg szakmai célkitűzésed van, de magánemberként hogyan tervezed a jövődet? Már jobban odafigyelsz magadra?

Szerencsére már túl vagyok a mélyponton, látom az utat. Megtanultam a hatékony időmenedzsmentet és mindig szánok időt a töltődésre.

Mi az a három dolog, ami szerepel a bakancslistádon és amit az életedben még mindenképpen meg szeretnél tenni?

Nagyon szeretnék eljutni Balira egy buddhista templomba és akár hosszabb időt eltölteni a szigeten. A balinéz kultúra, az ottani emberek életszemlélete, a bölcsességük, a kedvességük nagyon közel áll hozzám.

Szeretnék még könyvet is írni. Két könyv van a fejemben: az egyik egy történelmi fikció, a másik témája pedig a burnout, hogy mi az iránymutató a burnoutban, hogyan lehet kilépni belőle. Már el is képzeltem, hogy ezt a két könyvet egy balinéz kunyhóban ülve írom meg.

A bakancslistám harmadik helyén pedig az a kívánság áll, hogy a kommunikációt és az egészségügyet teljes és tökéletes harmóniába tudjam rendezni. Szeretnék értéket teremteni az egészségügyi kommunikációval. Úgy gondolom, ezáltal tudok gyarapodni, fejlődni és adni is.

A Richter Anna Díjról többet megtudhat a Richterannadij.hu oldalon.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.