A hazai szinten egyedülálló Semmelweis HELP  egy olyan ingyenesen elérhető, komplex, lakosságnak szóló felület, amely a Semmelweis Egyetem orvosai által összeállított –  és folyamatosan bővülő –  adatbázison alapul. Az alkalmaz és és a weboldal abban nyújt segítséget a szülőknek, hogy a gyermekeik betegsége vagy balesete (égés, állati harapás, rovarcsípés stb.) esetén mikor kell elindulniuk az ügyeletre, kórházba, illetve otthon hogyan enyhíthetők az észlelt tünetek. 

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet által validált eszközt másfél év tervezés és fejlesztés után fél éven keresztül teszteltek az egyetem orvosai, jogászai és kisgyermekes kollégái. 

„A rendszer nem mesterséges intelligencia alapú és nem ad diagnózist, nem helyettesíti az orvos-beteg találkozást, de megmutatja az egyes betegségekkel való tünetegyezés mértékét.” 

Ezáltal segíti a szülő döntését, mikor azon hezitál, hogy elinduljon-e például szombat este az ügyeletre, ismertette az alkalmazást Kovács Eszter, a Semmelweis HELP ötletgazdája, az egyetem Kommunikációs Igazgatóságának igazgatóhelyettese. 

Az applikáció ingyenesen letölthető az AppStore-ból és a Play Áruházból is, a weboldal pedig a http://help.semmelweis.hu címen érhető el. 

Az alkalmazás nemcsak több tucat betegség tüneteinek leírását tartalmazza, hanem tanácsokat is ad például a helyes lázcsillapításról, sebkötözésről vagy fájdalomcsillapítás módszereiről, ha úgy tapasztalja, hogy ezek a problémák fennállhatnak. A honlapon ugyancsak elérhető valamennyi gyermekbetegség ABC-rendbe sorolva, azok leírásával, kezelésével és tünetenyhítéssel kiegészítve.

A fejlesztés egyetemi forrásból és a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával valósult meg.

Az Állami Vagyonügynökségen szerzett tapasztalat után kezdtél el dolgozni a Richternél, immár több mint 20 éve. Hogyan őrzöd a motivációd, a lelkesedésed a kezdetek óta?

A Richterrel a ’90-es évek végén, egy izgalmas időszakban kerültem kapcsolatba, éppen akkor, amikor a céget bevezették a tőzsdére, egy tőkeemeléses tőzsdei tranzakción segédkeztem tőzsdei kommunikációs tanácsadóként. A tranzakció sikeres lezárása után Bogsch Erik, a Richter akkori vezérigazgatója keresett meg azzal, hogy legyek a csapat tagja, én pedig igent mondtam és boldogan ragadtam itt. A Richter egy olyan fejlett vállalati kultúrájú szervezet, ahol nagyon jó dolgozni, ráadásul nemzetközileg is elismert, nagy presztízsű cég. Mi innen, Budapestről harminc olyan ország kommunikációját irányítjuk a kollégáimmal, ahol a Richter saját márkával van jelen, és ez egy roppant izgalmas feladat. Olyan összetett, kihívásokkal teli munkaköröm van, amit nagyon nehéz szívvel tudnék csak otthagyni, ráadásul szinte mindennap tanulok valami újat még ennyi év után is.

Sok éve dolgozol felsővezetőként. Milyen típusú főnök vagy és szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?

Én teljes mértékben a bevonáson alapuló, úgynevezett laissez faire típusú vezetés híve vagyok, partnerként kezelem a beosztottjaimat. Megbízom az embereimben és nagy szabadságot adok nekik, persze ehhez az kell, hogy olyan munkatársaim legyenek, akikre mind szakmailag, mind emberileg számíthatok. Cserébe én is arra törekszek, hogy jó főnök legyek. Úgy gondolom, egy jó vezető esetében mindennek az alapja az elkötelezettség, a belső motiváltság – ami abban segít, hogy minden nap lelkesedéssel és odaadással tudd ellátni a munkád –  és persze a kiváló szakmai felkészültség. Ezen túl pedig egy jó adag kompromisszumkészségre is szükség van, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen nagy szervezeten belül gördülékenyen menjenek a dolgok, az állandó együttműködés és a csapatmunka megkerülhetetlen.

22 évesen lettél édesanya, majd 48 évesen szülted harmadik gyermekedet. Hogyan élted meg az anyaságot huszonévesen és hogyan éled meg most?

Három gyerekem van, a legidősebb 29 éves, a középső 25, a legkisebb pedig 4. Mindössze 22 éves pályakezdő voltam, amikor a legnagyobb fiam született és 48 – akkor már sok éve felsővezető –, amikor a kislányom. Azt gondolom, az élet ebből a szempontból nem túl igazságos, valahogy a biológiai és a mentális, pszichés érettségünk nincs összhangban: amikor biológiailag a legjobb korban vagyunk a gyerekvállaláshoz, pszichésen még kevésbé állunk készen rá, mikor pedig mentálisan és minden más szempontból már rendben lennénk, addigra lehet, hogy biológiailag válunk alkalmatlanná a fogantatásra.

Húszas éveiben az ember sokkal lazább, nem szorong, mert nem is tudja, hogy mitől kellene szorongania, 48 évesen pedig már túl sok mindent tud. Ugyanakkor viszont pont a rutin, az élettapasztalatok adnak egy nagyfokú magabiztosságot. És szerencsére, ez éppen olyan, mint a biciklizés: ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni. Hiába telt el húsz év, ahogy megszületett a kislányom, az összes bevált módszer és rutin előjött.

Kép

Fotó: Bodó Gábor

A legnagyobb különbség a fiatalkori és a mostani anyává válásom között talán az, hogy ma már türelmesebb vagyok és a gyereknevelés lemondásokkal járó részét már nem fogom fel tragédiaként.

Míg 23 évesen azt éreztem, lemaradok valamiről, 48 évesen mindezt egy vállrándítással elintézem.

Amikor a kislányodat vártad, azt nyilatkoztad egyszer, nem is tudod elképzelni, hogy két fiú után milyen lesz lányos anyukának lenni. Belerázódtál a lányos anyaságba?

Olyannyira, hogy még a parkettafonást is megtanultam. Könnyű volt belerázódni, bár kétségtelenül vannak olyan aspektusai, amelyek nagyon újak nekem: egy kislány sokkal jobban kimutatja az érzéseit, bújósabb, nagyon jó öltöztetni, viszont több a hiszti. De a lényeget tekintve épp olyan fantasztikus dolog anyának lenni egy kisfiú, mint egy kislány mellett. Nyilván az nehézség, hogy a baráti társaságban már többnyire nagyobbacska gyerekek vannak, és volt bennem szorongás amiatt is, hogy mit fognak szólni az oviban. Megéltem, milyen, mikor én vagyok a legfiatalabb anyuka az oviban vagy az iskolában, most pedig azt, hogy milyen, mikor szinte a legidősebb. De bevallom, a szorongásom ellenére nagyon könnyen visszacsöppentem ebbe, az óvodai szülői közösségbe, nem érzem ma már ettől picit se rosszul magam.

Hogyan jut időd mindenre: családra, karrierre? Mert ezzel szerintem minden nő küzd.

Sajnos általános receptet én sem tudok erre adni. Ez az egymillió dolláros kérdés minden dolgozó családanya számára, ha valaki tudja rá a választ, szóljon. Amikor a fiaim kicsik voltak, nagy könnyebbséget jelentett, hogy még élt az édesanyám és rengeteget segített. Most, hogy már nem él, fájdalmas megtapasztalni a hiányát. Az biztos, hogy nagyfokú fegyelmezettségre, tudatosságra és jó szervezőkészségre, hatékony időmenedzsmentre van szükség ahhoz, hogy mindenre jusson idő, és ennek többnyire az énidőm esik áldozatául.

Sokan megrettennek a napirendem láttán: reggel 6-tól éjfélig jellemzően teljesen be vannak táblázva a napjaim.

Hogyan tudsz mégis töltődni?

Leginkább az emberi kapcsolatokból: a családomból, a barátaimból. És engem a munkahelyi sikerek is töltenek. Ha valami jól sikerül, abból is lehet töltekezni. A Richteres munkám mellett tagja vagyok a Magyar Öttusa Szövetség Elnökségének, az élsport más logika alapján működő világ, mint az üzleti élet, sokszor ennek a közegnek az újszerűsége is tud adni pozitív energiát, bár középső fiam és férjem okán évtizedek óta benne vagyok ebben a világban is. Sokat sportolok, hajnalban, este és hétvégén, akármilyen fáradt vagyok, akkor is megyek, mindegy, hogy 40 fok van vagy éppen nulla alatt a hőmérséklet, engem ez tart egyben. Futok, crossfitre járok, squash-olok (bár sajnos erre kislányom születése óta alig van lehetőségem), és vitorlázom. Gyerekkorom óta imádom a Balatont, mondhatni, kétlaki életet élünk, minden évszakban lejárunk.

Említetted, hogy a szakmai sikerekből is töltekezel. Tudnál említeni pár számodra fontos projektet, amiből energiát, motivációt merítesz?

Sok ilyen projekt van. Ilyen például a Richter Egészségváros program, amit 2009-ben hívtunk életre, hogy segítsük a lakosság egészségmegőrzését, a helyi egészségügyi intézmények prevenciós tevékenységét. Az Egészségváros az évek alatt olyan rendezvénnyé vált, amely sokszínű egészségügyi szűréseknek, tanácsadásoknak és interaktív, motivációs előadásoknak is helyet ad.

Nagyon büszke vagyok a nagyon régóta működtetett Richter a Nőkért Programra, aminek immár több ága, számos programeleme van. A programmal igyekszünk segíteni, támogatni a nőket.

Minden életkorban próbálunk valami valóban fontosat adni, legyen szó az önértékelés erősítéséről, vagy a mások általi elismerésről, mentális vagy fizikai támogatásról.

Különösen büszke vagyok arra, hogy a Richter márkaismertsége minden piacon előkelő helyet foglal el, ahol aktív márkaépítési tevékenységet folytatunk, legyen szó Nyugat-Európáról vagy a régiónkról.

A Felelősen Magadért Egyesületnek alapítótagja vagy. Mesélnél erről?

A Felelősen Magadért Egyesület egy hiánypótló kezdeményezés, egy nőgyógyászati témákra alapított betegszervezet, melynek célja az egészségvédelmi célú felvilágosítás egyes nőgyógyászati betegségek kapcsán, többek között a mióma és a női meddőség felismerése, megelőzése és gyógyítása területén. Másrészt olyan közösséget kívánunk létrehozni, ahol a nőiséget, a női egészséget érintő témák nem számítanak tabunak, ahol a női élet több generációt átívelő kérdéseiről őszinte, szakmai kommunikáció érhető el.

Mik a legnagyobb tabuk, amelyek megdöntése szerinted kulcsfontosságú lenne a női léttel kapcsolatban?

A mai napig rengeteg tabu vesz körbe bennünket. Európában a női populáció több mint 25 százalékát érinti a mióma, ami egy nagyon nehéz, fájdalmas, sok esetben a hétköznapi életet is ellehetetlenítő betegség. Sokáig mégsem beszéltünk róla. Évekkel ezelőtt kezdtünk el egy európai kampányt, aminek az volt a célja, hogy a betegek mielőbb eljussanak orvoshoz. Ne akkor, amikor már csak a méh kivételével lehet a problémát kezelni, hanem amikor még egyéb megoldás is szóba jöhet.

Másik ilyen tabutéma a menopauza, amiről nagyon nehezen beszélünk, pedig az is egy valós probléma, ami legtöbbször pont akkor érinti a nők nagy részét, amikor a legproduktívabbak.

Negyvenes-ötvenes nők a karrierjük csúcsa közelében nem mernek előléptetést vagy fizetésemelést kérni, mert a változókor tünetei miatt éppen megrendült az önbecsülésük.

Karrierek úszhatnak el a menopauza miatt. Nagyon sok olyan téma van a női léthez kapcsolódóan, amelyekről nem beszélünk, pedig ha nyíltan kommunikálnánk róla, az segítene nemcsak nekünk, de abban is, hogy a társadalom egészét is érzékenyítsük ezekben a fontos kérdésekben.

Hogy látod, mi a legnagyobb nehézség, amivel ma a legtöbb nőnek meg kell küzdenie?

Szerintem ma Magyarországon a legtöbb nőnek még mindig az a problémája, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a karriert, vagy pontosabban fogalmazva a munkát és a családot. Erre még mindig kevés a jó séma, még több vállalatnak kellene nagyobb hangsúlyt fektetni arra, hogy elérhetővé tegyenek olyan lehetőségeket – például a részmunkaidőt – ami megkönnyítené a nők helyzetét. Mert iszonyúan nehéz sikeres karriert felépíteni, miközben zsonglőrködünk az otthoni feladatok és a munkahelyi teendők között. A legtöbb családban még mindig az a klasszikus felállás, hogy a nő felel a háztartásért, a gyerekekért. A svéd modelltől még nagyon messze vagyunk, nagy utat kell még bejárni addig, hogy a férj is otthon maradhat a gyerekekkel, de már elindultunk ezen az úton.

Rengeteg olyan nővel találkozol a Richter Főnix programban is, akik újraépítették magukat, a nulláról kezdték újra és ennek ellenére nem hisznek önmagukban. Szerinted ennek mi lehet az oka?

A Richter Főnix Közösséget olyan bátor nőknek hoztuk létre, akik képesek a mélypont után felállni és újrakezdeni az életüket. Elképesztően inspiráló sorsokat, bátor, példaértékű újrakezdéseket tudunk megmutatni. Azért is kell beszélni róluk, mert a kutatások szerint jellemző a magyar nőkre, hogy kevés az önmagukba vetett hitük. Nem vagyok szociológus, de azt gondolom, hogy még generációknak kell felnőnie ahhoz, hogy ez az attitűd megváltozzon. Mi így szocializálódtunk, ezt hoztuk otthonról. Az én generációm a saját édesanyjától még biztosan ezt a mintát kapta, és talán mi vagyunk az elsők, akik már nem ezt adjuk tovább. A nőnek otthon a helye, főzzön, mosson, takarítson, nevelje a gyerekeket, ne akarjon önmegvalósítani és sikereket elérni – ezt a társadalmi attitűdöt megváltoztatni nagyon komoly és hosszadalmas munka. És ezzel nem azt mondom, hogy egy nő számára ne legyen fontos a gyermeknevelés, mert a család összetartása számomra is a legfontosabb. De ha egy nő úgy dönt, hogy emellett más célokat is szeretne kitűzni önmaga számára és ezért hajlandó erőfeszítéseket tenni, akkor legyen erre is lehetősége. A mi generációnkban elkezdődött a változás, a gyerekeinknél talán még erőteljesebb lesz, de mire a szemléletváltás össztársadalmi szinten is beépül, ahhoz valószínűleg több generációnyi időnek kell eltelnie, párhuzamban az érintett társadalmi alrendszerek változásával.

Az interjú a Richter Gedeon Nyrt. támogatásával készült.

Nem megyek oda, ismerem ezt, műsírás, csak olyan átélhetően játssza, hogy rajtam kívül mindenki bedől neki. Vérbeli színész alkat, szerepeltünk már egy reklámban is, úgy játszotta el első szóra a dührohamot, hogy belilult a feje. Még alternatív szöveget is kitalált, nem akarok reklámban szerepelni, vagy valami ilyesmi, mindegy, végül kivágta a hangmérnök. Az ő dolga, de szerintem egyszer sokat fog még érni az a felvétel.  
Óriási zseni a gyerek. Már kétévesen el tudott számolni százig, egy, kettő, három, négy, öt, nyitogatta az ujjait, aztán ugyanezt elölről hússzor. A minap meg rákérdezett a másodfokú egyenletek megoldóképletére. Kockázott csendben a szőnyegen, erre mondom neki, hogy Petike, érdekel téged a másodfokú egyenletek megoldóképlete? 

Erre tudod, mit kérdezett? Hogy mik azok a másodfokú egyenletek. Láttál már olyan óvodást, akit érdekelt az ilyesmi? 

Mondtam is az óvónőnek, hogy kéne külön matekozni vele, amíg a többiek az udvaron rohangálnak. Képezni kell, mert lehet, hogy ő menti meg az emberiséget.  
A múltkor meg elültetett negyven fát egy óra alatt, csak néztem ki a fejemből. Mutattam a zöld kockákra a szőnyegen, hogy ezek mik, erre mondja, hogy erdő. Szóval még a Föld sorsát is a szívén viseli. Persze nem lesz ilyen greenpeace-es növényfaló belőle, nem olyan típus, képzeld, még azt a kacsát is megette, amit ő nevelt fel a telkünkön. Jó, kicsit sírt közben, de az nem baj, a mi családunkban szabadon meg lehet élni az érzelmeket. Nem hagyom, hogy elfojtsa bárki azt, ami benne van, a végén még belebetegedik nekem.  
De a nagy filozófiai kérdések is érdeklik, meg a misztikum. Kérdezem tőle, hogy Petike, szerinted létezik-e Isten. Erre azt mondja, hogy nem tudja. 

Mondom neked, még a legnagyobb egzisztencialisták se vállalták fel ilyen nyíltan a létezés dilemmáit anélkül, hogy valami könnyítő magyarázatot ne adtak volna rá utána. 

De az én fiam vállalja a létbizonytalanságot, simán elviseli a tér és az idő fogságára kárhoztatott emberi sorsot, mert sokszor felemlegetem neki, hogy az évek telnek, és ő is, mint mindenki más, egyszer majd feldobja a talpát. Simán elfogadta ezt, de azért látszik, hogy nem örül neki. Talán ezért nem szokott úgy mosolyogni a szülinapján, mint a kis tudatlan, mesevilágban élő kortársai.  
Nézd, felkelt, leporolta magát, megy tovább. Milyen csodálatos erő, hit, kitartás! Hogy az a te gyereked? Ne csináld, ugyanolyan sapkájuk van? És nem tudod, Petike hol van? Láttad kimenni a kapun? Hadd menjen. Haza fog jönni, ha akar. Egy ekkora zsenit úgysem lehet kordában tartani.  

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Mivel foglalkozol mostanában?
Egészen december végéig a SUHANJ! Alapítványnál dolgoztam kommunikációs munkatársként. Egyetemre járok, kommunikáció- és médiatudomány szakra, diplomázás előtt állok. Korábban egy autókereskedésben dolgoztam kommunikációs területen, később egy multinál HR-területen. Ezek a munkák rendre megszakadtak, ahogy beindult az életemben a filmezés, ami feltölt energiával és erőt ad, visz előre. Csak sajnos még nincs annyi lehetőségem, hogy mindennapi munka szintjén tudjam csinálni.

Az Instagram-oldaladon közel 24 ezer ember követ...
Tíz éve indítottam el hobbiként. Megélni ebből nem tudok, mert ahhoz kellene százezer vagy még több követő. Ahhoz viszont olyanfajta elköteleződés vagy folyamatos megnyílás kell, amit nem szeretek. Nem szeretek a lakásban felvételeket csinálni például, mert az az én magánszférám. 

Milyen céllal indítottad el az oldalt?
Olyan embereket kerestem, akik kerekesszékben élnek, és megmutatják a mindennapi életüket. Mosolykán (Hozleiter Fanny) kívül akkoriban nem találkoztam más hasonlóval. Szeretek fotózni, és meg akartam nézni, mit lehet ezzel kezdeni. Eleinte, ahogy közlekedtem az utcán, ha például egy lekerekített járdaszegélyen ott álltak a kukák, akkor lefotóztam, hogy „nesze neked, akadálymentesítés!” Később azt is, hogy hogyan sportolok. 

Akkoriban benne voltam egy kerekesszékes tánccsoportban, amit szintén bemutattam, valamint azt is, hogy kerekesszékesként is lehet bulizni. Mert ma is él az a sztereotípia, hogy ha valaki mozgássérült, akkor be van zárva a négy fal közé, és programozóként dolgozik.

Pedig vagyunk páran, akik nem pont így éljük az életünket, úgyhogy ezeket a bulizós pillanatokat is megmutattam, így lett egyre több követőm. Utána jött Till Attilával a film, ami szintén növelte a követők táborát, majd idővel elindultak az együttműködések. Ez egyfajta bevételi forrás is egy mozgássérült embernek, hiszen nincs sokféle munkalehetőségünk. Az online világban tud nagyrészt munkát végezni, aki fogyatékossággal él. 

Hogyan jött a filmezés az életedbe?
Ismerősök és barátok ajánlották, hogy jelentkezzem, mert Tilla kerekesszékeseket keres egy filmjébe. Előtte csak reklámokban szerepeltem, de nagyon megfogott, hogy a film az akcióvígjáték–dráma vonalon mozog, és boldog vége van, egy csavarral. Ezt követően epizódszerepeket is kaptam más produkciókban – most télen például egy angol sorozat forgatásán, ahol a főszereplő egy kerekesszékes lány volt, akadálymentesítő koordinátorként dolgoztam. A stáb meg volt döbbenve, hogy itthon hét évvel ezelőtt létrejött egy fogyatékossággal élőkről szóló produkció, amelyben igazi fogyatékossággal élők játszanak. Mi mindig nagyon szeretjük azt mondani, hogy „bezzeg nyugaton”, ők viszont azt mondták, hogy ott akkoriban még nem volt példa rá, hogy nagyjátékfilmben szerepeljenek fogyatékossággal élők ilyen volumenben. 

Milyen kihívásokkal szembesültél akkor a filmben?
Voltak kihívások, bár igyekeztünk előre felkészülni, hogy ne legyen olyan nehéz dolgunk. Nekem így is nehézség volt, hogy nagyon korán kellett kelni, mert nem vagyok korán kelő típus. 
 

Nagyon fárasztó volt, szerencsére a produkció figyelt arra is, hogy nekünk, kerekesszékeseknek mindenünk meglegyen. Kéthetente jött például egy gyógytornász, aki átmozgatott minket. 
 

Számomra nagyon jó élmény volt, amit életem végéig nem fogok elfelejteni! Ha minden emlékem elveszne, azt kívánnám, hogy legalább ez az egy maradjon meg. A film, a filmfesztiválok, a New York Maraton és a Berlin Maraton ugyanakkor mind olyan kihívások voltak, amiket nehezen bírtam, mégis jó volt végigcsinálni. Szerencsére a családom mindig támogatott: „csináld, ne add fel!” Sokan nem látták, hogy ha az iskola és a munka mellett elmentem egy rendezvényre este, utána két napig aludtam, annyira elfáradtam. A gerincem nehezen bírta ezeket a kihívásokat.

Kép

Zoli a BMW Berlin Maratonon 2022-ben – Fotó: Petkó Beier

A közönség viszont szerette a filmet...
Pedig élt bennem egy félelem, hogy mi van, ha nem tetszik az embereknek, de szerencsére jó lett a fogadtatása. Voltak persze negatív kommentek – a kedvencem közülük, hogy rosszul játszottuk el a mozgássérültet. Érdekes volt megfigyelni, hogy az emberekben is működött egy félelem attól, hogy elmenjenek a moziba megnézni a filmet. Többen elmondták, hogy féltek attól, mi lesz, ha sajnálni fogják a mozgássérülteket. Azóta sokszor felismernek az utcán, vagy hallom, hogy összesúgnak mögöttem: „ott az a srác abból a filmből”. Nekem a legszebb pillanat az volt egyébként, amikor az apai nagymamám, akivel nagyon sok időt töltöttem, és aki a premierre nem tudott eljönni, másnap az első előadásra megvette a jegyet. 

Amikor el akartam vinni, már csak annyit mondott, hogy – bár szinte egyedül volt azon a délelőtti előadáson – elsőként nézte meg. Ő nagyon támogatott abban, hogy mindig azt csináljam, amit szeretek. 

Sokat utazol, tehát van összehasonlítási alapod – hogyan éled meg kerekesszékesként a magyarországi létet? 
15 évvel ezelőtt nem volt ilyen akadálymentesített Budapest, mint most. Tinédzser koromból az az alapvető élményem, hogy anyára szorultam, ő vitt kocsival mindenhova. 2006-ban jött az első villamos, amire fel tudtam szállni, és utána jöttek az akadálymentes buszok, de mindez időbe telt. Budapesten ma már tudok akadálymentesen közlekedni. Sokáig azt éreztem, hogy külföldön biztosan jobb, aztán amikor elkezdtem utazni, rájöttem, hogy nem feltétlenül. A filmmel kijutottam Algériába és Egyiptomba, ahová magamtól nem mentem volna, mert amikor képeket néztem róluk, láttam, hogy nem épp az akadálymentesített környezet fellegvárai. Nyugaton nagyon sok helyen a bejáratnál van egy kis csengő, amit, ha a kerekesszékes megnyom, már hozzák is a rámpát. 

Az emberek elfogadóbbak, előre szólnak például, ha látják, hogy olyan hely felé tartok, ahol nem akadálymentesített a közlekedés, hogy forduljak vissza, mert nem fogok tudni felmenni az aluljáróból, ahol elromlott a lift. 

Ez itthon még nem jellemző, de már itt is jó irányba mennek a dolgok: a hármas metró vonala például teljesen akadálymentesített, aminek nagyon örülök, ráadásul sokaknak jó, hiszen a babakocsis kismamák és az idősek is használják a lifteket. Buliban előfordult már, hogy leszólított valaki, hogy „eltört a lábam, kerekesszékbe kerültem hetekre, ekkor derült ki, hogy mennyire nem akadálymentesített a város”. Egy kerekesszékes embernek meg kell terveznie az életét. Ha elmegyünk valahová, mindig meg kell néznem, hogy a hely akadálymentesített-e, van-e akadálymentes mosdó, mert egy étteremben kellemetlen tud lenni, ha ki kell mennem, és keresnem kell a környéken egyet, mert ott, ahol a barátaimmal ennék, nincsen. A baráti társaságom alapvetően figyel erre, persze bennem is van egy elfogadás, hogy nem lehet ezt mindenütt megoldani, hiszen Budapest régi város régi épületekkel, nem lehet mindent akadálymentesíteni. Szerencsére a bevásárlóközpontok miatt ma már én is sok helyen le tudok ülni egy kávéra, ezekkel lehet tervezni. 

Kép

Zoli a 2014-es New York Maratonon – Fotó: Varga Dániel

A szüleid elváltak, téged édesanyád nevelt fel. Neki mekkora hatása volt arra, hogy ennyire ki tudtál emelkedni sokféle területen?
A sportban ő indított el, mert én nagyon jól elvoltam a tévével és a számítógépes játékokkal, suli után már nem volt kedvem máshoz. Anyukám viszont azt mondta, hogy találunk nekem valamit, igenis menjek el sportolni. Aztán 2011-ben egy kerekesszékes barátnőm és én beneveztünk a SUHANJ! Alapítvánnyal egy tízkilométeres távra, de a barátnőm megbetegedett. Én is le akartam mondani, de anyukám nem engedte, így végül egyedül futottam le az egész távot, önkéntesek segítségével. Ekkor fogott meg a futás. A versenyeken handbike-kal tekerek, tehát olyan tempóban futunk, mint a leggyorsabb futók a mezőny elején. 
Minden sportot addig élvezek, amíg nem válik monotonná, és nincs kötelező jellege. Nekem fontos, hogy a futás élmény tudjon maradni! 

Mennyire vagy céltudatos, és milyen céljaid vannak most?
Vannak céljaim: szeretnék például külföldön is egy picit hosszabban élni. Most szerencsére van lehetőségem többet utazni, így kipróbálhatom, ez milyen lenne. Nagyon szemezek a wakeboarddal, amit nyáron szeretnék is kipróbálni. Továbbra is szeretnék külföldi futóversenyeken részt venni, még többet utazni. Nyelveket is szeretnék tanulni, és a filmezés is ott van a levegőben. Jellemző rám ugyanakkor, hogy túlvállalom magam. Most tanulom, hogyan kell türelmesnek lenni és bizonyos dolgokra nemet mondani. 

Harmincéves korodra sok területen értél el sikereket. Mi az, amiért a leghálásabb vagy az életben?
A barátaimért elsősorban, mert nagyon sokat köszönhetek nekik. Néha elgondolkozom, hogy büntetésként vagy kihívásként kaptam-e az élettől, hogy kerekesszékben élek. Végül arra jutok, hogy ha teljesen ép lennék, nem biztos, hogy most itt beszélgetnénk, lehet, hogy nem lett volna sportolói karrierem, filmszerepem. Nagyon sok minden történt velem azért, mert ebben a helyzetben vagyok, úgyhogy azt kell mondjam, van pozitív oldala is az egésznek. 
 

Magam is tanári szakon végeztem, és abban a hiszemben voltam, hogy az óvodák megvalósítják az előkészítést az iskolára.
Évente több ezer kisgyereket látunk el kollégáimmal, és én magam is rendszeresen végzek felméréseket a szülők kérésére. Az a tapasztalatom, hogy míg számos más országban az oktatási rendszer tartalmaz valamilyen zsiliprendszert – iskolaelőkészítő évet vagy 0. évfolyamot –, addig a hazai közoktatás felépítésében hiányzik egy fontos lépcsőfok. 
Az óvodákban a nagy létszámú csoportok, a szakképzett fejlesztőpedagógusok és gyógypedagógusok hiánya, valamint kapacitásproblémák miatt sokszor nincs idő az iskolát előkészítő gyakorlatokra. Meglátásom szerint az iskolaérettségi vizsgálatokra is túl későn kerül sor: ha a gyermeknél elakadás áll fenn, és a szülők maguk nem azonosítják a problémát, vagy tagadásban vannak, akkor bizony lehet, hogy az utolsó utáni pillanatban érkezik a segítség.
A mai gyerekek ráadásul mások, mint amilyenek mi voltunk. Ingergazdagabb környezetben nőnek fel, szinte digitális írástudással jönnek a világra. Másként gondolkoznak, másként látják a világot, és máshogy konstruálják a valóságot, az oktatási rendszer azonban keveset változott.

Lehetséges, hogy a mai sokféle fejlődésvonalú gyerekhez már más, modernebb eszközökre van szükség? Vagy az iskolai követelmények húztak el annyira, hogy az óvodai felkészítés azzal már nem tud lépést tartani?
A gyerekek alapszükségletei ugyanolyanok, mint régen: figyelemre és odafigyelésre, halló fülekre, támogató-megerősítő mondatokra, biztonságra és szeretetre van szükségük az egészséges fejlődéshez. Még csak azt sem gondolom, hogy több ilyen-olyan nehézséggel, vagy fejlődési rendellenességgel együttélő gyermek lenne a világban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. 

Egyszerűen annyi történt, hogy míg régen a viselkedészavaros, tanulási nehézségekkel vagy beilleszkedési zavarokkal élő gyerekeket általánosságban csak rossz gyereknek hívták, ma már differenciálunk, és társadalmi szinten is képesek vagyunk felismerni, hogy a gyerekek semmiképp sem rosszak, legfeljebb mások. 

Az a helyzet, hogy míg az óvoda sok esetben nem tanít meg a helyes testtartásra, a feladattudatra és feladattartásra, a hangképzésre és tiszta beszédre, a monotóniatűrésre, az íráselőkészítésre vagy éppen a kezdőhangok felismerésére, addig ezt a tudást az elsős tanító néni már elvárja. Sőt, számtalanszor előfordul, hogy a huszonöt–harminc fős első osztályban az éppen csak hatévesek majdnem nyolcévesekkel kezdik meg a tanévet. Gondoljunk csak bele! Ebben az életkorban még néhány hónap életkori különbség is sok idő, nemhogy két év! Az Áthidaló Iskola Előkészítő Program úgy segíti a gyerekeket – és a családokat –, hogy mire a kicsik iskolába mennek, már fel legyenek készülve a negyvenöt perces tanórák támasztotta kihívásokra. Képesek legyenek számolni, legyen mennyiségfogalmuk, tudják, hogyan kell helyesen megfogni a ceruzát. Nem varázsolunk, csak biztonságos közeget teremtünk, és segítünk a gyerekeknek megerősödni, hogy bátran és ügyesebben léphessék át az iskola kapuját.

Azon is gondolkodtam, hogy talán épp a gyerekek egyre alkalmatlanabbak arra, hogy a viszonylag poroszos iskolarendszernek megfeleljenek?
Szerintem ez a lehető legrosszabb megközelítési mód, és szomorúnak találom, hogy ez a mai magyar közgondolkodásban még mindig egy érvényes nézőpont. Az észt gyerekek kilencre járnak iskolába, és általában már három-öt órával később otthon vannak a családjukkal. A finn gyerekek táskájába néhány füzeten és ceruzán kívül csak egy tablet kerül. A svéd és norvég gyerekek esőben, télben, fagyban is kint vannak a jó levegőn, az amerikai gyerekek pedig dönthetnek arról, mi érdekli őket. És hogy mi a közös bennük? Hogy mindegyik iskolarendszerben vannak általános érvényű be- és kimeneti pontok, válaszutak, de meghagyják a szabadságot a gyerek személyiségének, választásainak és érdeklődésének. Ma már semmi szükség arra, hogy a gyerekek ezer évszámot tudjanak vagy fejből kenjék-vágják a képleteket, mert ezeket az információkat egy három másodperces böngészőhasználattal bárki bármikor megszerezheti. 

A felnőttkori élet sikereihez sokkal inkább tudatosságnövelésre, önismeretre, projektalapú szemléletre, asszertív kommunikációra, proaktivitásra, élményekre, tapasztalatokra, értő olvasásra lenne szükség, amelyeket a hazai iskolarendszer még csak fel sem kínál, nemhogy bátorítana. 

Vajon mi az oka annak, hogy a magyar gyerekek rendre utolsók között végeznek a szövegértési felméréseken? Miért van az, hogy nem látják összefüggéseiben a történelmet, vagy nem szeretnek olvasni? Mert a mi rendszerünk nem gondolkodásra, összefüggések keresésére, önálló nézőpontok megfogalmazására, önkifejezésre, megértésre és meghallgatásra és egyéni célok kijelölésére buzdít. Szóval nem, nem a gyerekekkel, hanem a közoktatás jelenlegi állapotával vannak komoly bajok.

A szülőkben vajon mennyire merül fel szorongásként, hogy a gyerekük majd nem tud helytállni az iskolában?
A szülők egy jelentős része reális képpel rendelkezik a jelenlegi oktatási helyzet állapotáról, és pontosan látja, hogy a sikeres felnőtt léthez valódi, piacképes tudásra, kommunikációs és kooperációs készségekre, nyitottságra és stabil alapokra van szükség. Ezt szeretnék megadni ahhoz, hogy a gyerekük később boldog életet élhessen. A hazai oktatási rendszer szinte figyelmen kívül hagyja a munkaerőpiaci igényeket és azt a tényt, hogy az „élethosszig tanulás” ma már természetes. Ma már nem ritka, hogy a szakma, amit egy középiskolás tanulni kezd, a hatodév végére már nem létezik vagy nincs rá szükség. A szülők félelmei megalapozottak.

Lehet, hogy ezek a fejlesztések azt a személyes kapcsolatot (sok együttlétet, beszélgetést, közös tevékenységeket) pótolják, amit a szülők nem tudnak megadni a gyerekeiknek, mert nincs rá idejük?
Azt gondolom, hogy a szülők a legritkább esetben vannak távol a gyerekektől azért, hogy ne kelljen velük foglalkozni. 

A szülők többnyire azért dolgoznak, hogy a gyermekük semmiben ne szenvedjen hiányt, cserébe ők maguk szenvednek azért, mert semmire nem jut idejük, és mindennap lemaradnak valamiről a gyerekük életében. 

És ha valaki szándékosan „passzolja le” a gyereket, annak a hátterében sem gonoszság, hanem legtöbbször szülői kiégés, érzelmi-pszichés problémák állnak, amiket a társadalmunknak stigmatizálás helyett komolyan kellene vennie.
Ráadásul fontos szem előtt tartanunk, hogy a szülő nem képzett fejlesztőpedagógus, a gyerekének pedig nem tanára! Egy külső személy, aki nem otthon, hanem egy másik helyszínen foglalkozik a gyerekkel, akinek ez a munkája, és a gyerekhez egészen más jellegű érzelmi kötődése van, sokszor többre megy a csemetével. Nemcsak azért, mert tudja, hogyan csinálja, hanem azért is, mert a gyerekek sok mindennel bepróbálkoznak a szülőnél, ami az oktató esetében fel sem merül.

Kép

Pincz Petra – Forrás: Pincz Petra

Van karitatív része is a képzésnek? 
Az Áthidaló Program pedagógusképzéseibe rendkívül magas a túljelentkezők aránya, a kiválasztási folyamatban azonban hangsúlyos, hogy a leendő oktatók eloszlása az országban egyenletes legyen. (Ennek oka, hogy az oktatóink maguk is vállalkozók, a munkájukkal családokat tartanak el, és nem szeretnénk ellehetetleníteni, nehéz helyzetbe hozni egyiküket sem.) Az oktatóképzésben mindig vannak pro bono helyek. Ezeket olyan leendő Áthidaló oktatók kapják, akik a jövőben várhatóan valamilyen módon hátrányos helyzetű (állami gondozott, szegregált oktatásban részt vevő, mélyszegénységben élő stb.) gyerekekkel dolgoznak majd. Én magam pedig már hét éve dolgozom egy családok átmeneti otthonában, ahol iskolaelőkészítő foglalkozásokat és más fejlesztéseket tartok. 
Rendszeresen szoktunk adományokat gyűjteni, együttműködünk különféle szervezetekkel, kampányolok és hangot adok azoknak a célkitűzéseknek, amiket fontosnak tartok. Akad kollégám, aki a Bátor Tábornak gyűjt, és olyan is, aki helyi kisközösségeket fog össze. 

Mi, áthidalósok nemcsak szakmai minőségre, hanem emberségre is törekszünk.

Volt személyes indíttatásod az előkészítő létrehozására? 
2015 óta tartok iskolaelőkészítő foglalkozásokat, és az elején még szó sem volt franchise rendszerről. Tanító és óvodapedagógus végzettségeim megszerzése után határoztam el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, mivel már akkor láttam, hogy a nagycsoportból kikerülő gyerekek többsége nem áll készen az első osztályra. 2018-ban indítottam az első képzést azoknak a kollégáimnak, akik már tudták, hogy mivel foglalkozom, és szerettek volna tanulni, együtt dolgozni velem. Legnagyobb meglepetésemre rövid időn belül már több mint 50 szakember csatlakozott hozzánk, mert továbbra is magas szakmai színvonalat képviselve, csapatként akartunk együtt munkálkodni. Ami 2015-ben még személyes indíttatásként indult, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer idejutunk, az ma már egy olyan országos hálózat, amelyben ténylegesen csapatmunka zajlik, és képesek vagyunk folyamatosan, egymást és a gyerekeket segítve fejlődni. 
 

– Bizony, nekem nem volt módom kórházba menni – kezdte egy alkalommal, amikor ketten üldögélünk a virágzó almafa alatt. – Akkoriban még nem ezen a vidéken laktunk. Házasságkötésünk után nagyapád, István, belépett a tiszabői legeltetési társulásba, tanyára költöztünk. Szegények voltunk, mint a templom egere, berendezni is alig tudtuk a tanyaházat. A fegyverneki vásáron vettünk egy asztalt és egy ágyat, de azt is adósságra. Elszegődtünk napszámosnak. Elérkezett az aratás ideje, nagyon nehéz aratásnak néztünk elébe, olyan esős, viharos időjárás tombolt azon a nyáron, hogy a búza a földön hevert. Valósággal le volt hengerelve. Három hétig tartott, mire learattuk, de fiatalok voltunk, erősek, megcsináltuk. Aratás után hozzáfogtunk a hordáshoz, most raktunk asztagot először, de jól sikerült. Ezen az őszön megszületett első kisfiunk, s család lettünk. 
– Babát vártál, úgy végezted a mezei munkákat? 
– Mi mást tehettem volna? Dolgozni kellett, ha élni akartunk. Sokszor nem ettünk egyebet, csak kenyéren szalonnát, de volt, hogy csak vöröshagymát. Amikor nem napszámba mentem, akkor kosarat kötöttem, sokat eladtam a környékbeli gazdáknak. Lassacskán valamennyit gyarapodtunk, de meg is fogtunk minden munkát, kellett a termény, a pénz, hiszen a gyermekek jöttek sorban, két év múlva a második, egy leányka, rá két évre, nyáron érkezett édesanyád.   
– Emlékszel még a napra, amikor anyám született? – faggatom. 
– Hogy is felejthetném! – mosolyog a szeme. – Azon az augusztusi délutánon nagyapád után indultam a legelőre a gyerekekkel, hogy segítsünk behajtani a marhákat, disznókat. Már messziről láttam István sudár alakját, szép szál ember volt világéletében. Vállán megfeszült a fehér ing, ahogy vizet húzott a kútból, és az itatóba öntötte. A két gyermek előre szaladt, két oldalról csókolták apjuk barna, naptól és széltől cserzett arcát. Hamarosan már mindketten, János és Etelka, a vályúban pancsolnak, vidáman sikongatva csapták a vizet a mélán iszogató marhák mellett. Csoda volt, ahogy a lágy vízpermet aranylóan szóródott szét a délután izzó fényei között. 
Én lassan lépegettem feléjük, csupasz talpamat perzselte a homok. Lábam bele-belesüpped a laza talajba. Alig vonszoltam magam. Árnyék sehol nem volt ott a Külsőgyepen. Csupán a karám mellett magasodott néhány vénséges diófa, ám most ők is tikkadtan lógatták ágaikat, víz után sóvárogtak. Akárcsak én.  
– Jól vagy? – faggatott nagyapád, őszintén aggódott értem. 
– Kutya bajom – feleltem, és mosolyt erőltettem az arcomra.  Reggel óta szaggatott a derekam, de azt reméltem, a séta jót tesz neki. 
Egymásba karolva indultunk haza a végtelen rónát kettészelő sárgahomokos úton. A gyerekek szökdécselve terelgették előttünk a malacokat. A puszta elcsendesedett. Rajtunk kívül nem járt arra senki. A távolban hamarosan feltűnt apró, fehér házunk, magányos otthonunk. Szomszédok sehol. A legközelebbi tanya legalább egy kilométerre feküdt tőlünk, a falu még távolabb. Beléptünk a kapun, István szénáért indult, én megfogtam a rőzsekerítésnek támasztott seprűt, hogy összetereljem a tyúkokat, kacsákat. A gyerekek a disznókat hajtották az ólba. Hűvös szellő táncoltatta bokáig érő vászonszoknyámat. Jólesett a frissítő fuvallat, úgy éreztem erőre kapok. Fürgén az udvaron bogarászó tyúkok után léptem. Éppen a ház falához értem az aprójószággal, amikor iszonyatos fájdalom cikázott át a testemen. 
– Istenem, végem van! – sikoltottam. A lábaim nem engedelmeskedtek. A seprűre támaszkodva rogytam össze. Elhomályosuló tekintettel láttam, ahogy István elhajítja a vasvillát, és felém rohan. 
Ölben vitt be a házba. Ágyba fektetett.  
– Mi lesz most? – szorítottam két kézzel a hasam. – A falu messze. Nincs segítségünk. 
– Mi lenne? – vont vállat. – Itt nem hagyhatlak. Jöjjön, aminek jönnie kell. 
Megbirkózunk vele, mint már annyi minden mással. 

Megbirkózunk vele. Neki elhittem. Karjába kapaszkodtam az újabb fájás alatt. Ő velem lélegzett, én pedig lassan megnyugodtam. 

– Mindjárt. Vége. Érzem – préseltem erőlködve valamivel később. Még egy utolsó, feszítő érzés.  
– Leányka! – nevetett István. 
Férjem kezében megpillantottam a vörös-mázas, kismacska hangon acsarkodó újszülöttet. Csupa elevenség, akár a többiek. István a mellkasomra fektette, tiszta kendővel letakarta. Aztán köldökzsinórt vágott, szorosan elkötötte, friss lepedőt és törölközőket hozott, vizet forralt, engem is lemosott, vért törölt, az én véremet. A bábasszony, aki másnap érkezett, csodálkozva dicsérte nagyapádat. Régóta bábáskodott már, de ilyet még nem látott, hogy a férj legyen a bába, és hogy olyan szakértelemmel lásson el mindkettőnket, ahogy István tette.  
Nagyapád még másnap sem engedett fölkelni. Maga gondoskodott az állatokról, gyermekekről. Rólam. A mai napig hálás vagyok neki mindezért. 

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.

 

Jó ideje tartja már magát az a legenda, amely szerint a hagyományos, kehely formájú pezsgőspoharat a pazarló életmódjáról hírhedtté vált Marie Antoinette kebleiről mintázták. Pedig XVI. Lajos hitvesének valójában semmi köze nincs a pezsgőkehelyhez – hacsak az nem, hogy előszeretettel ivott meg reggelente egy-egy pohár pezsgőt. A széles szájú, coupe pohártípust valójában már a 17. század óta használják, és egészen a közelmúltig jellemzően ilyen pohárba töltötték a pezsgőt. 

Mára azonban a keskeny, magas pezsgőpohár, a flőte vagy flute vált igazán népszerűvé. Formája miatt tovább meg tudja őrizni a pezsgő szénsavasságát, ráadásul látványnak sem utolsó, ahogyan a buborékok felszállnak a pohár aljáról. Az utóbbi években nyári slágeritallá vált olasz proseccót vagy frizzantét azonban nem pezsgőspohárból érdemes inni. Számos sommelier azt javasolja, hogy ezeket az italokat szélesebb pohárból fogyasszuk – így ugyanis több aromát enged ki az ital, ugyanakkor a buborékok sem szöknek túl gyorsan. 

A szesztilalom és a martinispohár

Vita tárgya, pontosan hányféle pohárnak kell lennie egy jól felszerelt bárban – van olyan mixer, aki 27 különböző típusú poharat használ a koktélok szervírozásához, otthoni használatra azonban bőven elég három-négy típus. 

Ezek közül a legikonikusabb a martinispohár, amely állítólag az amerikai szesztilalom idején vált elterjedtté, abból ugyanis gyorsan, lebukás nélkül ki lehetett önteni az italt, ha razziázott a rendőrség. Ennél persze valószínűbb magyarázat a pohár alakjára, hogy a hosszú szár miatt a kezünk nem melegíti fel az italt, a széles perem miatt pedig jobban érvényesülnek az aromák. 

Különleges formája van az ún. hurrikánpohárnak is, amely nevét a Hurricane – eredetileg rumot, maracujaszirupot és citromlevelet tartalmazó – koktélról kapta. A pohár formája jól passzol a látványos koktélokhoz, például a kékes színéről ismert Swimming Poolhoz. A nyári koktélozáshoz ezek mellett már csak egy „csőpohárra” – más néven: Collins-pohárra – van szükség, amelyben például Mojitót vagy Cuba Librét szoktak kínálni. 

Kép

Kép: NobilaCasa

Fröccs! De milyen pohárból? 

Nyáron a könnyű fehérborból vagy rozéból készített fröccs is népszerű ital. Hogy a szokásosnál jobban lehűtött bor és szóda ne melegedjen fel a kezünkben, érdemes ezt is borospohárban szervírozni, így a bor illatanyagai is jobban érvényesülnek. A cambridge-i egyetem kutatói szerint, mivel a borospoharak űrtartalma ma már jóval nagyobb, mint néhány évtizeddel korábban, akár egy hosszúlépést (1 dl bor, 2 dl szóda) vagy egy nagyfröccsöt (2dl bor, 1 dl szóda) is szervírozhatunk ezekben.  
Ha nem fröccsként fogyasztjuk a bort, érdemes odafigyelni a pohár formájára is. „Míg a fehérbort kónikus, azaz kúp alakú pohárból ajánlatos inni, mivel jobban megtartja tartalma aromáját, a vörösboros pohár nyílása szélesebb, maga a pohár öblösebb, hogy jobban szellőzhessen az ital. Mindkét esetben elengedhetetlen, hogy a pohárnak hosszú szára is legyen, ami azért fontos, hogy kezünk melegével ne emeljük a poharunkban lévő bor hőmérsékletét” – mondja Gündisch Ágnes, a NobilaCasa lakberendezési üzletlánc ügyvezető igazgatója. 
Ha további pohártípusokat böngésznél, és szeretnél hasznos tippeket kapni az italaid szervírozásához, böngészd a Nobilacasa weboldalán található tartalmakat!
 

Kérlek, mesélj a kezdetekről! Hogyan született meg benned a rockfesztivál ötlete? 
Hadd kezdjem azzal, hogy a mi generációnk nagy ikonjai Jimi Hendrix, Eric Clapton, Paul McCartney voltak. Tizennégy évesek voltunk, amikor 1960-ban megalakult a Beatles. Akik akkor elkezdtek zenélni, egytől-egyig mind egyéniségek voltak: a Monkeest egyszerűen nem lehetett összekeverni például a Beatles-szel. A háború utáni nemzedéknek a beatzene egyfajta szelep volt – aki csak tehette, gitárt ragadott a kezébe. Persze nem lett mindenkiből zenész. Annak idején a többi zenekarral azon versenyeztünk, hogy kinek van több klubja az országban. A Tolcsvay és a Triónak akadt több is, köztük a miskolci Molnár Béla Ifjúsági és Úttörő Klub, ahol még az Edda zenekar megalakulása előtt Pataki Attila is előttünk csápolt. Ebben a klubban határoztuk el, hogy összehozunk egy fesztivált, amelynek bevételéből a diósgyőri ifjúsági park megépülését támogattuk volna, ami végül nem jött össze…

Ugyan csak elképzelni tudom, mégis nagyon bonyolult lehetett a kommunizmus alatt fesztivált szervezni. Hogyan birkóztál meg a feladattal?  
A szervezés viszonylag egyszerűen történt, csak az idő volt nagyon rövid – mindössze egy hónapunk volt a megvalósításig. Beültem az Országos Rendező Iroda (ORI) büféjébe, és az összes arra járó zenészt megszólítottam, hogy ráér-e június 10-én. Fellépti díjat semelyik zenekar nem kapott – ez ma már elképzelhetetlen lenne. Sikerült a korszak nagy zenekarait beszerveznem: a Bergendy, Koncz Zsuzsa, az Illés, a Generál, a P.Mobil, a Tolcsvay és a Trio, a Syrius, és a Mini is koncertet adott. A Skorpió csak amiatt nem, mert éppen Lengyelországban turnéztak, az Omega pedig pont akkor az egykori Jugoszláviában járt.

Mit jelenthetett ez a rendezvény az akkori fiataloknak, mondjuk egy mai Sziget Fesztiválhoz képest? 

A fesztivál előtt nem volt olyan esemény, ahol délelőtt tíz órától egészen sötétedésig ennyi zenekar egymást váltva játszott volna. 

Aznap tizenhárom zenekar koncertezett megállás nélkül a hatalmas, tizenhat méter hosszú színpadon. Nehézség volt, hogy a fűre egyáltalán nem engedték rá az embereket, így szinte lehetetlen volt kapcsolatot kialakítani a közönséggel, mert az első sor és a zenekarok között ötven méter volt. Egyáltalán nem volt koncertszerű rendezvény. Maga a helyszín sem volt jó választás, de mégis ez volt a legnagyobb terület, ami szóba jöhetett.

Kép

Fotó: Fortepan/Gyulai-Gaál Krisztián

Hogyan tudtál együttműködni a hatósággal? 
Már a fesztivál előtt együttműködtem a rendőrséggel. Megállapodtam a helyszínen velük, hogy mindent velem egyeztetve hajtsanak végre. Ahogy már említettem, a szervezők már az elején kikötötték, hogy „fűre lépni tilos”. Abban az évben a Bergendy zenekar Darabokra törted a szívem című dala volt a legnépszerűbb idehaza. Miközben Demjénék ezt a dalt játszották, beugrott egy civil a fűre, akit ezután a rendezők kikísértek a nézőtérről. 

Kép

Fotó: Fortepan/Gyulai-Gaál Krisztián

A diósgyőri fesztivál híre Bródy János elhíresült beszéde miatt eljutott a hatalom fülébe, aminek meg is lett a következménye: államellenes izgatás gyanújával vizsgálat indult Bródy János ellen…
A bulin Koncz Zsuzsa, az Illés valamint a Tolcsvay és a Trió tagjaiból összeállt KITT egylettel léptünk fel. Ezután megkértem a fesztiválon egész nap a közönségnek konferáló Bródyt, hogy a városi pártbizottságtól kezdve a KISZ-en keresztül a rendőrökön át mindenkinek köszönje meg az egész napot, de vigyázzon, nehogy kihagyjon valakit. 

Amikor Bródy a rendőrségnek mondott köszönetet, a közönség elkezdett hangosan fütyülni. Bródy emiatt került nem sokkal később bajba. 

Ezután megtanultuk egy életre, hogy mit jelent az izgatás bűntette: „az államhatalom szervezeteit olyan színben feltüntetni, hogy mások a nemtetszésüknek adjanak kifejezést”. Szomorú, hogy ezután mindenki csak erről az esetről beszélt, holott a fesztivál során egyetlen atrocitás sem történt. 

A rendezvény előtt semmilyen jel nem utalt arra, hogy az államhatalmi szervekkel problémátok lesz? 
Semmilyen. Azért szerveztem meg ezt az egész napot, hogy a koncertekkel örömöt okozzak az embereknek. Egyébként a művelődési házakban „edződött” beatzenekarok itt léptek fel először szabadtéri rendezvény keretén belül. Örömből és szeretetből muzsikált mindenki, nem azért, hogy pénzt keressen vele.  
A történtek után meg sem fordult a fejedben, hogy ismét fesztivált szervezz?  
Nem, mert megismertem, miről szól valójában ez a történet. Az eredeti bandákban hittem, és ha Czipó Tibor még élne, a mai napig abban a Tolcsvay és a Trióban zenélnék, amelyikkel annak idején megnyertük a Ki-mit-tud-ot. De 1973-ban megjelentek a nagy menedzserek, akik rájöttek, hogy a fesztiválokkal hatalmas üzletet lehet csinálni. Általuk showbusiness-szé, vagy ahogy mondani szoktam, „mutatványos üzletté” változott sok minden. Ahogy az előbb mondtam, előtte örömből zenélt mindenki, nem a pénz miatt. 1971-72-ben bejártuk Kelet-Európát a Beatvirágok produkciónkkal, amelyben velünk játszott Zalatnay Sarolta, Máté Péter, Kovács Kati és az eredeti Neoton is.

Kép

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Visszatérve a diósgyőri rockfesztiválhoz: ennek a rendezvénynek alaposan sikerült felkavarni az állóvizet…
Az biztos, hogy beindította a beatéletet, hiszen ekkora koncert előtte nem volt, maximum két-három zenekar játszott egy este. Onnantól kezdve kezdték el kikezdeni ezeket a zenekarokat.
De egy fontosat hadd mondjak még erről: az arany aránya nem az arány aranya! Ami korábban volt, azt kell helyreállítani; most túlteng a sötét. Nem lehet túl sok szemetet egymásra pakolni. Meggyullad magától – ezt tudta a parasztember is. Ami elég, az elég! Elég. Benne van a magyar nyelvben minden, csak sajnos sokszor nem figyelünk oda, hogy mit is beszélünk.

Van kedvenc magyar zenekarod? Hallgatsz friss zenéket?
Úgy hívják őket, hogy Misztrál. Elfogult vagyok velük szemben, mert valódi minőséget képviselnek. 
Nagyon büszke voltam, amikor idén megkapták a Liszt-díjat, hiszen úgy érzem, valamennyi közöm talán nekem is van ahhoz, hogy átvehették ezt azt elismerést. Kíváncsi maradtam a mai napig is az újdonságokra is, csak az a baj, hogy minden hangot leírtak már, így nagyon nehéz újat kitalálni. Az pedig már a fiatalok dolga, hogy honnét lehet mégis lefújni a port valamiről.

1944-ben bombáztak ki minket az otthonunkból. Apám katonaként távol volt tőlünk. Anyám velem, a húgommal – akit rögtön a háború után elveszített – és nagyanyámmal kényszerült elmenekülni. Bejárták fél Magyarországot, hogy menedékre leljenek. Emlékszem egy vasútállomás romos várótermének képére, ahogyan egy bombázó repülő elszáll felette, és a még megmaradt falak beleremegnek, hullámzanak. Éreztem, hogy most valami olyat látok, amit egy szebb és jobb életben nem kellene látnom. 

Óvodáskorom első napján, amint mami elköszönt tőlem, és látótávolságon kívülre ért, egy kisfiú felkelt a padról, megállt velem szemben, és nagy erővel meglökött, úgy, hogy lebukfenceztem a kerítés és a pad közé. Pár pillanatig mozdulni sem tudtam, kifutott a tüdőmből a levegő. 

Amikor összeszedtem magam, feltápászkodtam, és észrevétlenül kisétáltam az óvoda kapuján. Elhatároztam, velem ez még egyszer nem történik meg. 

Innentől kezdve, ha valaki velem vagy egy szerettemmel igazságtalanul bánt, erővel válaszoltam. Verekedős lettem, de okkal, soha nem ok nélkül. Amikor az iskolában édesanyámról valami szörnyűséget mondott egy osztálytársam, elkaptam a klottnadrágjánál fogva a combját, és egyszerűen nem bírtam elengedni. Az osztályfőnököm úgy feszegette le a lábáról az ujjaimat.
A védelmi ösztön belém égett. Színésznőként a kollégáim kiöntötték nekem a szívüket. Volt egyfajta mamaénem, amivel elfogadást és meghittséget teremtettem magam köré. Idősebb koromban, amikor már a fiatal színészkollégáim anyját, nagyanyját játszottam a színpadon, gyakran hívtak előadás után is anyának. Ösztönszerűen védtem mindenkit, akit bántottak. 
Mert túl kellett élnem, mert túl korán kellett erősnek és felelősségteljesnek lennem. Tizenkét éves voltam, amikor anyám öngyilkos lett. Az ő élete tele volt titkokkal, amiket magával vitt a sírba. Annyit tudok róla, hogy kisgyerekként egy Dél-Olaszországból jövő zarándokcsoporttal érkezett Magyarországra, akik éjszakára különböző falvak istállóiba tértek be pihenni. A családnak, akivel édesanyám érkezett, sok gyereke volt, anyám volt közöttük a legkisebb. A következő nap, amikor továbbmentek, otthagyták anyámat a pajtában. Az én távoli, alföldi rokonaim fogadták be őt, ők találtak rá egy csomó rongy között a pajtában. Elvitték a paphoz, hogy írja be az adatait, ahol édesanyám annyit tudott mondani, hogy a neve Nosca. 

A megtalálása után hónapokig egy szót sem ejtett ki a száján. 

Később szobrászművész lett, amihez a cselédségen át vezetett az út. Anyámnak volt valamilyen vidám és csak ránk érvényes világa, de lassanként felőrölte a háború, a rendszer, amiben éltünk. A Rákosi-érában állandó volt az életveszély, a félelem és a bizonytalanság. Anyám időközben két gyermekét is elveszítette. Én és a húgom maradtunk neki. 
A húgommal nem voltunk szemtanúi semminek, csak egy szörnyű hang maradt meg évtizedekig a fejemben: a mentősök elvonulnak, és a lépcsőn egy üvegcse gurul, pattog végig az utolsó lépcsőfokig, majd megáll. Túlvilágian szörnyű hang volt. Beleremegtem, és éreztem, itt valami iszonyatos baj történt. Édesapám két napig ült anyu ágyánál a kórházban. Mi a húgommal otthon próbáltuk fenntartani a háztartás látszatát. Amikor apám hazajött és elmondta, mami meghalt, épp egy óriási vödör vizet öntöttem bele a kádba. Meghallva a már sejtett hírt, beleájultam a vízbe. Sokáig voltam eszméletlen állapotban. Apám szólítgatására ébredtem, akinek fáradt, aggódó tekintetével találtam magam szembe. Annyit tudtam kimondani: „De hát, én szerettem, hogy tehette ezt magával…” Anyámnak ködbe veszett a múltja. Vastag könyveket írt, de az öngyilkossága előtt mindet eltüntette. Amíg pedig együtt voltunk, nem engedte, hogy elolvassam őket, azt mondta, majd ha nagy leszek. De sajnos sosem tudtam elég nagy lenni ahhoz, hogy a kezembe vegyem, hogy megismerjem anyám gondolatait…

A történtek tovább fokozták bennem a kishitűséget és a védd magad készenléti állapotát. Semmibe se vettem magamat. A főiskoláig ráadásul csúfnak is éreztem magam – valójában lavíroztam aközött, hogy csúnya vagy jelentéktelen vagyok. 

Kislányként rendszeresen írtam színdarabokat, amiket a húgommal – akit nem mindig volt könnyű rávenni ezekre az előadásokra – közösen adtunk elő maminak és papinak, aztán később papinak és anyukának, a második mamámnak is. Lepedőkből rittyentettünk színpadot.

Vágytam rá, mégis elképzelhetetlennek tartottam, hogy alkalmas lennék a színészi pályára.

Meg sem mertem mondani a szüleimnek, hogy színész szeretnék lenni, pedig ők nyilván sejtették, mert az egyik születésnapomra egy Színészek, szerepek című könyvet kaptam tőlük. 
A francia nyelvtudásom miatt végül a Külkereskedelmi Főiskolára esett a választásom, de valami hiba folytán rossz papírt töltöttem ki, véletlenül ipar szakra jelentkeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemre. Sosem értettem a papírok kitöltéséhez, nincs türelmem hozzájuk. Az ipar szakon az első héten elmondták, „ez egy politikai egyetem, itt mindenkinek társadalmi munkát kell végeznie”. Végigkérdezgették, ki miben jó, mihez ért. Én azt mondtam, semmihez. „Jó, akkor mész a Kultúrosztályra a színjátszókhoz.” Ez Isten ujja volt. Így lettem súgó. Nem sokkal később a pesti egyetemek versenyt rendeztek, az Egyetemi Színpadon kellett az összes egyetemista előtt előadni a kiválasztott színdarabot. Vadász Gyuszi rendezte Max Frisch És a holtak újra énekelnek című darabját, abban én lettem a súgó. Az egyik színésznő megbetegedett, és Gyula engem kért meg, hogy ugorjak be a helyére, mondván, a súgás miatt úgyis kívülről tudom a darabot. Attól a pillanattól kezdve nem voltam súgó többé.
Ha léteznek angyalok itt a földön, az én életem első angyala Vadász Gyuszi volt. Ő hozta a hírt, hogy abban az évben, amikor én már a Közgázra jártam, pótfelvételit írnak ki a Színművészeti Főiskolán, mert nem jött össze elég ember – unszolt, hogy jelentkezzek. Akkoriban a Makarenko utcai kollégiumban laktam, ahova postai hiba miatt nem érkezett meg az értesítő határozat. Egy este a portásnő elkapott: „Figyeljen már, Drahota! Valaki valamilyen zenésziskolából keresi magát. Hívja már vissza, meghagyta a számát.” Elkezdtem szédülni, tudtam, ez csak a Színművészeti lehet. Úgy megrettentem, elkezdtem habogni, „Jó, jó, majd fölhívom”. A portásnő ezt meghallva felmérgesedett: „Nem majd, most hívja föl!”, és már tárcsázta is a megadott számot. 

A vonal másik végén annyit kérdeztek tőlem: „De hát, miért nem jön? Felvették magát! Vagy nem akar színész lenni?” 

Második anyukám támogatta, apukám csak elfogadta, hogy színésznő leszek. A II. Richárdban, a királynét játszva látott először édesapám színpadon. Mielőtt beült a nézőtérre, elkapta a karomat, és súgva kérdezte: „Tudod a szöveget?” Az előadás után magán kívül volt. Akkor értette meg: felnőttem, már nem az ő kicsi lánya vagyok. 

Hosszú ideig tartott, míg megjött az önbizalmam. Az egyetemen lettem népszerű, amint bevettek a színjátszó csoportba. A lányokkal hamar megtaláltam a közös hangot, a fiúktól óvakodtam. A kollégiumban esténként már mindenki nyavalygott, hogy ne gyújtsunk villanyt, ezért én odaültem az ablakba, és az utcai lámpa beszűrődő fényénél verseket olvastam. Egy idő után kérték a lányok, hogy olvassam hangosan, majd az esti versolvasások rendszeressé váltak. Az első szinten voltunk mi, lányok, a másodikon a fiúk. Sokszor ültem felsőbb éves hallgatókkal az emeletre vezető lépcsőn, elzárva minden átjárási esélyt, megvitatva a világ nagy dolgait. Majd rájöttem, a fiúk másképp látnak, mint én magamat: szépnek, érdekesnek. Előfordult, hogy a rendező szólt: „Amikor a fiúk a színpadra mennek, a Drahotát küldjék ki!” Zavartam őket a jelenlétemmel. Egyre többen kezdtek szerelmet vallani, de én csak egyvalakit engedtem közel magamhoz.

A Sodrásban egyik forgatási napján busz vitt minket a helyszínre. Moór Marcsi ült mellettem, én az ablaknál, még nem indult a busz, csak néztem kifelé az ablakon elgondolkozva, amikor egyszer csak éreztem, valami változás történt, pedig nem ért hozzám senki. 

Valahogy tudtam, már nem a Marcsi ül mellettem. Óvakodva, hogy nem tévedés-e, oldalra sandítottam, és Kozák Andrással néztem farkasszemet. 

Kirázott a hideg, a szívem hevesebben vert, mint bármikor életemben. Annak a forgatási napnak a végén, hajnalban kivittek minket a Tisza-partra, ahol sátrakban aludtunk. Arra ébredtem, hogy Andris a lábamnál ül, és néz: „Úgy alszol, mint egy kisgyerek.” Embertelenül a hatása alá kerültem. A forgatás alatt Gaál Pista rendező egyszer csak azzal az ötlettel állt elő, hogy ha a fiúk hiba nélkül elmondják a szövegüket, akkor megcsókolhatják a köldökömet. Sorba állt mindenki, csak Andris nem. Pedig tudta a szövegét. 

Kép

Nagy Attila, Drahota Andrea és Kozák András 1969-ben – Forrás: Fortepan/Gábor Viktor

A megismerkedésünk után a találkozásainkat a huzakodás jellemezte. Nem voltunk kedvesek egymással, ami engem a sírba lökött. Andrisban volt valami különös idegenség, ami egyáltalán nem volt jellemző a korabeli fiúkra. Valami olyan, amit nagyon szerettem volna megfejteni, megérteni, de tudtam, erre esélyem sincs, csak akkor, ha ő akarja. Elérhetetlennek tűnt. A forgatáson egy alkalommal egy hajón álltunk egymás mellett, és ő kérdezősködni kezdett arról, hogy milyen ételeket szeretek, tudok-e aludni. Soha senki nem kérdezett tőlem ilyeneket. Andris lénye minden más férfit elhomályosított számomra a hátralévő életemben. Nem csókolt meg rögtön, eleinte csak megöleltük egymást, úgy, hogy összeért az arcunk. Nem akartuk elkapkodni a dolgokat. Mint amikor félreteszed a finom falatokat a tányérodon. Izgalmas volt a várakozás. 

Nekünk már az is jó érzés volt, ha egymáshoz lökődtünk a forgóajtóban. 

Az Iszony című film forgatása alatt, 1965-ben lettem várandós az első gyerekünkkel. Akkoriban rengeteget forgattunk, így Ágnest két és fél éves koráig főként az én második mamám nevelte, akinek nem születhetett gyermeke, ezért úgy szerette Ágnest, mintha a sajátja lenne. 

Kép

A színésznő egyik gyermekével – Forrás: Drahota Andrea

Andris előtt türelmetlen, a végletekig idegeskedő és kissé agresszív ember voltam, de ő mindkét jellemvonást kiirtotta belőlem. Tőle kaptam az egyik legegyszerűbb, de legmeghatározóbb mondatomat: „Várj egy napot. Csak holnapig. Utána visszatérünk rá.” Másnap reggel gondolkodnom kellett, hogy mi volt az, amitől előző nap annyira kikészültem. Ez egy apró kérés, nem nagy fáradság, hiszen szinte azonnal a nyakunkon a másnap. S ha azt megvárod, megkapod a nyugalom és a megértés ajándékát. András megtanította nekem, hogy türelmesnek és megbocsájtónak kell lenni, amit először az ő kedvéért próbáltam meg, később már belülről jött. Általa könnyebbé, szilárdabbá vált az életem. Magától értetődő volt a létezésem, és többé nem védtem magam, mert az ő karja a biztonságot jelentette számomra.  
A színészetben is a társam volt. Kazimir Károly rendező, színigazgató a Tháliában megajándékozott minket a lehetőséggel, hogy egy Arthur Miller-darabot játsszunk el ketten Andrissal. Meg voltam lőve a szereppel, de rájöttem, úgy tudom megtalálni hozzá a kulcsot, ha Andris ül otthon a karosszékben, én pedig előtte mászkálok, és beszélek a szerepemről. Ez a gyakorlatunk örökre megmaradt. Még azoknál a daraboknál is, amiket Andris maga rendezett. Nem szólt bele, nem instruált a szerepemmel kapcsolatban, hagyta, hogy beszéljek, hogy fokozatosan fejtsem meg, miről is szól az adott szerep, hogyan formálnám meg. 

Amikor úgy érezte, bennem van a motiváció, az érzés, csak azt mondta: „Ennyi. Ez megvan.”

A bolond Ásvayné volt az egyik kedvenc szerepem, egy zseniális darab, tág határok között mozgó, rendkívül jól megírt szerep. Eszméletlenül jól lehetett játszani. A vígjátékok közelebb álltak hozzám, mint a drámai szerepek, azokból mégis keveset kaptam. 
Nem volt bennem ambíció. A vezetőktől kaptam is ezért néha rendesen. De én úgy gondoltam, nem szükségszerű a törtetés a színészi pályán sem. Az csak mérgez egy bizonyos fokon túl, és irigységet szül. Irigy, rosszindulatú környezetben nem lehet jó színésznek lenni. A színpadon szinte soha nem játszol egyedül, másokkal együtt vagy jelen, aminek megvan a maga szerkezete, dinamikája. Hatással vagyunk egymásra, impulzív jelenlétet kíván a színpad, ahol nem szükséges, hogy mindent magunkra vegyünk. Nem az egész világ szól rólunk, csak alig-alig valami. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Ebédhez készülve egy vasárnap elmentem Andris mögött, aki már az étkezőasztalnál ült, és ahogy ránéztem, megdöbbenve vettem észre: egy öregember tarkóját látom. A dús, sötétszőke haj, amibe annyiszor simítottam bele, őszbe hajlik. Néhány nappal később, amikor akáctuskókat vert le a kertbe a tó köré, láttam, hogy két ütés után megáll, pedig korábban ez meg se kottyant neki.  Elment egy teljes kivizsgálásra, tumormarkert is néztek nála, de nem találtak semmit. A következő év februárjában meghalt rákban. Már haldoklott, amikor azt mondta, muszáj elengednem, mert olyan érzése van, mintha egy kötéllel húznák őt vissza. Higgyem el, hogy ahová húzzák, az nem rossz, ő biztosan tudja, látta és hallotta. Ha viszont én azt érzékeltetem vele, hogy nem bírom őt elengedni, akkor ez a kötél nagyon erős fájdalmat okoz a lelkében. 

Amikor elment, se meglepetést, se ürességet, se fájdalmat nem éreztem. Soha semmi nem úgy történik, mint amit képzelünk róla. Majd este megpróbáltam lefeküdni, de minden kijött belőlem, amit aznap ettem. Megkíséreltem elaludni, de sehogyan sem ment, egész éjjel csak ácsorogtam. 

A házunkban, amit Andris tervezett, hatalmas oszlopok tartották a tetőt. Annak dőlve próbáltam aludni, miközben hangtalanul folytak a könnyeim, ez ment három napig.

Iszonyatosan lefogytam. A testvérem, aki orvos volt, egyszer elmesélte nekem, hogyan kell elmenni altató segítségével. Nem felejtettem el a pontos orvosi adagolást. Elhatároztam, amikor Andrisnak eljön az ideje, szépen egyszerre megyünk majd el, de ez nem történt meg. 
 

Kép

Drahota Andrea otthona – Fotó: Wesniczky Zsófia

A gyerekeim és a menyem árgus szemekkel figyeltek. „Jó, akkor majd holnap”, aztán eljött a másnap, a harmadnap, és én itt maradtam. De egyáltalán nem bánom, békességben vagyok vele. Az űr, amit Andris negyven év házasság után hagyott maga mögött, pontosan akkora ma is, mint volt. Számtalanszor fohászkodtam hozzá: segítsen, hogy meg tudjak tanulni nélküle is élni. Vannak jobb és rosszabb napok, és azt tartom a legnagyobb sikeremnek, hogy ép ésszel-lélekkel túléltem sok veszteséget, sok kibírhatatlant, és hogy 82 éves koromra még tele vagyok olyan dolgokkal, amik az életet életté teszik. Ahogy visszagondolok, érzem, túlzásba vitték velem a jót az angyalok. Soha nem kellett kérnem vagy elvárnom valamit. Irgalmatlanul jó volt színésznek lenni, mérhetetlenül jó volt a Kozákkal élni, de ennek vége, viszont soha nem szabad elfelejtenem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annak a hivatásnak és azzal a valakivel élhettem, akit határtalanul szerettem. 

A történetet Kosztin Emese írta Drahota Andrea Jászai Mari-díjas magyar színésznő emlékei alapján. 
 

A tárcavezető közölte: a kormány áttekintette a családtámogatási rendszert, és azt látták, hogy az elmúlt években, és főként a háború kitörése óta a körülmények alapvetően változtak meg, mert a háború, az arra adott szankciós válaszok és a magas infláció alapvetően átértékelte a jelenlegi támogatások hasznosságát.

A babaváró hitel összege 10-ről 11 millióra növekszik. Mivel a kormány ösztönözni szeretné, hogy minél korábbra kerüljön a nőknél a gyermekvállalás időpontja, ezért 2024. január 1-jétől azok a házaspárok vehetik fel, ahol a nő 30 év alatti – közölte. Bevezetnek egy átmeneti időszakot is 2024 januárja és 2025. január 1-je között, amikor még a 30-40 év közötti nők is jogosultak lesznek a babaváró hitelre várandósságuk igazolása esetén. 

A csok falun érvényes szabályait megtartják, és 50 százalékkal megemelik a keretösszegeket, ugyanakkor a városokban a jövőben nem lehet majd igénybe venni. A kormány új támogatási rendszert dolgoz ki az 5000 főnél nagyobb településekre. Ezt azzal indokolták, hogy az infláció mértékét jóval meghaladó ingatlanár-emelkedés volt különösen a nagyvárosokban és Budapesten, ezért az elmúlt időszakban a nagyobb városokban a csok-igénylések száma jelentős mértékben visszaesett.