Belfastban 1910 októberében vízre bocsátották a világ legnagyobb polgári óceánjáró hajóját, az Olympicot. Eközben – mindössze három hónap időeltolódással – már készült a nála is kicsit nagyobb Titanic, nem sokkal később pedig a Britannic. Ez a három hatalmas luxushajó volt a White Star Line nevű vállalat válasza az egyre élesedő nemzetközi versenyben a hasonló szuperjárművek piacán.

Az Olympic felépítésében és szolgáltatásaiban majdnem megegyezett a Titanickal. Éppen úgy helyet kapott rajta az elegánsan csavarodó lépcsősor mögötte a három lifttel, volt pálmafákkal díszített kávéház, dohányzószoba, úszómedence, tornaterem és törökfürdő. Az első osztályon utazók ugyanúgy élvezhették a saját fürdőszobával felszerelt luxuskabinok kényelmét, és étkezhettek akár a tágas szalonban, akár egy kisebb és barátságosabb étteremben is. A másodosztályú jegyekért is járt a lift használata, az étterem, a dohányzó és a könyvtár.

Ezen a hajón állt munkába 1911-ben Violet Jessop, az Argentínából származó utaskísérő. Szülei Írországból vándoroltak ki a világ másik felére, és birkatenyésztéssel foglalkoztak. A családot nem kímélte a sors: kilenc gyermekük közül három meghalt, majd a legidősebb, Violet is elkapta a legtöbbször halállal végződő kórt, a tuberkulózist. Az orvosok legföljebb öt hónapot adtak neki. A helyzetüket tovább súlyosbította, hogy a kenyérkereső apa hamarosan meghalt egy operáció szövődményeinek következtében, így a magára maradt anya kénytelen volt visszautazni Európába hat gyerekével együtt.

Angliában telepedtek le, ahol az anya hajókon vállalt stewardessi állást, mialatt a gyerekek katolikus egyházi iskolába jártak. Nemsokára azonban ő is súlyos beteg lett, így a családfő szerepét a huszonegy éves Violetnek kellett átvennie. Minden várakozással ellentétben felgyógyult a súlyos betegségből, és ettől kezdve ő töltötte be a pénzkereső szerepét. Abbahagyta az iskolát, és először a brit postaszolgálat hajóin vállalt állást, majd egy új lehetőséget megragadva, a frissen tengerre bocsátott Olympicon vállalt munkát. Kezdetben nem lelkesedett ezért a munkáért, mert tartott egy kissé az Atlanti-óceán északi területein jellemző hideg és szeles időjárástól. Az sem volt kifejezetten szimpatikus számára, amit az elkényeztetett, gazdag utasokról hallott. A mai értéken 16 000 forintos napidíjért cserébe azonban vállalta ezeket a kellemetlenségeket, hiszen szinte az egész családját neki kellett eltartania. A szürkéskék szemű, barna hajú ír lány ráadásul olyan feltűnő szépség volt, hogy attól tartott, nem kapja meg a munkát, ezért szürke, földig érő ruhában ment el a meghallgatásra.

A hajón az első osztályú kabinok utasait szolgálta ki: ágyazott, reggelit hordott, fürdőszobát takarított, virágdíszítéseket rendezgetett, és ellátott minden más apró-cseprő feladatot, amivel az utasok megbízták. Violet a hajó ötödik útján is a fedélzeten tartózkodott, amikor az éppen a Wight-sziget és Anglia partjai közötti szoroson igyekezett átjutni. Miközben elhaladt a Hawke nevű hadihajó mellett, az Olympic váratlan és ügyetlen fordulója miatt a Hawke orra beleszaladt az oldalába, és a rombolásra kiképzett szerkezet alaposan tönkre is tette a luxushajót. Senki nem halt meg, súlyos sérülés sem történt, és mindkét jármű sikeresen visszajutott a kikötőbe, annál nagyobb volt azonban az erkölcsi kár, az anyagi veszteség és a jogi hercehurca az egymást hibáztató felek között. Violet Jessopnak mindenesetre új munka után kellett néznie.

Tudomására jutott, hogy a White Star második óriáshajója, a Titanic is hamarosan nekivág az Atlanti-óceánnak. Mint megbízható munkaerőt, azonnal felvették, így 1912 április 10-én ő is izgalommal eltelve élte meg az úszó város indulását. A kapitány ugyanaz az Edward Smith volt, aki az Olympicot is irányította a baleset idején, azonban emiatt senki nem aggódott, mert a férfi tapasztalt tengerésznek számított.

A Titanic dúsgazdag utasai folyamatosan zaklatták a személyzetet arrogáns és nevetséges követeléseikkel, mások számtalan ruhájuk, kalapdobozuk ide-oda rendezgetésével szekálták őket, egyesek pedig mulatságosnak találták, amint a stewardok – sebtében kiadott utasításoknak engedelmeskedve – izzadva rendezik át a kabinjukat nap mint nap. Saját körülményeivel azonban Jessop kisasszony elégedett volt, igaz, hogy naponta tizenhét órát kellett dolgoznia, de a munka végeztével kényelmesen elhelyezkedhetett a kabinjában, és még olvasgatni is maradt egy kis ideje.

Négy nappal az indulás után éjszaka éppen az imakönyvét olvasgatta, amikor rázkódásra és csikorgó zajra riadt föl. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a jéghegy végigvágta a Titanic oldalát, és felhasította a hajótestet, mint egy óriási konzervnyitó.

Jessop kisasszony kötelességtudóan a fedélzetre sietett, és részt vett a mentési munkálatokban. A feladata leginkább az volt, hogy az angolul nem beszélő utasoknak mutogatással elmagyarázza, hogyan kell sorban állni, és beszállni a mentőcsónakokba. Kezdetben sem ő, sem más, a fedélzeten téblábolók között nem tudta, mennyire súlyos a helyzet, ezért leginkább egyfajta kényelmetlen elővigyázatossági intézkedésként kezelte a szituációt.

Ahogy azonban a hajó helyzete egyre kilátástala­nabbá vált, és mindenki számára kiderült az igazság, mind jobban eluralkodott a káosz. Violet dolga percről percre nehezedett. Amint az emlékirataiban fogalmaz: „Néztem a nőket, amint kapaszkodnak a férjükbe, miközben a gyerekekkel együtt a csónakokba tették őket.” A férfiak jelentős része tette a dolgát, amit a társadalom elvárt tőlük. A legjobb esélye a túlélésre az első osztályon utazó nőknek és gyermekeknek volt, a legrosszabb a harmadosztályú jeggyel rendelkező férfiaknak. A megmentettek 75 százaléka volt nő, és mindössze 20 százaléka férfi.

Kép

Fotó: Profimédia

Egy idő után Violet Jessopot is beparancsolták egy mentőcsónakba, húszból a tizenhatos számúba. Az utolsó pillanatban valaki az ölébe pottyantott egy kis csomagot: egy csecsemőt, aki valahogy elveszett, elkeveredett az egyre pánikszerűbben menekülő tömegben. Miközben egy pokróccal és a saját testével melegítette a kicsit a fagyos észak-atlanti szélben, megdöbbenve nézte végig, amint a világ legnagyobb hajója kettétörik, és elsüllyed.

A Carpathia nevű hajó nyolc óra sodródás után érkezett a segítségükre. Amikor Violet a fedélzetre lépett, és még mindig a parafából készült mentőmellényéhez szorítva dédelgette a gyereket, egy dühödt nő rohant oda hozzá, kitépte a karjából, és a hála legkisebb jele nélkül elvitte.

A sors nem sokkal később a harmadik White Star-hajóra is elvezérelte Violetet. Amikor kitört az első világháború, a Britannicot a brit Admiralitás lefoglalta, és átalakították kórházhajóvá. Ő is jelentkezett ápolónőnek. Az óriáshajó a Titanic ikertestvére volt, az Olympic-osztályú triád legnagyobb darabja. Építésekor igyekeztek kijavítani mindazokat a hibákat, amelyek az 1912-es katasztrófához vezettek, ezért jó néhány változtatást eszközöltek a szerkezetén. Jéghegytől ezúttal nem kellett tartani, mert a Britannic a Földközi-tengeren teljesített szolgálatot. A három testvérhajót azonban mintha átok kísérte volna. Öt zavartalan út után, 1916 novemberében bekövetkezett a baj. A németek nem sokkal korábban vízi aknákat telepítettek az Égei-tengeren, és az egyik aknamező éppen ott, a Kea-sziget környéki vizeken húzódott, ahol a Britannic elhaladt. A hajó ráfutott az egyik aknára, a robbanás megrázta a hatalmas járművet.

Néhány perc múlva kiderült, hogy a pusztítás még a Titanicéhoz képest is nagyobb, és a hajó nagyon hamar el fog süllyedni.

A mentőcsónakok száma ezúttal elegendő volt, így megfelelő szervezőmunkával megvolt a lehetőség arra, hogy a fedélzeten tartózkodó 1066 ember életét megóvják. A kapitány azonban nem kezdte meg azonnal a mentést: annak ellenére, hogy a propeller is megsérült, megpróbálta a csaknem irányíthatatlanná vált Britannicot Kea szigetéig elnavigálni. Néhányan ezért önhatalmúlag elkezdték lebocsátani az emberekkel teli mentőcsónakokat.

Violet Jessop az első két csónak egyikén tartózkodott, és ez majdnem az életébe került. A nagy sebességgel forgó propeller ugyanis elkezdte beszippantani a mentőcsónakokat, és Violet elborzadva nézte végig, amint az elsőt az utasaival együtt bedarálja. A többi menekülővel együtt ő is rémülten a tengerbe vetette magát. Rövid időre a hajótest alá került, majd az acél hajógerincbe ütötte a fejét. Az ereje legvégső megfeszítésével sikerült a felszínre küzdeni magát, majd egy mentőövbe kapaszkodva várta a segítséget. Hamarosan a többi túlélővel együtt őt is felvette az egyik mentőcsónak. A Britannic nem egészen egy óra alatt elsüllyedt. 1036 ember megmenekült, a harminc halott a propeller áldozata volt.

Violet Jessop még mindezek után sem nézett másféle megélhetés után. Visszatért a balszerencsés White Starhoz, majd a nagy rivális Red Star legnagyobb hajóján, a „mindössze” 200 méter hosszú Belgenlandon dolgozott. Annak ellenére, hogy még évekig visszatérő fejfájás kínozta, és kiderült, hogy a Britannic süllyedésekor koponyatörést szenvedett, folytatta a munkát. A három balszerencsés utazást követően már semmilyen katasztrófa nem nehezítette az életét.

Talán soha nem szerzett tudomást arról, hogy mind a Titanicon, mind a Britannicon együtt utazott két másik, sorozatos túlélővel. Az egyikük egy Archibald Jewell nevű tengerész volt, aki később egy harmadik hajó, a Donegal megtorpedózásakor halt meg. A másik, a hajókatasztrófák megkérdőjelezhetetlen bajnoka, Arthur John Priest fűtő, aki a Titanic és a Britannic pusztulása után a Donegal és az Alcantara végzetét is túlélte.

Violet Jessop további harmincnégy évet töltött a világ tengerein, és háromszor is körülhajózta a Földet. Amikor 1950-ben nyugdíjba ment, vásárolt magának egy gyönyörű, XVI. századi házat Angliában, csirkéket tartott, és megírta az emlékiratait. Több mint húsz év boldog nyugdíjaskor után, 1971-ben, 83 évesen halt meg. 

A Britannic a baleset után hatvan évig háborítatlanul feküdt az Égei-tenger fenekén. A hetvenes évek közepén Jacques Cousteau, a híres francia óceánkutató és dokumentumfilmes volt az első, aki felkereste a roncsot, és megállapította, hogy makulátlan állapotban van. A nyolcvanas években megindult az expedíciók áradata, és a hajót számos film mutatta meg a közönségnek. A legbuzgóbb filmes szakember, Simon Mills 1996-ban úgy döntött, hogy megvásárolja. Tárgyalásokat folytatott a brit és a görög kormánnyal, és sikeresen tető alá is hozta a szerződést. Annak ellenére, hogy a hajó görög felségterületen fekszik, továbbra is brit tulajdonban volt, így kisebb huzavona után létre tudott jönni az üzlet. Valószínűleg Mills az egyetlen ember a világon, aki a birtokában tudhat egy hajóroncsot. A lelkes búvárklubok legnagyobb örömére a Britannic – a megfelelő engedélyek birtokában – látogatható, és valószínűleg hamarosan megkezdődik a restaurálása is.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

– Szépen megrajzolható íve van a karrierjének, és nagyon érdekes, hogy két 21 éves ciklusra lehet bontani eddigi pályafutását.

– Igen, 21 évig voltam újságíró–televíziós tudósító itthon és Angliában, majd 21 éven át diplomáciai szolgálatban álltam. Negyedszázadon át éltem és dolgoztam külföldön, és 2021-ben jöttem haza.

– Egy interjúban elmondta, hogy a világ sokszínűsége és szépsége volt az egyik legnagyobb inspiráció az ön számára. Hogyan tudta ezt meglátni, felfedezni már a Kádár-kor bezártságában is?

– A sokszínűséget gyermekkoromtól a maga természetességében éltem meg, hiszen Mór, ahol felnőttem az 1960-as években, többetnikumú, színes kultúrájú és sokféle vallású falu volt. A sváb nemzetiségűek mellett éltek ott szlovák, szerb, cigány, zsidó családok.

Édesapám orvos volt, és én kislányként kint álltam a rendelője előtt, vártam a betegeket, mindenkivel örömmel beszélgettem. Kimondottam izgatott, ha valaki más nyelven beszélt vagy másfajta ruhába öltözött, másfajta ünnepeket tartott. A mai napig ezzel a gyerekkori nyitottsággal nézek körül, számomra a kulturális sokszínűség inspiráció és nem félelemforrás.

– Pályája ismeretében meglepetéssel olvastam, hogy közgazdasági egyetemre is járt. Ez egy kitérő volt az életútján?

– Ötéves koromtól zongoráztam, elég jól, de 17 éves koromban egy hátsérülés miatt nem tudtam 10-15 percnél többet ülni és gyakorolni. Egyértelművé vált, hogy valami más hivatás után kell néznem. Tudtam, hogy amiket szeretek – zene, irodalom, történelem, művészetek –, azokkal úgyis fogok foglalkozni, ezért valami egészen mást akartam tanulni. Jelentkeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemre, és ugyan közgazdász nem lett belőlem, de később, amikor filmproduceri vagy pénzügyi döntéseket hozó vezető lettem, nem lehetett becsapni. A mai napig jó érzékem van az álmok és a realitások összeegyeztetéséhez. Emellett minden estémet a Zeneakadémia vagy az Opera kakasülőjén töltöttem. Egyébként színház- és zenekritikusként kezdtem a pályafutásomat.

– Mikor csöppent a színház világába?

– Először a Közgáz színpadán, majd a legendás Universitas színházban játszottam, de a legtöbbet talán Grotowski színházában, Wrocławban tanultam a színházról. De bármennyire is vonzott, nem akartam azt a kiszolgáltatottságot, ami egy színészi sorssal jár. Így aztán az újságírói pálya mellett döntöttem, amelyben használni tudtam a színházi és zenei tudásomat.

– Mit hozott önnek a rendszerváltás, amire nem lehetett felkészülni?

– 1983-tól a televíziónál dolgoztam, 1987-ben született a fiunk, a szülőszobában ott volt velem a férjem, ami még nagyon ritkán fordulhatott elő abban az időben. Ő a kezébe fogta ezt a kis embert, és mondta neki: „Ki vagy te? Te vagy a mi reménységünk!” Hiszen minden gyerek egy reménység, de nekünk '87-ben még valóban kizárólag ő jelentette a reményt, mert nem tudhattuk, hogyan alakul a világunk. A gyerekemmel otthon voltam három évig, és az első szabad választásra értem vissza. Közben megjelent az első két könyvem Dajka Margitról és Pilinszky Jánosról.

– Később több helyen élt a világban. Nem jelentett nehézséget Londonba, Párizsba, New Yorkba költözni, alkalmazkodni, megszokni az ottani körülményeket?

– 1990-ben, amikor kinyílt végre előttünk a világ, az a megtiszteltetés ért, hogy az első magyar televíziós lettem, akit a britek egy kormányösztöndíjjal kivittek a BBC-hez. Aztán 1993-ban elnyertem a Chevening-ösztöndíjat, és Londonba költöztem, a fiam akkor hatéves volt, és mind a ketten beültünk az iskolapadba. Szereztem egy másik mesterfokozatot nemzetközi kommunikációból, diplomáciából.

Bekerültem egy új, nyitott és demokratikus világba, amely beszippantott, és én boldog voltam. A honvágy nem nehezítette az életemet, mert külföldön élni számomra soha nem jelentette azt, hogy elveszítettem a hazámat vagy az otthonomat.

– Sok nő mondhatja irigykedve, hogy könnyű volt Bogyay Katalinnak a tehetségével, megnyerő külsejével, kimunkált beszédével, jó nyelvérzékével kimagasló diplomáciai pályát befutnia… Mi erről a véleménye?

– Az ember születhet jó adottságokkal, de attól még nem lesz eredményes, kell a tehetség mellett szorgalom, munka, hit, kitartás, jó energia. Vegyük például a szép beszéd képességét. Én sok verset mondtam, foglalkoztam a nyelvvel, megtanultam a légzéstechnikát, a színpadi beszédet és televíziósként a mikrofonhoz illő beszédtechnikát. Azt gondolom, a tiszta gondolatokhoz tiszta kommunikáció szükséges. Például ugyanilyen fontos képzésnek tartom a diplomáciában a pszichológiai ismereteket. Fontos, hogy tudatos legyek abban, milyen módon hatok a másik emberre, hogyan tudok tárgyalni, milyen módon építek bizalmat. Most írunk erről egy könyvet együtt a Columbia Egyetem egyik professzorával, aki klinikai pszichiáter.

– Bő száz évvel ezelőtt még azon vitatkoztak – főleg férfiak –, hogy a nők képesek-e egyetemet végezni, alkalmas-e rá az agyuk, elbírná-e a lelkük a felelősséget egy komolyabb pályán. Hogyan látja ma a nők helyzetét a diplomáciában?

– Még a közelmúltban sem volt természetes, hogy a nőknek a diplomáciában egyáltalán szerepük lehet. Az első női nagykövet a világon 1919-ben egy magyar volt, Schwimmer Rózsa, aki Svájcban teljesített szolgálatot. Nagy ennek a témának a szakirodalma például Angliában, ahol sok cikket írtak arról, hogy egy nő nem alkalmas diplomatának, majd az lett a szabály, hogy választaniuk kell: család vagy munka. Ez tehát egy evolúciós folyamat: ma már a brit diplomáciában a világ legfontosabb misszióin női nagykövetek a vezetők, és nem mondtak le a családról sem.

Én hiszek abban, hogy sokkal több nőre van szükség a diplomáciában. Könnyebben találnak a tárgyalásokban közös pontokat, jobban tudnak kompromisszumot kötni. Egy nő nem azért szül, hogy háborúba küldje a fiát, hanem mindent el fog követni azért, hogy ezt elkerülje. Persze vannak extrém esetek és szélsőséges nézeteket valló asszonyok, de nem ez a jellemző.

– Az ön számára a házasság is partneri viszony, mint a diplomáciában a férfiak és nők együttműködése?

– Mindig is így gondolkodtunk erről a férjemmel. Nekem apám azt mondta: „Van tehetséged, erős akaratod, kitartásod, tedd azt, amiben hiszel!” Utána találkoztam egy olyan férfival, aki jobban hitt bennem, mint én magamban, és akivel szakmailag is izgalmas és tartalmas életet élhettem. Ugyanebben a szellemben neveltük a fiunkat, és a feleségével ők is úgy szervezik a közös életüket, hogy mindketten kiteljesedjenek, és a kisgyermeküket is együtt nevelik.

– Előfordult, hogy nem jött össze az, amit gondosan előkészített vagy megszervezett, amikor rögtönözni kellett, kivágni magát valamilyen kellemetlen helyzetből a nyilvánosság előtt?

– Mindig több tervem van több megoldással, és harmóniára törekszem – de a legfontosabb, hogy az embernek legyen képzelőereje, és megérezze a ritmust az életben. Mindenre felkészülök, figyelek a másikra, alapvetően nyugodt vagyok, és készenlétben várom, mi lesz a következő lépés. Olyan ez, mint a dzsessz, vannak a sztenderdek, de akkor válik igazán izgalmassá, amikor elindul az improvizáció! 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

1. A csoknál adminisztrációs könnyebbséget jelent, hogy nem kell a támogatott személynek igazolnia a lakcímkártya bemutatásával, hogy az előírt határidőn belül lakóhelyet létesített a támogatással korszerűsített, épített vagy megvásárolt ingatlanban. A kötelezettség teljesülését a Magyar Államkincstár ellenőrzi automatikusan a jogszabálymódosítás után beadott igényléseknél. A jelenlegi szabályok szerint a bejelentkezésre 90 napja van a támogatottnak, illetve mindazon személyeknek, akikre tekintettel a csokot folyósították. (A lakóhely létesítése nem jelenti automatikusan a beköltözést, csak a lakcímre történő bejelentkezést. Új lakás építése vagy vásárlása esetén fenn lehet tartani a korábbi lakhelyet is, amíg a beköltözés lehetővé nem válik.)

2. További adminisztrációs könnyítés, hogy 60 napról 90 napra hosszabbodik a vállalt gyermekek megszületésének bejelentésére vonatkozó határidő.

3. Mind a csoknál, mind a falusi csoknál lehetőség nyílt arra, hogy a támogatott személy az építési munkálatok befejezésére vonatkozó határidő lejártát megelőzően egy alkalommal kérje a hitelintézettől a támogatási szerződés és az építési költségvetés módosítását a vállalt építési munkálatok költségének módosítása miatt, amennyiben az előírt feltételek így is teljesülnek.

4. A csok esetében a támogatott személy vállalkozásának székhelyét utólag is be lehet jelenteni a támogatással megszerzett ingatlanba. Eddig erre csak a támogatási jogviszony létesítésével egyidejűleg volt lehetőség.

5. Egyszerűsödnek az előírt bentlakás feltételei, bevezette a módosítás az életvitelszerű bentlakás fogalmát, és pontosították a gyermekelhelyezés igazolására és a lakóhely létesítésére vonatkozó rendelkezéseket.

+1. A falusi csok esetében további könnyítés, hogy a felújítási munkálatok elvégzésére előírt határidő a támogatási szerződés megkötésétől számított 3 évről 4 évre nő.  Egy újabb faluval is bővült a preferált kistelepülések listája: a Csongrád-Csanád vármegyében található Tömörkénnyel.

Az első próbajáratok 2021 novemberében indultak a Hajós Alfréd Általános Iskolához, azóta ezek lettek a H1-es és H2-es járatok, a kísérők száma pedig időközben huszonhatra duzzadt, de egyre több a jelentkező gyermek is.

Fókusz a gyerekeken

A kísérők mindig időben érkeznek, egyikük, Pap-Klára Márta nyugdíjas pedagógus már egy ideje tagja a csapatnak, de megjegyzi, hogy nem volt még a maihoz fogható eső. „Az indulás mindig pontos, jobb, mint a MÁV” – mondja Márta, aki természetéből fakadóan mindig kereste azokat a lehetőségeket, amikor másoknak segíthet, vagy előremozdíthatja egy közösség, különösen a gyerekek ügyét. „Hogy miért segítek? Inkább az a kérdés, hogy ugyan miért ne tenném, ha megtehetem?” Amikor tudomást szerzett a Pedibuszról, rögtön megpróbált bekapcsolódni, hiszen a H1-es járatként ismert vonalon jár szerda és csütörtök reggelente. Egy szomorú családi veszteség miatt is fontos volt Márta számára, hogy az idejéből adjon másoknak, és kevésbé figyeljen a saját fájdalmára. De szempont volt számára a saját egészségének védelme is – így köti össze a kellemeset a hasznossal.

A járatokat mindig két felnőtt vezeti, most Fehér Dániel a második sétáló, aki szülőként lett kísérője a programnak. A két kísérő felveszi a láthatósági mellényt és a Pedibusz-kártyát, majd útra kelünk. Ezzel a járattal nagyjából tizennégy gyerek szokott közlekedni csütörtök reggelente, jellemzően ketten-hárman jönnek a végállomásra. Hétfőre és péntekre tudatosan nem is terveztek járatot, hiszen ezeken a napokon a gyerekeknek az összes tankönyvüket cipelniük kell. A kísérők beosztása öt-hat hétre előre készül el, minden napra vannak tartalék emberek. Márta ezen a szeptemberi napon idén negyedszer kísér gyerekeket.

Szupernagyik építik a generációk közt a hidat

Pedagógusként Mártának komoly rutinja van a gyerekek terelgetésében (értem ezalatt a szabályos és biztonságos közlekedést), de ő maga a váltótársait szupernagyiként emlegeti – ahogy beszél róluk, azt érzem, hogy pedibuszos gyerek szeretnék lenni én is. Mesél a kialakuló kapcsolatokról, beszélgetésekről, például amikor óriási ovációt váltott ki annak a felismerése, hogy a kísérő és egy kislány egy napon születtek – ezekből az apró egymásra csodálkozásokból alakulnak a jóízű felnőtt-gyerek beszélgetések.

A gyerekek folyamatosan mesélnek mindenféléről, mi volt a suliban, ki mit horgászott, mit ismert meg a világból. „Reggel még el szoktam olvasni a szülői üzeneteket – folytatja Márta, miközben egy anyukájától búcsúzó kislányt kísér át az úton – jelezték, hogy három gyerek nem jön, akik itt szoktak csatlakozni.”

Kép

Fotó: Éder Vera

Kétszáz méteren belül jön a következő megálló, egy kisfiú futva érkezik az édesapjával, az eső ellenére vidáman csatlakozik hozzánk Erik, harcedzett pedibuszos. Erik vidáman cseveg a tegnapi élményeiről, de a legutóbbi számítógépes játékról is. Kérdezgetem őt, hogyha nem indul a Pedibusz, hogyan jut el az iskolába. „Vagy biciklivel, vagy autóval, az időjárástól függ” – mondja. Márta szerint az a gyerek, aki nem gyalogol, nem járja be a lakókörnyezetét, egyszerűen nem ismeri ki magát a városban.

„Amikor buszra várva nézem az autókat, azt látom, hogy tíz kocsiból nagyjából kettőben ülnek egynél többen. Ez a jelenség katasztrofális.”

Egyre több emberrel találkozunk a séta során, mindenki mosolyog ránk és üdvözöl bennünket, sokan szimpatizálnak a kezdeményezéssel.

Változás lépésről lépésre

Közben a másik kísérőhöz, Fehér Dánielhez csatlakozom, aki szülőként lett pedibuszos, kisfia egyelőre csak vele hajlandó elindulni. Dániel a helyi újságból értesült a lehetőségről, és fontosnak érezte, hogy bekapcsolódjon. Érzékeli és látja, hogy az autós életforma mennyire nem életszerű, ha a reggeli dugóra gondol, különösen elkeseredik. „Nem tetszik, hogy így működik a világunk manapság, hogy autó nélkül a gyerekek és a szülők is nehezen mozdulnak – mondja Dániel –, próbálom magam és a családomat is az életmódváltás felé terelgetni. A fiamnak sem olyan könnyű, elsősként sok újdonsággal kell szembenéznie – de velem együtt nem kérdés, hogy elindul. A hét többi napján sajnos én is autózom – még csak győzködöm a gyerkőcöt, hogy menjünk biciklivel, de ott akad azért biztonsági probléma: én nem mehetek biciklivel a járdán – az elsős fiamat pedig nem fogom leterelni a főútra” – mondja.

A zebránál harminc éve nem látott arcot ismerek fel: volt osztályfőnökömnek mutatkozom be újra, a következő kereszteződésnél pedig csatlakozik egy kislány is az utolsó szakaszra. Édesanyja szintén kísérő, de az utóbbi időben lábtörés miatt kimaradt a járatokból. Az iskola előtt a gyerekek matricát kapnak a pedibuszos albumukba – amelyeket később ajándékokra válthatnak. A kezdeményezés logóját Remsey Dávid grafikusművész tervezte, de a gyerekek választották ki éppen ezt a vidám, sétáló pelikánt a lehetőségek közül. Azt már Mészáros Judit főépítésztől tudjuk meg, hogy Pedibusz-logóval ellátott esőponcsót és egyedi tervezésű vízhatlan tornazsákot kapnak majd a fiatal sétálók, ha betelik a matricás albumuk.

Fotó: Éder Vera

A gödöllői főépítész éppen Hollandiából tért haza, úgynevezett „zöld város” tanulmányútról – onnan, ahol ősszel szinte állandóan esik az eső. „Ott valahogy senki nem panaszkodik – mondja –, utánfutós bicikliben esőkabátban ülnek a gyerekek, de láttam esővédővel fedett mózeskosarat is. Egy tehetősebb országban, felelősebb társadalmi gondolkodásban nem probléma, ha hideg van, vagy esik az eső.

Úgy látom, hogy ehhez társadalmi szinten fel kell nőni. Nem vagyok viselkedéskutató, de a kényelmi lehetőségek elérhetősége magával hozhatta a túlzott kényelemszeretetet.

Olaszországban tanultam, és ott láttam az első példákat erre a gyakorlatra; még óvodásokat is vittek így reggelente” – meséli Judit. – Svájcban országos hálózat alakult ki, minden városban ugyanaz a logó, elérhető és jól nyomon követhető a térképhálózat, amiben látszanak a járatok menetrenddel, utaslétszámmal együtt; nekik összesen 1500 járatuk van országszerte, amelyek hóban, esőben ugyanúgy működnek – valahogy Svájcban sem probléma az időjárás.” 

Mészáros Judit beszél arról, hogy a nyugati példák mellett felvették a kapcsolatot a budakalászi és a sepsiszentgyörgyi Pedibusszal is, merítenek egymás tapasztalataiból. A próbajáratok sikerére alapozva tavaly őszre hat járatot terveztek, de az önkéntesek száma nem mindenhol tette lehetővé a szeptemberi indulást. Van azonban olyan járat, amin elegendő önkéntes van ahhoz, hogy a hét három napján is tud működni.

„Azt remélem, hogy ami előremutató, hasznos és egészséges, és amiről látják a szülők, hogy biztonságosan és jól működik, az terjedni fog, és így rövidesen minden iskolához lesz járat legalább két különböző városrészből, formálva a közösségi együttműködést, észszerűsítve a közlekedést, és élhetőbbé téve a várost. A hozzáálláson pedig csak közösen tudunk változtatni mi, városlakók, szülők, gyerekek, pedagógusok” – mondja Mészáros Judit. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Balla Sándor 1881-ben Blau Sándor néven született Lugoson (ma Lugoj, Románia). 1903-ban a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerész oklevelet, és ezzel megalapozta szédületes karrierjét a hazai gyógyszergyártásban. Néhány évnyi nyugat-európai tapasztalatszerzés után – amely során úgy ismerkedett szakmájával, mint az egykori céhlegények – hazatért. Nevét 24 évesen, 1905-ben magyarosította Ballára, és egy ideig a budapesti Hunnia patikát vezette. Ezután eljött a nagy fordulat: a svájci Albert Wander társaként megalapította a kőbányai Dr. Wander Gyógyszer- és Tápszergyár Részvénytársaságot, amely az Egis Gyógyszergyár jogelődje volt. Vezetése alatt a gyár európai színvonalú vállalattá fejlődött. Itt gyártották többek között a kor népszerű erősítő tápszerét, az Ovomaltint, amelyet az 1926-ban Budapesten rendezett Embervédelmi Kiállításon is reklámoztak.

Balla Sándor a magyar gyógyszeripar meghatározó szereplőjévé vált, munkásságát emlékéremmel, kormányfőtanácsosi címmel ismerték el.

Az 1920-as évek elején a Gellért-hegy nyugati lejtőjén a városi tehetős polgárok egyre-másra építették azokat a házakat, amelyek nyomán valóságos villaváros alakult itt ki. Balla Sándor 1927-ben kapta meg építési engedélyét a Ménesi úton, amely 1929-től a háború végéig a Nagyboldogasszony útja nevet viselte, hogy aztán ismét eredeti nevét kapja vissza. A kivitelezés gyorsan haladt: 1928-ban az 55-ös szám alatt el is készült a ma is látható pompás épület.

Balla az építéssel Sándor Móric mérnököt bízta meg, aki a charlottenburgi műegyetem elvégzése után a kor híres építészpárosánál, Kormos Marcellnél és Jakab Dezsőnél szerzett gyakorlatot. Sándor nemcsak a villa építését, de berendezését is maga tervezte és végezte, mégpedig a kor legmodernebb technikájának megfelelően, így az épület mindenféle modern szerkezettel, így központi fűtéssel is el volt látva. Nem csoda, hogy a Színházi Élet című magazin terjedelmes, fotókkal illusztrált cikkben mutatta be olvasóinak a nagyszerű építményt.

A villa kertje is gondosan megtervezett park volt, amelyben egy meztelen Vénusz-szobor is helyet kapott. Ez a szobor kisebb botrányt kavart, pedig elővigyázatosságból úgy helyezték el, hogy a fák takarásában legyen, ennek ellenére az út egy-két pontjáról látható volt. Nos, több se kellett a kor megszállott erkölcscsőszeinek: skandalumot kiáltottak, és közszeméremsértés miatt feljelentést tettek a rendőrségen. Balla elmagyarázta a kerületi rendőrségen, hogy amikor a fák egy kicsit megizmosodnak, a szoborból – amely egyébként 28 méterre állt az utcafronttól – még annyi sem látszik majd, mint most. Hivatkozott arra is, hogy a Városligetben hasonló szobrok közvetlenül az út mellett is találhatók. A rendőrtanácsos megértőnek bizonyult, és közölte: már helyszíni szemlét is tartottak Vénusz-ügyben, és ő a maga részéről „a helyzetet nem látja annyira veszélyesnek”. Balla megígérte, hogy a fák növekedéséig magas növésű virágokkal, cserjékkel veszi körbe a szobrot, ezzel is őrizve az erkölcsöket. Így is történt, de ezután is mindig akadt a kerítésnél egy kis bizsergető erkölcstelenségre vágyó kíváncsiskodó.

A Ménesi úti Vénusz Budapest ostromakor eltűnt talapzatáról, valószínűleg valamelyik harcoló fél katonái ejtették túszul és vitték magukkal.

A zsidó származásúakra nehezedő egyre nagyobb nyomás miatt Balla 1939-ben eladta a villát a gyógyszerésztársaságnak, így az hivatalosan a Wander cég városi központjaként szerepelt a telekkönyvben, de a férfi továbbra is ott lakott a családjával. Három évvel később lemondott a gyár vezérigazgatói posztjáról, majd 1945-ben feleségével együtt Svájcba utazott a cég központjába, ahonnan már nem tért vissza Magyarországra. A gyárat fia, Balla Ferenc vezette testvérével, Balla Györggyel együtt az államosításig. Ők 1948-ban hagyták el az országot, miután gyárukat elvették, és a család Argentínában telepedett le. Balla Sándor 1954-ben halt meg. Leszármazottai Argentína második legnagyobb gyógyszergyárának, a Gador S.A-nak lettek a vezetői.

A Gellért-hegyi Balla-villa a háború után volt vöröskeresztes iroda, de kollégium is, majd ismét lakóingatlan lett. Balla Sándort a hazai gyógyszergyártás felvirágoztatásában szerzett érdemeiért 2012-ben felvették a Magyar Gyógyszerészek Pantheonjába. Emlékére tavaly ősszel a Ménesi út 55. szám alatt a kerületi önkormányzat, az Egis Gyógyszergyár és a helyi lokálpatrióták emléktáblát helyeztek el.

Pályája filmtémái között a sport még nem szerepelt. A korábbi munkáihoz képest más alkotói hozzáállást igényelt ez a produkció? 

Dér András: Nem „sportvilágként” tekintettem erre a munkára. A Prospex Team felkészülése a Kékszalagra egy inspiratív történet, amelyben a test, a lélek és a szellem találkozik. Nagyon tetszett, hogy van egy közösen kitűzött cél, amelynek az elérésébe a csapattagoknak nagy teljesítményt kell belerakniuk. Érdekelt az is, hogyan működne mindez a filmvásznon. Emberi erőfeszítésre, munkára, összetartásra építettük ezt a filmet.

Már a legelején tudtam, hogy a történet emberi oldalát szeretném megmutatni – de fontos volt az is, hogy a nézők a katamarán felépítésének egyes fázisaiba is betekintést nyerhessenek. 

Hogyan indult a közös munka, miként találtak egymásra? 

Lichtenberger Attila: Filmünk producerére, Ferenczy Gáborra egy ajánláson keresztül találtam rá. Miután vázoltam neki a koncepciót, kért egy kis időt, majd jelezte, hogy szerinte ehhez a filmhez András lenne a legmegfelelőbb rendező. Abban már a megismerkedésünk előtt biztos voltam, hogy nem egy sokadik „ülök és mesélek” típusú dokumentumfilmet szeretnék.

Dér András: Már első hallásra érdekes volt a történet. Amikor először találkoztam Attilával, éreztem, hogy hasonlóképp gondolkodunk a készülő filmről. Az érdekelt, hogy lehet úgy filmet készíteni, hogy a néző számára is átélhető élmény legyen az, ami a hajón történik. Kaiser Kristóf csapatkapitánnyal közösen találtuk ki, hogyan szerelhetnénk fel a hajót a különféle eszközeinkkel.

Nem a tavalyi Kékszalag volt az első jelentős megmérettetése a Prospex Teamnek, viszont most először volt jelen veletek egy teljes dokumentumfilmes stáb. Hogyan jöttetek ki egymással? 

Kaiser Kristóf: A stábtagok részéről nagy türelem kellett, hogy a habitusunkat tolerálják, hiszen ők azért jöttek, hogy valamit alkossanak, mi pedig már az ő érkezésükkor késésben voltunk a katamaránunk fejlesztésével. Egyfelől nagy nyomás nehezedett ránk a szponzorok részéről, ami frusztrált bennünket, mellette pedig technikai problémák miatt nem is tudtunk a hajóval vitorlázni. Így mentünk az első versenyünkre, ami előtt rádadásul az egyik legnagyobb vetélytársunk technikai óvással próbált minket hátráltatni. Talán érthető, hogy a stáb érkezésekor nem a legjobb hangulat uralkodott nálunk. Ez azért sem volt szerencsés, mert segítő kezet szerettek volna kapni tőlünk, ám be kell ismerni: a közös munkánk elején még fenntartással kezeltük őket. A film viszont utólag igazolja, hogy mindent meg lehetett oldani; a Kékszalag versenyre már a csapat is megértette, hogy nagy szükség van a felvételekre.

Lichtenberger Attila: A csapaton belül egyikünknek sem a filmkészítés a szakmája, így kicsit tartottunk a végeredménytől. Akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk a filmet.

A Kékszalag egyedülálló vitorlásverseny idehaza, hiszen 500-600 hajó versenyez egymással.

Az élmezőny rendkívül innovatív a versenykiírás miatt, és mint bármely más technikai sportban, itt is számtalan fejlesztésre van lehetőség. A filmünk nem titkolt célja, hogy a laikusoknak megmutassuk, mi is az a Kékszalag, és az is kiderüljön, hogy egy szponzor mi mindent kaphat annak fejében, ha felvállal egy csapatot.

A filmet nézve a Kristóf által említett feszültség egyáltalán nem érződik – a természetes, felfokozott hangulat annál inkább…

Lichtenberger Attila: Hála Istennek, a filmből az nem jött át, hogy van két csapat, akik késésben vannak, túl a határidőn, és próbálnak azon birkózni egymással, hogy melyiküknek nagyobb a csúszása…

Kaiser Kristóf: A véghajrában senki nem mosolygott, senki nem aludt, esténként pedig fejlámpákkal szereltünk. Nagy türelem kellett a filmes stáb részéről, hogy ez az együttműködés összejöjjön. Viszont ők türelmesen mindig ott voltak mögöttünk, és arra fókuszáltak, hogy a körülményekhez képest mindent rögzítsenek.

A helyzet faramucisága, hogy egy gyenge szeles hajót építettünk. Volt olyan, hogy azért ültünk kint a parton, mert túl erős volt a szél, és nem mertük terhelni a technikát. Számomra csapatvezetőként is hatalmas kihívás volt mind a forgatás, mind pedig a felkészülés a versenyre. Napi szinten voltak „összeomlásaink”, és még ott volt maga a verseny kezdete. Nemcsak a győzelem volt a cél, hanem sokkal inkább az, hogy a következő öt évben mi legyünk a meghatározó csapat a Kékszalagon.

Kép

A Viharok hullámain a Kékszalagért film stábja – Forrás: Dér András

Lichtenberger Attila: Az volt a kérdés, hogy melyik cselekményszál mekkora súllyal jelenjen meg a filmben, például mekkora mértékben szerepeljen a műszaki fejlesztési oldal.

Ugyanakkor a vitorlázó társadalomnak is meg akartuk mutatni, mennyit kell dolgozni egy éven keresztül azért a bizonyos egy napért…

Egy filmforgatás során könnyen felvetődhetnek váratlan, meglepő helyzetek is. Gondolom, ezekre a forgatásokra ez hatványozottan igaz volt…

Dér András: Ez a dokumentumfilmezés szépsége és izgalma… Ugyanakkor fontos az anyagi rész is, és fantasztikus, amit Attila létrehozott. Hála Istennek, sikerült drámai szituációkat is leforgatnunk. Sokszor izgultunk például azon, meddig bírják az akkumulátorok, és mikor telik be a memóriakártya. Kristófék hajóját a Kékszalag előtt másfél hónappal megrendezett Mihalkovics Kupán is követtük kameráinkkal. Ugyanúgy ahogyan a hajó legénysége sem tudta kipróbálni a hajóját, a stábbal mi sem tudtuk kipróbálni az eszközöket, felmérni a helyzetet, mit hova kell rakni, és mindez meddig tarthat. A Mihalkovics Kupán történt, hogy miközben a mikrofonosunk még fent szerelt a hajón, Kristóf kiadta a parancsot a legénységnek az indulásra. De arról szó sem volt, hogy a mikrofonos kolléga velük megy – úgy volt, hogy ő marad a parton. Aztán persze nem történt baj, mert a rajt előtt átszállt a motorcsónakunkba.

A filmből kiderül: a katamarán csak egy bizonyos súlyt bír el, különben lassul a hajó, ami hátráltatja a sikeres versenyzést. Szóba sem jöhetett tehát, hogy operatőr forgathasson a fedélzeten. Hogyan oldották meg ezt a helyzetet?

Dér András: Összesen nyolc GoPro kamerát helyeztünk el a katamaránon; Kristófnak volt egy fejkamerája, ezen kívül két csapattagra szereltünk testkamerát. Azt találtuk ki, hogy egy wireless rendszerről kezeljük az akciókamerákat, amelyekhez persze a motorcsónakunkkal végig közel kellett lennünk. Rizikós volt, de a hangmérnökünk megoldotta, hogy halljuk, mi történik a hajón. A motorcsónakunk kormányosától is kaptunk szakmai segítséget, ő előre látta, mikor következhet az akció, és hogy mi mindenre kell figyelni.

Az érdeklődők eddig két nyilvános vetítésen nézhették meg a filmet. Mi az alkotás további sorsa?

Lichtenberger Attila: Az első mozis vetítések után a visszajelzések alapján apró technikai javításokat végeztünk még a filmen, ezt követően elkészítjük az online változatot, amit a Prospex Team YouTube-oldalán lehet majd megnézni. Igyekszünk a hangot is házimozi-minőséggel felölteni, sőt a film angol és magyar nyelvű feliratozását is elkészítjük, így a megtekintését a csapat nemzetközi partnerei is élvezni fogják. A filmet hamarosan a https://prospexteam.hu/movie oldalon lehet megnézni.

Déd- és nagyszüleink idejében teljesen természetes volt, hogy mindent felhasználtak, ételt nem dobtak ki. Kinek ne lenne a családi gyűjteményében olyan maradékmentő recept, amihez felhasználhatjuk a már nem roppanós zöldségeket, a kicsit már fonnyadt almát, vagy akár az előző nap megsütött húst? Nekünk is van pár ilyen maradékmentő receptünk: finomak, egyszerűen elkészíthetők, és még a pénztárcánkat is kímélik.

Frittata maradék sült krumplival

A krumpli tipikusan olyan étel, ami frissen csodálatos ízélményt nyújt, de pár órával később már nem az igazi. Amikor nálunk túl sok marad belőle, másnap (vagy még aznap este) a férjem rendszerint egy jó kis frittata-t, azaz olasz tojáslepényt kanyarint belőle, mindannyiunk nagy örömére. A frittata egyik nagy előnye, hogy szinte bármilyen zöldséggel kompatibilis. Mi így készítjük:

Hozzávalók 4 főre:

• 2 marék másnapos sült vagy 2 közepesen főtt krumpli
• 1 fej vöröshagyma
• 2 ek olívaolaj
• 8 tojás (fejenként 2)
• 2 dl tejszín
• 10 dkg parmezán
• só, bors, friss zöldek pl. kakukkfű, rozmaring vagy szezonban medvehagyma

A hagymát felaprítom rusztikusan (azaz nem túl apróra), az olívaolajon megpirítom, majd, amikor már üveges, mellé dobom a feldarabolt krumplit. Felöntöm a felvert tojások és az ízlés szerint fűszerezett tejszín keverékével, és 20 percre bedobom a sütőbe 180 fokra (légkeveréses funkciót választva). Amikor megsült, mi reszelt mozzarellát szoktunk még pluszban rásütni (ez kb. még plusz 5 perc), de olyan is előfordult már, hogy reszelt parmezánnal szórtuk meg a tetejét (ezt már nem sütjük rá). A receptet próbáltuk már sült és főtt krumplival is, a gyerekek szerint a sült krumplis finomabb, mi, felnőttek mindkét változatot nagyon szeretjük. Tavasszal az én kedvencem a medvehagymával és a zsenge póréhagymával készült verzió, de paprikával és gombával vagy kukoricával is működik.

Nyugodtan beletehetünk minden olyan zöldséget, ami már nem elég roppanós.

Ennél a receptnél ez nem számít, a végeredmény egy igazán laktató ízbomba lesz.

Kép

Illusztráció: Freepik

Curry-s zöldséges sültrizsmaradék csirkehusiból

Ezt a receptet az egyik barátnőmnél kóstoltam meg először, ő pedig a Street Kitchen oldalán találta pár éve. Mivel a családunk nagyon szereti az ázsiai ételeket, úgy gondoltam, kipróbálom én is. Ez a curry-s, zöldséges sült rizs mindössze 20 perc alatt elkészül, és rendszerint terítékre kerül, ha hétvégén húslevesből marad főtt husi vagy sült csirkéből valamennyi maradék. Az eredeti recept curry fűszerkeveréket ír, de mi curry pasztával készítjük (ázsiai boltokban és szupermarketekben is kapható), azzal ugyanis sokkal intenzívebb és gazdagabb ízvilágot érhetünk el.

Hozzávalók 4 főre:

• 40 dkg csirkemell (de csirkecombból és marhahúsból is működik)
• 2 tasak instant rizs
• 1 fej vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 ek olaj
• 2 ek curry fűszerkeverék vagy curry paszta
• só, bors
• 60 dkg fagyasztott zöldségmix (vagy maradék zöldségek)
• 3 db tojás

Az előző napokról megmaradt sült vagy főtt husit kisebb kockákra vágjuk, a rizst megfőzzük. Míg készül a rizs, a hagymát, a fokhagymát finomra vágjuk, és egy nagy serpenyőben olajon lepirítjuk. Hozzákeverjük a curry-t, sózzuk és borsozzuk, majd beledobjuk a húskockákat, és lepirítjuk. Mehet rá a chilipehely és a zöldségmix. 8-10 percig pirítjuk, majd hozzákeverjük a megfőtt rizst. Ezután a serpenyőben úgy rendezzük el az ételt, hogy a közepén maradjon egy „lyuk”, ahová beleöntjük a három tojást, és magas hőmérsékleten, folyamatosan kavargatva megsütjük, majd, amikor elkészült, az egészet összeforgatjuk. A tetejére mehet ízlés szerint valamilyen csíra (mi a borsó- és a retekcsírát szeretjük nagyon) vagy friss koriander, petrezselyem és egy kis pirított földimogyoró.

(A recept eredetileg itt jelent meg)

Almaomlett fonnyadt almából

A nagylányom még egészen pici volt, amikor megpróbálkoztam ezzel az „almamentő” és egyébként bababarát recepttel.
Azóta nagy kedvencünk lett, és nemcsak azért, mert 10 perc alatt elkészül, illetve nagyon finom, hanem mert teljesen alakbarát is.

Hozzávalók:

• 3 db közepes méretű alma
• 1 db tojás
• 1,5 dl zabtej (vagy rendes tej)
• 4 ek zabliszt (vagy fehér liszt)
• 2 ek olívaolaj
• 1 tk fahéj (ez elhagyható, de szerintem finomabb vele)

Az almákat (héjastól) durvára reszelem vagy aprítógépben felaprítom. Összekeverem a tojással, másfél deci zabtejjel, 2 evőkanál olívaolajjal és 4 evőkanál zabliszttel. Az eredeti recept szerint jó, ha ezt a masszát állni hagyjuk fél órát, de én idő híján – és mert éhen akart halni a családom – maximum 10 perc után nekiálltam kisütni vékonyan beolajozott serpenyőben a bő evőkanálnyi, elsimított lepénykéket. Aki szeretné, fahéjas porcukorral meg lehet szórni a tetejét, a férjem pedig anyukám által készített baracklekvárral szereti enni.

+1 Tipp: Sült zöldségszósz maradék zöldségekből

Ezt a szószt anyukámtól tanultam, még egyetemista koromban, amikor sem időm, sem kedvem nem volt órákon át főzőcskézni, de azért szerettem volna finom, meleg ételt enni. Ennek a receptnek az a titka, hogy kifejezetten időtakarékos, hiszen csak mindent bele kell pakolni egy edénybe, megsütni és pürésíteni: ha van már megráncosodott hagyma, nem túl tökéletes fokhagyma, „punnyadtabb” paradicsom, paprika, kicsit már száradtabb petrezselyem vagy bazsalikom, minden gond nélkül mehet bele! Egy kis olívaolaj mellett só, egy kis balzsamecet és nádcukor megy a zöldségekre, aztán fél óra sütés és pürésítés következik, majd az elkészült szósz mehet befőttesüvegbe és a hűtőbe. Én ezt a szószt használtam tésztákhoz, pizzaalaphoz, melegszendvicshez öntetnek, sült krumpli mellé mártogatósnak. A szószba mehet egyébként padlizsán, cukkini és gumós zeller is, ezektől még gazdagabb lesz az ízvilága.

Ötvennégy éves vagyok. Nem titkolom, nem takargatom a koromat. Most kezdtem őszülni, a ráncok még kegyesek hozzám. Nem mondom azt, amit sokan mások: „de lennék a mai bölcsességemmel húszéves!” Bár biztosan sok mindent másképp csinálnék, több tudatossággal, több belátással, de nem élném újra az életem. Szeretem azt, aki most vagyok. És ha holnap véget érne, akkor is elégedett lennék. Teljes volt az életem.

A becenevem Süni – amit a szülészorvos ragasztott rám –, mert sűrű, fekete hajjal születtem. Budapest tizenkettedik kerületében nőttem fel, egy svábhegyi villa egyik szűkös, de több mint ezer könyvnek helyet adó lakásában.

Kislánykorom óta rajongok az állatokért. Volt egy skót juhászkutyánk, aki testvér helyett testvérem, barát helyett barátom volt. Magányos, egyke kislányként rengeteg időt töltöttem vele. Már általános iskolás koromban tudtam, állatokkal akarok foglalkozni. Az állatok miatt érdekelt a biológia, az emberi tényező hidegen hagyott.

Nálunk otthon tudományról, történelemről szóltak a beszélgetések, kimondatlan elvárás volt, hogy egyetemet végezzek. Történész-muzeológus édesapám oldaláról többgenerációs doktori fokozatú, diplomás családtagot tudhatunk magunk mögött, aminek értéke apám szemében szent volt és sérthetetlen. Olyannyira, hogy bekereteztette és kitette az okleveleket a nappali falára, amelyek figyelmeztető jelekként mindennap ott lebegtek a szemem előtt, hogy tudjam, nekem mit kell elérnem.

Teherként nehezedett rám piedesztálra emelt őseim tudása. Ráadásul nem is tartottam képesnek magam arra, hogy ilyen magaslatokig eljussak.

Színes, eleven fantáziám miatt csapongtam. Az órákon figyelni és jegyzetelni sem tudtam úgy, mint egyes kortársaim. Ma ezt hibának róják fel, címkézik, de szerintem ez nem hiba, csak nem tűröm a monotonitást. Sosem voltam a tanulásban kiemelkedő, nem teljesítettem elsőosztályúan, mégis kutatóbiológus, apám vágyát teljesítve antropológus, múmiaszakértő, most tanár, valamint szafarivezető lettem.

Kép

Ildikó két gyerekkori fotón – Forrás: Szikossy Ildikó

Az ELTE Természettudományi Kar biológia–kémia szakát elvégezve felvételiztem biológus szakra, majd felvettem az antropológia kurzust. Már az alapképzésben szembesültem azzal, hogy ahhoz, hogy állatokkal foglalkozhassak, előbb kísérletezni és ebből fakadóan kínozni kell őket. Naivan úgy képzeltem, én „csak” segítem és mentem őket. Nem tetszett, hogy még az etológiában is ragadozó halat kell betenni a többi hal közé, és így figyelni a reakcióikat. Az állatélettannál pedig békát kellett dekapitálni, ami azt jelenti, hogy az élő békának levágod ollóval a fejét. Képtelen voltam rá, majdnem emiatt nem tudtam elvégezni az egyetemet. Csaltam is. Más csinálta meg helyettem.

A történeti antropológiában, ezen belül az embertanban megfogott valami. Mondhatom úgy is, hogy a Harris-féle vonalak indítottak el az antropológusi pályán. A hosszú combcsontok röntgenfelvételén halvány kis vonalak láthatók, ezek a Harris-féle vonalak, amik visszautalnak arra, hogy kora kisgyermekkorban az illetőnek hány lázas, elhúzódó, éhezéses betegsége volt.

Ez lenyűgözött: nyomozás, jelek, múlt. Akkor újra felderengett bennem a régi érzés, hogy mennyire szerettem a történeteket.

Apám történeteit, aki esténként úgy mesélt nekem, hogy beleszőtte a mesékbe az én cselekedeteimet is. Mesebeli szereplővé váltam, fontosnak és jónak éreztem magam, szájtátva figyeltem. Valahányszor ránézek itthon a tálalószekrényre, amit Kempelen szépanyám mentett meg a kitelepítéskor, vagy a fekete szulfáttal bevont ezüst cukortartóra, a kopott könyvespolcra, arra gondolok, bárcsak szóra bírhatnám a tárgyakat: meséljenek, mit láttak, mit hallottak, kik használták őket, kik ültek mellettük… A múmiáknak is a személyes történetük érdekelt, hogy kik lehettek ők, mit és hogyan élhettek meg 200 évvel ezelőtt. Rendeztünk is egy ilyen kiállítást Szóra bírt csontok címmel, ahol bemutattuk, mi mindent tudnak meg a kutatók a csontok vizsgálata által.

A Magyar Természettudományi Múzeumba kerültem, ahol eleinte régészeti ásatásokból előkerült csontokon dolgoztam, egészen addig, amíg Vácott fel nem újították a dominikánus templomot, ahol egy befalazott ajtó mögötti lépcső az altemplomba vezetett. Egy kriptába, amelynek a koporsói nem lebomlott emberi maradványokat, hanem 264 mumifikálódott holttestet őriztek. A 18. században ugyan II. József megtiltotta, de az emberek továbbra is a templomok sírkamráiba akartak temetkezni, mert azt gondolták, így közelebb lesznek Istenhez.

Így a váciak titokban továbbra is a templomok alá temették szeretteiket, nem sejtve, hogy ott a környezeti hatások következtében természetes módon mumifikálódnak a holttestek.

A kripta szellőzőkürtjein keresztülfújó gyenge, de állandó légmozgás, a huzat segítette a holttestek kiszáradását. A lebontó szervezetek is kiszáradtak, így leállt a bomlás. A mumifikálódást tovább segítette a koporsók aljára vastagon helyezett fenyőfaforgács, amely felszívta a testnedveket, és enyhe antibakteriális hatásával támogatta a folyamatot. Ez a 264 múmia a Magyar Természettudományi Múzeum tulajdonába került, és nekem több mint 27 éven át az volt a munkám, hogy ezeknek a több mint 200 évvel ezelőtt élt embereknek a mumifikálódott maradványait, történetét kutassam.

Mellettük tanultam meg nem félni a haláltól. Tudatosítottam magamban, hogy aki életet ad, halált is ad. Teljesen természetes, hogy egyszer nem leszek, és hogy bárhol, bármikor, bárkit elveszíthetek. A halál része az életemnek, tudatában vagyok az elmúlásnak, és nem gondolok arra, hogy mi lesz utána. Singer Magdolna gyászterapeuta mondta, hogy akkor tudunk teljes életet élni, ha a halál ott van a tudatunkban. Szerintem ez nagyon fontos mondat. Hogy amíg élek, abban a tudatban keljek, feküdjek, lássak, figyeljek, hogy mindent megszépít a lét tünékeny pillanatnyisága.

Az első múmia, akit vizsgáltam, egy egyéves fiúcska teste volt, aki hatodik gyermekként született egy molnár családjába. A hat gyermekből ő, Jánoska volt az egyetlen, akit be tudtunk azonosítani, ő volt a család utolsó gyermeke. A szülők mind a hat gyermeküket elvesztették. Minél többet tudtam meg róluk a halotti, keresztelési, házassági anyakönyvekből, annál közelebb éreztem őket magamhoz. Megesett, hogy úgy éreztem, nekem kell szeretnem az újszülöttet, aki sosem látta az anyját, az apácát, akinek kivágták a szívét, a császármetszésben elhunyt anyát.

Mindig azt éreztem, hogy a váci múmiák el akarták mondani a történetüket, és mi a tudomány eszközeivel segítünk nekik mesélni.

Az apácának, akinek a mellkasán egy tenyérnyi, szabályos lyuk tátongott, szinte feszegetve a kérdést: miért vágta ki valaki egy apáca szívét? A CT bizonyította, hogy minden más szerve a helyén van, ahogy az a természetes múmiáknál elvárható, de a szív helye üres. Akkoriban, mivel az orvostudomány gyerekcipőben járt, gyakran előfordult, hogy valakit tetszhalottként temettek el. Emiatt volt, aki külön kérte a végrendeletében, hogy ha halottnak nyilvánítják, akkor szúrják át vagy vágják ki a szívét, csak nehogy élve temessék el. De az apácával nem ez történt. Az ő szívét a halála után azért emelték ki, hogy szülőföldjén temessék el, hisz a teljes holttesteket hűtés hiányában akkor még nem tudták szállítani. Megdöbbentő volt az a felfedezés is, hogy már a 18. században is találtak vastagbélrákra utaló gént az egyik múmiában. Tehát nem csak a modern kor betegsége a rák, már az 1700-as években is ott volt az emberekben, csak akkor az átlagéletkor még nem volt olyan magas, hogy e betegség megnyilvánuljon.

Kép

Ildikó munka közben – Forrás: Szikossy Ildikó

Azt hittem, ez a szerelemmunka életem végéig tart majd, de tévedtem. Egy váratlan külső kényszer hatására meg kellett válnom a gyűjteménytől, a szeretett témámtól, a biztonságot jelentő munkámtól. A nihilbe léptem ki, és az élet nekem szegezte a kérdést: kinek fog kelleni egy ötvenhárom éves múmiakutató? Kilenc hónapig állástalan voltam. Számtalan álláspályázatot írtam, de még válaszra sem méltattak. A feleslegesség, a kilátástalanság és a pénztelenség érzésétől a földi pokol legmélyebb bugyrait jártam meg. Hajszál választott el a végső feladástól. Majd egy nap, hogy ne bolonduljak meg a semmittevéstől és az álláshirdetők válaszainak hiábavaló várásától, kitaláltam, hogy indítok egy Facebook-csoportot, ahová mindennap posztolok valamit. A párom tanzán származású, és itt dolgozik Magyarországon. Imádom a hazáját, így elkezdtem Tanzániáról írni a Szerelmem Tanzánia csoportba. Az országról, az emberekről, az állatokról, az életről, a gyümölcsökről, Zanzibárról. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz. Később voltak, akik azt mondták, olyan lebilincselően mesélek, hogy ők szeretnének elutazni Tanzániába úgy, hogy én vezetem az utat, mesélek az állatokról, az országról, az életről. Így kezdtük megszervezni az első utat a kinti rokonok segítségével, akik amúgy is szafarik szervezésével foglalkoznak.

Tizenhárom emberrel indultam először Tanzániába, és olyan fantasztikusan sikerült az út, hogy könnyek között váltunk el egymástól a végén.

Azóta rendszeresen szervezünk januárban egy, nyáron két utat Tanzániába, nem tengerparti láblógatós utakat, hanem mindig megyünk újabb és újabb helyekre, újabb érdekességeket, látványosságokat felfedezni. A szafari során óriási élmény közelről látni Afrika állatait, akik pár méterre legelésznek vagy heverésznek az autótól. A Serengeti Nemzeti Parkban luxus sátrakban lakunk, és reggel, ha kinézünk, láthatjuk, hogy egy elefánt legelészik pár méterre a sátortól, vagy hogy egy hiéna lopakodik az orrunk előtt a konyhasátor felé... A második nemzeti park, ahova ellátogatunk, a Ngorongoro kráter, amely egy több millió évvel ezelőtt kirobbant vulkán óriási, 17 kilométeres kalderája. A szafari után Zanzibár következik, ahol először az ománi szultanátus idején épült kőházak között kanyargó sikátorok labirintusával ismerkedünk meg. Mesélek a sziget és a Kőváros történetéről, megtekintjük az egymás mellett békésen megférő muszlim és katolikus templomot, Freddy Mercury szülőházát, megismerjük a rabszolgakereskedelem szomorú történetét, végül bevetődünk a bazárba, majd a gyümölcs- és fűszerpiac szín- és illatkavalkádja ejti rabul a szívünket.

Fotók: Szikossy Ildikó

És hevesen dobog az ember szíve akkor is, amikor békatalppal a lábán, búvárszemüvegben, pipával a szájában készenlétben ül a csónak szélén, és a „most!” utasításra bevetődik a türkizkék, feneketlenül mély Indiai-óceán habjaiba, hogy meglássa a vízben játszó delfineket. Már ahogy ezt mesélem, átjár az érzés: a világ szép. Ne érts félre, nem vagyok naiv, sem érzelgős. Tudom, az élet fukar, vak döntések sorozata. Mégis eldöntöttem, hogy szeretem, mert láttam, hogy a végén mégis milyen nehéz elengedni ezt a világot.

Mert mindig lesz valami, amitől nehéz megválni, amit nehéz nem látni, nem érezni többé. Nekem ilyen a madarak hangja.

Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a kolléganőm megkérdezte, miért mosolygok mindig. A válasz csak úgy kicsúszott a számon: „Mert azt szeretném, hogy mindenki szeressen.” Mostanra végre eljutottam oda, hogy egyáltalán nem vágyom erre, mert ilyen nem létezik. Mégis felbecsülhetetlen érték számomra, amikor az iskolában, ahol természettudományt tanítok, ha reggelente beállok az öreg Suzukimmal, a gyerekek örömmel futnak elém, körbevesznek, mesélnek, kérdeznek. Azt hiszem, ők tudnak a legtisztábban szeretni.

A történetet Kosztin Emese írta Szikossy Ildikó emlékei alapján.

„A Jóisten hívására válaszolunk, és küldetését teljesítjük, amikor jelen vagyunk az óvodások és a diákok számára a közoktatásban, szolgálatára vagyunk a rászorulóknak és a betegeknek szociális vállalásainkban, adjuk a Jóistentől kapott kincseket a lelkipásztori szolgálatban…” – fogalmazzák meg missziójukat bemutatkozó üzenetükben.

A Ferences Alapítvány által támogatott tevékenységek közül kiemelkedik a gyöngyösi Autista Segítő Központ és a Kárpátaljai Ferences Misszió.

Kárpátalja, ahol minden segítségnek helye van

„1989-ben érkezett néhány testvér Nagyszőlősre, amikor Kárpátalja még a Szovjetunió része volt, azóta végzünk itt lelkipásztori munkát. Az ateista kommunizmusnak a maradványai lassan múltak el, évtizedek munkája volt, míg újra lehetett építeni a római katolikus egyházszervezetet, a plébániák hagyományos működését. Ám a ferencesek nem ekkor léptek először Nagyszőlősre, hanem már a XVI. század elején is itt voltak, a város melletti hegy oldalában épült fel a kolostoruk, amely mintegy 70 évig működött” – meséli Magyar Gergely atya, a misszió vezetője.

Kép

Magyar Gergely OFM - Kép: Ferences Média

A történelem viharai megakasztották szolgálatukat, de a XVIII. században visszatértek a ferencesek, ekkor már a városban laktak. Közel két évszázados jelenlétüknek a trianoni változások vetettek véget. A mostani, immár harmadik misszió 33 éve tart, és az utóbbi éveket különösen megnehezítette a járvány, majd a háború. A ferences szerzetesek – három pap és egy laikus testvér – tíz környező településen végeznek lelkipásztori szolgálatot.

„Nemcsak a római katolikus magyar hívekre figyelünk, hiszen Kárpátalján több nemzetiség él egymás mellett. Az ukránul beszélők közül sokaknak a felmenője még magyar nyelvű volt, de az unokák már ukrán nyelven végezték az iskolát, így ukrán nyelven igénylik a lelkipásztori szolgálatot is. Közösségünkből az egyik atya és a laikus testvér kárpátaljai származásúak, ők beszélnek ukránul, ketten pedig magyarul látjuk el a szolgálatot – vázolja a helyzetet Gergely atya. – A nagyszőlősi rehabilitációs központunk olyan fogyatékkal élő gyerekek nappali foglalkoztatására létesült, akiknek a szülei egyébként nem nagyon tudnának elmozdulni a gyerekek mellől, mert 24 órás felügyeletet igényelnek. Fejlesztő szakemberek foglalkoznak velük. Az itteni hiányos szociális körülmények között nagyon nagy segítség ez a nappali felügyelet a szülőknek, hiszen másként nem tudnának gondoskodni a gyermekükről.

Talán még ennél is égetőbb szükségleteket lát el a Nagyszőlősi Szociális Karitatív Központ. A környékbeli szegény embereknek naponta több mint 200 adag meleg ételt osztanak ki. Kimondhatjuk: ez a szolgálat segít abban, hogy senkinek sem kell itt éhen halnia.”

Kép

Kárpátaljai Ferences Misszió - Kép: Ferences Média

Ugyanennek a karitatív központnak most, a háborús időben van egy másik arculata, ez pedig a menekültek segítése. Ukrajna keleti, háborús területeiről nagyon sokan menekültek Ukrajna nyugati részébe, akik nem hagyták el az országot, hanem Kárpátalján kerestek menedéket. Több tízezer menekült haladt át a megyén, ez mostanra lecsökkent, és Nagyszőlősön jelenleg 170 menekültet tartanak számon. „Korábban átengedtük nekik szállásul a régi kolostorépületet, amely ma lelkigyakorlatos házként működik. Most a karitászközpontunk ruhával, tartós élelmiszerrel segíti őket.”

Mivel csak a nagy segélyszervezetek tudnak tárgyi adományokat átjuttatni a határon, a ferencesek karitatív központjának leginkább pénzadományokra van szüksége, hogy segíteni tudjon a helybélieknek.

Fókuszban a fiatalok és az autisták

A gyöngyösi Autista Segítő Központ a magyarországi ferencesek társadalmi szerepvállalásának egyik kiemelt területe. Több, egymásra épülő tagintézményből áll – általános iskola, otthon, átmeneti gondozóház, lakóotthon –, amelyek komplexen segítik az autizmussal élő fiatalokat és családjukat. Valamennyi intézmény érzelmileg biztonságos és érthető környezetet biztosít az autizmussal élő személyeknek, akik egyáltalán nem tudnak kommunikálni vagy máshogy fejezik ki magukat, mint a hétköznapi emberek. Ezek az intézmények segítséget nyújtanak az önállóbb életvitel, az önellátás, a szociális készségek elsajátításához, az életkörülményeikkel kapcsolatos problémák önállóbb megoldásához. Különféle terápiákat is nyújtanak az ott lakó gyermekeknek és felnőtteknek (pl. Snoezelen terápia, zeneterápia, művészetterápia, sportolási lehetőségek).

Kép

Gyöngyösi Autista Segítő Központ - Kép: Magyar Kurír

A ferences fenntartású iskolák (Esztergom, Budapest, Szentendre, Pécs) országszerte ismertek és elismertek. Működésüket segíti a Ferences Alapítvány, és a hozzájuk kapcsolódó Ferences Ösztöndíjprogram is elképzelhetetlen lenne adományok fogadása nélkül.

Hit és lelki segítség

Az igehirdetés, az evangélium tanításainak terjesztése is kiemelkedő feladata a ferenceseknek, és az alapítvány támogatja a missziós és lelkigyakorlatos programokat. Barsi Balázs atya beszédei írott vagy hallgatható formában például már a katolikus emberek körén kívülre is eljutottak, és ebben a közvetítésben nagy szerepe van a Ferences Alapítványnak. A Képmás magazin címlapinterjújában Balázs atya így vallott prédikációinak hatásáról: „Jó látni prédikáció alatt, hogy a hallgatóknak itt-ott felcsillan a szeme: »Istenem, hát ezt én is tudtam, csak nem fogalmaztam így meg!« Ugyanakkor, aki prédikál, annak ma azt is szem előtt kell tartania, hogy a nyugati civilizációban olyan rombolást végeztek, amely elérte emberségünk legmélyét. Ezért nem beszélhetek úgy, mintha a hallgatóság nem lenne megmérgezve, hisz én magam is meg vagyok mérgezve. Le kell ásni a gyökerekig. Ma gyökérkezelés kell.”

Egyre több hívő és nem hívő emberhez eljut a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat híre, amely a lelki egészségmegőrzést teszi lehetővé egyéni és csoportos formában, képzett mentálhigiénés szakemberekkel. Bárki igénybe veheti a Kilátó egyéni segítő beszélgetéseit, pár- és családterápiás, csoportterápiás szolgáltatását, vallástól függetlenül. A ferences intézményekben dolgozók munkáját is segítik teamszupervízióval, vezetői coachinggal, lelkigondozással. (x)

A Ferences Alapítványt itt támogathatja adója 1%-ával vagy közvetlen pénzadományokkal.

Négy év után ismét Magyarországra látogatott Jane Goodall angol etológus, a csimpánzkutatás világhírű úttörője, hogy A remény könyve című legutóbbi munkájáról meséljen. Az ELTE konferencia-központjában tartott beszédét is áthatotta az a bizakodás, hogy bár rengeteg a tennivalónk a föld ökoszisztémájának egészséges működésének visszaállításáért és egyensúlyban tartásáért, a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

A kislány, aki nem adta fel

Jane Goodall megerősítette, hogy a remény, amit világszerte hirdet, nem passzív vágyakozás, hanem sok egymásra épülő lépés, kitartó akarás és nemritkán lemondás gyümölcse.

Hogy mit javasol annak, aki úgy érzi, teljesen reménytelen a helyzet? Nézzen körül, és tegyen valamit a saját környezetében. Tegyen egyetlen dolgot, akármit, ami jó. A világ globális problémáját nem tudod megoldani, de segíts valakinek, aki rászorul. Tiszta ívóvíz, hajléktalanság, éhség, utcára tett állatok – mindenki környezetében van olyasmi, amiért tenni tud. „Keress olyanokat, akik hasonlóan gondolkodnak, mint te” – üzeni Jane, hiszen ha cselekszünk, máris jobban érezzük magunkat, és észre fogjuk venni, milyen sokan vannak körülöttünk, akik ugyanazért igyekeznek cselekedni, mint mi, és ettől visszatér a remény.

 „Just carry on” (Csak így tovább) – biztat a kutató, miközben elismeri, optimistának született, de nem csak ezen múlt az életműve. Tízévesen döntötte el, hogy Afrikába utazik, részben Tarzan regénybeli alakja által inspirálva, aki bár sajnos rossz Jane-t vett feleségül, ennek ellenére minden tekintetben megfelelt volna neki – viccelődik –; nagyobb részben pedig azért, mert imádta az állatokat. Makacsul hitt az álmában, amit kevesen láttak kivitelezhetőnek a második világháború közepén (évtizedekkel a polgári repülés széles körű elterjedése előtt), amikor Afrika még nagyon messzinek tűnt, Jane-re pedig legyintettek, hogy csak egy lány. De az anyukája hitt benne, és mindig azt erősítette, hogy ha nagyon akar valamit, s keményen dolgozik érte, bármi sikerülhet. Ő pedig akarta és tette, amit kell.

Előfordult, hogy pincérnőkét dolgozott azért, hogy összegyűjtse afrikai utazása költségeit, később pedig bátran vállalta az összetűzéseket az orvvadászokkal és az akadékoskodó hivatalnokokkal is.

Ezt a lelkesedést láthatta meg a tapasztalatlan, huszonéves fiatal nőben dr. Louis Leakey paleoantropológus is, aki lehetőséget adott neki, hogy a csimpánzokat természetes környezetükben tanulmányozhassa. Goodall már azzal kivívta a tudósok ellenérzését, hogy neveket adott a csimpánzoknak, számok helyett. Aztán amikor rögzítette a megfigyeléseit, azokból kiderült, hogy ezek a főemlősök is képesek olyan, korábban csak az embernek tulajdonított érzéseket és viselkedésmintákat mutatni, mint az öröm vagy a harag, létezik köztük féltékenység, de önzetlenség is, ölelnek és hozzánk egészen hasonló módon fejezik ki a kötődésüket. Nonverbális kommunikációjukban is magára ismer az ember, például, ha fenyegetnek, dühtől eltorzult arccal, felemelt karral hadonásznak, mint némelyik politikus – mondja nevetve Goodall. A hatvanas években botrányosnak számító tézisekről mára bebizonyosodott, hogy gyakorlatilag még több is igaz annál, mint amit Jane állított.

A legújabb kutatások szerint ugyanis a csimpánzok állnak legközelebb az emberhez, a DNS-ünk 98,6 százaléka azonos.

Időközben az etológia, az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány felfedezte magának többek közt a kutyák, az elefántok, a bálnák, sőt még a polipok elképesztő intelligenciáját is, és már nem lehet tovább tagadni, hogy az állatok hozzánk hasonlóan értő, érző lények, bírnak a félelem, a fájdalom és az öröm képességével.   

Fotó: denstoredanske.lex.dk/Michael Neugebauer

Jane négy oka a reményre

Jane látta ezeket a csodálatos lényeket rohamosan pusztuló életterükben, például az újabb mezőgazdasági területek miatt a tanzániai erdőirtás áldozataivá, bozóthússá válva haldokolni, de a reményt sosem adta fel. Négy nyomós oka van erre, amiket meg is osztott a hallgatósággal.

Az egyik ok az ember hihetetlen intelligenciája, amely képessé tette erre a nagyfokú környezetátalakításra. Ha a szívét is használja, akkor megtalálhatja a helyes utat. Meg kell értenünk, mit teszünk a környezetünkkel, mert csak mi vagyunk képesek a változtatásra. A második okot Jane úgy hívja: tántoríthatatlan lélek (indomitable spirit), amelyre számtalan példát is hoz. Az egyik a huszonévesen megvakult tengerész, Gary Haun akaraterejéről szól, aki elhatározta, hogy bűvész lesz.

Addig gyakorolt kitartóan, amíg az ejtőernyőzés, búvárkodás és festés (!) mellett ez is sikerült neki: a gyerekek nem veszik észre, és alig akarják elhinni az előadásai végén, hogy nem lát.

A fiatalság a harmadik, ami reményre ad okot. A fiatalok tenni akarása és elkötelezettsége az az erő, amely motorja lehet a változásoknak. A világszerte működő Jane Goodall Intézetek égisze alatt a Roots and Shoots (Rügyek és Gyökerek) csoportok épp ezért fordítanak kiemelt figyelmet a jövő generációinak környezettudatos nevelési programjaira. A változás elérhető, Jane világszerte látja, hogy ami megtörtént Tanzániában, a csimpánzok menedékét jelentő Gombe Nemzeti Parkban, ahol a kopár és tarra vágott dombokat mára visszafoglalta az erdő, az megtörténhet bárhol. A természet megújuló képessége és ereje pedig a negyedik pillér, amin a remény alapul, de segítenünk kell a regenerálódását. „Together we can, together we will, together we must!” (Együtt megtehetjük, együtt meg fogjuk tenni, együtt meg kell tennünk!)  – fejezte be lelkesítő beszédét Budapesten Jane Goodall, aki továbbra is fáradhatatlanul szórja szét a remény magvait a világban.   

Kép

Jane Goodall egy korábbi magyarországi látogatásakor – Forrás: Wikipédia

Gyász, mértékletesség, cselekvés

Jane Goodall megérkezését egy kerekasztalbeszélgetés előzte meg ismert magyar résztvevőkkel. Máté Bence természetfotós, az est háziasszonya, Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és Takács-Sánta András egyetemi docens, az ELTE Humánökológia mesterszakának oktatója elmesélték saját, személyes tapasztalataikat arról, miként lehet a klímaszorongást cselekvő, előremutató változásba fordítani. Orvos-Tóth Noémi felhívta a figyelmet arra, hogy ne kisebbítsük, hanem ismerjük el és gyászoljuk meg a veszteségeinket, amit a kihaló fajok vagy egy gleccser elvesztése jelent, de ne ragadjunk bele ebbe az érzésbe, hanem fordítsuk át cselekvésbe. Máté Bence, aki hat éve maga is vendégül láthatta Gooddalt híres „láthatatlan” madárleseinek egyikében, a mértékletességre hívta fel a figyelmet.

Pici lépésekkel, egyénenként is sokat tehetünk, például, ha tudva, mekkora környezeti terheléssel jár a szállítása és a termelése, a banán helyett az almát választjuk, és nem egzotikus nyaralásra indulunk, hanem körbenézünk a saját környezetünkben.

Mert „ahol van egy négyzetméternyi zöldfelület, ott van valami csoda” – emelte ki a természetfotós, aki az elmúlt években kezdte el visszafogni a munkájából eredő rengeteg utazást. Bevallotta, nem könnyű nemet mondani egy bálnalesre vagy egy afrikai útra, de ha a döntéseibe azt is belekalkulálja az ember, hogy ez mennyire környezetszennyező, akkor mérlegelni tudja, tényleg megéri-e.

Atomizáltság helyett inkább a közösségek együttes erejére helyezzük a hangsúlyt – ez, ami igazán fontos Takács-Sánta András, a Kisközösségi Program vezetője szerint, aki azt javasolja, magát a „jó élet” fogalmát lenne érdemes átgondolnunk. Melyik tesz boldogabbá: ha veszek valami nagyobbat, szebbet, vagy ha újrakapcsolódom a közösségemhez, a másik emberhez, az élőlénytársaimhoz, a transzcendenshez. Ha belegondolok, mikor voltam igazán boldog, felszabadult és önfeledt, valószínű, hogy nem egy pénzzel megvásárolható tárgy birtoklásához kötődött a pillanat. Ha pedig másfelé fordított figyelemként élem meg az önkorlátozást, nem pedig lemondásként, akkor az máris nem veszteség, hanem ésszerű, szabad döntés.