A tárcavezető közölte: a kormány áttekintette a családtámogatási rendszert, és azt látták, hogy az elmúlt években, és főként a háború kitörése óta a körülmények alapvetően változtak meg, mert a háború, az arra adott szankciós válaszok és a magas infláció alapvetően átértékelte a jelenlegi támogatások hasznosságát.

A babaváró hitel összege 10-ről 11 millióra növekszik. Mivel a kormány ösztönözni szeretné, hogy minél korábbra kerüljön a nőknél a gyermekvállalás időpontja, ezért 2024. január 1-jétől azok a házaspárok vehetik fel, ahol a nő 30 év alatti – közölte. Bevezetnek egy átmeneti időszakot is 2024 januárja és 2025. január 1-je között, amikor még a 30-40 év közötti nők is jogosultak lesznek a babaváró hitelre várandósságuk igazolása esetén. 

A csok falun érvényes szabályait megtartják, és 50 százalékkal megemelik a keretösszegeket, ugyanakkor a városokban a jövőben nem lehet majd igénybe venni. A kormány új támogatási rendszert dolgoz ki az 5000 főnél nagyobb településekre. Ezt azzal indokolták, hogy az infláció mértékét jóval meghaladó ingatlanár-emelkedés volt különösen a nagyvárosokban és Budapesten, ezért az elmúlt időszakban a nagyobb városokban a csok-igénylések száma jelentős mértékben visszaesett.

Szervezett vízimentés és vízimentő-képzés a rendszerváltás előtti évektől működik idehaza, főként külföldi mentőszervezetektől tanultak azok, akik elindították ezt a szakmát. Ehhez sok türelemre, kitartásra és hitre volt szükség, egy merőben új utat kellett kitaposni. És kellett hozzá sok olyan segítő is, aki megértette, hogy a vízparton nem az a legfontosabb, hogy milyen a büfé, lehet-e parkolni vagy hány méterre van a vasútállomás, hanem az, hogy az emberek biztonságban legyenek.

Vízimentéssel először a cserkészek kezdtek foglalkozni a két világháború között Magyarországon: a Balatonnál táborozók tanulták a vízből mentést is az egyéb cserkészfeladatok mellett. Mivel a háború után, a diktatúra alatt tiltott volt minden önszerveződő csoport létrehozása, egészen az 1980-as évek végéig kellett várni arra, hogy Keszthelyen elkezdjen szerveződni egy vízimentő csoport. Egy kisebb társaság sokat beszélgetett arról, hogy hogyan lehetne az államszocializmus keretei között is létrehozni egy balatoni vízimentő szervezetet. A megoldást a Vöröskereszt adta, a segélyszervezeten belüli szerveződéseket ugyanis elnézte a hatalom. Így hozták létre a Magyar Vöröskereszt Zala megyei szervezetének égisze alatt a Keszthelyi Vízimentő Alapszervezetet. Ebben kulcsszerepe volt dr. Szép László aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvosnak, a Keszthelyi Kórház főorvosának, Kovács Tibornak, a zalai Vöröskereszt igazgatójának, valamint id. Bagyó Sándornak. 

Ez volt az első igazi operatív vízimentőszervezet idehaza, tevékenysége alapvetően a Keszthelyi-medencére korlátozódott.

A Vöröskereszt vállalta fel később a többi hazai vízimentő egyesület számára is az „ernyőszervezetet” szerepét. Így jött létre a Magyar Vöröskereszt Vízimentő Szakbizottsága, amelynek munkájába már az Országos Rendőrfőkapitányság és a Tűzoltóság is bekapcsolódott.
 

Kép

Mentőcsónak a pesti alsó rakparton, az Erzsébet híd mellett 1939-ben  – Forrás: Fortepan/Ludovika

A rendszerváltás után a keszthelyi vízimentők egy része már tudott külföldre menni tanulni, képzéseken részt venni, jó gyakorlatokat ellesni. Hamarosan elkezdték képezni a vízimentőket legnagyobb tavunknál. A tömeges képzések elindításában központi szerepe volt dr. Kajtár Istvánnak, aki létrehozta a Magyar Életmentő Egyesületet. A szervezet célja az volt, hogy országosan kiépítsék a vízimentési szolgálati rendszert.
A Magyar Életmentő Egyesület ekkoriban kapcsolatba került a Német Életmentő Egyesülettel (DLRG), ahol nemcsak vízimentőket, hanem vízimentő oktatókat is képeztek. Ezen kívül több magyar vízimentő is részt tudott venni egy nemzetközi szervezetnél (International Lifesaving Association) tanfolyamokon, jó kapcsolat alakult ki az osztrák és a svájci vízimentőkkel is, így jóval magasabb szinten folyt már a szakemberek képzése, mint korábban. Közben a Vöröskereszt országos vezetése is felfigyelt rájuk, és dr. Kató Ernő főtitkárhelyettes is támogatta a vízimentőképzés és szolgálati rendszer kialakítását.

„A kilencvenes évek végére, amikor már nemzetközi oktatói végzettségem is volt, és gyakorlatom a vízimentőképzésben, tulajdonképpen kinőttük a keszthelyi egyesületet. Szerettem volna, ha az egész Balatonra kiterjesztjük a tevékenységünket, aztán országos szintre lépünk. Ezt a tagság és a vezetés egy része támogatta, a többség viszont nem szavazta meg a növekedést – meséli Bagyó Sándor, a Vizimentők Magyarországi Szakszolgálatának (VMSZ) elnöke. –  Így aztán 1999-ben többen kiléptünk a keszthelyi egyesületből, csatlakozott még hozzánk jó néhány ismerős, aki kötődött a vízhez, és megalapítottuk a Vízimentők Balatoni Szakszolgálatát. Ebből született meg a legnagyobb hazai vízimentő-szervezet, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata.”

A huszonnyolc alapító taggal indult egyesület először strandi vízimentőket képzett, és megszervezte a szolgálatot a balatoni strandokon. A szakemberképzésen kívül nagyon fontos szempont volt, hogy elismerjék őket társadalmi és szakmai körökben is.

„Annak idején nem csengett jól a vízimentő szó – emlékszik vissza Dárdai Miklós, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának alelnöke. – A motorcsónak használatát ugyanis betiltották a tavon, de vízimentés címszó alatt lehetett motorcsónakot üzemeltetni, ezért sokan önkéntes vízimentőnek adták ki magukat. Mindenki tudta, hogy így játszák ki a tilalmat, ezért a vízimentőknek rossz híre volt. Ez mára teljesen megváltozott. Meggyőződésem, hogy ebben nagy szerepe volt annak, ahogyan mi végeztük, végezzük a szolgálatot. Azért is sokat kellett lobbizni, hogy komolyan vegyenek minket a társszakmák (rendőrség, katasztrófavédelem, mentőszolgálat), és kikérjék a véleményünket a jogszabályalkotásnál is.”
A keszthelyi egyesületből kilépve kellett keresni egy helyet is, ahol ki tudják alakítani a vízimentők a központjukat. Hamar rátaláltak a Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Központra. Az intézmény akkori igazgatója, Bogó Ágnes így emlékszik erre vissza:
„1992-ben kerültem Zánkára, és azon a nyáron megfulladt ott a strandon egy 12 éves gyermek. Akkoriban még nem volt ott vízimentő. Nagyon megrázott az eset. Bagyó Sanyi meg éppen székhelyet keresett a vízimentőknek. Mondtam neki, hogy boldogan befogadom őket, csak itt ne fulladjon meg többet senki. Két szükségben lévő ember szerencsés egymásra találása volt ez, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni az egész vízimentő csapattal. Számukra ideális volt Zánka helyzete, hiszen ez a Balaton közepe. Hamar híre ment annak, hogy nálunk van a vízimentőközpont és egy állandó orvosi rendelő, így a szülők szívesen hozták ide a gyerekeket táborozni. Egy gyermek esetében nincs fontosabb, mint a biztonság, ezt folyamatosan fejlesztettük a vízimentőkkel közösen. Szigorúbb szabályokat hoztunk a táboron belül, mint amit a hatóság előírt, például nálunk már akkor kötelező volt a vízibiciklin a mentőmellény. A kikötő korszerűsítésében is sokat segítettek a búvár-vízimentők, ők ellenőrizték a mólókat, ők állapították meg, hogy hol kell megerősíteni. A vízicsúszda kialakításában is az ő szakértelmükre hagyatkoztunk, így a miénk olyan alátámasztással épült meg, hogy soha semmilyen probléma nem adódott – nem úgy, mint más strandokon. Én is támogattam őket, ahol csak tudtam. A Balaton Fejlesztési Tanácsnak is tagja voltam, és ha lehetőségem volt, ott is szót emeltem azért, hogy legyenek vízimentő katamaránok, hajók.” 

„Terjedt a jó hírük, egyre több helyen voltak ott a Balatonon.”

A Balaton Fejlesztési Tanács keretében működő Közbiztonsági Testület tevékenységének egyik fókuszpontja volt (és maradt azóta is) a vízbiztonság növelése. E testület elnöke, Jamrik Péter maga is képzett és gyakorló vízimentő. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a balatoni vízimentésre nagyobb figyelem irányult, és fejlesztési forrásokhoz is hozzájutott. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata aszerint tudott fejlődni, hogy mekkora forrást sikerült az infrastruktúrához szerezni. Eleinte több vízimentő a saját felszerelését használta munka közben. Aztán szépen lassan pályázatokból, adományokból és saját bevételeikből kigazdálkodták azokat az eszközöket, amelyek a strandi mentésen túli szakágakhoz (mélyvízi mentés, műszaki mentés, búvárszolgálat, rendezvénybiztosítás, prevenciós program) szükségesek.

Kép

A Rupert sürgősségi mentőhajó – Fotó: VMSZ Média

A legnagyobb mértékű fejlesztést 2008-ban tudta végrehajtani az egyesület, amikor a Balaton Fejlesztési Tanács, a közelmúltban elhunyt Suchman Tamás vezetésével, finanszírozta a sürgősségi mentőhajó, a Rupert megvásárlását és felszerelését, valamint egy furgon és búvárfelszerelés beszerzését is. Ezen kívül a sokak által jól ismert piros, evezős vízimentő-katamaránok is a Balaton Fejlesztési Tanácsnak köszönhetően érkeztek a strandokra.
A Balatonon nem mindenhol a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata látja el a strandi vízimentési szolgálatot, de mélységi mentés esetén és rendezvények biztosításakor biztosan velük találkozik a legtöbbször az ember. 

Kép

Fotó: VMSZ Média

Az egyesület vezetése és tagjai, valamint a társszervezetek – elsősorban a Balatoni Vízirendészeti Rendőrkapitányság – évtizedek óta azon dolgoznak, hogy a Balaton legyen Európa legbiztonságosabb tava.

A vízimentés mellett nagy mértékben segíti a balatoni vízbiztonság fenntartását a korszerű viharjelző rendszer és az arra épülő okostelefonos applikáció (TaVihar), a vízfelületet pásztázó nagy felbontású kamerahálózat (TaviKép), valamint a közösségi célú, digitális rádiókommunikációs rendszer (Balatrönk-2), amelyet a hajósok használnak. A Vízimentők Magyarországi Szakszolgálata által fejlesztett és üzemeltetett, ingyenes BalatonHelp applikáció pedig a gyors segélyhívás lehetőségével és az azonnali helymeghatározással szolgálja a mentést.
 

Újabb 24 óra telt el, és nem jött semmi hír. Napokig vártuk lélegzetvisszafojtva a nagy bejelentést, hogy megtalálták az elveszett kalandorokat, de hiába. „Hogyhogy nincs benne nyomkövető?”, „Hogyhogy a 21. században eltűnhet egy ilyen masina?”, „Hogyhogy nem lehet belülről kinyitni?” Megannyi kérdés, amit feltettünk egymásnak a munkahelyen, a boltban, a vacsoránál Rio de Janeirótól kezdve Párizson át egészen Budapestig. Az egész világ figyelte, ahogy a mentőcsapatok versenyt futnak az idővel, és mind abban reménykedtünk, hogy megtalálják a szerencsétlenül járt utazókat. 

A bőrünk alá kúszott az a feszítő érzés, hogy van a világon öt ember, akik most az emberiség kollektív rémálmát élik meg, élve eltemetve az óceánban, egy úszó koporsóba zárva. 

Bár hosszú ideig ez a szorongató kép járt a fejünkben, számolgattuk, hogy mennyi levegője maradhatott az expedíció résztvevőinek, azóta kiderült, hogy az utazás hamarabb tragédiába fordult, mint hittük. A hajó már ereszkedés közben másodpercek alatt összeroppant a tengervíz nyomása alatt. 

Kép

Kép: Profimedia

A Wall Street Journal nemrég arról cikkezett, hogy az amerikai haditengerészet szenzorrendszere már akkor érzékelhette a robbanásra emlékeztető anomáliát, amikor a Titannal megszakadt a kapcsolat. A fedélzeten öten utaztak: Shahzada Dawood pakisztáni üzletember és fia, Suleman Dawood; Hamish Harding brit üzletember, pilóta és űrturista; Paul-Henri Nargeolet francia búvár és Titanic-szakértő; valamint Stockton Rush, az OceanGate Expeditions vállalatnak az alapító-vezérigazgatója.

100 ezer euró egy életre szóló gyomorgörcsért

„Képzeljünk el egy néhány méter hosszú fémcsövet, aminek padlója egy fémlemez. Nem tudsz felállni. Nem tudsz letérdelni. Mindenki egymás mellett vagy egymás tetején ül” – mondta Arthur Loibl, az expedíció korábbi résztvevője, aki maga is úgy fogalmazott, hogy 100 ezer eurót fizetett egy életre szóló gyomorgörcsért. 

Loibl 2021-ben merült a Titannal. „Az első tengeralattjáró nem működött, majd 1600 méteren meg kellett szakítani egy merülést. Az én küldetésem volt az ötödik, de mi is csak öt óra késéssel mentünk a vízbe, mert gondok voltak az elektromossággal” – emlékszik vissza az expedíció napjára a Bild hasábjain Loibl. A férfi arról is beszélt, amikor egy stabilizáló elem eltört süllyedés közben, és azt kábelkötegelővel rögzítették vissza. Három amerikai utas állítólag lemondta a kalandot, amikor meglátták a kapszulát. „Ez már akkor is öngyilkos küldetés volt” – tette hozzá Loibl.
Mi vesz rá valakit, hogy önként beszálljon egy ilyen nyomasztó helyre, hogy a zavaros vízben megnézzen egy bomló víz alatti temetőt? – kérdezik sokan. 
Erre a kérdésre nekünk, átlagembereknek nehéz megtalálni a választ. Egyszerűen vannak, akik kivágynak a „bolyból”, akik olyan tapasztalatokhoz akarnak jutni, amilyenekhez senki más: akár olyan áron is, hogy alá kell írniuk egy nyilatkozatot arról, hogy a kalandjuk fatális véget érhet. A Titanic című nagysikerű film rendezője, James Cameron 1995-ben készített felvételeket a roncsnál az alkotásához egy orosz tengeralattjáróról. „Cameron azt mondta, szemtanúja lenni annak, amit az emberek még soha nem láttak, jobb, mint a vörös szőnyeges csillogás” és „felfedezőként nincs nagyobb álom annál, mint látni azt, amit emberi szem még nem látott” – idézi a HVG a filmest. 

De vajon a Titan utasai tisztában voltak azzal, hogy mekkora kockázatot vállalnak?

Az OceanGate nevű cég 2017 óta szervez zavartalanul tengeralattjárós utakat a legendás hajóhoz, fejenként nagyjából 85 millió forintos áron.  Most azonban a nemzetközi érdeklődés nyomán néhány napon belül méretes csontvázak kezdtek kihullani a szekrényből. A The New York Times oknyomozó anyaga szerint már öt éve hangot adtak a Titánnal kapcsolatos kétségeiknek a szakértők, hiszen az OceanGate soha nem engedélyeztette a tengeralattjárót olyan tengerészeti szervezetekkel, mint az American Bureau of Shipping (ABS), a DNV vagy a Lloyd’s Register. A vállalat egyik igazgatója is további teszteket sürgetett, mert úgy gondolta, azt a merülési mélységet, ahol a Titanic roncsa fekszik, nem biztos, hogy kibírja a minitengeralattjáró. Később az iparág képviselői közös levélben fordultak a vállalatvezető Stockton Rushoz – aki szintén életét vesztette a balesetben –, hogy az expedíciónak nem lesz jó vége. Az is kiderült, hogy az ablak, ahol az utasok kinézhettek, csak 1300 méterig volt hitelesítve, holott a Titanic roncsa 3800 m mélyen fekszik. 
Sokan nem értjük, hogyan lehetséges, hogy olyan programokat hirdetnek laikusoknak, amelyek ilyen magas kockázatokkal járnak. 

A Titanic és a Titan pusztulásának legnagyobb tanulsága, hogy az elsüllyeszthetetlennek tűnő hajók is elsüllyedhetnek, még a 21. században is. A Titan tragédiája talán a mélytengeri merülés új korszakát hozza el, amelyben a szabályok mindenkire vonatkoznak, és megóvják a laikusokat attól, hogy mások álmainak áldozatává váljanak. 

A várakozással töltött szörnyű napok ugyanakkor az emberiségbe vetett hitet is erősítik. A példátlan nemzetközi összefogás, a kutatásba ölt pénz, szakértelem, emberi erőforrás, az álmatlanul töltött órák, hogy öt ember életét megmentsék, mind bizonyítja, hogy nem mondunk le egymásról, amíg van remény. Erre jelenlegi tudásunk szerint semmilyen más faj nem képes a miénken kívül.

Rám nézett, és nem azt mondta, 

ki ez a kis vakarék, 

ugyan ki hívta őt a világra, 

miért hiszi, hogy helye lesz 

hétmilliárd hangyám között, 

akik eszük nélkül szaladgálnak 

a világegyetemben, egymás elől 

szívják el a levegőt, hanem hogy 

választottam vagy, magamból 

szültelek téged a hajnali csillag előtt, 

anyád méhétől fogva ismertelek, 

még világra sem jöttél, már szerettelek. 

Nem fumigált, hogy nézd csak, 

micsoda Koszpeti, hát becsinál, bepisil, 

hanem hogy végre világra emberedtél, 

hömbörödtél, kicsi kincsem, 

majd tisztába teszlek én, 

kivakarlak minden csúnyaságból, 

megszabadítalak, kihozlak a fényre. 

Nem dörrent rám, na, te pogányfajzat, 

még szenteltvízzel sincs aki lespricceljen, 

micsoda szégyen, így akarsz te 

Isten gyermeke lenni, na hiszen, 

hanem addig ösztökélte nagymamámat, 

míg ő ki nem hisztizte az extra-keresztelőt, 

házhoz jött a pap, megköttetett a szövetség, 

és bár ennek nem voltam tudatában, 

ő folyton bejelentkezett, kiintegetett 

a világ dolgai közül, kukucs, 

melletted vagyok, ahogy megígértem! 

Nem szúrt le, híj, te taknyos fogatlan, 

fogalmatlan, gőzöd sincs, 

merre van a hittanterem ajtaja, 

merre hány méter Isten országa, 

hanem éhséget-szomjúságot 

keltett bennem, templomkerti gyertyákkal 

játszottam, a feszülettel beszélgettem, 

beszöktem a templomba is. 

Nem küldött el, hogy büdös szoknyapecér, 

mit tudod te, mi fán terem a szerelem, 

mire való, mire teremtettem, 

két test, egy lélek, két lélek, egy test, 

csak hazudozol összevissza a lányoknak, 

hanem elküldötte az én asszonyomat, 

aki a hűség puha kötelékeivel 

vonzott magához, megszégyenítő bizalommal, 

melyre nem tudtam nem teljes 

ráhagyatkozással felelni. 

Nem förmedt rám, hogy te szerencsétlen 

elitista, aki nem lelket és életet, 

hanem Bachot meg ékes szavakat 

keresel a templomban, langyos vagy, 

fujj, kiköplek, hanem addig forgatott 

a lassan felforrósodó szeretet 

Olajában, míg végül lángra lobbantam 

és érte sistergek azóta is, 

minden áldott nap.

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A WINA, a World Independent Advertising Awards díjat 2016-ban hozták létre azzal a céllal, hogy az öt kontinensről származó, független, multinacionális ügynökségek és hálózatok munkáját ismerje el száz független, világszínvonalú szakember zsűrizésével. Erre a versenyre a Lounge Group két kampányt is nevezett, melyek közül mindkettő shortlistre került.

A második helyezést elhozó Eurojackpot kampány a játék 10 éves évfordulójára volt időzítve, és alapvetően a halmozódás esetén megnyerhető, maximális főnyeremény emelkedésére, valamint a heti extra sorsolásra hívta fel a nagyérdemű figyelmét. A Szerencsejáték Zrt. mint felelős játékszervező fontosnak tartotta kiemelni, hogy a megemelkedett főnyeremény olyan elképzelhetetlenül nagy összeg lett, hogy azt ép ésszel felfogni is nehéz. Ezért fontos, hogy a nyertes majd tudja ezt kezelni.

Ezeknek a kritériumoknak megfelelve a kreatív koncepció a humorosan eltúlzott szituációkra épült, és azt az alapigazságot állítja fókuszba, mely szerint vannak dolgok, amelyek egy hatalmas főnyeremény hatására sem változnak, csupán a lehetőségek tárháza bővül. 

A kampány során ezt az életminőségben történő váratlan javulást egy szürrealitásra épülő személyes történeten keresztül mutatták be, ahol közvetlenül egy Eurojackpot nyertes meséli el, hogy hogyan nem változott meg az élete.

„Ahhoz, hogy a megálmodott túlzásokat és a humorral átszőtt jeleneteket kiemelkedő minőségben tudjuk megvalósítani, a reklámfilm forgatásán a jelenleg elérhető legmodernebb ún. XR, azaz Extended Reality megoldást használtuk. Ezt a technológiát olyan nagyszabású, hollywoodi produkciók megvalósításánál alkalmazták, mint a Csillagok háborúja spin-off sorozata, a The Mandalorian vagy a közelmúltban 6 Oscar-díjat nyert Dűne. Mindezen felül egyedi CGI-technológiát is igénybe vettünk, amelyet korábban kizárólag nemzetközi márkák reklámfilmjeiben láthattunk viszont” – nyilatkozta Radovics Péter, a Lounge Group kreatívigazgatója.
 

A homonnai kisdiáktól a centralista reformerig 

Trefort Ágoston 1817-ben született a felvidéki Homonnán. Családja vallon származású volt, dédapja még Belgiumban volt jogász, nagyapja a 18. század utolsó harmadában katonaorvosként került magyar földre. Apja, Ignác Eperjesen volt ismert sebészorvos, később Zemplén vármegye tisztiorvosa, akinek Beldovics Teklával kötött házasságából három fia született, elsőként a leendő kultuszminiszter. Otthon németül beszéltek, az utcán inkább szlovákul. Ágoston kilencévesen került az eperjesi német evangélikus gimnáziumba, három évvel később pedig a sárospataki piaristákhoz, ahol kifogástalanul elsajátította a magyar nyelvet. Ezt az iskolát az 1831-es kolerajárvány idején el kellett hagynia, rövidesen testvéreivel árvaságra jutottak, mert szüleiket is elragadta a kór. Gróf Csáky Petronella lett a gyámjuk, aki a tragikus esztendő őszén az egri líceumba küldte Ágostont tanulni. A diák később a pesti egyetemen lett joghallgató, és ekkorra kiválóan elsajátította a francia, az angol és az olasz nyelvet. 1835-ben Eperjesen lett jurátus, jogász gyakornok, a következő két évben pedig ügyvédi vizsgájára készülve, szinte egész Európát beutazta. Budán lett kamarai gyakornok, állami hivatalnok, barátok ajánlásával tagja lett a pesti elit találkozóhelyének számító Nemzeti Kaszinónak, itt kötött életre szóló barátságot későbbi sógorával, Eötvös Józseffel. Tagja lett a csoportjának, amely centrista szemléletű reformértelmiségiekből, politikai szerepet is vállaló tollforgatókból állt. Közéleti publicisztikai tevékenysége 1839-ben vette kezdetét, amikor javaslatára és elnöksége alatt létrejött a képzőművészetek felkarolására hivatott Pesti Műegylet. 1840-ben kilépett az állami szolgálatból, folyamatosan jelentek meg írásai a Pesti Hírlapban. Történelmi, közéleti, közgazdasági tárgyú írásokat adott közre, hitel- és adóügyekről, átfogó gazdaságfejlesztésről, jogi és politikai reformokról értekezett, ezek elismeréseképpen 1841-ben tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Tagja lett az Iparegyesület és a Magyar Kereskedelmi Társulat nevű, a polgári társadalom- és gazdaságfejlesztést szorgalmazó szervezeteknek. 

Zólyom követeként ott volt az 1843–44-es reformországgyűlésen, ahol a mérsékeltek centrumát erősítette. 

1847-ben megnősült, Eötvös feleségének húgát, Rosty Ilonát vette el, akivel hat gyermeket nevelve az asszony haláláig éltek együtt. 1848 elején lépett ismét közszolgálatba, mint a Helytartótanács sajtóosztályának munkatársa, március után nemzetőrséget vállalt, április és szeptember között pedig, a Batthyány‑kormány idején Klauzál Gábor keze alatt mezőgazdasági és kereskedelmi államtitkár volt.

A visszavonulástól a miniszteri bársonyszékig 

Szeptember végén a magyar forradalom radikális fordulatot vett Lamberg Ferenc altábornagy Lánchídon történt meggyilkolásával. Az alapvetően monarchista érzelmű Trefort lemondott, és több eszmetársával, így Eötvös Józseffel együtt elhagyta az országot. Családjával Bécsbe, majd Münchenbe ment, ahonnan 1850-ben tért haza. A közügyektől távol, a felesége által örökölt csabacsűdi birtokra vonult vissza, ahol szinte csak a birtok igazgatásával foglalkozott. Egy idő után azonban visszatért a közéletbe, megalapította a Békési Gazdasági Egyesületet, 1861-ben Békés vármegye alispánjává választották, az orosházi kerület Deák-párti képviselőjeként bekerült az ország­gyűlésbe. A kiegyezés előkészítése mellett főleg az agrárium, a hitelezés és a vasútfejlesztés ügyeivel foglalkozott. Magánéletében komoly törést jelentett feleségének 1870-ben és a kultuszminiszter Eötvös Józsefnek 1871-ben bekövetkezett halála. Ez utóbbit követően szinte azonnal felajánlották neki a kultusztárcát, ám ekkor még nem fogadta el. 1872-ben pedig, most már Sopron képviseletében ismét bekerült a parlamentbe. Ekkor már elvállalta a kultuszminisztérium vezetését a Lónyay-kormányban. Miniszter maradt az ezt követő három miniszterelnök rövid életű kabinetjében is, 1875-től haláláig megőrizte tárcáját Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején is, 1876 és 1878 között ideiglenesen még a Földművelési, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumot is vezette, 1885-től elnökként állt a Magyar Tudományos Akadémia élén. Trefort kultuszminisztersége némi hangsúlyeltolódással Eötvös kultúrpolitikájának volt a folytatása. Irányítása alá tartoztak az egyház- és vallásügyek, a köz- és a felsőoktatás, a művelődési intézményrendszer működtetése, a nemzetiségi oktatás és kultúra területe, az ösztöndíj- és alapítványi programok, az állami mecenatúra felügyelete. Maga köré gyűjtött kiváló munkatársakkal végzett bő másfél évtizedes munkája egészen a századfordulóig, sőt az I. világháborúig meghatározónak bizonyult a hazai oktatás, kultúra és tudomány világában.

A miniszteri életmű 

A hazai oktatásügy élén eltöltött bő másfél évtized alatt Trefort fő célja az Eötvös-féle kezdeményezések folytatása, az oktatás, a tudomány és a kultúra intézmény- és feltételrendszerének európai szintre emelése volt. Ennek érdekében 

folyamatosan harcolt tárcája nagyobb költségvetési támogatásáért, intézményeket alapított, épületeket emelt. 

Eötvössel ellentétben főleg a közép- és felsőfokú oktatással törődött, de minisztersége alatt is egyenletesen fejlődött az elemi iskolák rendszere, igyekezett a tanítói, tanári pálya anyagi és erkölcsi megbecsülését biztosítani, megszervezte a tanárképzés egységes rendszerét. A középfokú oktatásban az ő idejében alakult ki, nyert új tanterveket és tanszabályzatokat a gimnáziumok és reáliskolák kettős rendszere. Életre hívta a már tanműhelyekkel is felszerelt ipariskolák hálózatát, biztosítva ezzel az ipari fejlődéshez nélkülözhetetlen szakmunkásréteg kiképzését. Erről úgy vélekedett: „legyünk jó kézművesek, kereskedők, gazdák, szóval a productió emberei. Ez nem válik szégyenére, nem derogál senkinek. Erkölcseinket és szokásainkat kell átalakítanunk, ha közgazdaságilag akarunk átalakulni.” Ami az egyetemi oktatást illeti, különösen az orvosképzésért tett sokat, felépült az orvosi kar klinikai tömbje, tanszékek, laboratóriumok jöttek létre, legendás orvosprofesszorok sora öregbítette a hazai medicina hírnevét. Szilárd kereteket kapott a mérnökképzés, bővült a természet- és bölcsésztudományok egyetemi tanszéki hálózata. Támogatásának olyan tudósok köszönhették zavartalan munkájukat, mint az orvos Korányi Frigyes, az építész Hauszmann Alajos, az orientalista Vámbéry Ármin, 1876-ban pedig egyetemi katedrát ajánlott a hazai költőfejedelemnek, Arany Jánosnak. Bábáskodásával jött létre Benczúr Gyula vezetésével a hazai képzőművészet műhelye, a Mesteriskola, tárlatok sora kínált lehetőségeket festőknek, szobrászoknak. Megalapította az Iparművészeti Múzeumot, elkészült az Egyetemi Könyvtár impozáns épülete, tehetséges fiatal tudósokat és művészeket juttatott külföldi tanulmányutak lehetőségéhez. Az ő minisztersége idején, 1875-ben nyílt meg a Zeneakadémia, amelynek igazgatói tisztére az akkor már világhírű Liszt Ferencet is sikerült megnyernie. Mindez pedig csak egy kis része volt szerteágazó, egy egész korszakot meghatározó miniszteri működésének, amely csak 1888-ban bekövetkezett halálával szakadt meg. A Kerepesi temetőben nyugszik, emlékét, nevét legbeszédesebben a pesti egyetemi kampusz Trefort-kertje, a nevét viselő utcában pedig a legendás egyetemi gyakorlógimnázium őrzi. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

A nagy Ő nem létezik

Nem szeretnék senkit sem sokkolni ezzel a kijelentéssel, de a pszichológusok szerint ez tény: a nagy Ő nem létezik, vagy legalábbis nem úgy, ahogy sokan gondolják. Egy nagy Ő-t ugyanis nem „kapunk” készen, nincs olyan partner, aki eleve számunkra elrendeltetett lenne, igazából mi magunk tesszük azzá rengeteg energiával, türelemmel és szeretettel. 

Amikor két ember elköteleződik egymás mellett, és közös céljuk, hogy a kapcsolatuk harmonikus legyen, ezen nap mint nap dolgoznak, és táplálják az egymás iránt érzett tiszteletet, őrzik a szerelem- szeretet lángját, akkor idővel ők valóban az „igazik” lesznek egymás számára. 

Még húsz év együttélés után is. Egy párkapcsolat nem egy statikus valami, sokkal inkább egy élő, érző lény, amely folyamatosan változik, fejlődik, attól függően, hogyan nevelgetjük, mennyi energiát, szeretetet teszünk bele; ugyanakkor vannak törvényszerűségek is, amelyek meghatározzák fejlődési ívét.

A párkapcsolatok fejlődési íve

A párkapcsolat első fázisa a szenvedélyes szerelem időszaka, amely viszonylag rövid ideig tart: két-három hónaptól maximum három-négy évig. Ezt a szakaszt „a hormonok táncának” is nevezik. Helen Fischer, a neves szerelemkutató bebizonyította, hogy a szenvedélyszerelem tulajdonképpen nem is érzelem, hanem motiváció, ami biológiailag van belénk kódolva (különböző hormonok aktiválódásával jön létre), többek között azért, hogy utódokat hozzunk létre, és azokat fel tudjuk nevelni együtt. Ez az időszak tele van túlfűtött érzelmekkel, és jó oka van annak, hogy nem tart örökké. Ha ugyanis maradna az állandóan felfokozott állapot, nem tudnánk a hétköznapokban normálisan működni. Ezért is törvényszerű, hogy a kapcsolat viszonylag rövid időn belül át is lép a következő szakaszba: a differenciálódás időszakába, amikor elkezd különválni, hogy ki vagyok én és ki vagy te. 

Kezdünk reálisan rálátni arra, hogy milyen a másik a maga valóságában, és ha teszünk érte, akkor szép fokozatosan elkezdünk összecsiszolódni.

A kapcsolat harmadik szakasza a nagy önmegvalósítás időszaka. Már nagyobbak a gyerekek, és a gyereknevelésben kialakult szülői egység helyére a két, egymástól független szülői én kerül: egyre több külső kapcsolata, külön hobbija lesz a házastársaknak, vagyis megnő az énidő, gyakran a miidő rovására. Ettől azonban nem szabad megijedni, az eltávolodás teljesen természetes jelenség, és szükség is van rá ahhoz, hogy idővel újra közelíteni tudjunk egymáshoz. Ha ezt meg tudjuk tenni, eljuthatunk a végső szakaszba, amelyben mély intimitást és kapcsolódást tudunk kialakítani egymással. S hogy ez hogyan lehetséges? Erre Robert Stenberg „szerelmi háromszögelmélete” adhatja meg a választ!

A párkapcsolat 3 alappillére

Robert Sternberg pszichológus dolgozta ki a „szerelem háromszögelméletét”, amely szerint három kulcsfontosságú elem kell a sikeres, jól működő és tartós párkapcsolathoz. Ez a három alappillér pedig nem más, mint az intimitás, a szenvedély és az elkötelezettség.
Az elköteleződés lényege a „mi-tudat”, vagyis hogy te és én egy pár vagyunk, és ezt az erős egységet kifelé is kommunikáljuk. Az intimitás az őszinte, mély megnyílást jelenti, vagyis azt, hogy rálátok a saját viselkedésemre, az érzéseimre, és ezeket meg is osztom a társammal. 

Nem attól fejlődik az intimitás, hogy soha nincs közöttünk konfliktus, hanem attól, ahogyan azokat megoldjuk. 

Fontos a kölcsönös megértés, elfogadás és támogatás is, hisz ezek fogják meghatározni a partnerünkhöz kötődésünk erősségét. Továbbá ezek hatására fog bennünk kialakulni az a bizonyos megnyugtató érzés is, ha a párunk közelében vagyunk, valamint a kicsit szorongó lelkiállapot, amikor ez nem lehetséges.
A harmadik alappillér, a szenvedély egyrészt az egészséges szexualitás, másrészt a közös céljainkért lelkesedés kombinációját jelenti: tudunk-e szenvedélyesen lelkesedni egymásért, a közös céljainkért, a gyerekeinkért?
A három alappillér – mint ahogy a neve is mutatja – megadja a párkapcsolat építményének a stabilitását, de a szilárdságához, tartósságához szükség van boldogságőrző szokásokra is, melyek örömtelivé teszik benne a létezést.

Kép

Illusztráció: Pexels/Văn Thắng

5 boldogságőrző szokás a boldog párkapcsolatért

Énidő, miidő, fészekidő
Az idő elosztása nélkülözhetetlen eleme egy jól működő párkapcsolatnak, mert bizony tény, hogy nem csinálhatunk mindent együtt. Kell, hogy mindenkinek legyen énideje, amivel azt kezd, amit szeretne. Ugyanakkor azt is érdemes meghatározni, hogy egy hétből mennyi az az idő, amit mindig együtt töltünk. Lehet az egy közös reggeli vagy ebéd minden pénteken, együtt futás vagy bármi más. L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus szerint a harmonikusan működő, boldog párkapcsolatok szinte mindegyikének sajátja, hogy van elkülöníthető én-, mi- és fészekidő (ez utóbbi a gyerekekkel, a családdal együtt töltött időt jelenti), amelyek között a családtagok tartják az egészséges arányt.

Mondjuk ki, amit érzünk!
Rengeteg kapcsolat csúszik el azon, hogy a partnerek nem beszélik meg a valós szükségleteiket. A ki nem mondott elvárások feszültséget generálnak, és értelmetlen játszmákhoz vezetnek, amelyek a párkapcsolati intimitást rombolják.

Meg kell tanulnunk nyíltan, asszertívan kommunikálni a partnerünkkel, vagyis a saját érzéseinkre reflektálva, nem a másikat hibáztatva, őszintén elmondani, mi esett rosszul, mit szeretnénk másként. 

Ha csalódottnak érezzük magunkat, mert reggel ölelés nélkül ment el a párunk, vagy napközben egyszer sem hívott fel bennünket, legyünk mi azok, akik odamegyünk hozzá és átöleljük, vagy felhívjuk, és őszintén elmondjuk neki, rosszul esett, hogy ő elmulasztotta mindezt. Ne dédelgessük a vélt és valós sérelmeinket, ezekről mindig ott és akkor érdemes beszélgetni, amikor megjelennek bennünk. 

Tiszteljük a másik igazságát!
Nincs olyan kapcsolat, amelyben ne lennének nézeteltérések, viták. Ez teljesen természetes, hiszen akármennyire is igazi társai vagyunk egymásnak, mindketten kialakult szokásrendszerrel érkeztünk a kapcsolatba, amelyet a saját családi mintáinkból hoztunk, így időbe telik, míg összecsiszolódunk. Az a fontos, hogy időről időre üljünk le, és beszéljünk ezekről a dolgokról, próbáljuk megérteni a másik álláspontját, vagy épp elmagyarázni a sajátunkat. 

Adjuk meg párunknak a tiszteletet – és ezt joggal elvárhatjuk viszont is –, hallgassuk meg a problémáját!

Ha van véleményünk, adjunk hangot neki, de soha ne vágjunk vissza dühből vagy sértettségből! A veszekedésnek legyen mindig mindkét fél számára megnyugvást hozó lezárása. Ne tartogassuk a haragunkat, ne játsszunk sértődött kisgyereket, addig beszéljünk a problémáról, amíg felszínre nem bukkan a megoldás! Fogadjuk meg Mihalec Gábor párkapcsolati terapeuta tanácsát: „Lépcsőfokká is lehet változtatni azokat a köveket, amelyekben elbotlunk.”

Figyeljünk az egyensúlyra!
Minden emberi kapcsolat az egyensúlyra épül: a szeretet, a figyelem, a tisztelet és a törődés mind kölcsönösségen alapuló érzések, ezért ezekre különösen oda kell figyelni. A párkapcsolat alapja, hogy elsőként adjunk, hogy utána ugyanazt a szeretetet, törődést és gondoskodást vissza is kapjuk. 

Egy érett kapcsolat mozgatórugója, hogy a résztvevők megtanulnak adni egymásnak, a gyerekeiknek és a családtagjaiknak. 

Ugyanez igaz a felelősség megosztására is: az egyenlőtlenül elosztott felelősségek hosszabb távon megrontanak és ellehetetlenítenek egy kapcsolatot. Mindkét félnek éreznie kell a másik felelősségvállalását, mely természetesen különböző területeken érvényesülhet. 

Ne maradjon el az érintés!
Ne hagyjuk, hogy idővel kifakuljon az intimitás, elmaradjanak a reggeli elköszönések, az üdvözlő csókok, a simogatás, az összekacsintás és az esti jó éjt-puszik. Míg a kapcsolat elején teljesen ösztönösen ment egymás megérintése, a megszokás – ha hagyjuk – ezt is elűzi a mindennapokból. Ez akkor különösen nagy jelentőségű, ha valamelyik félnek például a testi érintés a szeretetnyelve: azaz, attól érzi szeretve magát, ha megérinti a társa. 

Forrás: L. Stipkovits Erika . Mi, együtt. HVG Könyvek, 2021.
 

Felmerülő kérdések az adásban: 

– Az anyatej aranyat ér, de vajon meddig tartja fontosnak a szoptatást a gasztroenterológus? 

– A mentális egészség megőrzésében a táplálkozásnak mekkora szerepe van?  

– Ma már az sem elképzelhetetlen, hogy 100 évig éljünk. Ahhoz azonban, hogy a lehető legtovább megőrizzük a testi-lelki jóllétünket, több fontos szabályt is be kell tartanunk. Melyek ezek? 

– A stressz "gyilkolja" a bélflóra hasznos mikroorganizmusait, ami ettől sokkal sebezhetőbbé válik. Megdöbbentő, hogy a XXI.században épp az evés az, ami talán a legnagyobb stresszt okozza a sejtjeinknek. Mit kell tennünk, hogyan táplálkozzunk helyesen, hogy ne merítsük le a szervezetünket idő előtt?

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia. 
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Amikor beszélgetni kezdünk, azonnal pontosít saját magával kapcsolatban, önmagát nem írónak, hanem szerzőnek tekinti. „Ez nem szerénység. Hiszen látom én is a sikereimet: huszadik alkalommal bízik bennem egy kiadó, huszadik alkalommal remélik az olvasók, hogy ha megveszik a könyvemet, nem fognak csalódni. Ez már felvértezhetne arra, hogy használjam azt a szót: író. De számomra nimbusza van ennek a szónak. Amikor a tükörbe nézek, nem azt érzem, mint amikor Szabó Magdára vagy Dan Brownra gondolok. Nem szeretném magamat ilyen magasságokba emelni, az tévút lenne. Azzal együtt, hogy vallom, élj úgy, ahogyan gondolkodsz magadról. 

„Én alávetem magam az íróságnak. Máshogy nézem a világot, amióta írok, máshogy figyelem az embereket, máshogy csapok le gondolatokra. Az egész életem erről szól.”

Pályája indulásához hozzátartozik, hogy bár az írás már egészen korán jelen volt az életében, de huszonévesen – egy hirdetés hatására – először mégis stewardess lett. Első könyve is erről a világról szól. „Imádtam – mondja széles mosollyal –, és ha most újra kezdeném, ugyanígy csinálnám. Falusi lány vagyok, Etyekről jöttem, és világlátott valaki lettem néhány év alatt. Amikor aztán kismamaként otthon voltam, nem tudtam elszakadni: állandóan az eget kémleltem, és mindenre ráfújtam a keményítőt, amelyet azelőtt az egyenruhához használtam. Becsuktam a szemem, és éreztem a TU–154-es nagyon jellegzetes szagát. Ezek hiányoztak, és a Légikisasszonyok megírásával jó volt újra ebben a miliőben lubickolni. Már rég nem repülök, de egyfolytában utazom a könyveimen keresztül.”
A Légikisasszonyok lektűr volt, nem is akart más vagy több lenni, hiszen a témához nagyon illett ez a műfaj, de az ezután készülő könyvek már komolyabb hangvéte­lűek. Bauer Barbara azt meséli, mindig egy kérdés, probléma kezdi el izgatni, valamire választ szeretne kapni, és ebből születik aztán egy történet. A leggazdagabb árva című regény Wenckheim Krisztináról szól: „Ő a tíz legmódosabb arisztokrata család egyikéből származik, születésekor elveszítette az édesanyját, és háromévesen az édesapját (Wenckheim József Antalt, akiről egyébként Jókai az Egy magyar nábob címszereplőjét mintázta). Esetében egyszerűen érdekelt, mi kell ahhoz, hogy ne elkényeztetett fruskává váljon valaki, hanem olyan példaértékű, nagylelkű, nagyszívű valakivé, mint ő. Az árvák megmentőjeként tartják számon, és nagy tisztelettel adóznak neki a mai napig Békés megyében, főleg Kígyóson.” 

A messziről jött fiú című könyvről csak most, a megjelenés után egy évvel lett publikus, hogy igaz történet alapján készült. 

A történet ugyanis – anélkül, hogy ez akár a regényben, akár a fülszövegben megjelenne – egy közismert személyről, az üzletember Demján Sándorról szól. 

Bár kelthetett volna szenzációt ezzel, Bauer Barbara részéről mégis tudatos döntés volt, hogy a valódi név nélkül publikálja a könyvet. „Ennek egy oka volt. Elsősorban azt az értékrendet szerettem volna megmutatni, amit Demján Sándor képviselt. Hogy honnan jött, és milyen ember maradt. Százkilencvenkét család érkezett Székelyföldről Etyekre és környékére – a lakosságcsere keretében – a második világháború után, és a szekerek egyikén ült egy kisfiú. Egy fiú, aki hitt magában, rengeteget olvasott, és amikor sikeres üzletember lett, akkor sem felejtette el, hogy mélyszegénységből indult. Nem véletlen az a vödrös kisfiú a borítón. Többször elmesélte ezt a jelenetet: vizet hordott lelencgyerekként, és amikor elesett, egy – szintén nehéz sorsú – cigányember odament, felsegítette, és újramerítette a vödrét. Akkor megjegyezte, hogy bárkitől kaphat az ember segítséget. Demján Sándor személyisége egyébként egy kicsit Wenckheim József Antal alakjára emlékeztet engem, akinek a fiókjában mindig volt aprópénz, hogy ha valaki bemegy hozzá lopni, legyen mit. Hiszen nyilván azért lop, mert szüksége van rá – volt olyan rabló, akinek később munkát is adott. Demján Sándor is sok mindenkinek segített ugyanígy, az igazságtalanságot pedig nem tűrte. Számos jótékony cselekedetéről tudunk, de igazából a töredékét sem fedte fel ezeknek, sokszor segített névtelenül. Ilyenkor visszaadott valamit abból, amit ő kapott az élete során.”

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Bauer Barbara édesanyja szülésznő, nagymamája bába volt, és ez a motívum, mellé pedig még egy családi legenda is bekerült az egyik regényébe. „Dédnagymamám elbeszéléséből és más forrásból is az derült ki, hogy valamikor Erdélyben a családunk egy tagját, aki talán javasasszony volt vagy bába, elégették boszorkányként máglyán. A Kétszáz éves szerelem erre a történetre épül. De egy másik könyvemben a szülésznőt szintén a nagymamámról mintáztam, hiszen ő volt a titkos keresztanya Etyeken. Abban az időben segédkezett szüléseknél, amikor nem lehetett keresztelni. A nagymamák kérésére az éj leple alatt, a hátsó kertben lopta be az újszülötteket a paphoz. Több száz gyerek keresztanyja volt a nagymamám, és az ő leszármazottaik ma is ott élnek a faluban.”

Az eddig említett könyvek sorából is már kirajzolódik, hogy Bauer Barbara regényei térben-időben nagyon nagy utat járnak be. Az emberben óhatatlanul felötlik, milyen nagy munka lehet feltérképezni a több száz évvel ezelőtti eseményeket, minden részletében hűen felidézni egy korszakot vagy történelmi jelenetet. Az írónő így vall erről: „Mindig nagyon elmerülök a részletekben: utánanézek, hogyan készül a vízjel, az egyik regényemhez pedig a tűzzománc készítését tanulmányoztam. Az Elsuttogom százszor című könyv miatt egy hadisír feltárásáról is nagyon sokat tudok. A Porlik, mint a szikla megírásához kitanultam a pék mesterséget. Az aranyműves fia a Szent Koronáról szól, ehhez csak le kellett ültetnem az étkezőasztalhoz a férjemet, Valastyán Pált, ő ugyanis a Szent Korona kutatója. Az új könyvem, a Gutenbergről szóló Bíborbetűk megírása előtt elmentem egy könyvkötő tanfolyamra, hogy bebújhassak egy kicsit a »könyv gerince mögé«. A könyvkötő mester arra kért, csukjam be a szemem, és ahogy a korabeli eszközök között kézen fogva vezetett, időnként kért, hogy valamit szagoljak meg, érintsek meg, vagy hallgassam a festék hangját. Végsimítottam a bőrt, tapintottam az ólombetűket. Amikor felkészülök egy regényre – ami nagyjából egy, másfél évet jelent –, akkor ennyire megfigyelő vagyok. Emellett rengeteg beszélgetésből, interjúból, levéltári munkából, olvasásból vagy akár filmnézésből áll az anyaggyűjtés. Amikor úgy érzem, elegendő anyagom van, azt megtanulom, mintha egy vizsgára készülnék, azért, hogy az utolsó fázisban, a tényleges írás során – ami egy nagyon koncentrált időszak – már ne kelljen lapozgatnom az anyagok között. Az írás hat-nyolc hétig tart, olyankor minden egyebet félreteszek.”

A drámai események – holokauszt, Trianon, Don-kanyar – mögött a regényekben mindig van egy romantikus szál. 

„A szerelmi szál olyan a történetekben, mint a pulóverekben a norvég minta. Szépen vissza tudnám fejteni, ki tudnám venni a történetből, és akkor is kerek lenne. Mindig két történetet írok, egy szerelmeset és egy történelmit, és azt összefonom. A férfi olvasóim szerintem átsiklanak a romantikus részek felett, de az ellenkezőjével is találkoztam már. Nekem a romantikus rész mindig egy kicsit feloldozás a történelem súlyával szemben.”

A fekete rózsa Bauer Barbara szülőfalujáról, Etyekről szól, és emiatt nagyon személyes lett már az anyag­gyűjtés is. Ráadásul a regény nehéz témát feszeget: azt az időszakot, amikor a svábokat kitelepítették Etyekről, és erdélyieket hoztak a faluba. „A magyar történelemben nagyon sok olyan momentum van, amit nem beszéltünk ki. Pedig a szembenézés fontos a továbblépéshez. Amikor jött a gondolat, hogy össze kéne szedni, amit az öregek még tudnak a faluban, az akkori polgármester segítségével összeült az első helytörténeti fórum. Jöttek az idősek, meséltek, adták egymásnak a szót. Az elbeszélésekből az 1800-as évek végéig vissza lehetett menni. Ezen a fórumon került szóba, mit érezhetett az, akinek a fél családját erőszakkal elvitték, és a helyükre beköltöztettek valaki mást. Nagyon nehezen bevallható érzelmek ezek. Az ember nehezen mondja ki, hogy gyűlöltelek, és közben pedig ott van a tudat­alattijában, hogy ha én gyűlölöm, akkor az én családtagomat is gyűlölhetik az új helyén. Ha én szeretek és adok, és azt mondom, sorsközösség – »amit te idáig Székelyföldről megéltél, azt az én hozzátartozóm Etyektől Németországig élte meg« –, akkor reménykedhetek, hogy ott is valaki így gondolkozik. Ezt józanul végig lehet gondolni, de azért nagyon nehéz valós érzésként elfogadni. Etyeken is vannak székelyek, svábok, cigányok, tótok, ­zsidók, ősmagyarok, és ez így van jól. Magyarországon minden település a Kárpát-medence képét tükrözi. Megéljük az együttélést, de a saját identitást is.” 

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Tudta, hogy muszáj felvennie velük a versenyt, nincs más választása – és sikerrel vette ezeket az akadályokat. Felnőttként az osztálytársai közül volt, aki megkövette őt a gyerekkori bántásokért. 
Ez a visszaemlékezés legyen biztató és erőt adó a mai nehézségekkel küzdők számára.

A videó a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések. 
A  Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.