Ilyenek voltunk – Vincze Lilla: „Olyan szilárd mintát kaptunk, ami egész életemben pajzsot tart elém"

Ilyenek voltunk…

Zabolátlan, szabad és gyönyörű. Nem pusztán kívülről, a lénye legmélyéről sugárzik az a magával ragadó vitalitás és közlési vágy, amely egy élet alatt összegyűjtött – univerzális és személyes – életigenlést kívánja megosztani. Hogy újra és újra erőt adhasson az elénk gördülő akadályok leküzdéséhez. Olyan előadóművész, aki hisz a muzsika megtartóerejében, a személyes példamutatás fontosságában és abban, hogy jó, ha minden élethelyzetre találunk egy dalt. Akárcsak ő maga, a dalszövegei is időtlenek, hiszen a mai tizenévesek is értik, mit jelent, hogy Júlia nem akar a földön járniVincze Lillával gyermekkoráról és az élet kihívásairól beszélgettünk.

Vincze Lilla most és gyermekként - Képek: Pejkó Gergő és családi archívum

Vincze Lilla most és gyermekként - Képek: Pejkó Gergő és családi archívum

Amikor az interjúra készültem, megkérdezte a 18 éves húgom, hogy ki az a Vincze Lilla. Elég volt annyit mondanom, hogy ő énekli a Júliát, és azonnal tudta, hogy a Napoleon Boulevard énekesnőjéről van szó. Már csak érdekességként fűzöm hozzá, hogy rólad kaptam a nevem, mert a szüleim épp egy egri Napoleon Boulevard-koncerten voltak, amikor apukám meglátott téged a színpadon, s azt mondta, a születendő lányát csak Lillának hívhatják. Harmincegynéhány évvel később pedig itt ülünk egy kávé mellett, és az életedről beszélgetünk.

Ez nagyon kedves dolog, annyira örülök, hogy megosztottad velem! A másik felemelő történet számomra az, hogy akik most fiatalok, ugyanúgy hallgatják a zenéimet. Vajon nekik mit jelent a Júlia?

Mindenképp érzik benne a forradalmi hevületet és azt, hogy függetleníthetjük magunkat a környezetünktől, ha akarjuk. A Szállj velem című dal kapcsán alakult még ki véleménykülönbség nálunk: édesanyám szerint az első szerelem, szerintem az első erotikus élmény, a férjem szerint valamilyen mámoros állapot leírása.

Igazából ez mind együtt. Amikor ezt a dallamot szereztem (a dal több szerző közös alkotása – a szerk.), nagyon szerelmes voltam, s hittem, hogy ez az érzés örök és sérthetetlen. A zene, a kultúra mindig leképezik az életünket. A személyiségemet ki lehet bogozni az évtizedek alatt letett tevékenységemből, ami a korral, a körforgással együtt változik. Ezért választottam ezt a hivatást, amelyben mindig nagyon fontos volt a közösség és önmagunk megmutatása oly módon, hogy az emberek a saját életükben is megtalálhassák a zenébe rejtett igazságokat, vagy felismerhessék a saját tapasztalataikat. A Júlia viszont eredeti szándék szerint, amellett, hogy forradalmi felindulás is felfedezhető benne, inkább a kívülálló tehetséget, a művészt, a tudóst, a másképp gondolkodót, az új, innovatív nézőpontot képviselő embert jeleníti meg, aki bármit tesz, mindig a föld felett száll. Nem tud leereszkedni, pedig lehet, hogy könnyebb volna beolvadni, de a személyisége ezt nem engedi. 

Valahol, valamikor mindannyian éreztük már magunkat kívülállónak, de ez a művészekre, úgy gondolom, különösen igaz.

Mikor érezted először, hogy a muzsika lesz a te utad?

A szüleink nagyon hamar észrevették, hogy a bátyámmal együtt művész csodabogarak leszünk. A Balaton mellett nőttünk föl, ahova nyaranta rengeteg ember jött üdülni, és a szüleimnek is nagy baráti társasága volt. A siófoki Tátra utcai BM Üdülőben mindig rendeztek táncos-zenés esteket, és én már ötévesen követeltem, hogy kössenek masnit a rövid hajamba. Édesanyám fellépőruhát varratott nekem, s egyedül felmentem a színpadra, hogy felszabadultan, gátlástalanul, cserfesen énekeljek egy csomó ember előtt. Tizennyolc évesen pedig már nagyon konkrétan tudtam, hogy a zene meghatározó része lesz az életemnek.

Milyen atmoszféra vette körül a Vincze családot?

Igazi bohém művészcsalád volt a miénk. Édesanyám énekesnő vagy divattervező szeretett volna lenni. Ha néha előkerül egy-egy rajz a vázlatai közül, nagy szeretettel nézegetem. Ő a Siófoki Belügyminisztériumi Üdülőnek volt a vezetője, gondnoka. Édesapám a balatoni állami gazdaság főmérnökeként mindig kíváncsi volt az újításokra: a habitusomat és a kiállásomat tőle örököltem. Kertes házban éltünk, és mindig kóstoltuk a friss gyümölcsöket, amelyeket apukám hozott a mintagazdaságból. A papám gyönyörűen festett, rajzolt, a bátyám tőle örökölte a kézügyességét (Vincze László építészmérnök, a Vincze & László Építésziroda alapítója, a BME Lakóépülettervezési Tanszékének adjunktusa – a szerk.). A szüleim imádták a művészeteket, sokat énekeltek, táncoltak, tánczenét hallgattak, a bátyám citerázott, mi gitároztunk, hétvégén túráztunk, kirándultunk. 

Nagyon szép, kiegyensúlyozott gyermekkor adatott nekünk, a szüleim pedig nagyon szerelmesek voltak egymásba.

Mi pedig sokat mozogtunk szabadon – ha két szóval kellene jellemeznem a nevelési stílusukat, azt mondanám: liberálisan korlátozó. Épp csak annyi szabályt állítottak elénk, hogy ne veszélyeztessük a mások és a saját testi épségünket. De ezekre szükség is volt, mert annyira cserfes kislány voltam, hogy előfordult, hogy elmentünk a barátnőimmel felfedezőútra a Európa Szálló tetejére, és egy felnőttnek sem szóltunk, hogy hová megyünk, meddig maradunk. Aztán persze mindenki nagyon megijedt, fejvesztve kerestek minket. A magam ártatlanságával nem is sejtettem, hogy ebből gond lehet. Az is érdekes a mai gyermekneveléshez képest, hogy mi még magáztuk a szüleinket, ami a legnagyobb szeretet és megbecsülés jele volt. Ma már ilyesmit szinte el sem lehet képzelni.

Egyszer csak hirtelen lett vége a szép gyermekkornak…

Eddig szándékosan nem nagyon beszéltem magamról, és sokan nem is értették, akik jobban ismertek, hogy hogyan maradtam ennyire optimista és mosolygós. De most azt gondolom, már eltelt felettem annyi idő, hogy beszélhetek az életemről: az első tíz év meghatározó volt: olyan stabilitást és annyi feltétel nélküli szeretetet, célt, inspirációt, elfogadást kaptam, hogy ennek köszönhetően tudtam átvészelni a tragédiákat. Tízéves koromban váratlanul elveszítettük egymás után mindkét szülőnket. Ez olyan volt, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Azt az érzést nem lehet elfelejteni; úgy emlékszem vissza rá, mint a lehető legrosszabbra, ami egy gyermekkel megtörténhet. 

És túléltük. Ez a tapasztalat mindig eszembe jut, amikor egy nehéz élethelyzetben találom magam, újra és újra erőt tudok meríteni abból, hogy én már a legrosszabbat is túléltem. 

Ők nagyon erősen úgy neveltek mindkettőnket, hogy higgyünk a szabadságunkban és a tehetségünkben, és úgy érzem, hogy ezt szerették volna, ha megéljük és visszük tovább. Az anyai nagymamánk nevelt fel bennünket, ő tizenhat éves koromig tudott velünk lenni. Nagy teher volt rajta is, hiszen először elveszítette a férjét, majd a gyermekét, és nevelnie kellett az árva unokáit. Persze kamaszként és később is sokat vitáztam az égiekkel, de valahogy az életem folyamán, amikor többször is életveszélybe kerültem, mindig vigyáztak rám.

Mi volt az a megtartóerő, ami segített nektek abban, hogy tovább tudjatok menni, és együtt tudjatok élni a szüleitek hiányával?

A bátyám példaértékű ember, a legjobb testvér, akit csak kívánhatok magamnak. Mindig mellettem volt, vigyázott rám és segített nekem. Emellett igyekeztem olyan barátokkal, „bölcsekkel” körbevenni magam, akik – régen és ma is – őszinték velem, legyen szó szakmai teljesítményről, a külsőmről vagy az életem dolgairól. A barátaim segítettek a karrierem elején is, hogy ne tévedjek olyan veszélyes mellékutakra (rossz kapcsolatok, alkohol, drog), amelyekre sajnos sok fiatal tehetség rálép, és egy életre tönkreteszi, megbélyegzi magát. Én a természetes terápiában hiszek, hogy a legjobb barátok beszélgessenek, segítsenek egymásnak. Eddig csak velük beszéltem a magánéletemről, de most felvetődött bennem, hogy talán segíthetne az embereknek, ha a saját sorsomról nyíltan beszélnék. 

Mi tízéves korunkig olyan szilárd mintát kaptunk, ami egész életemben pajzsot tart elém. 

Amikor átéled és túléled a legrosszabbat, akkor az élet egyéb kihívásaira már úgy tekintesz, hogy biztosan lesz valahogy.

Kép
Vincze Lilla - kép: Emmer László

Vincze Lilla - kép: Emmer László

Mit gondolsz, kell a krízis az alkotáshoz, a művészethez?

Igen, de nemcsak az alkotáshoz, hanem a fejlődéshez is. Ezért figyeltem fel a nagyszerű művészekre, akik a példaképeim is lettek, úgy, mint Jim Morrison, Marilyn Monroe, Édith Piaf vagy József Attila, mert nagyon sokat tanulmányoztam az életüket és a művészetüket. Éppen ezért nagyon félős is lettem, és sokáig be is zártam magam, mert úgy gondoltam, így elkerülöm az ő kríziseiket, a drogot, a megrontó kapcsolatokat és az alkoholt. A ‘80-as években a rock n’ rollban ki voltam téve a veszélynek, de a bátyám mindig ott volt, és a gyerekkori barátaim is vigyáztak rám. Természetesen az is nagy teher tud lenni, ha hirtelen jön a siker, és az ember átérzi a mások által tükrözött nagyszerűségét. Ezért nagyon fontos, hogy mindig szerények maradjunk, alázatosak a zene és a muzsikustársak felé. Az a tapasztalatom, hogy élethosszig lehet tanulni a szakmát, és mindig találok olyan művészeket, akikre felnézhetek. Olvasom a nagyok életrajzait, próbálom megfejteni, hogy például József Attila annyi éhezés, kínlódás, a fennmaradásért folytatott küzdelem közepette – nem is beszélve a történelmi helyzetről – hogyan tudott ilyen nagy életművet hagyni maga után. 

Ilyenkor elszégyellem magam, hogy micsoda luxusban alkotunk, eközben az is bennem van, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk a minket körülvevő világnak, és mennyire törékeny a sorsunk.

Azt tanítják ők nekem, hogy meg kell tanulnunk együtt élni a világ bajaival, és tudnunk kell, melyek azok a legfőbb igazodási pontok, amelyekben feltétlenül együtt kell működnünk. A művészetnek nagy szerepe van ebben: én diplomataként tekintek magamra, közben felvállalom a hibáimat és a közvetítés felelősségét. Hiszek benne, hogy az embereknek mindig megvan a választási lehetőségük a legapróbb dolgokban is, hogy a világunk emberibb, élhetőbb, szeretettelibb legyen. A művészet a legjobb nyelv az olyan üzenetekre, amelyeket nem lehet direkt elmondani.

Vincze Lilla zenekarával jelenleg is folyamatosan koncertezik, templomokban énekel és tanít. Ivancsics Ilonával közös produkciójuk kéthavonta a gödöllői zenés szalon est.
 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti