Négy szupererőm, avagy hogyan működöm „anyaság üzemmód”-on

1. szupererő: szükségletek kontra ambíciók

Számtalan dolog van, amiről azt képzeljük, szükségünk van rá, kell ahhoz, hogy jobb, boldogabb legyen az életünk. Ott a fejünkben az egyedi Maslow-piramis, felnőtt korunkra jó eséllyel érezzük már, mit kell enni, mennyit kell aludni, szocializálódni, erdőt járni, filmeket nézni, robotolni és önmegvalósítani ahhoz, hogy többé-kevésbé jól, kiegyensúlyozottan működjön test és lélek. Aztán amikor az ember szülő lesz, rájön, hogy nem kell, meg lehet úszni ezt kevesebből is. Vagyis egy darabig még érzed a hiányát mindannak, ami korábban boldoggá tett, de jönnek új, másfajta örömök, és a kivetített piramis felülíródik.

Elsőként az alvás az, amiről az anyukák lemondanak, hisz a babák többsége éjszaka is aktív jelenlétet igényel. Aztán ott az evés, hogy jó lenne egyszer asztalnál, késsel villával, nem rohanva, háromszor felpattanva enni. Hetente egyszer hajat mosni, ha már fodrászhoz eljutni túl nagy kaland. Két szót váltani apával anélkül, hogy valaki belebeszélne. Legalább egy mozi, ha már a színház megszervezésének korábban neki kellett volna állni. Csak heti egyszer telefonon nyugodtan beszélgetni a barátnőkkel, akik még megmaradtak. 

Szóval igen, nagy tapasztalat, hogy egy darabig megy ez kevesebből is: 8 óra alvás nélkül is működöm, egész jól levágom magamnak a frufrum, tudok tornázni netes videókra, hetente egy-két nap megoldható hideg kajával, és tekinthetem azt társasági életnek, hogy tologatom a gyereket a háztömb körül, hátha összefutok egy ismerőssel.

Tény, hogy számunkra – a sokszáz kilométerre élő nagyszülők napi szintű segítsége nélkül – az élet állandó logisztika, és kétségtelenül ez a gyerekes életforma egyik árnyoldala.

2. szupererő: legyőzve viszolygás, undor

Emlékszem, amikor összekerültünk, a férjem csodálatra méltóan pedáns, rendszerető férfi volt. Akkurátus rendet tartott maga körül, és már-már finnyás módon ügyelt a tisztaságra. Például elképzelhetetlen volt számára, hogy ha filmnézés közben lepottyant egy szem mogyoró az egyébként tiszta padlószőnyegre, akkor azt uram bocsá’ bekapja – landolt a szemetesben. Azóta, hajjaj... „Apa, nem kérem” – és a kisebbik már dugja is a szájába az összerágcsált ropit, megnyalt, de túl savanyúnak ítélt mandarint. „Neked tettem félre” –mondja meggyőzően a nagyobbik gyermek, és apa szemrebbenés nélkül fogyasztja el az uzsonnás dobozban felpuhult, szalámiszagú almaszirmot, körözöttes kenyértől felismerhetetlenné nyomódott kókuszgolyót, amit a suliból mentettek haza neki. És én csak bámulok, mert őszintén nem értem, hogyan, milyen lépésekben jutottunk idáig.

Kép

Kép: Freepik

Persze ez a cikk alapvetően az én szupererőmről szól, szóval hadd dicsekedjek el azzal, hogy engem a tápanyag ettől sokkal „átalakultabb” formái sem tudnak már meglepni. Hosszú út vezetett ide, tarkítva pelenkázás elől menekülő kisdedekkel, akik kihasználták azt az ötezred másodpercet, amíg a használt pelust kicseréltem a tisztára a fenekük alatt (kaki a ruhámon, pisi a szőnyegen); nagyobbacskákkal, akik már szó szerint igyekeztek eltotyogni a művelet elől (pelusból kipottyanó cucc padlóról felszed); angyali segítőkkel („Ne, ne engedd a kutyának!!”). És noha csak háromnaponta csenget valaki, de tuti, hogy abban a pillanatban, amikor ez a legkevésbé alkalmas („Nem bontod ki, amíg vissza nem érek!” – persze, hogy kibontja). Egyszerűen nem gondoltam volna, hogy ennyire immunissá lehet válni, úgyhogy kezdő anyukák, apukák, kitartás!

3. szupererő: hipergyors reflexek

A kedvenc szupererőm kétségkívül a hipergyors reagálás. Ha a gyerek félrenyelt, becsípte az ujját a fiók, vagy éppen fejjel lefelé lóg a kanapéról, nem nagyon van idő agyalásra. Inger, válasz, ennyi... utána pedig igazi superwomannek érezhetem magam, amiért megint megmentettem őt a halál torkából. A totyogós időszak a leginkább érintett, ekkor kell nagyon észnél lenni, ha nem akarsz két napig legódarabkát keresgélni a kakiban, vagy órákat bújni a netet, hány darab fikuszlevél elfogyasztása vezet azonnali szívhalálhoz (három még biztos nem). Nálunk jóarc a kutya, de nem szereti, ha a gyomrába lépnek, pláne ha erre kell felriadnia a szunyókálásból, és a cica sem mosolyog, amikor dobverővel próbálják etetni, hiába képzeli azt a legkisebb gyermek logikusan a kivillanó fogacskák láttán – szóval a gyors reflexek nem ártanak, mert lehet, hogy a gyerkőc még csak két napja tanult meg járni, de hogy előbb ér oda a vécékeféhez, mint te, az tuti.

4. szupererő: a negyedik kéz, amelyet növesztettem

Eltagadhatatlan az anyukák azon szuperképessége, amellyel immár én is rendelkezem, és viccesen csak „a negyedik kézként” szoktam rá hivatkozni. A negyedik kéz, amelyet az anyaságban növesztettem azért, hogy az egyikkel kevergethessem a kását, a másikkal fogjam a legkisebbet, a harmadikkal tejet tudok melegíteni a nagynak, a negyedikkel leveszem a macskát az asztalról. A négy kéz persze néha öt, jobb napokon csak három, de valahogy éppen mindent el lehet velük intézni szimultán, és ez jó, mert ugye minden rögtön és azonnal kell, lásd fent: van helyzet, ami nem tűr halasztást.

Jelenleg ezek a szuperképességek a legfontosabbak nekem, így a kisgyermekkor derekán, de még közel sincs itt a vége. Sok muníciót várok a kamaszodástól is, izgatottan várom, akkor milyen újabb képességekkel bővül majd a repertoárom.

Te mivel egészítenéd ki a saját listádat?