Láthatóvá tenni a láthatatlant – Közösségi színház anyákkal és babákkal

A második gyermekem születése után találkoztam Sebők Bori Színház babákkal címet viselő workshopjával. Éppen egy jelentős normatív válságon mentem keresztül: nehezen találtam a helyem az új kihívások között, és egyedül éreztem magam a problémáimmal. Korábban is vettem részt programokon a gyermekeimmel, ezek azonban mind kifejezetten nekik szóltak. Ez a workshop volt hosszú idő után az első olyan esemény, ahol nemcsak anyukaként, a gyermekem kapcsolt részeként lehettem jelen, hanem teljes személyiségemmel, a gyermekemmel együtt. Az alkalmakra egyévesnél fiatalabb babák és anyukáik jelentkezhettek. A játék és a beszélgetések felszínre hozták az anyasággal kapcsolatos kérdéseket, problémákat, érzéseket. 

Felszabadító élmény volt, hogy hozzá mertünk nyúlni traumákhoz, tabukhoz – a másik határait tiszteletben tartva –, s közben nagyszerű közösség épült körénk. 

A hosszú workshopot egy közösségi színház előadásának lehetősége követte. A darabban a workshopon résztvevő civil anyukák egy része és babáik vettek részt. Ez nem volt kisebb vállalkozás, mint kivinni a színpadra az anyaság intim pillanatait, jelenetet csinálni a dilemmákból, láthatóvá tenni a láthatatlant, párbeszédre hívni a társadalmat. A darab a Mu Színház színpadán volt megtekinthető, Baby bumm – kitettségi hatások címmel. Az előadásban közreműködő drámainstruktorral, Török Tímeával és két anyatársammal, Pénzváltó Zsófiával és Oláhné Czeizing Hedviggel beszélgettem.  

Hogyan találkoztatok ezzel a programmal, és mit vártatok tőle?  

Zsófi: Az eredeti workshopot a védőnőm ajánlotta. Sokáig lamentáltam, hogy jelentkezzem-e, mert a kislányom még nagyon kicsi volt, és nem tudtam, hogyan fog beleilleni a napirendjébe. Végül ez lett az első program, amire a pandémia után kimozdultunk. Nem voltak előzetes elvárásaim, sosem vettem részt hasonlóban. Voltak nehézségek, a kislányom alvása például ütközött az alkalmakkal. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy belevágtunk, mert korábban nem nagyon volt kisgyerekesekkel kapcsolódási közegem. Szerettem volna többet beszélgetni, mélyebben, mint egy játszótéri beszélgetés.

Hédi: Velem egy anyuka osztotta meg, aki korábban részt vett a programon. 

Eredetileg anyukás önismereti csoportot kerestem, végül azért erre a programra jöttem, mert tetszett, hogy együtt csinálhatom a gyermekemmel, és közben más anyukákkal is kapcsolatba kerülhetek. 

Timi: Engem pedig Bori keresett meg, hogy tervez indítani egy workshopot, amit egy közösségi színházi előadás követ. Örült, hogy korábban védőnőnek tanultam, és csináltam közösségi színházat. Végül együtt terveztük meg és vezettük le az egészet. 

Kép

Közösségi színház: Baby bumm – kitettségi hatások  – Kép: Éder Vera

Egyértelmű volt számotokra, hogy a workshop után továbbra is részt vesztek az alkalmakon, és már egy nagyobb nyilvánosság előtt is beszéltek az anyaságotokról?  

Hédi: Sokan jöttek velünk tovább a workshop után, persze a különböző élethelyzetek azért ezt nem mindenkinek tették lehetővé. Számomra az volt a vonzó, hogy Timi és Bori nagyon biztonságos közeget teremtettek. Úgy éreztem, az, hogy ebben a közegben maradhatok, már megéri.  

Zsófi: Én alapvetően hozzászoktam ahhoz, hogy sok ember előtt kell szerepelnem, az sokkal jobban zavart, hogy a kislányomat is ki kell tennem ennek. Aztán végül kiderült, neki mindegy, hogy ott van még nyolcvan ember, ez inkább csak az én fejemben zajlott le. Alapvetően én is, mint Hédi, szerettem volna a csapat része maradni. Azzal kapcsolatban voltam bizonytalan, hogy mennyire van rendben az, hogy nyilvános helyzetnek teszem ki a gyermekemet úgy, hogy ő ebbe még nem tud beleegyezni. Ebből a szempontból számomra megnyugtató volt, hogy csak kétszer adtuk elő a darabot, és nyilvános felvétel nem készült róla.  

Hédi: Az, hogy a gyermekem is részt vett a darabban, azért nem zavart, mert ez nem róla, a személyéről, hanem az én megélésemről szólt.

Mit jelent a közösségi színház, hogy néz ki a gyakorlatban anyákkal és babákkal?  

Timi: 

A közösségi színháznak alapvetően az a szerepe, hogy egy konkrét közösség problémáit, megéléseit kihangosítsa, adjon neki egy keretet, amelyben megmutatkozhat, s ezáltal mindez egy új közegben bemutatható legyen. 

A résztvevők civilek, azaz nem feltétlenül professzionális színészek. A babás-mamás közösségi élet legnagyobb szegmense nem a nyilvánosság előtt zajlik, és ez tökéletes terep a közösségi színház számára.  

A láthatóság volt végig az egyik kulcskérdés. A legtöbb dilemma is e köré szerveződött, illetve az előadásnak is az volt az egyik célja, hogy megmutassunk valamit, ami a hétköznapokban láthatatlan, s ezzel egyfajta társadalmi diskurzust indítsunk el.  

Zsófi: Akkor is nehéz gyermekkel ebben a világban, ha a gyermek egészséges. Iszonyatos erőfeszítéseket kell tenni, ha ki akarsz lépni otthonról. Ha pedig sérült a gyereked, akkor szinte esélyed sincs. Amikor Berlinbe költöztünk, nagyon sok kerekesszékest láttunk az utcán, mert ott lehet közlekedni kerekesszékkel az utcán. Aztán hazajöttem, és alig találkoztam velük, hiszen itthon a házadból sem tudsz kijönni. Mintha ezek az emberek nem is léteznének. Kicsit szerintem hasonló a helyzet a kisgyerekes anyákkal és a gyerekeikkel is. Ki van jelölve, melyik sarokban szabad létezniük.  

Timi: Igen, ezen mi is gondolkoztunk, amikor külföldön sérült gyerekekkel játszottunk a játszótéren, hogy biztos, hogy itthon is vannak. De hol vannak?  

Zsófi: A Margitszigeten a játszótéren van egy kerekesszékkel használható hinta, ami körbe van kerítve egy külön kerítéssel, és ki van rá írva, hogy csak kerekesszékesek mehetnek be. Így aztán véletlenül sem lehetséges komolyabb interakció a gyerekek között.  

Timi: Nagyon lényeges tapasztalat az, hogy nem veszed észre egy társadalmi csoport hiányát. Azt, hogy ott lehetne valahol, de nincs ott. Hogy egyszerűen nincs megteremtve a lehetőség, hogy jelen legyen. 

Gyerekekkel együtt lenni nagyon gyakran normasértő tevékenység, hiszen a gyerek szükséglete és a társadalmi normák szinte állandóan konfliktusban vannak.  

Hédi: A társadalmi normákat a gyerekek életkorukból adódóan még nem tudják betartani. 

A társadalom szerint a gyerek gyakorlatilag nem része a társadalomnak, és persze az anyák és a családok sem, akik a gyerekeikkel együtt szeretnének részt venni benne. 

Persze vannak helyzetek, amikből jól lehet kijönni, de ez mind egyéni ügyeskedés. 

Kép

Közösségi színház: Baby bumm – kitettségi hatások  – Kép: Éder Vera

Timi: Alapvetően amikor a társadalomról beszélünk, akkor a felnőtt férfi az alapértelmezett. A színpad ebből a szempontból is nagyon jó, mert más szabályok szerint történnek meg rajta a dolgok, mint a hétköznapi életben. Ugyanazt a jelenetet máshogy nézzük, mintha az utcán vagy akár a nézőtéren történne meg. Azok a dilemmák pedig, amik a darab kapcsán felvetődtek, lehetőséget nyújtanak a párbeszédre. Maga az előadás is normafeszegető, az érzékeny pontokat helyezi előtérbe.  

Konklúzióként mondhatjuk, hogy a társadalmi diskurzusteremtés célja végül győzedelmeskedett a felett a dilemma felett, hogy kitedd-e a gyermekedet a nyilvánosságnak?  

Zsófi: Bennem ez nem volt ennyire tudatos.  

Timi: Nekünk az volt a döntő érv a gyerekek szerepeltetése mellett, hogy kevésbé tudnánk az anyaság igazságairól beszélni, ha nincsenek ott a gyerekek. És közben a szülői felelősség kulcsfontosságú maradt, nem történt semmi olyasmi a színpadon, amibe a szülők nem mentek bele, vagy amiben a gyerekek ne érezték volna komfortosan magukat. Így például nem lett orrszívós jelenet sem.

Hédi: Felvetődött egyébként, hogy mi lenne, ha csak mi, anyák mennénk tovább, és én akkor nem vállaltam volna a részvételt. Egész egyszerűen azért, mert abból az időből nagyon kevés van, amit a gyermekem nélkül tudnék vagy szeretnék tölteni.  

Timi: 

A gyerekek az igazság tartományában tartanak a színpadon is. Ugyanakkor az, hogy megfogalmazod magad, ad egy külső perspektívát. 

Őszinte vagy, de egy kicsit kívülről nézel magadra azáltal, hogy mindent átforgatsz egy jelenetbe.  

A közösségen nagyon nagy hangsúly volt, nemcsak a workshopon, hanem a színházi folyamatban is. Nemcsak az számított, hogyan lesz ebből színdarab, hanem az is, hogyan lesz belőlünk közösség.

Timi: Általában vannak a felnőtt programok, vannak a gyerekprogramok, ha pedig közös program is van, akkor azon belül szól valami gyerekeknek, és szól külön valami felnőtteknek. Nagyon nehéz egyszerre megélni, hogy te felnőtt ember vagy, akinek egyébként van gyermeke.  

Zsófi: Nekem nincs nagyon más anyukaközegem, csak a játszótéri. Nagyon kevés olyan közeli barátom van, aki gyereket nevel, így nekem a közösségi rész nagyon sokat jelent.  

A helyi tévé riporternője az interjú után elmesélte, hogy ő is anya, és elkezdett megosztani gondolatokat a saját anyaságával kapcsolatban. Ti milyen visszajelzéseket kaptatok az előadásra?  

Zsófi: Az elején azt mondtam, engem nem zavart, hogy ki kell állnom, de végül valamilyen szinten mégiscsak zavart, mert nem hívtam meg rá akárkit. Például a szüleimet nem hívtam el. A legtöbben, akik látták, meghatódtak a darabon.  

Timi: Ez a darab jó előadás bárki számára. Szakmailag is nagyon jó visszajelzések érkeztek.  

Hédi: Nekem azt emelték ki többen is, hogy mennyire megtisztelő és megható, hogy mi, anyák így beengedtük az embereket az intim pillanatainkba.

Az interjú a gyerekeinkkel körülvéve, egy könyvesbolt játszósarkában ücsörögve készült. A beszélgetés közben megépítettünk egy autópályát, olvastunk pár mesekönyvet, volt gyereknevetés és -sírás, megszegtünk pár társadalmi normát, és megettük a nekünk sütött játékpalacsintát is.

A cikk 2023 februárjában jelent meg a nyomtatott Képmás magazinban.