„Él bennem a bizonyosság, hogy egyszer beszólongatom a várva várt kisbabát az életembe”
Szemerédi Bernadettre Szabó T. Anna Hangok a várakozásban című versének rövid sora művészként és nőként is elemi erővel hatott. Bernadett az őt ért élményeket igyekszik alkotásba fordítani, ő is teremni és teremteni szeretne. Sajnos azok közé a nők közé tartozik, akiknek nehézségekbe ütközik a gyermekvállalás. Nehéz megélnie ezt az élethelyzetet, amelyben szinte csak várakozni lehet, és amit ő maga „küszöblétnek” nevez. Foganni és teremni akart, de a várva várt baba csak nem öltött testet. „Az, hogy nem élhettem meg az anyaságot, a nőiségemnek ezt a fontos részét, úgy éreztem, hogy egy idő után az alkotóenergiáimban is blokkot képez” – osztja meg velünk a színésznő.
Bernadettet nem úgy ismerik a környezetében, mint aki egy küszöbön toporogva tölti az életét. Hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy a Színművészeti Egyetemen elvégzett drámainstruktor-színjátékos képzése utolsó fázisában a diplomamunkáját saját traumájához kapcsolja, szembenéz utóbbival, az érzelmeire reagálva dolgozza fel és meg is osztja a közönséggel.
Saját tapasztalatai adják a különleges monodráma vázát, de szövegeit, naplóbejegyzéseit irodalmi szövegek szövik át. Versek, novellarészletek, García Lorca Yerma-ja vagy Oriana Fallaci Levél egy meg nem született gyermekhez című levélregénye is felbukkannak a Szólongatás című előadásban, amelyben orvosi diagnózisok, várószobai beszélgetések ellenpontozzák a lírai részeket.
Valóság és belső élmények egyszerre rohannak meg minket, ahogy a szereplőt is oly sokszor megrohanták a küzdelem során.
Beszélgetés közben arra gondolok, milyen más lenne, ha egy babaváró monodrámának nem Szólongatás, hanem mondjuk Szólítás lenne a címe. Hogy mennyi alázat, remény és szelíd kérés van ebben az egy szóban, amely Károlyi Amy egyik szerelmes verséből került át más értelmezésben a darabba.
„A Szólongatás gyakorító képzője nekem valami befejezetlenséget is jelent, de azt is, hogy már elindultam, tartok valahová, bár még nem látom az út végét, él bennem a bizonyosság, hogy egyszer beszólongatom a várva várt kisbabát az életembe” – mondja Bernadett.
Hat éve volt már férjnél, amikor megszületett a darab, de a gyermekáldás nem köszöntött be. Betti elismeri, hogy a barátai, szerettei nagyon féltették ettől a témától, a lélek lecsupaszításától, a sebezhetőségtől, de a színésznőnek dolga volt a történettel. Ahogy nézem eltökélt arcát, arra gondolok, ami neki fontos, az a nézőinek is az. Azzá válik.
„A nehezített gyermekvállalás kortárs magyar színpadi lenyomatai után kutatva úgy láttam, a meddőség témájáról, arról a tehetetlen, hosszú évekig tartó várakozásról, amely során az anyaság vágyképe egyre csak távolodni látszik, csupán érintőlegesen merünk a színház nyelvén is megszólalni. Ezt a hiányt szerettem volna betölteni ezzel az összművészeti előadással. Pedig mindenkinek van olyan ismerőse, aki ezzel szembesül, a jelenség társadalmunk minden rétegét átszövi.
Akik érintettek vagyunk, nem találjuk az eszközöket, miként beszéljünk róla, aki találkozik velünk, nem tudja, hogyan viszonyuljon hozzánk.
Ezért is éreztem, hogy létre kell hoznom ezt az előadást.”
Engem kíváncsivá tesz, hogy ehhez az érzékeny témához milyen dramaturgiai eszközöket választhatott, milyen díszletet, színeket? „Az első ötlet, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy zenés monodráma legyen, hiszen a zene olyan egyetemes, titokzatos csatorna, amely mindenkit megszólít. Egyenesen a lélekbe hatol. Ólafúr Arnalds izlandi szerző zenei világa ragadott magával, amely a lét mély szövetéig le tud nyúlni, és magával sodorja az embert. Tökéletesen leképezte azt a lelkiállapotot, amiben én is, a sorstársaim is benne vagyunk.
Az előadásban minden muzsika a csend felé gravitál, és fordítva, csend és zene kiegészítik egymást. Próbáltam megteremteni a csönd színeit: a beszűkült, a beszédes, a várakozó csöndet, a fojtogató hallgatást, a szavak kínzó hiányát vagy azt az állapotot, amikor cserbenhagynak a szavak. Gyerekkorom óta hegedülök, ezért is jelenik meg fontos jelzésként a darabban egy húroktól megfosztott hegedű.
Így születik párhuzam a hangszer és a drámai én között – adott egy hegedű, amely arra teremtetett, hogy megszólaltassák, és egy nő, aki úgy érzi, anyának született, ám egyikük sem tud megfelelni az életfeladatának.
Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy az előadás fő célja ne a meddőséggel kapcsolatos traumák rangsorolása legyen, hanem az életigenlés, a remény megőrzése.”
Nem merem elárulni, hogy a hegedűre végig úgy számítottam, mint alternatív lehetőségre, az alkotói lét szimbólumára, a gyermektelenség elfogadására és művészi terület felé indulásra. Ehelyett arra terelem a szót, hogy a zenéket, irodalmi szövegeket nem irodalmi jellegű szövegek, hanem nagyon is evilági szólások és hangok tarkítják.
„Sok fájó tapasztalatom volt ebben a meddőségi mókuskerékben, pallosként lesújtó végítéletnek tűntek az orvosi diagnózisok, a beszűrődő várótermi hangok; orvosok, ápolók, nők-férfiak hangja masszaként állt össze a fejemben, olykor szenvtelen, sokszor kioktató vagy tudálékos, máskor empatikus hangok, sírás, sok-sok év ítélethirdetései…
A darab születése előtt volt a harmadik lombikunk, két babócát kaptunk, úgy tűnt, végre révbe értünk, bizakodtunk, de nem maradtak velünk.
Sok-sok év sikertelensége után itt azt hittem, ezen az úton talán már nincs tovább, úgy éreztem, hosszabb szünetre van szükségem. Endometriózissal és adenomiózissal is küzdöttem, aki nem ismerné a két, egyébként sok esetben szorosan összefüggő betegséget, a méhszövet a méhen kívül is megjelenik a testben, vagy belenőhet a méh izmos falába is, fájdalmas és meddőséget előidéző kórképek egyenként is, hát még együttesen.
Két műtéten vagyok túl a megannyi asszisztált reprodukciós eljárás mellett, úgy éreztem, ebben a szünetben nemcsak a testemnek, a lelkemnek is gyógyulnia kell, így hát nekiveselkedtem ennek a monodrámának, hogy az utolsó blokkokat is feloldjam magamban az előadással.”
Lelkileg nagyon nehezek ezek a színi alkalmak, hiszen a színpadra teljes önmagát felviszi a színésznő. Ez különösen komplex létezés, hiszen a saját története szereplője, és Bernadett tudja, hogy nem lehet eltávolítani magától a szerepet. És nem is akarja. Ha kritika éri az előadást, azt a saját kritikájának is érzi. Egy-egy epizód, amit férje segítségével fűztek láncra, mindkettejüket felzaklatta, de amikor összeállt az előadás, sikerült más dimenzióba kerülni, átlényegülni. „Ez nem is alakítás, ez zsigeri történet, nincsenek színészi sallangok.”
Most már érzem én is, hogy ez a rendkívül egyedi darab tulajdonképpen egy színpadi műbe öntött közös fohász, két ember összetartozása, szerelme, kérése.
„A harmadik előadás meghívásra készült, egy volt zsinagóga épületében játszottam. Mint kiderült, ahol a díszletként szolgáló pad állt, amin ülve gyermekért rimánkodtam a darabban, régen a szentély helye volt. Aznap kezdtem a negyedik lombikot, beadtam a hormoninjekciót, és kezdődött az előadás. Néztem a férjem, hogy bár én szúrom magam, ez az egész hihetetlenül nehéz neki is, némán kínlódik, erős bástyám próbál lenni, de hát itt a színtér, a csoda színtere mégis a nő teste, és vannak terhek, amelyeket nem tud átvállalni, bármennyire szeretné is.
Talán eddig tartott igazán megértenem, nem kell folyton kemény páncél mögé rejtőznöm, felvállalhatom a lágyságomat, a gyengeségeimet, az esendőségemet. Amikor elmondtuk az ismerősöknek, hogy miben vagyunk, úgy éreztem, a készenléti üzemmód a legjobb hozzáállás a részükről, a távolságtartó empátia, az ugrásra kész támogató jelenlét. Keresztény párosként tengernyi felzaklató mondatot kaptunk, hogy beavatkozunk Isten tervébe; hogy ha valaki életébe nem érkezik gyermek, az okkal történik.
Hazudnék, ha azt mondanám, egy idő után nem az visszhangzott és zakatolt a fejemben: talán én erre nem vagyok érdemes.
Úgy hiszem, a gyermekért vívott küzdelem stádiumai stációk voltak, hogy azzá az anyává érjek, aki most vagyok.”
Amikor megjelenik Széplaky Géza, hogy feleségével töltse a nap további részét, egy babakocsit tol, benne Flóra, aki a harmadik előadás napján már hozzájuk készülődött, és aki szórja magából a Flóra-port, ahogy a pár mondani szokta. Egy fél pár cipőt és zoknit vesztettek az úton meg egy sapkát, de meg szerették volna mutatni a szólongatottat.
„Isten jó, és Flóra annak a bizonyítéka számomra, hogy a megpróbáltatásainkkal érdemesnek formált bennünket a kegyelmére. A születése után még erőteljesebben éreztem, hogy a Szólongatást is életben kell tartanom, játszanom kell, megteremtenem a fórumot, hogy a gyermekükért viaskodó párok lelki, érzelmi kapaszkodókra, sorsközösségre leljenek. Ha a traumára nyersanyagként tekintünk, akkor hajtóerő lehet, ami másokat is továbblendít.”
Szólongatás
Ady Endre, Bán-Horváth Veronika, Beney Zsuzsa, Blaha Lujza, Dragomán György, Oriana Fallaci, Illyés Gyula, Izsó Zita, József Attila, Juhász Ferenc, Juhász Gyula, Károlyi Amy, Latinovits Zoltán, Federico Garcia Lorca, Szabó T. Anna, Tóthárpád Ferenc, Visky András és az EndoBlog szövegeinek felhasználásával írta, színpadra alkalmazta és játssza: Szemerédi Bernadett. Zene: Szirtes Edina Mókus, Ágoston Máté, Dánielfy Gergely, Fekete György, Gerendás Péter, O. A., Somos András
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Mindenhová azt írták, hogy egy sejtcsomó, de nekem ő akkor is a gyermekem volt”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
