„A koffert, amivel átúsztam a Lafnitz folyót, átlyukasztották a golyók, mert lőttek rám” – Bertalan Tivadar, a szerencsés festőművész

Egy tetőteres kertes ház a Kossuth-díjas Bertalan Tivadar otthona, itt találkozunk egy forró augusztusi napon. A fullasztó meleg elől az épület is csak mérsékelten nyújt védelmet, a tetőtérben pedig, ahol a műterem van, napközben szinte elviselhetetlen a levegő. Pedig itt született korábban jó néhány a művész látványos, az álmok világát idéző, misztikummal áthatott képei közül. A helyiségben most is ott van az állvány, az asztal az ecsetekkel, festékekkel, ragasztókkal. (Életműkiállítását 2015-ben rendezték meg a Vigadóban, Képszavak és szóképek címmel.) 

Mintha megállt volna itt az idő. Bertalan Tivadar, hála az égnek, jól van, segítséggel ugyan, de tud boldogulni. Csak hát, a magány… Ám az egyedüllét ellenére is derűs, huncut természete, humora még mindig meg-megmutatkozik a beszélgetés közben. Most is Újpesten lakik, ahol annak idején gyermekkora egy részét töltötte. A család a háború elől menekült ki Erdőkertesre, amit akkor Erdővárosnak neveztek, mert Bertalan Tivadar nagyapja ott volt hegyőr. Utólag látszik: a kamasz fiú karrierje indulásában meghatározó pont volt ez a helyszín.

A felforgatott Brencsán-O’Donell-kastélyban talált egy Ady-kötetet, illetve ecsetet és olajfestéket. Nagyon sorsszerűnek tűnik ez, hiszen később az alkotás határozta meg az egész életét. A festés, rajzolás mellett az írásnak is sok időt, energiát szentelt – érezte valaha kiválasztottnak magát?

Én magamban írónak készültem, de az életem nagy része olyan körülmények között telt, hogy nem lehetett szabadon írni. Igaz, egy ideig munkatársa voltam az egykori Népszavának, de csak politikamentes cikkeket írtam kulturális, társadalmi témákban, és rajzoltam is. A festéssel jól „elfajzottam” aztán. 

Életem első festményét tizennégy évesen csináltam Erdőkertesen azokkal az eszközökkel, amiket a rommá lőtt grófi kastélyban találtam. Egy putrit festettem le, máig megvan itt, a műteremben. 

Sokan mondják, hogy azóta nem is fejlődtem. Persze ezt tréfának szánják. 

Az is meghatározó pont volt, amikor társaival együtt Ausztráliába szöktek 1949-ben, mert annyira rosszul érezték magukat Magyarországon. Kalandos út volt, el is jutottak a távoli földrészre, de aztán mégis visszajött. Nem bánta meg? 

Honvágyam lett volna. Akkor született a kishúgom is, anyám sokat sírdogált. Illegálisan jutottunk ki Ausztriába, és onnan, a fürstenfeldi lágerből vitt bennünket egy régi, összelövöldözött repülő Ausztráliába, ahol gyapot- és gumiültetvényeken kellett volna dolgozni. Hát, ehhez nem sok kedvem volt, művészettel szerettem volna foglalkozni. Erre azonban nem volt lehetőség. Szerencsére az egyik társamnak volt pénze, mert gyárosok voltak, így a visszautamat is tudta finanszírozni. 

Amikor hazaérkezett, jött a feketeleves: minden gimnáziumból kitiltották, mert hazaárulónak tartották. Ám nem hagyta magát, végül befejezte a középiskolát a Madách Gimnáziumban. 

Igen, oda is magam jelentkeztem, és úgy látszik, az igazgatót még nem sikerült lecserélni. Őszintén elmondtam neki mindent, ő pedig megengedte, hogy tanuljak. Nagyon jó társaságba kerültem, Szinetár Miklós, Szakonyi Károly, Bónis Ferenc voltak az osztálytársaim – ez szerencse volt. A szerencsének pedig elébe kell menni, ez az én tanulságom. Így volt a diplomámmal is aztán az Iparművészeti Főiskola szcenika szakán. Néhányszor kirúgtak, aztán visszavettek, amikor pedig elvégeztem a főiskolát, mondták, hogy diploma nincs. Minden tanuló kapott egy szüzsétervet a diplomázáshoz, azt kellett megcsinálnia. Én nem kaptam. Gondoltam: akkor írok egyet magam. Megírtam Budai Nagy Antal élettörténetét, megterveztem a díszleteket, ezt később egy külön könyvben ki is adtam. Illegálisan mentem föl a munkáimmal a színpadra (akkor még nyilvános volt a diplomavédés – a szerk.), a társaim segítettek ebben, és bemutattam az állványokon a díszletterveket. Bár a tanulmányi osztály részéről meg akarták akadályozni, a közönség lehurrogta őket.

Miután végeztem, odajött hozzám az akkori Budapest Filmstúdió igazgatója, Révész Miklós, aki azt mondta: nem érdekli a diplomám, másnap keressem fel az irodájában, és főtervezőnek javasol. 

Így kezdtem dolgozni, miközben a többiek, akikkel nem volt semmi baj, két évig próbaidőn voltak.

Kép

Fotó: Katona László

Körülbelül kétszáz film készítésében működött közre látvány- és díszlettervezéssel. Milyen érzés volt látni az ön által megálmodott, papírra rajzolt épületek, városok megvalósulását? 

Akkoriban meg kellett festeni a tervet – nem úgy, mint most, amikor számítógéppel terveznek. A tervet műszaki rajzokra kellett bontani az alaprajztól kezdve az apró műhelyrajzokig – ezt mind én csináltam meg. Előfordult, hogy ötven kiló pausz kellett a tervekhez. Aztán volt építészem, néha kettő-három is, ha a feladatom úgy diktálta. Például Pilisborosjenőn, amikor a Sztrogoff Mihályt forgattuk. Olykor egész városokat festettem fel egy plánparelel üveglapra, ami az objektív előtt volt, és ez vetítette hátra a látványt. 

Előfordult, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna? 

Volt olyan. De inkább arról volt szó, hogy több jelentéktelen filmben is kellett dolgozni. Például bányász-oktatófilmben, hát, ezt biztosan nem sokan látták. A Tenkes kapitánya és a Tüskevár című sorozatokat viszont sokan ismerik. 

Mennyire hagyták szabadon dolgozni? Beleszóltak a munkájába? 

Nagyon is szerettek volna, csak nem sikerült nekik, mert főleg külföldi filmeket csináltam. Ott ragaszkodtak a munkámhoz, itt pedig kellett a valuta, és egyszer azt mondta az amerikai producer: „Tudom, hogy nagy a hajtás, de azért heti 2000 dollár szép pénz, nem?” Ó, mondom, az gyönyörű pénz, de miért mondod nekem? „Hát, mert annyit kapsz tőlem” – válaszolta. Mondom: nem. A töredéke jutott el hozzám. Elő is vettek aztán engem, hogy ezt miért kellett megmondani. „Hát, miért nem szóltatok, hogy kussoljak?” – válaszoltam. Ezért ki is rúghattak volna, de jött egy amerikai-izraeli rendező, aki velem akarta megcsinálni a következő filmet is. 

Kérdezték: „Bertalan elvtárs, nem akar több magyar filmet? Hát, abból a valutából készülnek a magyar filmek.” Dehogynem akarok, mondtam, csak miért az én gázsimból? 

Ha már említette a szerencsét: miben érezte még különösen szerencsésnek magát? 

Tulajdonképpen mindenben. Elkaphattak volna 1949-ben, a szökéskor. A koffert, amivel átúsztam a Lafnitz folyót a jégtáblákkal, átlyukasztották a golyók, mert lőttek rám. Folyt a fejemre a benne lévő pálinka – de sajnáltam! Az angolok húztak ki, tettek rendbe. Az is szerencse, hogy a havernak volt annyi pénze, hogy ki tudja fizetni a transzportot, amivel visszahoztak Ausztráliából. 

És később, a munkájában is szerencséje volt, mert sorra kapta a filmes megbízásokat... 

Igen. Meg abban, hogy Jean Delannoy francia filmrendező, forgatókönyvíró a világ egyik legjobb látványtervezőjének nevezett. 

Ez nagy elismerés. Ugyanakkor nyomasztó is lehet – nem érezte ezután, hogy nagy elvárásoknak kell megfelelni?

Nem. Csináltam a magam dolgát, és a tökéletesre törekedtem. Viszont felvetődik a kérdés, hogy mi a tökéletes? Én definiáltam magamnak: tökéletes az, aminek valami hibája van. Csakhogy ez a hiba titok. Szerintem ez a tökéletes. 

Kép

Fotó: Katona László

A saját munkáiról is így gondolkodik? 

Mindenről, amit csináltam. Biztos, hogy mindegyiknek van valami rejtett hibája. Elmondtam ezt az elméletet Marton Évának is, aki felírta valahol otthon. Azt a képet neki csináltam (a falra mutat, amelyen egy zenei témájú grafika alatt ez a két sor olvasható: „Ha dolgozol, hallgass zenét. Ha zenét hallgatsz, ne dolgozz.” – a szerk.). Van rajta némi ellentmondás, de hát csupa ellentmondás az egész életünk. 

Tud még festeni?

Nem. Festeni csak állva lehet, az ember előre meg hátra megy, hogy megnézze, mit csinál. 

Az utolsó képem fent van a műteremben, a festőállványon, és az került a Csend/Élet című könyvem borítójára. Pedig „viszket” a vászon, viszket a papír, meg kellene vakarni őket. 

De most már csak a szövegek vannak, azt még szoktak tőlem kérni, rajzzal együtt, elektronikus felületre. 

Hogyan telnek a napjai, kivel tartja a kapcsolatot? 

Nem mozdulok ki, telefonon szoktam beszélni Székely László díszlettervezővel és Mécs Károly színművésszel. De az a helyzet, hogy aki sokáig él, az egyedül marad. A feleségem három éve meghalt, azóta magam vagyok. A barátaim is sorra mennek el. Tudja, mi az, ami még szerencse? Hogy élek.