Feltételezem, hogy az MVM-nél dolgozol szakemberként, s így ért el a feladat, hogy inkognitóban segítő legyél egy gázszámlák értelmezéséről szóló csoportban... 
Korántsem: egy ózdi általános iskolában vagyok matematika- és fizikatanár. Hatévesen köteleződtem el a tanári pálya mellett, ez „gyári hibám”, itt indul minden. Egy évvel ezelőtt jelentette be a kormány a rezsicsökkentés csökkentését, akkor egyszerűen ki akartam számolni, hol állhat majd a leolvasáskor az órám, ha nem akarok piaci árat fizetni. A saját szükségletem indított el ezen az úton, nem a szakmám. Mire ezt kiderítettem, mindennek utána olvastam, már jó sokan voltunk a csoportban.

Volt már máskorról is tapasztalatod arról, hogy válságos helyzetekben ne a zsörtölődés felé fordulj, hanem próbálj tájékozódni, megismerni a rendszer működését, és magabiztosan mozogni benne?
Bedőlt devizahiteles voltam, akkoriban némi tájékozódás után sikerült az eszközkezelőbe menekíteni a házunkat, megmenteni az ingatlant. 

Akkor kénytelen voltam eljutni arra a szintre, hogy ha meglátok egy paragrafusjelet a szövegben, nem futok ki a világból, hanem próbálom értelmezni a szöveget. 

Ahogy sikerült az akkori problémámban kiigazodni, szinte rögtön segítettem is a többieknek egy devizahiteles csoportban, lényegében lefordítottam hivatalos magyarról érthető magyarra a történetet. Egy devizahiteles civil szervezet meg is keresett, hogy csináljunk egy eszközkezelős csoportot, és abban nyújtsak információkat a megoldási lehetőségekről. Az eszközkezelő lényege az volt, hogy az állam megvette ezeket az ingatlanokat, a becsült értéknek egy adott százalékát odaadta a banknak, és az állam tulajdonába került az ingatlan. Ez nem volt kellemes érzés, hisz lemondtunk a tulajdonjogunkról, viszont megszabadultunk a banktól. Maradhattunk a saját portánkon, és bérleti díjat fizettünk érte. 2019-ben egy rendkívüli visszavásárlási lehetőség adódott, és a tulajdonosok kedvező áron visszavették ezeket a lakásokat, tovább éltük az életünket.

Egyszerűen el tudod magyarázni, ami elsőre kibogozhatatlanul bonyolultnak tűnik...
Ez a hivatásom, a tanárság szerintem arról szól, hogy megértést szeretnék adni a másiknak. Az a lényeg, hogy az információtartalom átmenjen, ezt csináltam az eszközkezelős csoportban is. Addigra már nem volt idegen tőlem, hogy segítő értelmezéseket nyújtsak. A gázszámlával hasonlóképp volt: érteni akartam a rendszert, hogy kontrollálni tudjam a fogyasztásom és a fizetnivalóimat. Ezután a lényem részévé vált, hogy használható tudást adjak másoknak, azt tegyem, amit mindig: tanítsak.

Jellemző rád, hogy ha valamilyen trauma ér, megpróbálod megérteni a rendszer működését, és a szabályokon belül megoldást találni?
Ez addig érdekes, amíg az ember megérti a működési mechanizmust, összegyűjti az információkat, kiismeri magát a rendszerben, tud mozogni, nem tehetetlen többé. A csoportban is azt képviselem, hogy segítsük egymást, kapjunk magyarázatokat, megoldásokat. Olcsóbbá nem tudjuk tenni a gázt, és az sem segít nekünk, ha kinyilvánítjuk, hogy az összes pártot a holdra szándékozunk lőni. Itt segítséget váró emberek vannak, és pont. A jelenlegi keretek között segítünk nekik kiigazodni.

Sokszor egy számla azért mutat horrorösszeget, mert nem jól van beállítva a felhasználás jellege. De van, hogy azt sem tudja a kérdező, hogy milyen számlázásban van, és azért nem érti a számláit.

Illetve sokan úgy változtatgatnak dolgokat az applikációban, hogy nincsenek tisztában a változtatás következményeivel. Ehhez hozzájön az MVM nehezen értelmezhető – vagy hiányos – tájékoztatása, holott a rendszer még konyhanyelven leírva is bonyolult. 

Néha tehát annyi a megoldás, hogy állítsunk felhasználási jelleget (vegyes-e a felhasználás, vagy csak melegvíz–főzés), használjunk aktualizált táblázatokat (készítettem olyat, amit az is tud használni, akinek az Excel szó egy hormonzavaros káposztának hangzik), tehát lássuk át a rendszert, és cselekedjünk a saját érdekünkben. A hisztizésnek nincs haszna, de a megértés konkrét forintokat hozhat a házhoz. Kérdeztem egyszer a csoportban: mennyi pénzt ér meg neked egy óra olvasás?

Kép

Kép: Ribárszki Anna

A tapasztalataid birtokában hogyan döntötted el, hogy megosztod tudásodat a közösséggel? Mert ez nyilván azt jelenti, hogy hazamész az iskolából, és hét-tíz megkeresés vár, amikkel este tíz előtt aligha végzel. Olyan emberek kérései, akik megijedtek, úgy érzik, most vesztik el az irányítást a pénzügyeik, az egzisztenciájuk felett, s kopogtat náluk a szegénység réme…
Hogy megosztom a tudásomat, az nálam gyári beállítás, jön belőlem, belső kényszer. A csoportban többen is vagyunk segítők, együtt alakítottuk ki a profilt. Az eredeti csoportalapító egy segítő szándékú ember, aki keresett maga mellé reál beállítottságú, hozzáértő társakat. Rögtön, amikor felvetődött a lehetőség, tudtam, hogy akarom. Aztán figyeltem a tagokat, kerestem olyanokat, akiken látszott, hogy hasonló szándékúak, és értik, illetve érteni akarják a rendszert. 

Így lett Krasznai Vanda, Sárközi Dóra és – akit szerény zseniként említhetek – Magyar János a kollégám. 

Kép

Ribárszki Anna (balról a harmadik) a csoport három adminjával és három segítőjével – Forrás: Ribárszki Anna

Nemcsak válaszokat adsz, hanem magyarázó ábrákat is készítesz.
Mire összeállt a fejemben a tudásanyag, rájöttem, hogy a szöveg kevés lesz, vizuális ábrákat kell csinálnom a megértéshez. Videósorozatot is készítettem animált ábrákkal, amit meg is lehet állítani, visszalépni, újranézni. Most többnyire ezekkel az általunk csavarosnak nevezett számlákkal foglalkozunk, ami azokat érinti, akik egyenletes részszámlát fizetnek, és januári–júliusi leolvasósak.  Kalkulációkat csinálunk, hogy hány köbmétert állítsanak be augusztusig, hogy olyan összegeket fizessenek, ahogy azt éves viszonylatban eltervezték. Jó érzés, amikor észlelem, hogy valaki megértette a szisztémát, és ura lett a helyzetnek.

Milyen jellegű kérdésekkel keresnek még titeket?
Az elején sok volt a ventilálás, elszabadult indulatok, ezért meg kellett szabnunk a kereteket, hogy érdemben haladni tudjunk. Azt gondoljuk és azt képviseljük, hogy az indulatok mögött csalódás, a megértés szükségletének kielégületlensége állt. Volt, aki sírva írt, vagy lábon kihordott egy infarktust, és én megértettem őket, mert jártam én is ebben a cipőben a devizahiteles időszakomban. 

Éltem én is úgy, hogy minden napom ki volt fillérezve. 

Amikor összeállt a négyes csapatunk, néhány háttérsegítő is csatlakozott, akik szabadidejükben önzetlenül támogatnak minket. Ilyen kérdésekkel küzdünk még, mint például: miért jött horrorszámla, amikor csak egy névátírás történt? Mit állítsunk be a nyári hónapokra, és mikor térjünk vissza a szokásos köbméterre a csavaros számlák esetében? Miért jött egy hetvenezres számla visszafizetés után? A kedvezményt át lehet-e vinni a következő hónapra? Kell-e diktálni július 31-ére? Miért fizet a szomszédasszony ugyanannyi köbméterre kevesebbet? 

Ez egy olyan csoport, ahol biztonságban érzi magát az ember. Amit ti kicsiben csináltok, lehetne olyan nagyban a világ is. Szeretném, ha minden téren az a szemlélet uralkodna, hogy megértjük, ami körülvesz minket, kiismerjük benne magunkat, segítjük egymást, és haladunk a megoldás felé. Abban pedig, hogy tisztelettel és méltósággal bánjunk egymással, nagy szerepe lehet azoknak az embereknek, akik kapuőrök, kereteket tartanak fenn, közösségeket működtetnek.
Van, amikor az érzelmek ott tartanak, hogy muszáj hisztizni, ennek is van helye az életünkben. Én úgy működöm, hogy addig gyűjtöm az információkat, amíg úgy nem érzem, hogy elegendő tudásom halmozódott fel ahhoz, hogy abból a megoldást összerakjam, és ezt másoknak is átadjam.  
 

Amíg a felnőtt emberi test kétharmadát alkotja víz, addig a csecsemők és kisgyermekek esetén ez az arány a 75-80 százalékot is elérheti. Ráadásul a felnőttekhez képest gyorsabb anyagcsere és a növekedésből fakadó folyadékigény is számottevő, így a kielégítő folyadékbevitel esetükben még fontosabb. A csecsemő jelzései, amelyekkel a gyermek a szomjúságára hívja fel a gondviselő figyelmét, a felnőttek számára sokszor nem egyértelműek, így a nyári melegben könnyebben felborulhat a vízháztartásuk, ami akár kiszáradáshoz vezethet.
A WHO ajánlása szerint a csecsemők táplálásának legideálisabb módja 6 hónapos életkorig a kizárólagos anyatejes táplálás. Amennyiben ez nem megvalósítható, úgy a gyermekorvos által felírt tápszer megfelelő alternatívát nyújt.
Az anyatej vagy a tápszer a babák táplálék- és folyadék igényét is teljeskörűen lefedi. A kánikulában szükség lehet az alap folyadékigény biztosításán felül plusz folyadékra. Ennek legegyszerűbb módja a csecsemő anyamellel vagy tápszerrel való gyakoribb kínálása (a szoptatások/etetések gyakoriságának növelése). Elegendő mennyiségű folyadék esetén a csecsemőknél körülbelül 4-6 óránként a pelenka megtelik bő mennyiségű, világos színű vizelettel. 

Amennyiben kevesebbszer kell pelenkát cserélni vagy a vizeletük sötétebb sárgává válik, úgy folyadékpótlásra van szükségük.

 Féléves kor után, vagy a tápszerrel táplált babáknál a hozzátáplálás megkezdésétől folyadékkiegészítésre a víz a legjobb megoldás.

Dr. Schlick-Szabó Anna csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvos a Szentkirályi Baba Mama ásványvíz szakértőjeként a következő három alapszabály követését javasolja a csecsemők és kisgyermekek kiszáradásának megelőzése érdekében.

1. Mindig vizet adjunk!

A csecsemők immunrendszere a felnőttekhez képest éretlenebb, még ismerkedik a kórokozókkal, így fogékonyabbak a fertőzésekkel szemben. Emiatt kerülendőek az ellenőrizetlen forrásból származó italok. A koffeintartalmú üdítők és teák a babák anyagcseréjére káros hatással bírnak. A cukros vagy édesítőszeres üdítőitalok, gyümölcslevek teltségérzetet okoznak (emiatt a gyermekek az értékes tápanyagokból kevesebbet tudnak elfogyasztani), a fogszuvasodást elősegítik, valamint ozmotikus hatásuk miatt akár hasmenést is előidézhetnek, ami kiszáradást is eredményezhet. Az átlagos ásványvizek nátriumtartalma a csecsemők számára általában túl magas, ami az ionháztartásra és a vesére negatív hatást gyakorol. A vizek vagy üdítők szénsavtartalma pedig puffadáshoz, refluxos panaszokhoz vezethet (az életkori adottságok miatt a gyomor-nyelőcső átmeneti izom még éretlen).
Ha folyadékról van szó, a babák – és a felnőttek – szervezetének nincs szüksége másra, csak vízre. „Az egészségtudatosság megteremtése csecsemőkorban kezdődik: a kicsik minél előbb elsajátítják a rendszeres hidratálás alapjait, annál rutinszerűbb lesz számukra idősebb korban az élettani folyamatokhoz nélkülözhetetlen folyadékpótlás” – mondja Dr. Schlick-Szabó Anna, aki arra is felhívja a figyelmet, önmagában 

a csapvíz nem alkalmas arra, hogy csecsemőknek adjuk, de felforralva és lehűtve már igen.

 Ugyanakkor erre a célra biztonságos és egyszerűbb megoldást jelentenek a baba ásványvizek, amelyek nem tartalmaznak semmilyen kemikáliát és szennyező anyagot, nem kell aggódni a víz ionösszetétele (nátrium tartalma) miatt sem, ráadásul felbontás után, forralás nélkül azonnal adhatók, így nem kell attól tartani, hogy elfogy az előre elkészített forralt csapvíz egy nyári séta, vagy kirándulás alkalmával. Érdemes olyan fajtát választani, amely felbontástól számítva 24 órán át, forralás nélkül is adhatóak gyermekeknek.

2. Rendszeresen kínáljuk vízzel!

A csecsemők szükségleteiket a felnőttek számára sokszor nem tudják még egyértelműen kifejezni, a kisgyermekek pedig akár össze is téveszthetik a szomjúságot az éhséggel; egy-egy program, játék gyakran el is terelheti a figyelmüket arról, hogy elegendő mennyiségű folyadékot vigyenek be a szervezetükbe. Ezért a szülő, gondozó felelőssége, hogy rendszeresen kínálja őket vízzel, hiszen a nyári melegben még gyorsabban kiszáradhatnak.

Egy 8 kilós babának az alap folyadékszükséglete körülbelül 1 liter, amely a nyári melegben akár a napi 1,5 literes értéket is elérheti. 

A hozzátáplálás megkezdése után a vízzel itatást a bevitt anyatej vagy tápszer mennyiségéhez mérten kell meghatározni.

3. Ismerjük fel a kiszáradás jeleit!

Egy csecsemő, kisgyermek a kánikulában hamar dehidratálttá válhat, ami súlyos esetben orvosi ellátást is igényelhet. Ezt megelőzendő fontos felismerni a kiszáradás jeleit: a gyermek kezdetben szomjúságot jelez, agitálttá válhat, később aluszékony lesz, a külvilág ingereire érdektelenné válik. Szemei aláárkoltak, bőre márványozott és ráncolható, végtagjai hidegek, vizeletmennyisége csökken, a vizelet sötét színűvé válik, a gyermek nyugalmi szívverése gyorsul.
Ezek közül bármelyiket is tapasztaljuk, azonnal cselekedjünk, és adjunk vizet a babának, kisgyermeknek – hat hónapos kor alatt lehetőleg anyatejet, ennek hiányában tápszert. Amennyiben a tünetek nem enyhülnek, vagy a folyadékbevitel ellenére is fokozódnak, azonnal forduljunk orvoshoz!

Forrás: Szentkirályi Magyarország 
 

Ki ne pörgetné vissza gondolatban az idő kerekét egy fájdalmas szakítás után: vajon, ha figyelmesebb, ha jobban küzd érte, akkor vele marad a másik? Ki nem gondolja át, amikor ellopják a pénztárcáját, hogy ha rendesen behúzza a cipzárt, ha nem a hátsó zsebbe teszi, vagy egy másik táskába pakol, akkor is kifosztják? Ha nem azt az udvarlót választja az egyetemről, vajon tudná-e, milyen érzés az árulás? És ha 30 másodperccel később zárja a lakást, akkor is elüti az autó?

A közös múltunk esetében a kontrafaktuális történelem, vagyis a „mi lett volna, ha?” kérdések feltevése nem a kesergésről, a hibáztatásról, hanem a tanulásról szól. 

Ezért is nyúlt ehhez az eszközhöz a Hungarikumokkal a világ körül csapata, amikor megalkotta 1920 című dokumentumfilmje második részét, Mi lett volna, ha? alcímmel. A készítőket nem hagyta nyugodni, hogy miért történt meg velünk a trianoni tragédia, és legfőképp milyen tanulságokat szűrhetünk le belőle. Kik hibáztak, egyáltalán lehetett-e volna másképp? Mi lett volna, ha a másik fél nyeri a világháborút? Ha a birodalmak nem omlanak össze? Vajon akkor is lett volna hitleri, sztálini terror a világban, ha a győztes hatalmak nem diktálják, hanem teremtik a békét? Kevesebb áldozatot szedett volna a kommunizmus és a nyilas rémuralom Magyarországon? Mi lett volna, ha sikerül oldalt váltanunk? Ha Almásy Denise sikerrel jár, és Tisza életben marad? Ha nem írják alá a békediktátumot? Vajon képes lett volna bárki megóvni Magyarországot? 
Ezeket a kérdéseket nem azért teszik fel, hogy dicsőségesebb képet fessenek a magyar történelemről, hogy aztán ebbe a fantáziába jólesően belefeledkezzenek a nézővel. 

Hanem azért, mert amikor történik velünk valami rossz, akkor egészséges önvédelmi mechanizmus visszatekinteni és megnézni, mit lehetett volna másképp tenni annak érdekében, hogy elkerüljük a bajt. 

A válaszokat elismert szakemberek segítségével keresik az alkotók, a filmben cseh és osztrák történész is megszólal (szerettek volna román szakértőt is megkérdezni, de sajnos senki nem vállalta a közreműködést egy olyan dokumentumfilmben, amely kendőzetlenül bemutatja, hogyan tette rá a kezét Románia Erdélyre). 
A narrátor, csakúgy, mint az 1920 – Az új Közép-Európa című produkcióban, most is Mucsi Zoltán, aki karakteres hangjával, sokatmondó mimikájával és gesztusaival végigvezet minket ezen a történelmi tényeken alapuló gondolatkísérleten. A filmet egyébként szellemi és vizuális igényesség, lelkesedés és a megismertetésre irányuló önzetlen vágy jellemzi. 

Mucsi Zoltán a dokumentumfilmben

Sajnos ahhoz, aki például egy debreceni fotelben üldögélve szokta szidni a határon túli magyarokat, vagy elégedetlenkedik azon, ha az elcsatolt területeken élők bármit is kapnak az anyaországtól, nem fog eljutni ez a dokumentumfilm, mert nem kíváncsi rá. Így ő nem is szembesülhet azzal, hogy egy hajszálon múlt, hogy az útlevelébe ma nem az van írva, hogy román állampolgár (volt olyan forgatókönyv is, hogy az egész Tiszántúlt Romániához csatolják). 

Ők már nem lesznek nyitottak a megismerésre és a hibákból való tanulásra, a gyerekeik viszont talán igen. 

Ezért is készült a Szerencsejáték Zrt. által főszponzorált film Meruk Marcell rendezésében olyan látványos eszközökkel, zseniális illusztrációkkal, kreatív grafikákkal, amelyek képesek az iskolás generációt is megszólítani, de még a történelemkedvelő felnőtteknek is bőven nyújt új ismereteket az alkotás.
Kurucz Dániel producer vallja, hogy a liberális–konzervatív ellentéten felülemelkedve el kellene érni, hogy bizonyos dolgokban mindegyik politikai tábor egyetértsen. A nemzeti összetartozás pedig éppen ilyen kérdés.

A dokumentumfilm premierje július 26-án 20:00-kor lesz az M5 csatornán.

Nem nyugodt polgári körülmények között született, hanem a második világháború legvégén, angol fogságban. Meséltek a szülei ezekről a traumatikus élményeikről?
Nagyon keveset meséltek erről. Édesapám híradós tiszt volt, 1944 késő őszén került haza a keleti frontról, és kapott egy zászlóaljat azzal a paranccsal, hogy december közepén induljanak Németországba. Magával vihette édesanyámat, annak húgát és özvegy nagymamámat. Eljutottak az Északi-tengerig, majd angol hadifogságba kerültek. Én a hadifogság idején születtem 1945 augusztusában, édesapám felkérésére az angol táborparancsnok lett a keresztapám. 1946 októberében térhettünk vissza Magyarországra. A szombathelyi „tisztviselőtelepen” laktunk. Édesapám a Postához került, hasznosítva híradós ismereteit, később a Vízügyi Igazgatóságnál kamatoztatta katonai terepfelmérő és térképszerkesztő tudását. Édesanyám gyógyszerész volt. 

Hogyan vészelte át a családja az 1950-es évek nehézségeit?
Négyéves koromban anyám visszaköltözött édesanyjához, és én hol egyiknél, hol a másiknál éltem, ugyanis apám és anyám szüleinek a háza egészen közel volt egymáshoz. 

1953-ban az apai házunkat államosították, édesapa a posta egyik raktárában húzta meg magát, a polcról a szerszámokat lepakolta, és a helyükön aludt. 

Későbbi életemben ez pozitív példa volt, amikor a plébániáimon építkezés zajlott, és mostoha körülmények között kellett laknom. Mindig eszembe jutott, hogy ha apám kibírta a raktárban, akkor ezt nekem is ki kell bírnom. Kitartó jogi huzavonával 1960-ra szinte szobáról szobára szerezte vissza az otthonunkat.
Apám a munkája mellett méhészkedett is. Negyedikes voltam, amikor édesapámmal együtt emeltünk le egy kaptárt, csak hát, nekem kicsúszott a kezemből, a méhek emiatt megtámadtak. Másnapra bedagadt a szemem, tele voltam duzzadt méhcsípésekkel. Akkor lettem először kitűnő, és a tanévzárón kaptam volna jutalomkönyvet, de nem mertem az ünnepségen megjelenni olyan fizimiskával.

Gyerekként élte át az 1956-os forradalmat. Mire emlékszik azokból az időkből?
A szombathelyi tisztviselőtelepet L-alakban szovjet katonai tankgarázsok határolták. 1956. október 23-án este fölbúgtak a tankok, és egy órán keresztül vonultak a házunk előtt. Másnap reggel, amikor készültem iskolába – hatodikos voltam –, bekapcsoltuk a rádiót, és bemondták, hogy „fegyveres ellenforradalmi erők megtámadták a Rádió épületét, a felszámolásuk folyamatban van…” Ekkor jöttünk rá, hogy Budapestre mentek a tankok. Döbbenetes volt november 4-én hallani a rádióban, hogy a szovjet hadsereg megtámadta Magyarországot. Jött a sok menekülő, akik megpróbáltak kijutni Nyugatra. Gyerekként is éreztem és átéltem a felnőttek feszültségét…

Nehéz anyagi körülmények között nőtt föl? Hogyan étkeztek, honnan lett ruhája gyerekként?
Nélkülözésre nem emlékszem, persze a csokoládé és a déli gyümölcs szinte ismeretlen volt számunkra, de apai nagymamám finom leveseket főzött. Minden héten elvillamosozott a piacra, én pedig segítettem neki hazahozni az árut. Kétszer körüljárta a piacot, felmérte a kínálatot, majd alkudozott fillérekért is – akkor ez volt a szokás. 

Arra is emlékszem, hogy elsőáldozásomra édesapám az ő háború előtti atillájából készíttetett nekem gyereköltönyt.

1959-től a győri Hild József Építőipari Technikumban tanultam tovább, és kollégiumban laktam, ahol 8–10-en egy szobában, emeletes ágyakban aludtunk, napi háromszor étkeztünk. A vasárnapi ebéd után kimehettem a városba, így részt tudtam venni a székesegyházban az este hatos misén. Harmadikban egyszer fájt a fogam, a rendelőből hazafelé – elsőpéntek lévén – a karmelita templomba becsengetve kértem az áldoztatást, később ebből rendszert csináltam. Majd az országos úszóverseny reggeli edzéseire is kicsit késve érkeztem, hogy reggelenként áldozhassak. Így szoktam rá az iskola ateista szellemisége ellenére a napi áldozásra. Az Úristen érdekesen irányított, édesgetett magához.

Kép

Piac az ötvenes években – Forrás: Fortepan/Keveházi János

1965-ben előfelvételivel a Műegyetemre került, így a sorkatonai szolgálatát már egyetemistaként kezdhette. Ön hol töltötte a katonaságot?
Ercsibe, a hidász-ezredhez kerültem. ’66 augusztusában az egész, egyetemistákból álló századot előléptették őrmesterré. Rangomnak később nagy jelentősége lett... 

Úgy tudom, közben hivatást váltott: pap lett, nem építészmérnök.
Sok apró, de számomra fontos élmény ösztökélt a papi hivatás felé. Úgy terveztem, abbahagyom a műszaki egyetemet, és átmegyek a papi szemináriumba. Amikor 20 éves voltam, anyám disszidált, így nem kértem ki a véleményét, édesapám viszont kezdetben nagyon el akart téríteni ettől a szándékomtól. 1967-ben, 23 évesen kerültem a papi szemináriumba, és nem sokkal később újra katonai behívót kaptam.

Hogyan zajlott katonai szolgálatának a második szakasza? Nem lehetett könnyű immár kispapként…
Bajára kerültem. Azt tudni kell, hogy a szocialista rendszerben a kispapok semmilyen rendfokozatot nem kaphattak. 

Ezért amikor kiderült rólam, hogy őrmester vagyok, kínos döbbenetet okozott a feletteseim körében: a rangomat nem vehették el, ha viszont elfogadták, akkor nem bánhattak velem kiskatonaként, például nem mosathatták fel velem a körletet. 

Nehezítette a helyzetemet, hogy az első napokban nem viseltem a rendfokozatom jelét, tehát még nem tudhatták rólam, hogy őrmester vagyok. Az első reggel hiába mondtam ezt a tiszteseknek. „Megtagadja a parancsot?! Hadbíróság elé állítom!” – kiabált velem az őrvezető. „Őrvezető elvtárs, pihenj, szerelvényt igazíts!” – vágtam vissza neki, hiszen magasabb rendfokozatú voltam. A tizedes is dühbe gurult, ordított velem, amikor ellenszegültem az újoncnak szánt parancsnak. Huszonvalahány kispap volt a laktanyában különféle felekezetekből, közöttük futótűzként terjedt a hír a rangomról. 

Kép

Katonai egyenruhát viselő férfiak 1969-ben – Forrás: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Az istenhit és a papság a tiltott vagy tűrt kategóriába tartoztak a szocialista rendszerben. Hogyan vészelte át ezt az időszakot?
A századparancsnokom különösen utált, irritálta, hogy kispap vagyok, ugyanakkor tiszthelyettes is. Behívatott magához, és többek jelenlétében meg akart szégyeníteni: „Mit hallok magáról?! A laktanyából papneveldét akar csinálni?!” Verte az asztalt, és üvöltött. Tudomására jutott ugyanis, hogy a kispapok megkerestek engem, mert hatalmas öröm és elégtétel volt számukra, hogy van itt egy maguk fajta, aki tiszthelyettes. Az idegeim ezt az ordítást nem bírták, kezdtem rosszul lenni. „Százados elvtárs, engedje meg, hogy lemenjek a levegőre, mert nem érzem jól magam” – kértem. „Persze, most meg akar szökni a felelősségre vonástól!” De azért leengedett egy őrvezető kíséretében. Amikor visszamentem, egy másik százados félrehívott, és odasúgta: „Őrmester, ne hagyja magát kikészíteni!” Ez az együttérző tiszt később otthagyta a honvédséget.
Az építési irodára tettek, hogy „ne fertőzzem” a sorállomány tagjait, no meg építészeti tudásom miatt is. Így, ha külső munka volt, kijárhattam a laktanyából. Ezeket az alkalmakat megragadtam, hogy betérhessek az útba eső templomba gyónni és áldozni. Ez nem maradhatott sokáig titokban. 

„Őrmester elvtárs, merre járt? Nem gondolja, hogy katonaruhában nem illik templomba menni?!” – szegezte nekem a kérdést az elhárító őrnagy. 

A Szentlélek súgott: „Jelentem, ezt a belszolgálati szabályzatban nem olvastam!” Az ezredparancsnokom is felelősségre vont: „Tudomásom van arról, hogy templomba járással mocskolta be a katonaruháját. Nem tűröm, hogy tiszthelyettesi rendfokozatát megszentségtelenítse templomba járással! Értette?” Nem akartam kockáztatni, hogy az Egyházügyi Hivatal esetleg ne engedjen vissza a papi szemináriumba, ezért csak annyit válaszoltam: „Értettem!” Másnap visszautaztam egy építési munka miatt Szegedre, és három hónapon át naponta mentem templomba katonaruhában. Közben küldtek utánam segítőnek egy épületgépész honvédet, akinek az volt a feladata, hogy engem figyeljen. 

Augusztus vége lehetett, amikor táviratban visszarendeltek Bajára. A visszaköltözésem körülményeit a századparancsnok ismét arra próbálta felhasználni, hogy engem az egész zászlóalj előtt megalázzon. Hiába bizonygattam, hogy minden előírásnak eleget tettem, ő mindenki előtt bejelentette: „Vargha elvtárs, én magát úgy elintézem, mint a macskát, hogy beszarik!” Valamit tennem kellett a magam és az igazam védelmére. Bementem az elhárító tiszthez azzal, hogy „nem panasztételre jövök, hanem csak tanácskérésre” – ugyanis, ha a hivatali út megkerülésével panaszt teszek, amiatt is fogdába kerülhettem volna. Elmondtam neki a helyzetemet. „Ezzel nem a kispapokat járatják le, hanem a Magyar Néphadsereg tiszthelyettesi rendfokozatát” – mondtam neki. Az elhárítótiszt, aki főhadnagy volt, nem ígért semmit, de ahogy néhány órával később a századparancsnokom rám nézett acsargó gyűlölettel, abból tudtam, hogy már beszélt vele.

Még sok nehéz helyzetet átéltem: a banális kiszúrásoktól – például ellopták a pizsamámat és az ágyneműmet – a fogdával fenyegetésig hamis vádak miatt.

Vannak azért jó élményei is a katonaságból?
1968 tavaszán megbízást kaptam, hogy készítsek a parancsnoki épület elé egy szökőkutat. A gyep közepére egy ívháromszög formájú szökőkutat terveztem három vízsugárral. Emlékszem, nagycsütörtök volt, és a kútnak, amelyen kiskatonákkal dolgoztam, még csak az alsó része készült el. Odajött az ezredparancsnok, nagy tetszéssel nézte. „Maga nagyon igyekszik, de csak akkor szerelhet le, ha a szökőkút készen van, és ha elromlik, visszahívatom magát!” – fenyegetett meg játékosan. A jó hangulatát látva tettem egy próbát: „Őrnagy elvtárs, olyan jól dolgoztak ezek a katonák, nem kaphatnának szabit húsvétra?” „Rendben van, holnap hozza a névsort, kiket engedjünk haza.” „Én is hazamehetnék?” „Jó, maga is mehet.” A századparancsnokom ezt nem tudta megfúrni, de azért bosszúból elterjesztette, hogy azért nem mehetnek többen haza, mert én kihúztam a nevüket a listáról. Ezzel is próbálta a kispapok ellen hergelni a többieket. A szabadságos levelemre ráírta, „polgári ruhát viselhet”, de én nem akartam élni ezzel a kiváltsággal. A katonaruhámra vettem rá a reverendát. Húsvéthétfőre már vissza kellett mennünk, és folytattuk a szökőkút építését, amely április végére lett készen. A formáját és felépítését a hármasságok határozták meg, ami a Szentháromságot jelképezte. Belekarcoltuk a kút betonjába a keresztény hal-, azaz ikhthüsz-jelképet is, ami azt jelenti, hogy „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó”. Alulra bevéstem a VMP-t és a kőműves kiskatonák monogramjait. A tisztek a szökőkút csodájára jártak. Az ezredparancsnok felkínálta előléptetésemet, ha maradok, de én nem akartam katonai karriert. Ugyanakkor a kiskatonák bátorítására kértem a korábbi leszerelésemet. Hozzájárult. 

Kép

Vargha Miklós Péter - Fotó: Kölnei Lívia

Milyen tanulságokat tudott leszűrni ebből a sok megpróbáltatásból a későbbi életére?

Azt tanultam meg, hogy ne féljek az államhatalomtól – a félelemhez nem kérhetek Istentől segítséget, csak a jóhoz bátorságot! 

És ne kérjek engedélyt olyan dolgok megtételére az egyházban sem, amiket kifejezetten nem tiltanak. Az átéltek sok erőt adtak nekem a későbbi papi szolgálatomhoz is.
 

Vargha Miklós Pétert 1972-ben szentelték pappá. Káplánként szolgált Szentendrén, Angyalföldön, Józsefvárosban, Újlakon. Lelkész volt Tokodaltárón (1984–1996), plébános Tokodon (1985–2000), Táton (1996–2000). Jelenleg Budapest–Tisztviselőtelep plébánosa. 1980–2019 között 40 éven át szervezte és vezette a Budapest–Márianosztra (később Országos Ifjúsági) zarándoklatot, amelyen 1989 körül csaknem 600-an vettek részt. Később ebből erőt és ötletet merítve alakították ki az új zarándoklatokat.

Az interjú a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések.  A Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.

Levelek Júliának (2010)

Toszkána gyönyörű tájai elevenednek meg ebben a habkönnyű romantikus filmben, amely leginkább egy könnyed fehérborhoz hasonlítható: egyszerűen jólesik, és nem üli meg a gyomrunkat.
Sophie kedves fiatal lány, aki egy magazinnál dolgozik, és nagy álma, hogy egyszer majd író váljon belőle. Étteremtulajdonos vőlegényével, Victorral Veronába utaznak amolyan előnászútra. Ám Victornak kint is dolgoznia kell, így Sophie egyedül járja be a környéket, és eljut ahhoz a házhoz, ahol a legenda szerint Rómeó és Júlia szerelmet vallott egymásnak. 

A hely mára az összetört szívek zarándokhelye lett, és aki ott jár, levelet ír Júliának szerelmi bánatáról. 

Sophie rátalál egy 50 évvel ezelőtti levélre, amelyet egy Claire nevű nő írt, és Lorenzót, egykori olasz udvarlóját keresi benne. A lány gondol egyet, válaszol a levélre, és legnagyobb meglepetésére másnap meg is érkezik a városba az azóta már nagymamakorú Claire, és felnőtt unokája, Charlie. Claire-nek feltett szándéka, hogy megtalálja szeretett Lorenzóját, Sophie pedig úgy dönt, csatlakozik hozzájuk, elsősorban annak reményében, hogy jó sztorit írhat erről. Az utazás azonban mindhármuk számára tartogat meglepetéseket.
Aki könnyed szerelmi történetre vágyik sok-sok olasz dallal és szépséges toszkán tájakkal keretezve, az bátran válassza ezt a filmet, nem fog csalódni!

Kép

Jelenet a filmből

A Vándorút (2010)

„Az életet nem választjuk, hanem éljük.” Ez a mottója a Vándorút című filmnek, amelyben végigkísérhetjük, hogyan megy át a gyász különböző fázisain egy fiát elveszítő édesapa.
Thomas Avery szemorvos, jól menő praxissal. Egy nap telefonálnak neki azzal a tragikus hírrel, hogy fia, Daniel meghalt egy viharban a Camino de Santiago zarándokúton. Thomas Franciaországba utazik fia maradványaiért, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, befejezi, amit Daniel elkezdett: végigjárja a Caminót, s útközben szétszórja a fia hamvait. A hosszú úton útitársakat szerez, akik ugyan más-más problémákkal küzdenek, a céljuk mégis közös: újra megtalálni önmagukat és életük értelmét. A zarándoklat során rengeteg kellemes és kellemetlen tapasztalásban lesz részük, és ahogy peregnek a filmkockák, lassan kibontakozik mindannyiuk története, megismerjük lelki gondjaikat és a válaszokat, amiket keresnek. 

A film nemcsak csodás tájakban, de lelket megmozgató jelenetekben is bővelkedik, és olyan kérdéseket boncolgat, amelyek így vagy úgy, de minket is érintenek, elgondolkodtatnak.

Ilyen például Thomas elmélkedése arról, miért veszi el Isten az ember fiát, miért hagyja, hogy rossz dolgok történjenek velünk, vagy hogy miként bocsássunk meg annak, aki szándékosan ártott nekünk. 
A 2010-es filmet a rendező, Emilio Estevez fia, Taylor ihlette, aki 2003-ban, 19 évesen indult el a Szent Jakab zarándokúton, és az út során találkozott a nővel, aki a felesége lett. Számukra ez volt a Camino csodája.

Kép

Jelenet a filmből

Napsütötte Toszkána (2003)

A Napsütötte Toszkána örök klasszikus, amit jólesik újra meg újra megnézni. Bár a történet maga kifejezetten romantikus, helyenként még talán sziruposnak is nevezhető, mégsem csupán „női” film, alapvetően az Olaszországot kedvelő férfiak is adhatnak neki egy esélyt (a férjem például kifejezetten kedveli).
A könyv, amelyből a film készült, már 27 éves, de érdekes módon a történetet még senki sem unja. Köszönhetően többek között a varázslatos tájleírásoknak, a filmben pedig a gyönyörű képsoroknak, amelyek hatására azonnal indulni vágyunk. A film főszereplője Frances, a sikeres amerikai írónő, aki válását követően magánéleti és alkotói válságba kerül, amelyből képtelen kilábalni. Frances-t barátnője menti meg, aki egy repülőjegyet ajándékoz neki: elküldi Olaszországba, hogy ott újra magára találjon. A nő – akit Diane Lane formál meg bámulatosan – egy elhanyagolt ódon villában kap szállást, és szinte pillanatok alatt elvarázsolja a környezet szépsége, a kisváros és lakói közvetlensége. 

Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy hátat fordít addigi életének, és megvásárolja, majd felújítja a villát. 

Az élet azonban nem adja ilyen könnyen a megoldást, számtalan kihívást kell főhősünknek leküzdenie, hogy megvalósíthassa mindazt, amit eltervezett.
Aki járt már Toszkánában, pontosan tudja, milyen ez a „nem akarok innen hazamenni” érzés, amely az embert ott elfogja. Ám amíg mi, hétköznapi emberek végül mégis hazautazunk, mert győz a realitásérzékünk, vagy egyszerűen csak hiányzik a családunk, az otthonunk, Frances hátrahagyja amerikai életét, és Olaszországban telepedik le. Döntése súlyát mi is átérezhetjük, amikor a baj csőstül jön, de azért senki ne izguljon, a végén valahogy úgyis helyrebillen a világ egyensúlya. 

Kép

Jelenet a filmből

Walter Mitty titkos élete (2013)

A film James Thurber amerikai író 1939-es, azonos című novellája alapján készült, bár annak történetéből Steve Conrad forgatókönyvíró és Ben Stiller rendező (aki egyben Waltert, a főhőst is alakítja) csak a főhős ábrándozásainak koncepcióját vették át. A kritikusok nem fogadták kitörő örömmel a filmet, ami a baráti körünkben is igen megosztó volt. Nekem és a férjemnek azonban tetszett, mert teljesen más, mint a megszokott amerikai mozik. Egyrészt a képi világa lenyűgöző, másrészt mi teljesen bele tudtunk helyezkedni a főhős szerepébe, aki az olykor nyomasztóan monoton hétköznapokból egy saját maga kreálta álomvilágba menekül, ahol mindazt megvalósítja, amihez a való életben nincs elég bátorsága. Kimenti az égő házból a távolról csodált nő kutyáját, vagy éppen a szuperhősfilmekből ismerős módokon csap össze gyűlölt főnökével New York utcáin. Persze törvényszerűen elérkezik a pillanat, amikor Walternek döntenie kell: marad az álmok világában, vagy a tettek mezejére lép, és elkezd „élni”. Végül világ körüli utazásra indul, amely során olyan kalandokat él meg, amelyek rendkívülibbek, mint bármi, amit valaha is elképzelt.
A történet ereje abban rejlik, hogy olyan problémákat, élethelyzeteket mutat be, amik szinte mindenkire igazak lehetnek, hiszen ki ne gondolkodott volna már el azon, milyen lenne úgy igazán beolvasni a főnöknek, megszólítani azt a személyt, aki után titokban epekedünk, vagy elutazni olyan helyekre, ahová mindig is vágytunk. 

Hálás téma ez, mivel szinte lehetetlenség nem azonosulni a főszereplővel. Vagy legalábbis átérezni a problémáját, hogy az életben általában nem úgy történnek a dolgok, mint az álmainkban. 

Mindezt a film látványosan és humorosan mutatja be. A fényképezést, a fantáziát és a valóságot sokszor szemkápráztató módokon ütköztető képi világot pedig csak dicsérni lehet. Egyre-másra kapjuk az életre szóló élményeknek bemutatott pillanatokat, amelyek Walter Mittyvel történnek meg utazása során: vele együtt járhatunk a Himalája hegyei között, vagy longboardon gurulhatunk le Izland szerpentinjein.

Kép

Jelenet a filmből

Pi élete (2012)

Ha van film, amelyre azt lehet mondani, hogy lenyűgöző, akkor a Pi élete az. A Yann Martel Booker-díjas regényéből Ang Lee által megálmodott alkotás csodálatos látványvilágú, izgalmas és felemelő történet, amely egy indiai kisfiúról szól, aki gyerekként buddhista, kamaszként keresztény, majd muszlim lesz, felnőttként pedig – miközben kabbalát oktat az egyetemen – elmeséli élete legfontosabb transzcendentális élményét egy fiatal írónak. Amikor szülei felszámolták az állatkertjüket, és Kanadába akartak költözni egy japán teherhajó fedélzetén, hajótörést szenvedtek, ő pedig egy bengáli tigris, egy zebra és egy hiéna társaságában megmenekült. 

A csónakban, amelyben 227 napot töltött a Csendes-óceánon sodródva, végül csak ketten maradtak: ő és Richard Parker, a tigris. 

A varázslatosan szép mese már az első pillanattól magába szippant finom humorával, a kétségbeejtő helyzetek ellenére soha nem múló reményt nyújtó filozófiájával. És természetesen a látvánnyal, amely leírhatatlanul gyönyörű, és kiegészíti a történetet, de nem uralja el. A Pi élete akár a természetfilmek bibliája is lehetne ámulatba ejtő, különleges képsoraival: van benne vihar, repülőhalak, közeledő bálna, kikötés egy húsevő szigeten – csupa lebilincselő jelenet. A Richard Parker névre hallgató ragadozó pedig a mai számítógépes technika csúcsteljesítménye: eszméletlenül élethű, a brutálisabb fordulatokból pedig csak épp annyi látható, hogy 8–10 éves gyerekek is nyugodtan végignézhessék. Épp ezért, ha bárki közös családi mozizásra adja a fejét, a Pi életénél jobbat nehezen találhat.

Keleti nyugalom – Marigold Hotel (2011)

Egy meggyőző reklám hatására hét angol nyugdíjas elhatározza, hogy a hátralévő éveit jutányos áron az indiai Jaipurban, a Marigold Hotelben fogja leélni. A helyszínen azonban a társaság kénytelen szembenézni a kiábrándító valósággal: semmi sem igaz, amit a hirdetésben kínáltak. A szálloda omladozik, nincs víz és telefon, sőt néhány szobának még ajtaja sincsen. Ráadásul az élet sokkal zsúfoltabb és hangosabb errefelé, mint amit odahaza megszoktak.
A Marigold Hotel minden lakója mással küzd: Evelyn hazugságban telt házasságával, Muriel az előítéleteivel és műtétre szoruló lábával, Graham a sokáig titkolt másságával, Madge és Norman azzal, hogy bár a testük már nem fiatal, még vágynak a szerelemre, Douglas és Jean pedig a mihaszna és őket tönkre tevő gyerekükkel. Bár a problémák nagyon eltérők, mindegyikük számára igazi gyógyír India és a hotel fiatal igazgatója, Sonny (a Gettómilliomosból ismert Dev Patel), aki szerint, „minden jó, ha a vége jó, és ha éppen nem jó, akkor még nincs vége”. 

Kép

Jelenet a filmből

A filmben elénk tárul India csodálatos és kevésbé vonzó arca is, ezer színnel és illattal, emberi történetekkel. 
Számomra az alkotást egyik fő üzenete teszi igazán kedvessé: attól, mert megöregedtünk, még ugyanúgy lehetnek vágyaink, és amíg élünk, soha nincs késő, hogy megvalósítsuk azokat. Mert az öregség megélésének nem az az egyetlen útja, hogy magányosan szenvedjük végig az utolsó éveinket.
 

Folytatások

A klasszikus regények folytatásai ritkán vagy soha nem tudják megidézni az eredeti mű hangulatát és nyelvezetét. Jane Austen műveinek folytatásai sem képeznek kivételt. Az olvasók tisztában vannak ezzel, de nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy tovább kövessük kedvenc szereplőink történetét. Ezt jól tudják a kiadók, ezért még magyarul is elérhetők Austen-folytatások. Ezek buktatója, hogy legtöbb esetben az eredeti könyvek jelentéktelen mellékszereplőire koncentrálnak, és gyakran megismétlik az eredeti mű történéseit. A klasszikus folytatások kategóriájába sorolható Julia Barrett Önteltség és önámítás című műve, amely a Büszkeség és balítélet történetét szövi tovább, valamint Joan Aikentől a Visszatérés a mansfieldi kastélyba, amely már a címében is hordozza, hogy melyik műnek a folytatása. 

Ez a két regény az eredeti főszereplők testvéreire fókuszál, s ez rámutat az ilyen művek igazi gyengeségére: arra, hogy a szeretett főszereplők alig bukkannak fel. 

Az ilyen folytatások csak a legvérmesebb Austen-rajongóknak ajánlottak.

Van azonban egy regény, amely egészen egyedi módon csavar a folytatászsáneren, épp ezért kiemelkedik a többi közül. Ez P. D. James népszerű krimiírónő Büszkeség és balítélet-folytatása: A halál jár Pemberley-ben. Két igazi angol műfaj, a házasságregény és a detektívregény ötvözete ez, s nagy előnye, hogy maradnak a főszereplők, továbbra is Mr. Darcy és Elizabeth van a középpontban, csak ezúttal egy gyilkosság is kerül a cselekménybe. Hat év telt el a Büszkeség és balítélet eseményei óta, Mr. és Mrs. Darcy boldogan éli pemberley-i mindennapjait, amit csak a kellemetlen anyós időnkénti látogatása zavar meg. Elizabethék napjait azonban váratlan tragédia zavarja meg: a birtokon gyilkosság történik, és a gyanúsított nem más, mint Elizabeth húgának a férje, a hírhedt hazudozó Mr. Wickham. Természetesen elmaradhatatlan a szerelmi szál, amelynek középpontjában ezúttal Georgiana Darcy, Mr. Darcy húga áll, akinek választania kell a szerelmi és a ranghoz méltó házasság között. Ráadásul P.D. James kiváló fantáziával mutatja be azt is, hogy Elizabeth Bennett számára férje előkelő élete milyen potenciális kihívásokat hordozhat. 

A BBC a könyvből 2013-ban minisorozatot is készített, ami talán még a könyvnél is jobban megidézi Jane Austen világát. 

A leghíresebb Austen-utánzó

Angliában, ha valaki Jane Austenéhez hasonló könyvre vágyik, valószínűleg először Georgette Heyer egyik regényét veszi le a polcról. Heyer 26 művét helyezte a régens kori Angliába. Írt a 18. század második felében játszódó, valamint detektívregényeket is. Az írónő mindössze 19 éves volt, amikor 1922-ben kiadta az első könyvét, első régens kori regényét pedig már a ‘30-as években írta. Heyert minden bizonnyal Austen ihlette meg: könyvei központjában a házasság áll, szereplői legtöbbször előkelő, ha nem is feltétlenül vagyonos családokból származnak. Írásaiban a humor keveredik a romantikával, s mindez marad a 19. század szigorú erkölcsi keretei között. Bár Austent sok szempontból nehéz lenne szigorúan realista szerzőnek tekinteni, bizonyos értelemben nagyon is realisták a könyvei: nincsenek váratlan fordulatok, hősök, de igazán gonoszok sem. Ezzel ellentétben Heyer könyveiben vannak különös véletlenek, abszurd félreértések, balesetek, sőt még leányrablások is. Könyvei elsősorban tágas udvarházakban játszódnak. S míg Austen könyveiben a főhősnő kezét mindig egy erkölcsileg makulátlan férfi nyeri el, addig Heyer kedveli az antihősöket is. 
Több Heyer-könyv is olvasható magyarul, tavaly is kiadták egyik legnépszerűbb regényét, A híres Sophyt, amely tökéletes belépő Georgette Heyer világába. A főszereplő Sophy némileg anakronisztikusan talpraesett és életrevaló hősnő, míg potenciális udvarlója a klasszikus zord hős, aki első látásra megutálja/megszereti Sophyt. A könyv elsősorban erre a románcra és Sophy jó szándékú bajkeverésére fókuszál. Heyer könyvei hemzsegnek a romantikus kliséktől, a kellemetlenül kavaró nőszemélyektől kezdve az ostoba udvarlókon át az elsőre hidegnek tűnő, de valójában jószívű karakterekig. Azonban ezek a klisék bájosak és kellemesek. 

Heyer világa nem valóságos, de tökéletes menekülés a 21. századból vissza egy korba, ahol még nagy bálokon dőlt el a lányok sorsa. 

Heyeréhez hasonló, „tiszta” romantikus könyveket ír az amerikai Julianne Donaldson is, akit saját elmondása szerint is Heyer inspirált. Két bájos könyve, az Edenbrooke és a Blackmoore igazi Jane Austen-rajongói szellemben íródott. Habkönnyű, romantikus és fordulatos ez a két kötet, s ugyan nem tudják megidézni Austen nyelvezetét, a romantikus könyvek piacán üdítően hatnak. 

Kép

Kép: Képmás kollázs

Jane Austen kicsit másképp

2013-ban a Harper Collins Kiadó több kortárs írót is felkért, hogy írják meg Jane Austen regényeinek modern változatát. A feladat bizony több írón is kifogott! A négy eddig megjelent könyv közül Joanna Trollope modern Értelem és érzelme kiemelkedik a projektből. Az angol írónő könyvei magyarul is népszerűek, és ő valóban igyekezett a lehető leghűségesebben átültetni a modern korba Elinor és Marianne Dashwood történetét. Trollope regényében a Dashwood lányok sztorija teljesen illik a modern környezetbe: hogyan boldoguljon két lány egy olyan közegben, ahol a pénz az isten? A könyv elsősorban romantikus regény, könnyed olvasmány, s bár nyilván nem ér fel az eredeti műhöz, kellemes időtöltést nyújt. 

Jane Austen reneszánsza azt is eredményezi, hogy maga a Jane Austen-rajongó is külön karakterré vált. 

Ő az a nő, aki Mr. Darcy vászontáskával jár, és minden évben újranézi az adaptációkat, gyűjti a különböző kiadásokat, s előszeretettel látogat kastélyokat, udvarházakat. Shannon Hale Austenland című könyve egy ilyen rajongó humoros és kedves története. A főszereplő Jane annyira idealizálta Austen alakjait, különösen Mr. Darcyt, hogy a való életben sehogy sem találta meg a boldogságot. Váratlanul ajándékba kap egy különleges utazást, amely kimondottan az Austen-rajongókra van szabva: a nyaralás során egy olyan helyre utazhat, ahol megpróbálják újrateremteni a régens kort: korabeli ruhában eljátszhatják a vendégek, hogy egy Austen-regénybe csöppentek. Jane ezen a furcsa, mesterkélt, de egyben bájos helyen végre ráébred, hogy itt az ideje szakítani a fantáziákkal, és természetesen még a szerelem is rátalál egy modern Mr. Darcy formájában. Ez a szórakoztató olvasmány kötelező minden Jane Austen-rajongónak! Az Austenland tökéletes „menekülés a valóságból” regény, egyben emlékeztető arra, hogy az ember igazi nagy kalandja a saját élete.

Az ajánlott könyvek listája
P.D James: A halál jár Pemberley-ben
Georgette Heyer: A híres Sophy 
Julianne Donaldson: Edenbrooke, Blackmoore
Joanna Trollope: Értelem és érzelem 
Shannon Hale: Austenland – Vakáció Mr. Darcyval

Nem a víz, hanem a nedves, fülledt közeg ártalmas

„A probléma leginkább abból adódik, hogy a hosszabb ideig rajtunk lévő vizes fürdőruha alatt a bőrünk befülled. Ez a nedves közeg pedig melegágya annak, hogy a hüvely belső ökológiai egyensúlya megváltozzon, ezáltal az élettanilag ott élő gombák és egyéb baktériumok elszaporodjanak, a lactobacillusok (tejsavbaktériumok) száma pedig lecsökkenjen” – magyarázza dr. Melczer Zsolt, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika igazgatóhelyettese. Hozzáteszi, a gombák és baktériumok minden egészséges nő szervezetében megtalálhatók, a hüvelyflóra alkotóelemei, így hozzátartoznak a normál működéshez. 

Azonban, ha az arányok felborulnak, és a baktériumok elkezdenek szaporodni, kialakítják a rájuk jellemző fertőzési tüneteket, amelyek zavaró viszketéssel, esetleg hüvelyi folyással járnak együtt.

A szőrtelenítés is felboríthatja a hüvelyflóra egyensúlyát

A hüvelyflóra állapotát nemcsak a hőmérséklet befolyásolja, hanem felborulhat az egyensúlya a tisztasági betét folyamatos viselésétől, a nem megfelelő higiéniától, az intim tisztálkodószerek mindennapos használatától vagy a borotválástól is, és vannak olyan nők, akik hajlamosabbak erre. 
„A viszketés vagy a színtelen, szagtalan folyás önmagában nem jelent kóros állapotot, ilyen esetben nem biztos, hogy be kell avatkozni. Az érintettek mégis sokszor komoly fertőzésre gondolnak, miközben csupán arról van szó, hogy például a szőrtelenítés után a tisztasági betét viselése a csupasz hámrétegen viszkető, égő érzést, irritációt okozhat” – mondja dr. Melczer Zsolt. A nőgyógyász arra is kitér, hogy egészségügyi betétet csak a menstruáció időszakában javasolt használni, máskor az intim női egészség fenntartásához ez nem szükséges. A hipoallergén, légáteresztő vatta ezekkel szemben nem okoz allergiás reakciókat a bőrön, így, ha valaki komfortosabbnak érzi, ezt használja inkább a többi napon. 

Az intim tisztálkodószerek hamis biztonságérzetet adhatnak

A drogériákban kapható intim tisztálkodószerek rendszeres, gyakori, napi használata – azon túl, hogy túlzott áltisztaságérzetet okoznak – a hüvely normál flórájának sem tesz jót, mert megbonthatja annak egyensúlyát, teret adhat különböző kórokozók elszaporodásának, vagy krónikus irritáló érzést okozhat. 

Időről időre (szezonálisan, például nyáron és télen) érdemes ugyanakkor kúraszerűen használni patikában kapható probiotikum készítményeket, amelyek jótékony hatással vannak a hüvely normál működésére.

„A különböző panaszok kialakulásában komoly szerepe van a magánéleti és munkahelyi stressznek is. Sok betegnél a lelki problémák a hüvely baktériumállományának túlzott elszaporodásához vezethetnek, amely a pH-szint felborulásával jár” – emeli ki az egyetemi docens.

A súlyos fertőzések nem tévesztendők össze a szezonális tünetekkel

A klasszikus hüvelyfertőzéseknek, mint a candida, a bakteriális vaginózis vagy a trichomonas, télen-nyáron ugyanazok a tünetei, nincsen szezonális különbség köztük. Ha darabos, zöldes-sárgás vagy szürkésfehér színű folyást, szúró, nagyon kellemetlen, égő érzést tapasztalunk, ami jellegzetes, kellemetlen szagokkal társul, azonnal forduljunk orvoshoz annak érdekében, hogy kiderüljön, pontosan milyen fertőzéssel állunk szemben.

Nyári praktikus tanácsok
Fürdés után mindig zuhanyozz le!
Napozáshoz cserélj fürdőruhát!
Ne viselj állandóan tisztasági betétet, csak ha szükséges!
Időnként használj hüvelyi probiotikumot!
Kerüld a műszálas fehérneműt!

A cikk forrása: semmelweis.hu 
 

Tágas terek, igényes környezet fogadja a belépőt a Világszép Alapítvány budapesti helyszínén, és egy impozáns méretű Nádler István-festmény. Bevallom, nem számítottam ilyen gyönyörű környezetre. 
Pedig pedagógiai szempontból is nagyon fontos, hogy a gyerekek milyen környezetbe érkeznek. Ez a hely az otthont tudja megjeleníteni, a biztos pontot a világban, és a traumatizált gyerekeknél az ilyen státuszú hely szépsége, igényessége, kiegyensúlyozott nyugalma elengedhetetlen a gyógyulás folyamatában. Ezt a gyönyörű festményt Nádler István adományozta nekünk, aki személyesen megismerte egy-egy gyerekünk történetét, és ezt formálta alkotássá. A kicsinyített mását kapják patrónus klubunk tagjai, akik fel tudják vállalni egy-egy állami gondoskodásban élő gyermek támogatását három éven keresztül. 

Ez az ingatlan egyébként a saját szakmai programjainkon túl az adománygyűjtésünket is szolgálja: bérbe adva helyet kaphat itt vállalati tréning, céges buli, és a tankonyhánk miatt csapatépítő főzésre is alkalmas a tér. 

A kedvességén túli jelentése is van annak, hogy a konyha szinte minden csempéje más és más. Itt látom Zalka Csenge Virág mesemondó keze nyomát is. 
Minden családban és valamirevaló buliban a konyha az események központja, ez nálunk is így van, és fontos volt, hogy valamilyen formában akkor is „együtt legyen” itt mindenki, amikor technikailag nem lehetséges. A csempéken az összes kollégának, önkéntesnek és Világszép gyerekünknek ott a keze nyoma – több száz csempét festettünk meg. Zalka Csenge Virág a mesemondó programunk szakmai vezetője, de ahogy ránézek a csempékre, nemcsak őt látom, hanem a többiek arcát és történetét ugyanúgy. Van itt az alapító házaspár, Wirtz Ágnes és férje által készített csempe, de van, amit a fiatalkorúak börtönébe vittünk be egy fiúnak, és ott festette meg – fontos volt számunkra, hogy neki is itt legyen a keze nyoma, hogy tudja, hogy része a csapatnak, bármi történt is; ide visszajöhet, itt helye van, itt várjuk. 

Még így sem lehet kiesni a hálóból? 

Aki egyszer Világszép-gyerek lett, az is marad, amíg ő nem dönt másként. Igaz ez a büntetés-végrehajtásban, elvonón vagy szökésben lévő gyerekekre ugyanúgy, mint azokra, akik esetleg máshová kerültek a hozzánk tartozó öt otthon bármelyikéből. 

A feltétel nélküli szeretetet szeretnénk közvetíteni. A már felnőtt gyerekeink is visszajárnak, havi egyszer, nekik találtuk ki a Helló, élet! kört. 

Itt van a térben egy könyvespolc is – népszerű? 
Nem túl sok a könyvmoly a gyerekeink között, de mi a családokban elérhető lehetőségeket szeretnénk biztosítani, ami számukra egyáltalán nem természetes. Ez a másik szekrény társasjátékokkal, kézműves dolgokkal van tele, tulajdonképpen ebben a térben zajlik a klubélet. Aki mögött nincs család, annak olyan egyszerű dolgok sem magától értetődők, mint egy elérhető könyvespolc – ennél persze fájóbb és még nehezebben látható probléma, hogy hiányzik egy kész kapcsolati háló az indulócsomagjukból. Nekik nincs keresztanyjuk vagy nagynénjük, akitől jogi vagy életvezetési tanácsot kérhetnek, ha bajba kerülnek; nem számíthatnak mondjuk az unokatestvérükre, hogy elmagyarázza nekik, mit jelent a szexualitás. 
Mi ezt a hálót próbáljuk pótolni – azzal együtt, hogy a családot nem lehet és nem is cél, de a mentorprogramunk éppen ezért jött létre. Tudunk segíteni a hiányt okozó nehézségek mérséklésében. Tudjuk őket szeretni és ölelgetni, így egy abuzált gyerek is megtanulhatja, hogy milyen egy normális ölelés két idegen ember között. Ennek a mintának a hiányával sok lány bántalmazó kapcsolatba kerül fiatalon, mert nekik az a normális. 

Tanítjátok a testi érintés mikéntjét? 
Nyilván nincs ezzel a fedőnévvel délutáni foglalkozásunk, de látod, van egy kisebb és egy nagyobb tornatermünk, dráma- és zeneterápiás műhelyünk, van mentorunk, aki jamaicai táncot gyakorol a kamasz lányokkal – ennek azonban az igazi mély tartalma mégis az, hogy megtanulnak közben a testükkel bánni, az intim higiéniától kezdve a testi érintések szerepének megértéséig. 

Éppen a gyermekvédelem területén nagy a fluktuáció. Nálatok hogyan épül ki olyan bizalom, amelyben, ha nem is direkt módon, de ez a terület is érinthető? 
Az alapítványunk táboroztatással kezdte a tevékenységét, és kezdetektől arra törekedett minden munkatárs, hogy maga az alapítvány nyerje el a gyerekek bizalmát. 

Aki a kék Világszép-egyenpólóban van, afelé a mi gyerekeinkben kialakult egy bizalom: könnyebben mernek hozzájuk kapcsolódni, mert tudják, hogy aki „kék pólós”, az jó fej, attól lehet kérdezni, meg lehet ölelni. 

A bizalom kiépítéséhez persze nagyon sok idő kell, ezért van sok programunk, ezért próbálkozunk változatos módokon, mert van, akit egy táborban érnek olyan élmények, hogy abból évekig tud töltekezni, van, akinek a mentora, van, akinek a foglalkozásvezetője tud úgy segíteni, hogy az meghatározó lesz az egész életére nézve. 

Kép

Fotó: Világszép Alapítvány

Pontosan mivel tudjátok most segíteni a Világszép-gyerekeket? 
Öt programunk elérhető a hozzánk közel eső öt gyermekotthonban élő gyerekek számára – jelenleg százötven gyerekkel dolgozunk folyamatosan. A paloznaki táboroztatás volt az első front, amiből aztán jól átgondoltan következett a többi. Év közben a Létra Klubban kínálunk kapcsolódási lehetőséget a gyerekeknek különböző művészeti tevékenységeken keresztül a világhoz és önmagukhoz. Bárkinek lehet mentora, és minden otthonba járnak az önkénteseink hetente mesélni. Inkluzív szemléletet valósítunk meg az óvodában is, amit 2018‑ban alapítottunk – éppen azért, mert egyre inkább láttuk azt, hogy mire 10–12 évesen hozzánk kerülnek a gyerekek, már nagy szociális lemaradásban vannak. Ezt fontos lenne megelőzni. Az oviban a gyerekeink családból jövő gyerekekkel töltenek együtt időt, a csoport maga úgy alakul, hogy mindenkinek a szükségleteit figyelembe tudjuk venni – erre fel vannak készülve a pedagógusaink, a foglalkozásvezetőink. 

Több mint hetven önkéntessel dolgoztok együtt, hogyan készítitek fel őket? 
Tavaly például dr. Bruce Perry amerikai agy- és trauma­kutató tartott nálunk előadást, akitől rengeteget tanultunk – de folyamatos szupervíziós lehetőséggel támogatjuk a munkatársainkat, önkénteseinket, amellett, hogy biztosítjuk a képzésüket is, egy felelős kiválasztási procedúra után. 

Aki nem mélyül el ennyire a traumatizált sorsok megértésében, inkább azt gondolja, hogy nem jó ezeknek a gyerekeknek, ha egészséges családokat látnak, mert jobban fájnak a saját hiányaik. Ez felesleges aggodalom? 
A szembesüléstől nem lehet megmenteni őket. Ebben a társadalomban fognak egyszer felnőtt életet élni, ahol a többség nem állami gondoskodásban nő fel, sőt lehet, hogy lakást örökölt az apukájától, vagy autót kapott. A traumát nem lehet semmissé tenni, nem lehet a gyerekek hozott történetét kiradírozni, de meg lehet tanulni együtt élni vele – mi ezt tudjuk segíteni. 

Ennek az a módja, hogy látnak egészséges családokat, ennek hatására beivódhat, hogy az a normális, hogy anya szereti apát és engem is, nem az, hogy megverik egymást, és utána engem. 

A mi szerepünk itt van, hogy normális, jól működő emberi kapcsolatokon keresztül mutassunk nekik jó mintákat, és adjunk elfogadó szeretetet, hitet abban, hogy élni jó, és bárkinek lehet szép az élete. Ott van a nevünkben, hogy a világ szép lehet, bármilyen sors velejáróit kell hordozni. 

Kép

Marton Kriszta – Fotó: Jónás Jácint

De nem lehet mindenkit megmenteni…
Valóban nem, és ezt folyamatosan el kell ismételnünk saját magunknak is. Vannak nehéz, sírós pillanatok és nehéz elengedések, de nekünk is meg kellett tanulni, hogy van, akin nem tudunk segíteni. Nem az a cél, hogy mindenkiből diplomás, boldog felnőtt legyen, de kevesen tudják azt, hogy a hajléktalanok 30%-a gyermekvédelemben érintett, aki nem önszántából kerül az utcára, mert munkakerülő, hanem mert soha nem is volt hajléka, és nem volt képe arról, hogy mit jelent a valódi otthon. Ha tízből négy-öt gyerekünk el tud indulni a felé a jövő felé, amiről beszélünk, amit kínálunk neki, az siker. Most négy gyerekünk is a felsőoktatásban tanul, ami nagyon boldoggá tesz bennünket. 

Nálatok talán nehezebb a siker mérőszámát megtalálni, mint a kkv-szektorban. 
Pedig a működési modellünk pont olyan, mintha egy 130 fős vállalatot vezetnék. Dolgozunk hatásmérés projekten, mert kimutatható a tevékenységünk társadalmi haszna, amit szükséges is valamelyest forintosítani, hogy meg tudjuk mutatni az adományozóinknak, hogy a pénzük jó helyre kerül. A Világszép-gyerekek számunkra most kincsek – viszont, ha ezt a lehetőséget elszalasztjuk, minden egyes börtönbe zárt ember sok-sok millió forintba kerül az államnak, ahogy a prostituáltak vagy a munkanélküliek is, akik nem tudnak adót fizetni. Mi azért dolgozunk, hogy ne legyenek félrecsúszott életutak. 
 

Wirtz Ágnes művészettörténész 2010-ben alapította a Világszép Alapítványt, örök optimista hozzáállással és komoly szakértelemmel vesz részt a kezdetektől fogva a munkában, a stratégiai kérdéseken túl önkéntesként is. Több mint tízéves út áll mögötte, megtalálta a hatékony segítségnyújtás útját – a kezdeti álmoknál kevesebb gyereknek, de ha kell, húsz éven keresztül. 

Az alapítvány nagyon vigyáz minden kollégájára és az önkénteseire is. A mentoroknak komoly mentális rugalmasságra van szükségük amellett, hogy minimum egyéves elköteleződést vállalnak – ami az esetek nagy részében nem szakad meg. Minden évben tizenkét új mentort tud képezni az alapítvány, így lehet személyes támogatója évről évre több gyereknek. Aktuálisan azoknak, akiknek erre a támogatásra a legnagyobb szükségük van. A programról többet a www.vilagszepalapatvany.hu oldalon lehet találni.

Az interjú a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg.
A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Már kamaszként gerillaakciókban vett részt

Jesse Woodson James 1847-ben, még jóval az amerikai polgárháború kezdete előtt látta meg a napvilágot. Ez a korszak Mark Twain regényeiből sokaknak ismerős lehet, a James család azonban egészen másfajta életmódot folytatott, mint Huckleberry Finn és Tom Sawyer. A rabszolgatartó farmer, baptista hitszónok apa a könnyű meggazdagodás reményében először kendertermesztéssel foglalkozott, majd miután ez nem vált be, Missouriba költöztek, hogy gyapottermesztéssel próbálkozzon. Miután ebből sem érte el a vágyott gazdagságot, az aranyláz idején Kaliforniába ment, végül ott is hunyt el. Özvegye az ötéves Frankkel és a hároméves Jesse-vel visszaköltözött a missouri családi birtokra, majd hamarosan újra megházasodott. 

Az 1850-es években Missouri az amerikai polgárháborúhoz vezető folyamatok sűrűjében találta magát. 

Ebben az időben az államok saját maguk dönthettek a rabszolgatartás mellett vagy ellen, mielőtt beléptek az Unióba (Amerikai Egyesült Államok). Missouri az előbbi pártján állt, sőt James-ék otthona az egyik leginkább rabszolgaságpárti megyében volt, így a család is tartott rabszolgákat. A polgárháború idején – amely az északi és a déli államok között dúlt –, 1863-ban Jesse James mostohaapját, Reuben Samuelt északi reguláris csapatok elfogták és megkínozták. Állítólag így tettek a 16 éves fiúval is. 
Az erőszak személyes élménye a gerillák közé hajtotta a fiatal fiút. Beállt egy szabadcsapatba, ahol testvérével és a Younger fivérekkel (Cole, John, Jim és Bob) William Anderson, ismertebb nevén „Véres Bill” alatt szolgáltak. A déliekkel szimpatizáló egység nem riadt vissza a kegyetlen gerillaakcióktól, gyilkosságoktól, vonat- és bankrablásoktól, valamint zsarolásoktól sem. Jesse rendkívül forrófejű és meggondolatlan volt, míg Frank, a testvére sokkal nyugodtabb, körültekintőbb, az ő kezéhez viszonylag kevés vér tapadt. A háború után hajtóvadászat indult a gerillák ellen. Aki önként feladta magát, az megmenekült a kötél általi haláltól: Frank így tett, öccse azonban tovább bujkált, majd egy összecsapásban súlyosan megsérült, amiből csak nagy nehezen épült fel. 

„Nem tolvajok vagyunk, hanem merész rablók”

Miután véget ért a háború, és Abraham Lincoln amerikai elnök rendeletben szabadította fel a rabszolgákat, a James család vagyona odaveszett, és a két fivér a bűnözés felé fordult. Hamarosan megalakult a James-banda. 

Amikor egy bankrablás során Jesse megölt egy banki alkalmazottat, hajtóvadászat indult ellenük, a testvérek azonban mindig túljártak a hatóságok eszén. 

Legendás alakokká váltak a nép körében – hősként, újkori Robin Hood-ként állították be magukat. Jesse James a legenda szerint saját maga írt cikkeket a Kansas City Times című konföderációs (a tizenegy déli állam függetlensége mellett kiálló) hírlapba.1873-ra James és emberei gyakorlatilag háborítatlanul fosztottak ki postakocsikat, különféle nyilvános eseményeket, de vonatokat is. „Nem tolvajok vagyunk (...), hanem merész rablók. E címet büszkén viselem, mivel Nagy Sándor is merész rabló volt, és Julius Caesar is, és Bonaparte Napóleon is” – írta állítólag Jesse James. 

Kép

A fiatal Jesse James – Forrás: Library of Congress

A déli államok azon lakói körében, akik még mindig hisznek az Amerikai Konföderációs Államok eszméjében, valamint más hőskultuszokban, Jesse James makulátlan hős, egy Robin Hood, akit csak az igazságtalan hatalom tiport el. Holott a rabszolgatartó családból származó férfi a gerillaharcokban már kamaszkorától embereket mészárolt le.

Aranyat nem találtak a széfben

A banditák általában nem úgy rabolták ki a vonatokat, ahogy a westernfilmekben látjuk: lovagolnak mellette, majd amikor utolérik, átugranak a mozgó járműre. Jesse James-ék azt a módszert választották, hogy kisiklatják a szerelvényt. 1873 júliusában meghallották, hogy egy 75 ezer dolláros aranyszállítmány halad át Iowán egy új, chicagói vasútvonalon.
Frank James-t és Cole Youngert a nebraskai Omahába küldték, hogy megtudják, mikor halad át az aranyat szállító vonat Iowa központján. A banda többi tagja addig az iowai Adair közelében táborozott, majd betörtek a vasúti munkáslaktanyába, ahonnan a sínek szétszedéséhez szükséges szerszámokat loptak. A kilencfős rablóbanda éjszakai támadást tervezett: miután szétszedték az összekötő lemezeket, kötelet kötöttek az egyik sín köré. Ástak egy lyukat a sínek alatt, és átvezették rajta a kötelet. Amint a vonat elhaladt, meghúzták a kötelet, amely leválasztotta a síneket. Az első kocsik a patakba borultak. 

A vonat mérnöke meghalt, Frank és Jesse James pedig felugrottak a vonatra, majd fegyvert tartottak a széf őrzőjének fejéhez. Ám amikor az kinyitotta a széfet, arany nem volt benne, csak kétezer dollár készpénz. 

Így a rablóbanda elhatározta, hogy a férfi utasokat fosztja ki, állítólag semmit sem vettek el a nőktől és a gyerekektől. A teljes napi bevételük körülbelül háromezer dollár volt.
Ez volt az első alkalom, amikor Jesse James és bandája sikeresen megállított és kirabolt egy mozgó vonatot. Amikor távírón keresztül elterjedt a híre a rablásuknak és a szökésüknek Iowában és országszerte, fegyvereseket küldtek a felkutatásukra. Jesse és a banda szétváltak, amikor elérték Missourit, és a prérire, az erdőkbe meg a városokba menekültek. A kormányzó tízezer dolláros jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre keríti őket.

Kép

Jesse és Frank James egy rablás közben lelövik John Sheets kapitányt – Forrás: Wikipedia

Filmek őrzik a legendáját

Pár évvel később egy bankrablásuk során a rendőrök a banda minden tagját, kivéve a James testvéreket, kézre kerítették. Utóbbiak egy darabig álnéven éltek, majd Frank inkább feladta magát, leülte börtönbüntetését, és felhagyott a rablásokkal. Nem így öccse, aki nyughatatlan volt, és újabb bandát toborzott. Végül már csak ketten maradtak a 34 éves bandita mellett: a Ford fivérek, Charley és Robert. Utóbbi egy reggelen, amikor főnöke fellépett egy székre, hogy egy képet leporoljon, mögé lépett, és tarkón lőtte. Holttestét a vérdíj reményében behurcolták a városba. 
 

„Jesse James
Meghalt 1882. április 3-án
Élt 34 évet, 6 hónapot és 28 napot
Egy gyáva áruló gazfickó lőtte le, aki nem érdemli meg, hogy nevét ideírják”

Ez állt a sírfeliratán. A bandita legendáját, történeteit nemcsak vadnyugati balladák és színes ponyvaregények őrzik, személye többször megihlette a filmrendezőket is. Már 1921-ben készült róla egy néma western, amelyben a címszerepet saját fia, Jesse James Junior alakította. Élete egy részét és halálát dolgozza fel történelemhűen a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford című amerikai mozi. A Brad Pitt (Jesse James) és Casey Affleck (Robert Ford) főszereplésével készült film bemutatja, James milyen alávaló, álnok alak volt, így kicsit elfogadhatóbb színben tünteti fel a Ford által elkövetett orgyilkosságot.

Tényleg a James-banda volt az első?

Az amerikai történészek között van némi vita arról, hogy az adairi vonatrablás volt-e az első alkalom, amikor mozgó vonatot raboltak ki. Egyesek külön számítják a békeidőben és háború idején elkövetett rablásokat, ugyanis 1865 májusában a polgárháború utóhatásaként már volt példa vonatrablásra, igaz, akkor állt a szerelvény. Mások úgy tartják, békeidőben az első mozgó vonatrablás 1866. október 6-án történt egy Ohio és Mississippi között közlekedő vonaton. Ám akkor a rablók az indianai Seymour raktárban szálltak fel a vonatra, több mérföldet utaztak rajta, és kiraboltak két széfet. Majd jelezték a mozdonyvezetőnek, hogy állítsa le a vonatot, és tizenkétezer dollárral leugrottak róla. 
Az első vonatrablás helyét ma egy mozdonykerék – nem a 150 évvel ezelőtti szerelvény kereke – jelzi, rajta ez felirat áll: „Az első nyugati vonatrablás helyszíne. A hírhedt Jesse James és törvényen kívüli bandája követte el 1873. július 21-én.” A tábla mögött egy rövid vasúti sínszakasz található, és az egyik vágány kissé eltér a szabályostól. 

Egyesek szerint a vágányok eredetiek, a 19. század végéről maradtak az utókorra.

Érdekes adalék, hogy 1973-ban, miközben Adair városa a vonatrablás századik évfordulóját ünnepelte, kiraboltak egy helyi szerelvényboltot. Húszezer dollár értékben loptak eszközöket – szemben azzal a háromezer dollárral, amelyet Jesse James és csapata egy évszázaddal korábban zsákmányolt.

Források: 
https://americasbesthistory.com/abhtimeline1873m.html 
https://iowaroadtrip.net/where-train-robberies-of-the-wild-west-began/ 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Jesse_James_(bandita) 
https://mult-kor.hu/knyrtelen-rabszolgasagparti-gerillabol-valt-nepi-hosse-jesse-james-20190716 

Simai Kristóf neve ma nem mond sokat az olvasónak, régen valamennyivel ismertebb volt. Neki köszönhető például az első magyar nyelvű színjátszótársulat első budai előadásának szövege, és ő fordította le Molière Fösvényét is, Zsugori címmel. Piarista szerzetesként fő foglalkozása a tanítás volt: nyelvtannal és rajzzal foglalkozott. Jane Austen kortársa volt. Ha el akarjuk képzelni tehát, hogy milyen volt az őt körülvevő világ, hogy milyen ruhákat hordtak az emberek, hogy milyen zenét hallgattak, hogyan telt a szabadidő és milyen bútorok között éltek, felidézhetjük a Büszkeség és balítélet ikonikussá vált filmes adaptációját. Ha pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit ettek, Simai receptjeit kell megnéznünk. Sőt, ki is próbálhatjuk! 

Két világ határán 

A derék szerzetes ugyanis megelégelte, hogy nincs használható szakácskönyv a piacon. Mint megjegyzi, a „jó falatokhoz szokott száj tetszésére” csak egy elavult kiadványból lehet főzni, ezért, bár nem mestersége a főzés, összegyűjtött jó néhány kipróbált receptet, hiszen annyit azért tud, hogy a „főzést és a kotyvasztást” megkülönböztesse egymástól. 

Ennek nyomai művében is tetten érhetők, néhány ételt ugyanis véleményezett: „igen jó ízű”, „finom falat”, „fain étel”. 

A munkát 1795-ben kezdte el, és még 1812-ben is dolgozott rajta. Az általa lejegyzett ételek egy rendkívül érdekes kor darabjai, egy részük őrzi a reneszánsz hagyományokat, máshol viszont már feltűnnek akkor újnak számító alapanyagok (krumpli, kukorica, paradicsom, paprika) és új konyhai eljárások is. Simai könyve ennek ellenére hosszú évszázadokig várta a kiadást, csak 2011-ben jelent meg nyomtatásban. A szöveg teljesen érthető és használható ma is. Hogy mindezt bizonyítsam, minden hónapban megfőzök belőle valamit. 

Első fogás 

Kezdetnek egy levest választottam. Ezzel indítjuk az étkezéseinket, ahogy a zseniális Márai fogalmazott: „a leves indította el a lélekben azt a komoly, emelkedett lelki folyamatot, amely feltétele volt annak, hogy az étkezés valóban meleg és igazi emberi ünnepséggé alakuljon át (…)”. Ez éppen Simai korában kezdődött el, a korábbi, 16–17. századi szakácskönyveinkből hiányzik ez a fogás. Választott levesreceptem egyszerű lesz, mégis van benne néhány olyan trükk, amit eltanulhatunk. Kezdve azzal, hogy alaplében főzünk majd. Ez fontos kiindulópont volt, Simai könyve azzal kezdődik, hogyan kell „jó tehénhús levet készíteni”. Ahány ház, annyi húsleves, mindenkinek megvan a saját bevált receptje, Simaitól ezért most csak néhány meglátást idéznék – ezek mutatják, milyen ízesen írt. 

Szerinte fontos, hogy „halkal főjjön”, vagyis kis lángon, hosszan főzzük a levet; a „tajtékját szorgalmatosan szedd le”, vagyis mindig szedjük le a habot.

 Ő a marhát tette be először a vízbe, csak később jött hozzá a fehér- és sárgarépa, a paszternák, a zeller, a póréhagyma és ha volt, borjúvelős szárcsontok. Sóval, borssal fűszerezte. Az átszűrt, aranyszínű lé számtalan étel alapja lett aztán. Előre is elkészíthető és (ma már) fagyasztható, de ha jó minőségű, ízfokozó nélküli boltit használunk, az is megteszi. 

Fűszeres borsóleves 

Ha mégsincs alaplevünk, a böjtös borsóleveseket ajánlom Simaitól. Az első változatban hosszú, vékony szálakra vágott gyökérzöldségekkel kell a borsót vajon megfuttatni, majd megszórni liszttel, és lével felöntve megpárolni. Ha puhák a zöldségek, áttörjük szitán (ma már nagyon alaposan pürésíthetjük botmixerrel, de áttörve egyébként simább lesz). Fűszerként sót, borsot használjunk csupán, tálaláskor viszont szerecsendióval megszórt, pirított zsemleszeletekre merjük a levest. Szintén böjtös volt, amikor a borsó fehérrépával főtt sós vízben, kis nádcukorral megszórva, a pürésítés után pedig egy kanál tejföl és 2 tojás sárgájának keverékével habarták. Van aztán ennek egy fűszerekkel teltebbé tett változata is: itt a borsó és a fehérrépa gyömbérrel, babérlevéllel, szerecsendió-virággal, sáfránnyal fő – szintén vízben, és nem alaplében. Mert az csak a húsos napokra szánt verziókban szerepel. 

Az egyik alapján például disznóhúst adhatunk a zöldségekhez, a másik recept szerint ugyanakkor elég a velőscsont, viszont ennél spenótlevél is kerül a levesbe. 

Utóbbit kipróbálhatjuk akkor, ha a vasárnapi húslevest hasznosítanánk újra hétközben. Nekem az a változat tetszett meg, ahol a velőcsont választható elem csupán. Ebben a borsó és a gyökérzöldség kakukkfűvel és bazsalikommal fő az alaplében. A ma újra közkedvelt zöldfűszerek élénkebbé, frissebbé, élettelibbé teszik ezt az egészen egyszerű levest. Az alaplében párolt zöldségeket itt is pürésíteni kell, és vajon párolt zsemlével tálalni. A klasszikus, pirospaprikás-csipetkés változat mellett ez is asztalra kerülhet olykor. Simai nem írt mértékegységeket, azt viszont megjegyezte, hogy a lőcsei borsó a legjobb. (Ezt Fényes Elek 19. században készült Magyarország leírása című művében is megtaláltam. Milyen jó lenne, ha ma is egyértelműen tudnánk, mely vidékünkön legfinomabb a borsó!) Én 2-2 db fehér- és sárgarépát, egy nagyobb zellergumó felét és 400 g borsót használtam. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg.
A Képmás magazinra előfizethet itt>>