Sajátos védekezési mód

Több ezer olyan iskoláskorú fiatal van Magyarországon, akik tartós betegség miatt hónapokon vagy akár éveken át nem járhat iskolába. Számukra minden esetben megfosztottságként jelenik meg, hogy nem indulhatnak el reggel az iskolába, nem mehetnek a többiek közé, hogy kiszorulnak a kortárs csoportokból. Az iskola által nyújtott tárgyi tudás természetesen pótolható, de a kapcsolatok, az iskolai közeg hiányzik azoknak, akik nem látogathatják az osztálytermet. 

Egy egészséges, jó mentális állapotban lévő gyermek nyár végén már várja az iskolát, ha nem is elsősorban a leckéket, hanem a többiek társaságát, a kapcsolatokat, a kihívásokat és a közös kalandokat. 

Mi történik azoknak az iskolásoknak a lelkében, akik reggel elindulnak ugyan otthonról, ám mégsem érkeznek meg az osztályterembe? Akik plázákban vagy játszótereken, esetleg csellengve töltik a napot, tilosban járva, veszélyeknek kitéve és valójában boldogtalanul. Akik céltalanul utazgatnak különféle járműveken, vagy lépcsőházakban ücsörögnek a lépcsőn, esetleg felmennek egymáshoz internetezni, randizni – nekik mi jár a fejükben? Milyen szükségletükre nem kapnak megoldást az iskolában, és mire akarják a felnőttek figyelmét felhívni? Mit tehetünk, ha lógáson kapjuk a gyerekünket, aki valószínűleg vágyik is a lebukásra, hiszen ez esetben a kényelmetlen helyzetét végre feladhatná? 

Az igazolatlan iskolai hiányzás komoly tünete annak, hogy a gyermek sajátos védekezési módot választott az unalmas, nem élményszerű tanóra, a tanárral való konfliktus, a számonkérés vagy az iskolai bántalmazás ellen. Az elkerülő viselkedés mindenképpen annak a jelzése, hogy az iskolai lét a gyermek számára nem alakult sikeresen, a benn töltött órák olyannyira nem nyereségesek számára, hogy még annak kockázatát is vállalja, hogy fegyelmi eljárás elé állítsák, hogy értesítsék a szüleit, és esetleg eltávolítsák az iskolából. Az elkeseredettség mértéke a lógás pillanatában már átcsap egy láthatatlan, de nagyon is létező határon… 

A lógás óriási határátlépés, amely mögött egy szomorú történet áll. 

A gyermek sokszor nem tud más módon jelezni a világ felé, alsóban a lelki meghasonlottságot többnyire tantárgyi rontással, felsőben viselkedési zavarral jelzi, amelynek egyik formája a lógás. 

Olyan, mint szabadságra menni?

A kutatások szerint ezeknek a gyermekeknek a lelkében az iskola úgy jelenik meg, mint egy szigorított intézmény, katonaság vagy fogolytábor (számozott termek), esetleg kemény munkahely, ahol a mindennapi megpróbáltatások között a puszta túlélés a cél. A tanulás ezekben az esetekben csak alig megjelenő szempont, az iskola úgy tűnik fel, mint egy nyolctól négyig tartó munkahely, ahonnan végre haza lehet menni, ha lejárt a munkaidő. Az igazolatlanul hiányzó gyerekek esetében a nyelvi metaforakutatás azt találta, hogy kifejezéseikben tetten érhető az iskolának mint totális intézménynek a megjelenítése, ahol a tanár „parancsokat ad”, a gyerekek „masíroznak”, és a „tanár a főnök”, aki „jutalmat vagy megrovást oszt”. 

Itt a lógás értelmezése tulajdonképpen a munkahelyi szabadság fogalmának felel meg, vagy súlyosabb esetben a börtönből való szökésnek. Szintén a metaforakutatás világított rá a lógásban érdekelt fiatalok által hordozott képre, amelyben az életet egyfajta vonatútnak látják, és az iskolát magát vasúti váltónak. Ezek szerint az iskolai „pályafutáson” múlik, hogy egy karbantartott, tiszta, kimunkált fő vágányon haladunk-e a kitűzött célállomásunk felé, vagy egy homokba süppedő vakvágányon futunk át a semmibe. A lógás lélektana azt a gondolatot melengeti, hogy a sínek állapota tulajdonképpen maga az elhanyagolt családi háttér, és a sínfelügyelő az érzelmileg elérhetetlen szülő. Ha egy diák úgy érzi, hogy erről a rossz vágányról az iskola sem tudja átváltani, akkor a körülményeket nehéz motiválónak éreznie, és a lógás a vonatról leszállásként jelenik meg a lelkében. 

Ha a gyermek alapvetően nem találja a helyét az életben, és a legfontosabb kérdésekre keresi a választ, akkor nem fogja fontosnak találni, hogy mi a trapéz területének kiszámítási képlete…

Az iskolával szembeni ellenállás általában nem egyik napról a másikra alakul ki. Hosszú ideig tartó kedvetlenség, motiválatlanság vezetheti be a szembefordulást, később látható jelei lehetnek annak, hogy a gyermek húzza az időt, egyre lassabban készül el, többször kell szólni neki, esetleg már az ébresztésnél is gondok vannak, nem hajlandó felébredni. A gyerekek reggeli ébresztése meghatározó problémává vált az utóbbi időben, főleg, ha a szülőnek hamarabb kell otthonról elindulnia, mint a gyereknek. Ha testi tünetek is vannak, gyakori fejfájás, bizonytalan eredetű hasi panaszok, hányás, mindenképp foglalkoznunk kell ezek hátterével, orvosi vizsgálattal kell kizárni a betegséget, a szervi okot. Ha a testi tünetek felerősödnek dolgozatírás előtt, az megerősítheti a feltételezést, hogy gyermekünk nincs jó helyen az intézményben. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/The lazy artist gallery

Teremtsünk bizalmas légkört!

Az elkerülő viselkedés megnyilvánulhat dühkitörésben, agresszióban vagy kényszerességben is, ami állandó kézmosásban, visszaszaladásokban jelenhet meg. Az iskolába küldésben érdemes határozottnak lenni, és azt képviselni, hogy az egészségügyi állapota alkalmassá teszi őt az indulásra, de délután beszélgessünk a panaszairól, hallgassuk meg és mérlegeljük azokat. Ha azt látjuk, hogy a gyermekünk küzd az iskolával, sorozatosan hiányzik, erős lehet a kísértés arra, hogy orvosi igazolással megtámogassuk őt, és így haladékot kapjon. 

Ez néhányszor lehet megoldás, de hosszú távon a szülői rábólintás fenntartja a tünetet, és a gyereket megerősíti abban, hogy a betegségbe menekülés opció lehet a közösségi kihívások elleni harcban. 

Ha azt gyanítjuk, hogy a gyermek nem érzi jól magát az iskolában, vagyis az iskolába járás semmilyen mértékben nem örömként jelenik meg számára, csupán legyőzendő feladatként, akkor teremtsünk feltételeket egy jó beszélgetéshez, amely során figyelmünkről és odaszánásunkról biztosítjuk őt. Nyugtassuk meg, hogy együtt fogunk megoldáshoz vezető utat találni még akkor is, ha egészen az iskolaváltásig kell eljutnunk. Szánjunk erre időt, vonjunk be segítőket, egyeztessünk a tapasztalatokról az iskolával!
Az iskolakerülés hátterében legtöbbször iskolai bántalmazás, erőszak áll, ami a kortársi megfélemlítés miatt sokáig titokban maradhat. Ha ilyen jeleket tapasztalunk, türelmes hozzáállásra, az események szétszálazására lesz szükség, akár pszichológus szakember bevonására is. Ne hunyjunk szemet a bántalmazás fölött, és ne hagyjuk a gyereket egyedül fuldokolni egy bántalmazó helyzetben, még akkor sem, ha ő csak szemlélő! Nemcsak a gyermek testi épsége, de személyisége is áldozatul eshet a bántalmazási helyzetben, és rányomhatja a bélyegét minden későbbi kapcsolatára.

A lógás lényegében olyan viselkedésforma, amellyel a gyermek nem a megküzdést, hanem a menekülést választja, és amelyben a probléma előli kitérés csak újabb problémákat idéz elő.

Szülőként az a feladatunk, hogy olyan bizalmas légkört tartsunk fenn a családban, amelyben a problémák megjelenhetnek, lehet róluk beszélni, és az a tapasztalat, hogy együtt megoldásokat lehet találni. A lógás azt jelenti, hogy az iskola nem tud olyan közeget teremteni a gyermek számára, amelyben jól és biztonságban érezné magát. Az iskolai létünk nagyjából húszezer óra, amiből értékeket meríthetünk, vagy lóghatunk is fölötte támaszték és kilátások nélkül, amiről Villon mesélt egyik utolsó versében…

Forrás: Lőrincz Andrea: Metaforákon innen és túl: az iskolai hétköznapokról https://argumentum.unideb.hu/2018-anyagok/lorincza.pdf 
 

A cikk létrejöttét a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Az első gyermekszépségversenynek jóval nagyobb sikere volt, mint a felnőtt nők első „hivatalos” szépségversenyének, amelyet egy évvel korábban rendeztek meg. Mindkettő a híres cirkuszi vállalkozó, üzletember és életművész, Phyneas Taylor Barnum nevéhez fűződik, aki 1854-ben szervezte meg Amerika első, felnőtt nőknek szóló szépségversenyét, ami azonban vegyes fogadtatásra talált akkoriban. A showmant viszont nem lehetett megállítani, egy évre rá, 1855-ben újabb ötlettel rukkolt elő, ami nem volt más, mint a „National Baby Show” elnevezésű országos verseny. 

A megmérettetésre, amely több mint 60 ezer nézőt vonzott, 143 gyermeket neveztek be a szüleik.

A „babaparádék” a századfordulóra már országos szenzációvá váltak: vásárokon, városi színházakban, mozi- és kiállítótermekben, valamint jótékonysági rendezvényeken rendszeres showelemmé váltak. Az sem volt véletlen, hogy 1904-ben Thomas Edison ezt a jelenséget választotta egyik első filmje témájául. 

Csúcskategóriás háztartási cikkekkel „vették meg” az anyákat

Az adott verseny szponzora általában a helyi lapokban népszerűsítette az eseményt, és igyekezett minél több édesanyát megnyerni: hozzák el és versenyeztessék gyermekeiket olyan kategóriákban, mint például a „legszebb hármasikrek” vagy éppen a „leghusisabb baba”. Bár ezek a megmérettetések általában „bababemutató” néven futottak, újszülöttkortól az általános iskolás korosztályig nevezhettek rá kisgyermekeket, a kategóriákat pedig gyakran korosztályok és nemek szerint osztották fel. A zsűrizés általában helyi elöljárók, anyák képviselte testületek, illetve orvosok feladata volt, de szavazás útján akár a közönség is kinyilváníthatta véleményét. A győztesre – de főként a szüleire – az elismerésen és a körülrajongáson túl készpénz vagy csúcskategóriás háztartási cikk várt: nem csoda, hogy a versenyek egyre nagyobb tömegeket vonzottak.

Ki lesz a legjobb baba?

 A 20. század eleji Amerikában már nem csak a különlegesen nagy méretű zöldségeket és gyümölcsöket vagy épp díjnyertes haszonállatokat csodálni jártak az emberek a vásárokra: legalább akkora látványosságnak számítottak az ott felvonultatott kisgyerekek. Ezeken az úgynevezett „Better Babies” (Jobb babák) versenyeken fizikai és mentális egészségük alapján értékelték a csecsemőket az orvosok. Az általuk felállított rangsor alapján a legjobbnak ítélt csecsemők szüleit díjazták.

Egy 1913-as beszámoló szerint úgy pontozták a csecsemőket, ahogyan az állattenyésztésben jártas bírák a szarvasmarhákat zsűrizték.

Az anyjuk mellett felsorakoztatott, hat hónapos és négyéves kor közötti babák és gyermekek mindegyikét orvosok és nővérek vizsgálták meg, majd feljegyezték a méréseiket: többek közt a gyermek súlyát, mellkasának kerületét. Azok a csecsemők, akik túl félénkek voltak ahhoz, hogy részt vegyenek a tesztekben, pontokat veszítettek. A babákat 1000 pontos skálán értékelték, amelyből 700 pontot a külső megjelenés, 200 pontot a mentális és pszichológiai alkalmasság, 100 pontot pedig a fizikai mérések adtak. 

Egyre jobb csecsemőket!

A „Better Babies” alapötlete egy Mary DeGarmo nevű nővértől eredt, aki a gyermekjólét szószólójaként az egészség és a higiénia szerepének fontosságára igyekezte felhívni a szülők figyelmét. Annak érdekében, hogy előrelépést érjen el ezen a területen, egy louisianai orvossal karöltve olyan pontrendszert dolgozott ki, amelynek segítségével az anyák le tudták mérni saját „sikereiket” a gyermeknevelésben. Az ötlet rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, és gyorsan el is terjedt. 
Az 1910-es években a Woman's Home Companion című magazin is közzétett egy ilyen értékelőlapot, sőt még egy irodát is létrehozott a versenyek népszerűsítésére. Ám azt a magazin is megállapította: „Az ötlet hívogató bája mögött komoly tudományos cél húzódik meg: egészséges csecsemők, szabványosított csecsemők és évről évre jobb csecsemők.” 

Kép

A Harper's Weekly 1865-ös illusztrációja – Forrás: Wikipedia

Mary DeGarmo alapötlete az amerikai közegészségügy egy akkoriban igen égető problémájára reagált. 

A 20. század elején ugyanis még mindig magas volt a csecsemőhalandóság az Egyesült Államokban: száz gyermekből egy nem élte meg az első születésnapját.

Az egészségügyi szakemberek és a közegészségügyi tisztviselők azon dolgoztak, hogy valamilyen megoldást találjanak a helyzetre. Így aztán kapóra is jött számukra a „Better Babies” ötlete; ezek a versenyek – a kötelező csecsemőkori szűrések és fizikális vizsgálatok előtti korszakban – lehetőséget kínáltak az orvosoknak és a nővéreknek, hogy országszerte felmérjék a gyermekek jóllétét és fejlődését.

Kép

Gyermekek és szüleik a legegészségesebb babák versenyén Kentuckyban, 1940-ben

Az emberi fajnemesítés árnyai

Az eredeti célkitűzéssel – amely a babák állapotának fel- és összemérésén keresztül a szülőket tudatosabb egészségügyi és higiéniás szokások kialakítása felé terelte volna – önmagában még nem is lett volna semmi probléma. Míg a lepontozott babák szülei kezdetben csecsemő- és kisdedgondozásról szóló brosúrákkal térhettek haza, a hangsúly az anyák által befolyásolható tényezőkről egyre inkább az öröklődésre helyeződött át, a bébimustrákra a „fajnemesítés”, az úgynevezett eugenika árnyai vetültek. Maga DeGarmo is azt az álláspontot képviselte, hogy a versenyek a csecsemők, ezáltal az adott család genetikai alkalmasságát is megmutatták – a szaporodásra. Mary nővér arról is meg volt győződve, hogy a tökéletes gyermekek szüleit jutalmazva a nemzet genetikai állománya javulni fog.

Az eugenika követői úgy gondolták, hogy mesterséges szelekció révén – akárcsak a haszonállatok, kutyák vagy növények esetében – az emberek javítani tudják gyermekeik fizikai és mentális adottságait egy tökéletesebb generáció megalkotása érdekében. Az állítólag objektív pontozással zajló versenyek ténylegesen javítottak a csecsemők egészségén országszerte, ám a bírák csak a vidéki, fehér középosztálybeli családok „tökéletes” gyermekeit díjazták. Ez pedig még nem minden: a „Better Babies” olyan népszerűségre tett szert, hogy idővel már egész családok akartak bekapcsolódni a megmérettetésbe. 

Ezért 1920-ban Kansasban útjára indult a „Fitter Families” (Egészségesebb családok) verseny, amelyen már teljes családok bizonyíthatták (genetikai) tökéletességüket. 

Bár ezek a típusú vetélkedők idővel elveszítették népszerűségüket, a hatvanas évektől fellendülő amerikai gyermekszépségverseny-iparág a mai napig virágzik – ahogyan a „tökéletes amerikai család” ideájának öröksége is mélyen beleivódott a társadalomba.
 

A múzeumi tanulás fontosságát elismerő DASA-díjjal a kiállítás tartalmát, a felhasználóbarát kiállítótereket, valamint a hatékony múzeumi edukációt értékelte az EMA. A díjért folytatott küzdelemben olyan rangos múzeumokkal került a Pénzmúzeum a legjobb három közé, mint a németországi Göttingenben található Forum Wissen és a spanyolországi Malagában található Carmen Thyssen Málaga Museum.

A zsűri indoklása szerint „a Pénzmúzeum interaktív, szórakoztató módon ismerteti meg látogatóival a pénzügyi folyamatok működését, a pénzhasználat alapvető szabályait és a Magyar Nemzeti Bank tevékenységét. A legmodernebb eszközök használata és a kiállításszervezési gyakorlat tudatosítja a látogatóban, hogy a pénz működését mindenki számára érthetővé lehet tenni.”

Hergár Eszter, a Pénzmúzeum és Látogatóközpont igazgatója a díjátadót követően kiemelte, hogy a megnyitása óta eltelt másfél évben az 50 látványos installációval működő Pénzmúzeum eddig több mint 135 000 látogatót fogadott. Az intézményt tavaly a legjobb múzeumok közé választotta be a Múzeumi Oktatási és Képzési Központ, ehhez jött idén a Best of Budapest elismerés, valamint a Közösségi Múzeum Díj. A Pénzmúzeum valamennyi kiállítása és programja ingyenes, az élményközponthoz kapcsolódó Panoráma Terasz szintén díjmentesen látogatható.

Szervezetünk glükózzá bont le mindent, amit csak lehet, ez adja az életműködésünkhöz szükséges energiát. Ha a gyerekek mozognak, és életkoruknak megfelelően táplálkoznak, alkalmanként nyugodtan fogyaszthatnak cukrot tartalmazó élelmiszereket. Viszont az „alkalmanként” itt kulcsszó, mellette pedig az is számít, hogy cukros étel alatt mit értünk, és abból mennyit eszünk meg.

„Az édes íz szeretete evolúciós okok miatt velünk születik – az ősidőkben a túlélés záloga volt, hogy könnyen hasznosítható energiaforráshoz jussunk. Első táplálékunk, az anyatej is édes. Ha az anyatejes táplálás nehézségekbe ütközik, vagy ha a pici válogatós, könnyű elcsábulni az édes tápszerek felé, és a kicsiket később is meg lehet nyugtatni, vigasztalni édes italokkal. 

Viszont az első ezer napnak elképesztő jelentősége van a gyerekek későbbi táplálkozási szokásaira nézve, ilyenkor alakul ki az ízlésük. 

Emiatt fontos, hogy ebben az időszakban hozzáadott cukorral készülő ételeket és italokat ne fogyasszanak, a cukor csak természetes forrásaiban szerepeljen az étrendjükben” – mondja Soltész Erzsébet dietetikus. Különösen fontos, hogy az édes íz ne kapcsolódjon a jutalmazáshoz, ne édes nassolnivalóval fejezzük ki szeretetünket, pozitív visszajelzésként se ezt adjuk a gyerekeknek. Ha így teszünk, megágyazunk annak, hogy felnőve úgy próbálják meg enyhíteni szorongásaikat, vagy csökkenteni a stresszt, hogy édességet fogyasztanak.

A túlzott cukorfogyasztás gyerekeknél is növeli az elhízás és azzal együtt a 2-es típusú diabétesz rizikóját, és ártalmas a fogak egészségére is. Ebből a szempontból a cukros italoknak van a legrosszabb hatásuk, pláne, ha a kicsik nem egyszerre, hanem folyamatosan kortyolgatva isszák ezeket víz helyett, ráadásul rendszeresen.

Édes íz másképp

A legjobb, ha a kicsik a cukrot és az édes ízt természetes formában – színes zöldségek, gyümölcsök összetevőjeként – kapják meg. Ezzel megalapozzuk az egészséget támogató táplálkozási mintájukat, és vonzóvá tesszük számukra ezeket a rostokban gazdag élelmiszereket. 

Jó ötlet például olyan tejterméket adni a gyerekeknek, amit magunk ízesítünk gyümölccsel. 

Müzlit is érdemes otthon készíteni, ugyanis a bolti gabonapelyhek jellemzően sok hozzáadott cukrot tartalmaznak.
 
Másrészt a bennük lévő gabona – még ha teljes kiőrlésű is – ebben a feldolgozott formában nem éri el ugyanazt az élettani hatást, mint a teljes gabonaszemből készült natúr pehelykeverékek. „Azokat a csomagolásokat, amelyeken valamilyen aranyos meselény van, még alaposabban meg kell nézni, mert a gyerekeknek szánt ízvilág jellemzően még a szokásosnál is édesebb. Van például olyan, kicsiket célzó gyümölcsös ital, amelyben több cukor van, mint a szénsavas üdítőkben” – emeli ki Soltész Erzsébet. Figyelni kell a kakaóra is, amelynek instant és palackos változata poharanként akár 25–30 gramm cukrot is tartalmazhat. Ezt emiatt jobb otthon készíteni tejből, jó minőségű kakaóporból, kevés cukorral. Sokakat zavar, hogy a por nem oldódik könnyen a tejben, ezen segít, ha a kakaót tejhabosító eszközzel készítjük el. Otthon a sütemények cukortartalmát is lehet csökkenteni, a receptek tökéletesek lesznek fele- vagy harmadannyi mennyiséggel is. Jó megoldás az is, ha cukor helyett részben aszalványokat használunk – ezek is cukrosak, de értékes ásványi anyagokat, vitaminokat és élelmi rostokat is tartalmaznak.

Az Egészségügyi Világszervezet ajánlása a gyermekek hozzáadottcukor-fogyasztására ugyanaz, mint a felnőttekére: nem szerencsés, ha meghaladja a teljes kalóriabevitel 10 százalékát. A hozzáadott cukor kategóriájába beletartozik minden, amit az élelmiszerek nem természetes módon tartalmaznak. Tehát csak azt nem kell beleszámolni, ami a friss gyümölcsökben és zöldségekben van, elsősorban glükóz és fruktóz formájában, illetve a tejben laktózként. A hozzáadott cukor mennyiségének 5 százalék alá csökkentése további egészségügyi előnyökkel jár. A gyerek neme, életkora, testsúlya és fizikai aktivitása alapján számított megengedett cukorbevitel nem több napi 3-8 kockacukornyi mennyiségnél. 

Egy sokat futkározó ovisnál vagy egy átlagosan aktív tinédzsernél már napi egy csokiszelet vagy egy pohár cukros ital tartalmazza a megengedett limitet.

Kevés gyümölcslét, és hígítva!

Cukor szempontjából a 100 százalékos gyümölcslevek sem előnyösek, azokban is van annyi cukor, mint a szénsavas üdítőkben, és ugyanúgy emelik a vércukorszintet is. A korszerű dietetikai ajánlások a bennük lévő cukrot is hozzáadottként kezelik. Helyettük jobb a kicsiknek zöldségből, gyümölcsből salátát, esetleg időnként smoothie-t készíteni. Gyümölcslevet csak alkalmanként, hígítva, étkezés mellé kapjanak a gyerekek, vagy intenzív sportoláskor szolgálhat gyors energiapótlásként. Sok hozzáadott cukrot tartalmaznak a gyümölcsjoghurtok, joghurtitalok is. 
„Ezek a természetes cukortartalommal együtt adagonként 15-30 gramm cukrot is rejthetnek, ami 5-10 kockacukornak feleltethető meg. Emiatt jobb natúr joghurtot beszerezni, és azt otthon ízesíteni gyümölccsel, kiegészíteni natúr gabona­pehellyel, magokkal. A bolti édességekkel végképp óvatosan kell bánni, ráadásul ezek tetemes mennyiségű telített zsiradékot is tartalmaznak. Ilyet legfeljebb heti egy-két alkalommal, kis adagban adjunk” – mondja a dietetikus. A magas cukortartalmú gyümölcsök, mint a szőlő és a banán az étkezés részeként kis adagban fogyasztandók. Szintén fontos, hogy a gyerekeknél mindig legyen vízzel megtöltött kulacs, mert amikor megállunk innivalót venni, mert a kicsi szomjas, nagy eséllyel gyümölcslét, jeges teát vagy szénsavas üdítőt kérnek, amit a rohanásban általában meg is kapnak.

Alternatív cukrok és édesítőszerek

A klasszikus kristálycukor mellett rengeteg alternatív cukor létezik, de ezek mennyiségére ugyanúgy figyelni kell, mint a répacukoréra. A nádcukor, a juharszirup és a különféle gyümölcskivonatok kémiailag alig különböznek a normál kristálycukortól. Nem ajánlott asztali cukorként a fruktóz (gyümölcscukor) sem, túlzott bevitele a vérzsírszint emelkedését eredményezheti. 

Egyéves kor alatt nem szabad mézet adni a gyerekeknek, de később sem érdemes sokat fogyasztani belőle, hiszen a cukor adja összetételének 80-85 százalékát. 

A mesterséges édesítőszerek néhány betegségtől – például az 1-es típusú cukorbetegségtől – eltekintve hatéves kor alatt egyáltalán nem ajánlottak, és nem szerencsés rendszeres fogyasztásuk nagyobb gyerekeknél sem. Nem szabad, hogy a kicsik szervezete az édes ízt energiabevitel nélkül szokja meg. Emiatt nem jó az a megoldás, ha a cukrot úgy akarjuk száműzni a család életéből, hogy a cukros üdítőről átváltunk édesítőszeres verzióra. Ez felnőtteknek sem jó, egyebek mellett a bélflórára is kedvezőtlen hatása lehet. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

„Be van fejezve a nagy mű”

„A Nemzeti Színház mai nagyérdekű premierje: Az ember tragédiájának előadása, kivételesen fél hétkor kezdődik. Figyelmeztetjük erre fővárosi olvasóinkat, kik jegyet váltottak, nehogy elkéssenek (...) A fél órával elébb kezdés főleg azért van, mert a közönség számára meg akarják nyerni azt az időt, melyet a tapsok és kihívások szoktak az első előadásokon igénybe venni” – ez a felhívás fogadta az olvasókat a Fővárosi Lapok 1883. szeptember 21-i számában. Tizenhat évvel a kiegyezés után járunk, amikor Magyarország egy soknemzetiségű, de immár Ausztriától független államként határozta meg önmagát. Ebben a politikai-társadalmi környezetben került színpadra Madách Imre műve. De menjünk vissza még pár évtizedet az időben! 

Madách Imre 1852-ben szabadságharcosok bújtatása vádjával börtönbe került. Az egyéves fogságban krétával verseket írt az asztallapra, és megírta Az ember tragédiája első változatát Lucifer címmel. Ezt 1856 és 1857 között átdolgozta, a ma ismert mű alapjául szolgáló Tragédiát pedig a feljegyzései szerint 1859. február 17-én kezdte el írni, majd még egy évig dolgozott rajta. Barátja, Szontágh Pál biztatására küldte el a kéziratot Arany Jánosnak, aki elolvasta, felismerte benne a remekművet, ám túl nyersnek érezte a szöveget, és jelentős stilisztikai, illetve helyesírási változtatásokat végzett rajta: a mű 4141 sorából mintegy ezerbe belejavított. 

Egyik-másik szállóigévé vált sort Arany János öntötte végleges formába.

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

A „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” zárómondatot is gyakran összekapcsolják Arany nevével, azonban nem igaz, hogy ezt is ő írta volna, hiszen már Madách eredeti kéziratán is ez a szöveg állt. 

„A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott”

A Nemzeti Színház a bemutatókor még a főváros szélén, az akkori Kerepesi – ma Rákóczi – úton állt, az Astoria szállóval szemben lévő telken. Az eredetileg Pesti Magyar Színház nevet viselő épület már a forradalom előtt, 1840-től országos intézmény lett, és Nemzeti Színház néven működött tovább. 

Paulay Ede – aki nemcsak rendezője, hanem jelmez- és díszlettervezője is volt az előadásnak – a Tragédia bemutatásának előkészületeit már az előző évad végén megkezdte. Nyáron is lázasan dolgozott, a szeptemberi próbakezdésre pedig szinte mindent elrendezett. 

A tizenöt színt néhány képből álló előjátékra és öt szakaszra osztotta, a művet Goethe Faustjával hozta párhuzamba. 

Az egész darabot átdolgozta, meghúzta, és saját kézzel le is másolta: a mű négyezer sorából csupán kétezer-ötszázhatvan maradt.

Vándorszínészből nemzetközi hírű rendező

Paulay Edét szülei egyházi pályára szánták, a premontrei rendbe kellett volna belépnie, őt azonban a művészi pálya vonzotta. 1851-ben Kassán színész lett, álnevet vett fel, és bejárta Kolozsvár, Szeged, Debrecen, Győr színpadait. 1863-ban meghívást kapott színészként a budapesti Nemzeti Színházhoz, ahol Hamletet, Bánk bánt játszott. Rendezőként első munkája a Hamlet volt. Tíz évvel később távozni kényszerült, ugyanis összeverekedett egy súgóval. Évekkel később tért vissza rendezőként, Bécstől Londonig számos színházban gyűjtött tapasztalatot, majd főigazgató lett és az is maradt egészen 1894-ben bekövetkezett haláláig. Legnagyobb érdeme a régi magyar drámai irodalom fölelevenítése. Élete fő művének Az ember tragédiája színpadi átdolgozását és első előadását tartják. 

„Péntek. Rám virradt végre a nagy nap. Jártam-keltem egész délelőtt, nem volt nyugtom. Végignéztem az öltözőkben az összes ruházatot (...) megkezdődött a nyitány. Telt ház, gyönyörű közönség – mindenki arcán a várakozás és kíváncsiság izgatottsága. A nyitány hosszú és fárasztó volt. Végre felment a függöny, a három előjátéki kép roppant hatást idézett elő. Az egész ház tapsolt és hívott, végre kimentem, kétszer egymásután. A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott” – írta naplójában Paulay. Fél héttől négy órán keresztül tartott az előadás, közte öt szünettel. 

Kép

Paulay Ede 1887-ben – Forrás: Wikipédia

Először használtak villanyfényt

Paulay remekül ráérzett arra, hogy a külsőségek jelentősen feldobják a darabot. Komoly technikai felszereltség kellett a bemutatóhoz: először alkalmaztak villanyfényt, valamint a díszleteket süllyesztőkkel és forgókkal mozgatták. Jól működött a megnövelt színpad is: nem volt hiába a nagy terület, ugyanis a Nemzeti egész társulatára szükség volt a mű előadásához. 

A tömegjelenetekhez több mint száz statisztát alkalmaztak. 

Paulay a jelmezek, díszletek és a különböző hanghatások mellett a kísérőzenének – amit Erkel Gyula szerzett – is nagy szerepet szánt. Figyelt arra, hogy ne kizárólag a látvány legyen hangsúlyos. „… középutat választottam a szükséges és a fölösleges közt. Díszes, de nem csillogó keretet terveztem a képekhez. Sehol se akartam a külső fénnyel vonni el a figyelmet a költeményről; de törekedtem mindent előállítani, ami világosabbá, könnyen érthetővé teheti.”

A Nemzeti hagyományos gyakorlata szerint az új bemutatókhoz általában a raktárból vették elő a megfelelő típusdíszleteket, a rendező azonban ezt a hagyományt alapvetően módosította, hiszen itt már az egyes színekhez igazítva jelent meg a díszlet. „…egészen új díszleteket tán ötöt csináltatott. Új volt a mennyország, a paradicsom, a paradicsomon kívüli szín, a falanszter és az eszkimó kép. Részben új volt Egyiptom, Prága, Párizs és London, a többi mind régi volt. Hanem egészében mégis úgy festett minden szín, mintha akkor került volna csak ki a műhelyből” – írta visszaemlékezésében Tóth Imre későbbi színházigazgató. 

Jászai Mari mint Éva 

Ádámként Nagy Imre, Éva szerepében Jászai Mari, Luciferként pedig a pályakezdő Gyenes László lépett színpadra. A darab 1500 forint állami támogatást kapott, ami a színpadra állításához édeskevés volt. „Régi kosztümöket szedtünk elő, kopott díszleteket alakítottunk, festettünk át – megtettünk mindent, amit a kevés pénzből lehetett” – emlékezett vissza a Lucifert játszó Gyenes László. 

A Tragédia jelmezeit Paulay válogatta a színház jelmeztárából, a férfi főszereplők – Ádám és Lucifer – ruháit pedig ő maga tervezte. 

A női főszereplő, az Évát alakító Jászai Mari Feszty Árpád és Paczka Ferenc festőművészek segítségével minden egyes színhez új jelmezt csináltatott egy Váci utcai műteremben. A kor hagyományos gyakorlata szerint a jelmezek általában a színészek tulajdonát képezték, és vidéki színháznál az alkalmazás feltétele volt a saját ruhatár. A vezető színésznők Bécsből, Párizsból hozatták vagy a legelőkelőbb pesti szalonokban csináltatták a ruháikat. A pesti divatot a művésznők ruhái határozták meg.

„Nagy Imre és Jászai Mari asszony helyesen voltak kiválasztva Ádám és Éva sokféle szerepére. Amaz a férfi, emez a nő változékony és lényegében mégis egy alakjait lelkiismeretes gonddal és törekvéssel érvényesíték. Nem csupán szerepet kaptak ezúttal, hanem egész szereplést” – írta a bemutató után a Fővárosi Lapok. 

Kép

Jászai Mari Az ember tragédiája egyik előadásán – Forrás: Wikipédia

A kor nagyjai a premieren

„A Nemzeti Színház ma este fényesen ünnepelte meg egy lángelme diadalát: Az ember tragédiáját mutatta be. Mint ahogy nagy ünnepeken az egész háznép megjelenik a templomban: a magyar költészet ez ünnepén a Nemzeti Színház egész drámai személyzete, kivétel nélkül, színpadon volt. A nagy vállalkozást siker koronázta” – ez állt a Pesti Hírlap hasábjain. 

Az előadást követően egy írókból és művészekből álló társaság Paulay Ede tiszteletére lakomát rendezett, amelyen jelen volt Podmaniczky Frigyes politikus, a Nemzeti Színház intendánsa, Mikszáth Kálmán író és a nagy mesemondó, Benedek Elek is.

 A közönségsikerre való tekintettel még ugyanabban az évben tizenháromszor játszották a darabot. Több mint száz előadást ért meg, és a bemutató utáni hat évben valamennyi vidéki nagyvárosban műsorra tűzték. Egészen 1905-ig a Paulay-féle változat volt műsoron a Nemzeti Színházban. A Magyar Írók Szövetsége 1984-ben kezdeményezte, hogy az ősbemutató évfordulóját nevezzék ki a magyar dráma napjának.

Források:
- Az ember tragédiája ősbemutatója a sajtó tükrében
http://madach.hu/old/tanulmanyok/mk107.pdf 
- https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/p-9E91B/paulay-ede-9FD32/ 
- https://fidelio.hu/szinhaz/emberisegkoltemeny-a-bortonbol-erdekessegek-az-ember-tragediajanak-szinpadi-valtozatairol-174229.html 
- http://madach.mtak.hu/hu/01.htm 
- https://nemzetiszinhaz.hu/torteneti-attekintes 
- https://szinhaz.net/2012/02/23/imre-zoltan-nemzeti-szinhaz-tragedia-1883/ 
- https://hu.wikipedia.org/wiki/Paulay_Ede 

Nemrégiben, a nyár közepén egy kaliforniai paratriatlon-világkupán képviselted hazánkat. Milyen volt ez a verseny számodra, hogy élted meg?

A felkészülésemről annyit: nem sokan tudták, de 2017 óta egy sportsérüléssel (sarkantyúval) küzdöttem, ami először az egyik lábamon, majd mindkettőn előjött. A 2021-es tokiói paralimpia után szerettem volna rendbe tetetni, mert már olyan fájdalmaim voltak, hogy befolyásolták az életminőségemet – nemcsak a sport, a mindennapok terén is. Mindkét lábamat megműtötték, de sajnos a beavatkozás az egyiken nem sikerült jól. Innentől kálvária kezdődött, teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha újra futni fogok. Rengeteg orvost és kifejezetten erre a sérülésre specializálódott szakembert felkerestem, de csak idén januárban kezdett javulni a helyzet. Közben eltelt egy év, ami alatt azért szerencsére az úszást, a kerékpározást és az ehhez kapcsolódó edzéseket végezni tudtam. A triatlon viszont háromágú sport, így a futással is muszáj volt haladni. 

Elkezdtem kocogni, egy perc futás, egy perc séta váltogatásával indultam: szinte újra kellett tanulnom járni, futni. 

Lassan, fokozatosan javult a helyzet, noha azt gondolom, a bal lábam már sosem lesz fájdalommentes. Próbálok pozitívan hozzáállni a helyzethez, és úgy tekinteni rá, hogy kis lépésekben, de haladok, és mindig csak a következő lépésre koncentrálok a fejlődésben.

Hogy lett ebből sikeres versenyzés a tengerentúli világkupán?

Miután a kocogás már elég jól ment, elindultam májusban a tiszaújvárosi országos bajnokságon, ahol ígéretes eredményt értem el. Ezt olyan pályán teljesítettem, amit már nagyon jól ismerek, 2014 óta – a műtétem évét leszámítva – minden évben versenyzek rajta, itt volt az első triatlonversenyem is. Épp ezért ez nagyon jó mérce volt olyan értelemben, hogy megmutatta, hol tartok, milyen állapotban vagyok. A megmérettetés viszonylag jól sikerült. A következő állomás pedig már Long Beach volt nyáron, Los Angeles mellett az Egyesült Államokban. Hatalmas motivációt jelentett, egyrészt, hogy továbbfejlesszem magam, másfelől még sosem jártam a világnak azon a részén. Arról nem is szólva, hogy nagy boldogság volt ismét nemzetközi versenyen képviselni csapatomat, a Ferencvárost és a hazámat. A tiszaújvárosinál nehezebb pálya várt rám, de a versenyen még így is egy perccel jobb időt sikerült futnom.

Nem vagyok a panaszkodás híve, ezért sem nagyon kommunikáltam arról, milyen mély bugyrokat jártam meg a világkupa előtt a sérülésemmel. Az emberek nem is nagyon tudtak erről, valószínűleg azt feltételezték, hogy visszavonultam. Nem is sejtették, milyen nagy dolog volt számomra, hogy ezüstérmet nyertem.

Azzal sem biztos, hogy mindenki tisztában van, hogyan jött az életedbe a sport...

Végtaghiánnyal születtem, de a szüleim szerették volna, hogy emellett egészséges testtel és lélekkel nőjek fel. Keresték a lehetőségeket, amik a segítségemre lehetnek, így találtak rá a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványra, ahol nagy hangsúlyt fektettek az úszásoktatásra. 

Az Alapítványnak volt egy csodálatos úszásoktatója, Málnai István, aki rengeteg gyereket tanított úszni és nevelt egészséges életmódra, valamint a versenysport, a paralimpia iránti szeretetre és tiszteletre. 

(Egykori tanítványai között mások mellett Illés Fanni is szerepel – a szerk.) Már pici koromtól fogva az volt a vágyam, hogy kijussak egy paralimpiára. Így kezdtem el úszni, ötévesen volt az első versenyem. Nagyon megszerettem a sport légkörét és világát, a szorgalmas és tevékeny embereket. 19 éves koromig úsztam, a legnagyobb sikerem két világbajnoki 11. hely volt és egy világcsúcs 200 méter mellúszásban. Ezt követően kimaradt jó pár év, majd 2014 januárjában szinte egyik pillanatról a másikra hoztam meg a döntést, hogy újra sportolni szeretnék. Ekkor kezdtem triatlonozni. 

Miért hagytad abba ennyi év után az úszást?

Egyfelől 19 évesen, egyetemistaként már túl sok volt a versenysporttal járó kötöttség, és talán túl korán is kezdtem. Sok élsportolónál megfigyelhető ez a fajta kiégés a középiskola befejezése táján. Bár tettem még egy kísérletet, itt, a fővárosban nem sikerült megtalálnom a számomra megfelelő, támogató közeget. Egy kisvárosból, Gyöngyösről jöttem, ahol a csapattársaim a barátaim is voltak, az uszoda pedig tíz percre volt. Ehhez képest számomra rideg és távolságtartó közegbe kerültem, ami nem tartott ott. 

De olyan ember sem akadt akkor a környezetemben, aki azt mondta volna, hogy érdemes folytatnom. 

Ez utólag nagy rendszerhibának látom, őszintén remélem, hogy ma már nem esik meg hasonló. Személy szerint nagyon igyekszem, hogy fiatal tehetségek – akár paralimpikonok, akár olimpikonok – a támogató közeg hiánya miatt ne kallódjanak el. Gyakran az is elég, ha valaki hisz az emberben. Az Alapítványnál próbálom ezt megadni a gyerekeknek, ami persze nem azt jelenti, hogy érdemtelenül szórom az elismerést, de akiben tényleg hiszek, azt nagyon tudom támogatni. Nekem végül elég volt magamban hinnem a visszatérésem idején, és a nagy álmomat is beteljesítettem: kijutottam a tokiói paralimpiára.

Kép

Petra a tókiói paralimpián – Forrás: Lévay Petra

Merre tovább, mi a következő célod?

A júliusi világkupa után pihentem egy kicsit, könnyebb edzéseim voltak. Úgy vagyok vele, hogy bár nagyon élveztem a versenyt, és nagyon jól is sikerült, semmit nem szeretnék elkiabálni, épp a lábsérülésem okán. A fejemben vannak tervek, de megtanultam, hogy óvatosan fogalmazzak meg célokat és elvárásokat magammal szemben.

Tapasztalataid szerint milyen a parasportolók, a végtaghiánnyal élő emberek társadalmi elfogadottsága?

Szélsőséges magasságokat és mélységeket élünk meg az Alapítvány háza táján: a teljes elfogadottságtól az ötven évvel ezelőtti elutasító szemléletig mindent tapasztalunk. Mostanában sajnos egyre többször találkozom azzal, hogy érintett gyerekek olyan „pofonokat” kapnak az oktatási intézményektől, amiket nagyon nehéz kiheverniük. Akár minimális végtaghiány esetén is egy-egy szakmára teljesen alkalmatlannak nyilvánítják őket. Persze valahol érthető, hogy mindenki igyekszik „levédeni” magát, nehogy a megfelelő körültekintés hiánya miatt esetleg valami baj legyen. Azt is tudjuk, értjük, hogy általánosságban forráshiánnyal küzdenek az oktatási intézmények: nincs kapacitás egy-egy helyzet körültekintő vizsgálatára, jóval egyszerűbb nemet mondani. Viszont azt is látni kellene, hogy egészséges, értékes emberektől veszik el a lehetőséget egy-egy szakmában, ráadásul úgy, hogy adott esetben visszafordíthatatlan károkat okoznak fiatal emberek önbecsülésében. Nekünk ilyen helyzetek után hatalmas munka visszahozni őket abba az állapotba, hogy újra képesek legyenek hinni magukban. Ezzel be is szűkítik azon szakmák körét, amikben végtaghiányos emberekkel lehet találkozni, ez pedig gördíti magával a következményeket. 

Ha például sehol nem lehet végtaghiányos óvodapedagógust látni, akkor egy kisgyerek miért hinné el, hogy egy végtaghiányos ember is képes bármire?

Márpedig, ha fizikailag képes rá, akkor miért ne láthatná el például ezeket a feladatokat? A technológia fejlődésével viszont egyre több mindenre van és lesz is lehetőségünk: az alsó végtaghiánnyal élők számára egyre jobb protézisek léteznek. Ilyen értelemben bizakodó vagyok. Külföldön a végtaghiányt már – tükörfordítással élve – „eltérő végtagokkal rendelkező” megnevezéssel illetik, ami már nagyon más szemléletet tükröz. Ha így nézzük, ez igen pozitív üzenet lehet a jövőre nézve.

Bár az Alapítványnak nincs túl sok forrása, amennyire csak tudunk, igyekszünk láthatók lenni: ha alkalmunk és lehetőségünk van rá, iskolákba járunk, kampányokat szervezünk, így például a „Segíts kézzel-lábbal” nevet viselő adománygyűjtő kampányt. Ezt a virtuális kampányt még a pandémia idején, 2020-ban találtuk ki, azóta évente kétszer lehet csatlakozni a jótékonysági futáshoz. A közelgő eseményünk időpontja már meg is van: október 6. és 20. között fogjuk rendezni. Érdemes követni a weboldalunkat, hamarosan elkészül az aktuális felület is: https://vegtaghiany.hu/ .

A sugárzó szépségű nő második kislánya pár hónapos volt, amikor bagatell tünetekről panaszkodott nőgyógyászának, aki csak legyintett. Az első vizsgálatok is azt mutatták, minden rendben. Nyugtalanságát, aggodalmát könnyen rá lehetett fogni a szülés utáni depresszióra. A panaszok mégsem szűntek, és így újabb szakembert keresett fel, aki az első vizsgálat alkalmával azt kérdezte: „Maga mikor találkozott utoljára az orvosával?” 
„Abban a pillanatban, amikor ezt a mondatot kimondta, tudtam, hogy rákos vagyok – kezdi Icó. – Előtte nézegettem a neten, sejtettem, hogy ezek a méhnyakrák tünetei. Befeküdtem úgynevezett konizációra, de csak szövetmintát vettek, majd annyit mondtak, hogy ki kell venni a méhem. Ez is elég szörnyű volt, sírtam, és akkor anyukám azt mondta: ez a legkevesebb azért, hogy életben maradj. A vizsgálatok sorából állt fel aztán a diagnózis, CT mutatta ki a 4 cm-es daganatot a méhszájon. 2011. december 7-én Wertheim-műtétre került sor. Két héttel később kiderült, hogy nyirokcsomóáttét is van, ezért a Kékgolyóban harminc sugarat és négy kemoterápiát kaptam.” 

Ha érzéseket kell felelevenítened ebből az időszakból, mi volt a legjellemzőbb? 

Azt gondoltam, meg fogok halni. Akkor ez nagyon félelmetes volt. Az járt a fejemben, hogy a lányokkal mi lesz. Meg azt éreztem, hogy nem akarok senkivel se beszélgetni. Akkor kezdtem naplót írni. Nagyon féltem. A halálfélelem és minden más félelem is bennem volt: milyen lesz a műtét, fel fogok-e ébredni, mennyire fog fájni, milyen lesz az életem utána.
 
Volt benned düh, vád, keserűség, hogy nem ezt érdemelted, hisz jártál rendesen szűrésre? Alkudoztál a Jóistennel, hogy még picik a gyerekeid? 

Nem. József Attilának van ez a verssora: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot”

Én nem dühös voltam az Istenre, nekem az Isten megfogta a kezemet. És vezetett. 

Soha nem vádoltam senkit. Abban hittem, hogy ez valahol elindult, valami kiváltotta, ezt a lelki vonulatot megkerestem, meg is találtam, de nem volt bennem soha düh vagy vád. 

Nagyon összecseng ezzel, amit a könyvben is írsz több helyen: „Küzdeni nem szabad, a küzdelem harc, a harc mindig veszteséggel jár. Végig kell vinni a feladatot, amit kaptunk, békével, szeretettel, hálával.” Te ezt nem utólag fogalmaztad így, hanem a kezelések közben. 

Mélységesen hiszek abban, hogy ezt a békességet meg kell találni. Hiszem azt, hogy ebben a békében sikerült a gyógyulást beindítanom. Ez adta a hozzáállást, hogy másképp kezdtem látni a dolgokat. Mi a Mályvavirágnál tudatosan nem is használjuk azt a kifejezést, hogy méhnyakrák elleni harc vagy küzdelem. 

Hogyan lett a te betegségedből és gyógyulásodból szervezet? 

Nagyon természetesen alakult. A naplómat szerettem volna felajánlani, hátha másoknak is segít. Írtam a TV2-nek, nagyjából ennyit: „Tóth Icó vagyok, 30 éves méhnyakrákos, keresem Hadas Krisztát.” Pillanatok alatt sikerült, ma nem menne így! Azonnal visszahívtak, mert akkor – 2012-ben – nem volt nő, aki kiállt volna azzal, hogy neki méhnyakrákja van. Olyan volt, mintha nem is létezne ez a betegség. A tévé munkatársai összehoztak az akkori vakcinát fejlesztő céggel. Ők támogatták a könyv kiadását, megszervezték a könyvbemutatókat. Ezeken már rengeteg sorstárs jött oda hozzám. Sok olyan téma volt, amit egymással meg tudtunk beszélni, és amikre az orvosok nem tudtak válaszolni. Aztán egyre több minden történt, találkozások, és egyszer csak felvetettem, mi lenne, ha létrehoznánk egy alapítványt. Ez lett a Mályvavirág. 
Ennek tíz éve. Aki követi a munkátokat, felmegy a honlapotokra, látja, hogy micsoda eredményeitek vannak. 
Te hogy látod a Mályvavirág elmúlt tíz évét? 

Onnan indultunk, hogy a Tóth Icónak nem volt más muníciója, mint a saját története. De nagyon jó szakemberekkel kerültem össze. Zöldfülű voltam, naiv, lelkes. Ez kellett ahhoz, hogy azt gondoljam, semmi sem lehetetlen. Ez bevonzott embereket. Egy honlappal indultunk, pár támogatóval, egy-két kampányt csináltunk, megalakult a közösség. A Mályvavirág mögött még nem volt igazán nagy tartalom, de volt már ereje, tudtuk, hogy ezzel okosan kell élni. Aztán a szakemberek javaslatára a méhnyakrák mellé bejött a petefészekrák, és innentől nagyon gyorsan bővültünk, nagyon felgyorsult mindent. Duzzadtunk, egyre több projektet vittünk, és a szakma is felfigyelt ránk. 

Ma öten dolgozunk ebben napi szinten, tizennyolc Mályvavirág-pont van az országban, rengeteg önkéntes segít, az éves bevételünk ötvenmillió forint. 

Az éppen aktuális legnagyobb sikerünk, a Mályva Betegút, amely a különböző nőgyógyászati daganatok kezelésének állomásain, tudnivalóin kíséri végig a pácienseket, és amit átvett az Európai Nőgyógyász Onkológusok Szervezete is, az ESGO. Valamint most nagy büszkeségünk az induló HPV-honlap tele a legfrissebb információkkal, hiszen ilyen weboldal még nem létezik a témában, és természetesen a Tinik program, a Cooltás HPV képregény. 

Nagyon sok elismerést, díjat kapott a Mályvavirág Alapítvány, de kiemelkedő, hogy a szakma is megbecsül titeket. A Magyar Nőgyógyászati Onkológiai Társaság tiszteletbeli taggá választott, kórházi zárójelentéseken javaslatként szerepel a Mályvavirág Alapítvány. Mi kellett ehhez? 

Alázat. Leginkább ez kell hozzá. Meg hogy tudj az emberekkel bánni. Tíz egészségügyi dolgozóhoz tízféleképp kell beszélni, de én ismerem mind a tíznek a nyelvét. Nagyon kevés konfliktusom volt orvosokkal, de nagyon vigyázok is erre a jó viszonyra. Az áttörés az volt, amikor először bejutottunk egy nőgyógyászati konferenciára, és az elő­adásom végén ezt kérdeztem az orvosoktól: „Tudnak róla, hogy azok a nők, akiknek megmentik az életét, mindennap nagy szeretettel gondolnak magukra?” Mondtam, hogy az ő nevükben is állok itt, és mondok köszönetet. Csend volt a teremben, senki nem tapsolt, azt hittem, elrontottam valamit. És akkor felállt egy orvos, elmondta a többieknek, hogy ő használja az alapítvány anyagait, és ajánlja a kollégáknak is, mert nagyon sokat segít. Onnantól nagyon sok szakmai kapcsolat alakult. Megtisztelő volt, amikor egyszer az egyik szakember így fogalmazott: „Icó, én ismerem és tiszteletben tartom az utadat, de én egy szakmailag felkészült kollégaként tekintek rád.” Egyetértek vele: ma már nem „csak” egy ráktúlélő vagyok, aki segít a sorstársain, hanem egy szakmai civil szervezet, a Mályvavirág Alapítvány elnöke is. 

Ugyanakkor a munkátok nem csak a sikerekről, örömökről szól. Tavaly készült el az Életem gyöngye című szobor, amely egyszerre jelképezi az erős, szép és kitartó nőt, de a lehullott szirmok egyúttal emlékeztetnek mindazokra, akiket elveszítettetek. 

Nekem sokat jelent ez a szobor és a jelentése. Valóban nagyon nehéz a veszteség része a munkánknak. Nem tudunk, és nem akarunk felejteni, ezt jelképezi a szobor. Persze ugyanúgy jelenti a prevenciót is, de elsősorban a veszteséget. Az én szívemben ott van mindenki, aki már nincs velünk. 

Ha bevallhatom, a könyved címével tulajdonképp ezért nem tudtam megbékülni. Az a címe, hogy Minden anyuka meggyógyul. De tudjuk, hogy sajnos nem minden anyuka gyógyul meg. 

Ma sem adnék más címet. 

Ez a mondat a négyéves kislányomról szól: ő hitt benne, hogy az anyukája nem fog meghalni. 

Nem vagyok önző ember, de ebben az vagyok, ez a cím így van jól. Inkább érzés ez a mondat, mint tény. Ugyanakkor ott a honlapunkon a Szirmaink nevű menüpont, ami a túlélőknek készült, ott mindenki kap egy saját szirmot, és feltöltheti a fotóját, a történetét. Nagyon sokat jelentenek ezek nekem. 

2012-ben, tíz éve te voltál egyedül, aki kiállt, hogy méhnyakrákja van, ma pedig egy hatalmas közösség vagytok. Sejtetted tíz éve, hogy a köztársasági elnökkel fogsz találkozni, beszélgetni erről a munkáról? Mit jelentett neked ez a találkozás? 
Nekem Novák Katalin régóta a példaképem. Mint nő, mint anya, a szüleivel való kapcsolata, az értékei. Mindig úgy gondoltam, hogy tanulhatok tőle. Aznap este, miután itt járt, a férjemmel kinyitottunk egy üveg bort, egymásra néztünk, és azt mondtam: „Egyszer majd azt meséljük az unokáinknak, hogy a papánál meg a mamánál itt ült a köztársasági elnök!” Óriási mérföldkő volt az életünkben, hatalmas megtiszteltetés. 

A beszélgetésünk elején azt említetted, huszonévesen nem érezted magadat a helyeden. HR és szociális munka szakot végeztél, de nem tudtad, hogyan tovább, duzzadt benned az energia, csak nem volt világos, mi a te utad. Ma már elégedett vagy? 

Van egy szuper férjem, két gyönyörű gyerekem, a szüleim, testvérem közel vannak, azt csinálom, amit szeretek, van benne megszállottság, szenvedély, lelkesedés, bőgés, röhögés. Van egy szuper csapatom, és ez hatalmas siker. Nagyon különös kapcsolódás van közöttünk, ugyanazt érezzük, és ugyanazon célért dolgozunk. Boldog ember vagyok. 

A Mályvavirág Alapítvány a HPV-prevencióért és a nőgyógyászati daganattal (méhnyakrák, petefészekrák, méhtestrák, szeméremtest-, hüvelyrák) érintettekért dolgozik. A szervezet missziója az érintett nők megmentése, a betegutak megfelelő, teljes menedzselése, kíséret és támogatás mind a HPV-megelőzésben (tini és felnőtt edukáció), mind pedig a nőgyógyászati daganatok területén. www.malyvavirag.hu

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Azt mondja, nem pornófüggő, de a kéjvágy és szexfüggőség folyamatosan vele van. Mégis hisz abban, hogy van lehetősége a felépülésre és a tünetmentességre. Azt mondja, hogy a pornó csak az egyik külső triggere annak, ami a szexfüggőség mögött valójában áll, ez pedig a kéjvágy, amely szerinte angolul kifejezőbb: lust.

Keresztes Ilona egyik vendége Norbert. Valódi nevét nem tudhatjuk, mert az Anonim Szexfüggők csoportjának tagja, így névvel és arccal nem léphet a nyilvánosság elé. Mégis vállalta a megszólalást, hogy segítsen másoknak is elindulni a gyógyulás útján.

A másik vendég Puskás Antal atya, pálos szerzetes, aki hófehér habitusban jár, mégis beismeri, hogy a szexuális kísértések mindenkit elérnek és rabul is ejthetnek. Ezért indította el a Tiszta sor c. weboldalt, ahol az első lépést bárki megteheti, aki felismerte, hogy pornófüggő.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!
 

  A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A sok nem boldogít

Némelyik darab hosszú hónapokig, akár évekig az eredeti bolti címkével várja, hogy rá kerüljön a sor, egy másikról pedig már újkorában kiderül, hogy mégsem volt rá szükség – amit persze már a kifizetés pillanatában is sejtettünk. Persze az is előfordul, hogy a nagy reményű textil azt az alkalmat várja, ami soha nem érkezik el, hiszen korábban sem volt része az életünknek. 2009 óta mérőeszköz is létezik arra, hogy megmondja, mennyire szenvedünk korunk egyik sajátos bajától, a vásárlást követő megbánástól (tudományosan: post-purchase consumer regret). Az eredmény nem meglepő: sokat és nagyon. Hiszen lett volna ott egy másik, zöld póló is, amikor ezt a barnát megcsíptük!... És egyébként a boltban is nagyon undokok voltak, mégis ott hagytuk a pénzünket egy rongyért, amit lám, nem is szeretünk!
Édesanyám múlt év végén kért meg arra, hogy segítsek. Egyáltalán nem vásárol magának egy ideje, de az évek alatt felgyűltek a holmik. Tudja magáról, hogy nehezen válik meg bármitől, hisz addig gondolkodik, mire lehetnek még jók, míg megmaradnak, így rám hárult, hogy helyette legyek „kegyetlen”. 

Egyetlen szekrényből négy zsák felesleges ruha került ki. 

Én most januárban szortíroztam – követtem Marie Kondo hivatásos rendrakó tanácsát, és minden egykor reményteli darabtól elbúcsúztam, mintha megtette volna kötelességét. Hosszú nap volt, szégyentelenül sok búcsúval. Tudjuk mind, hogy a kevesebb elég lenne. Tudjuk, hogy a sok nem boldogít. Tudjuk, hogy a fogyasztás parancsa torzít, a torzításokkal pedig széppé tehető a fogyasztás. 

Hogyan foghatunk ruhaböjtbe?

Egyrészt, élvezzük meglévő ruháinkat. Szánjunk időt arra, hogy otthon, a tükör előtt próbálgatjuk, párosítgatjuk azt, ami már megvan. Kiderülhet, hogy jobb és több van, mint valaha sejtettük. Másrészt, ne alkalmi viselésre szerezzünk ruhákat. 

Egyes kutatások szerint a nők általában három hordás után használtnak tekintik ruháikat, és a briteknél évente akár 3 milliárd fontnyi ruhát mindösszesen csak egyszer vesznek fel, utána rongy lesz. 

Mi ehelyett minden darabban lássunk legalább három tucatnyi hordást! (Ez persze nem jelenti azt, kedves férfiak, hogy százas nagyságrendnél ne lehessen a megújuláson gondolkodni.) Aztán pedig adományozzunk, cseréljünk, de legalább várjunk a vásárlással. Aludjunk rá egyet! Aludjunk rá egy hetet, addigra hátha másvalaki, aki még mögöttünk jár a tudatosságban, megveszi. Ha ritka alkalomról van szó, a kölcsönkérés is jó megoldás lehet. Óvjuk azt, ami a miénk! A ruhákkal kapcsolatos bolti reklamációk és a visszavitel nagy többsége egy gomb leszakadásához vagy egy szál kifesléséhez kapcsolódik – nem árt, ha az informatika, az idegen nyelv és a vitorlázás mellett gyerekeinket hozzászoktatjuk a tű-cérna kivételes találmányának használatához. Tegyünk fogadalmat, és tartsuk be! Arról, hogy nem vásárolunk új ruhát egy ideig. Semmilyet. Azért is írom le mindezt, mert amióta szortíroztam, olthatatlan vágy gyötör, hogy újra dugig töltsem a polcokat. Ezért végül az is jól jöhet, ha valaki figyelmeztet, segít ruhabölcsnek maradni. A sokhoz pénz, a kevéshez fegyelem és tisztesség kell. Erre (is) sokkal könnyebb közösségben ráébredni.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Szorongani, félni nem jó. A klímaszorongás pedig már tömegeket nyomaszt Magyarországon is. Hogyan lehet legyőzni? Vagy hogyan lehet valami jóra használni? 

A klímaszorongás természetes válasz a világ mai helyzetére, az eltúlzott szorongás viszont nagy probléma. Egy pszichiátriai klinikán dolgozó ismerősöm kétségbeesetten mondta nemrég: „Minden második anorexiás lány, aki hozzám kerül, már nem szép akar lenni, hanem így akarja megmenteni a világot. A szülei vagy a világ környezetromboló életmódját akarja ellensúlyozni.” 

Ha elkezdünk tenni a klímaváltozás ellen, rengeteg ellentmondással találkozunk. Például, ha a szelektíven gyűjtött műanyagedényeket kimosom, nem teszek-e rosszabbat azzal, hogy pazarlom az édesvizet? A napelemek anyaga is elöregszik egy-két évtizeden belül, és akkor káros anyagként kerül majd a környezetbe. A hasonló ellentmondások el is vehetik a lelkes klímavédők kedvét. Mit tudna tanácsolni a laikusoknak, hogyan induljanak el a klímavédelem útján?

Sokszor maguk a szakemberek is bizonytalanok, hogy melyik technológia a jobb, hiszen bármit teszünk, energiát használunk, és az valamilyen fokú környezetszennyezést okoz. Legfontosabb szempont az energiahatékonyság, és az egyetlen igazán zöld energia vagy termék az, amelyet nem kellett megtermelni. Én például szerelmese vagyok a szép ruháknak, de ha nem akarom növelni a környezetszennyezést, akkor használt ruhát vásárolok. Ezzel négyszeres hasznot hajtok: nem kellett új ruhát gyártani, megkímélem a környezetet egy új szeméttől és szennyezéstől, valaki még egy kis pénzt is keresett általam, én pedig olcsóbban jutok hozzá egy új ruhához. Három fő „ökölszabály” van: 1. Lehetőleg minél kisebb energia- és anyagbefektetéssel, új termék létrehozása nélkül oldjuk meg a szükségleteinket. 2. A természetes anyagokból készült termékek általában jobbak a környezetvédelem szempontjából, mint a műanyagok. 3. Amit csak lehet, használjunk újra.

Nem lehet minden fronton harcolni és csatát nyerni. Jelöljük ki magunknak, melyek azok a területek, ahol mi személy szerint a legtöbbet tudjuk elérni, és a többit engedjük el.

Bocsássunk meg magunknak, ha valamelyik környezetszennyező szokásunkról képtelenek vagyunk lemondani, és keressük meg azt, amiben tudunk tenni a klímavédelem érdekében.

A 19–20. században hatalmas környezeti átalakításokat – például folyószabályozásokat – végeztek jóhiszeműen, amelyekről mára kiderült, hogy túlzásba estek, károkat okoztak velük. Van-e ma már elegendő szaktudás ahhoz, hogy hosszabb távon ne hibázzunk?

Voltak olyan tettek, amelyek egy adott korban teljesen indokoltnak tűntek, és csak akár egy évszázad után derült ki róluk, hogy nem a legjobb megoldások. Például a folyók szabályozása az árvizek megelőzése végett vagy a belsőégésű motorok tömeges felhasználása, mert végre nem borította be a lócitrom a városi utakat, így kevésbé kellett félni a járványok terjedésétől. A múltból elsősorban azt tanultuk, hogy kicsit több alázattal kell közelítenünk a természethez – ne gondoljuk például, hogy majd kitakarítjuk innen ezt a sok felesleges fajt, amelyik szúr, csíp, csúnya vagy idegesít minket –, mert lehet, hogy csak száz év múlva derül ki, hogy lábon lőttük magunkat. Nem magunk alá kell gyűrnünk a természetet, hanem együtt kell dolgoznunk vele. 

„Majd valaki feltalálja a megoldást” – szoktuk erősíteni egymásban az optimizmust. Jane Goodall, a világhírű zoológus is hangoztatja, hogy négy oka van az emberiségnek a reményre: az emberi intelligencia (például az új találmányok, amiket ma még elképzelni sem tudunk), a tántoríthatatlan lélek (emberi kitartás, akaraterő), a fiatalok tenni akarása és a természet megújuló képessége. Ezekre valóban alapozhatunk optimizmust?

Igen, de ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy ma nem kell tennünk semmit. Vannak olyan globális forgatókönyvek, amelyek azzal számolnak, hogy hamarosan hatalmas mértékben fogjuk majd kivonni és eltárolni a szén-dioxidot a légkörből, vagy majd „megpiszkáljuk” az éghajlatot, és minden rendben lesz… Nagyon kockázatos vagy drága elképzelések ezek. A természet valóban reziliens, és kiválóan működne az emberiség után is, sőt… Az embernek mint biológiai lénynek viszont szűkös korlátai vannak: nem véletlenül legyezzük magunkat a nyári melegben itt, beszélgetés közben is, és ha 5–10 fokkal melegebb lenne, már beszélgetni se tudnánk. A civilizációnk évezredekig egy stabil klímához alkalmazkodott, tehát nagy veszélyben van. „Majd bekapcsolom a légkondit” – gondolják sokan. 

Ám a legoptimistább gazdasági előrejelzések szerint pont azokon a területeken, ahol a legnagyobb szükség lenne légkondira a túléléshez, még hűtőszekrény sem lesz!

Ott több milliárd ember számára lakhatatlanná válik a világ. Magyarországon sem lesz mediterrán éghajlat, amiben sokan reménykednek, mindig kontinentális marad, csak melegebben és szélsőségesebben.

Ma már tudjuk, hogy vagy lejövünk a fosszilis energiahordozók használatáról, vagy hosszú távú hátrányba hozzuk magunkat. A gyakorlatban azonban nagyon nehéz az az átállás, amit az Európai Unió kitűzött maga elé: 2050-re minden országnak klímasemlegessé kell válnia. Mi a víziója 2050-ről? 

Én úgy tudom elképzelni, hogy nem alvóvárosokat építünk, hanem visszatelepülnek az emberek a „15 perces” és visszazöldített belvárosokba, ahol negyedórán belül mindenki elér minden fontos intézményt biciklin, rolleren, gyalog. Nem érdemes autót tartani, ezért nem kell annyi parkolóhely és többsávos aszfaltút. Az így felszabaduló helyeken biciklis utak és parkok létesülhetnek. Kávézós, sétálós utcákká alakulnak a mostani forgalmas utak, kielégítve azoknak az igényeit is, akik ma éppen a sok zöld, a kisebb légszennyezés és nagyobb csend miatt költöznek ki a nagyvárosokból. Az új és a felújított épületek nullenergiásak lesznek. A sok fa miatt is élhetőbb marad a város a hőmérséklet emelkedésével is.

Ezek a megoldások reálisak, tudom, mert ezt kutatom. A megvalósítás csak rajtunk múlik. Itt most a civilizációnk, a túlélésünk a tét. Nem az a kérdés, meg tudjuk-e menteni, mert nem kérdés, hogy meg kell menteni. 

A 2015-ös párizsi klímacsúcs előtt mindannyian szkeptikusok voltunk, nem sokat vártunk egy újabb tanácskozástól. De megdöbbenésünkre 140 állam- és kormányfő eljött, amire nem volt még példa a világtörténelemben! És olyan megállapodás született, ami a szakma várakozásai elé ment: jóval 2°C alatt tartják a globális éves átlaghőmérséklet emelkedését az iparosodást megelőző szinthez képest, és erőfeszítéseket tesznek, hogy az emelkedés mindössze 1,5 °C legyen. 194 ország és az Európai Unió aláírta. Nincs más opció: a kitűzött célt el kell érni. Reméljük, idén Dubajban a párizsihoz hasonló áttörést érünk el az alkalmazkodás mikéntjének a terén.

Kép

Fotó: Emmer László

„Bolygógyilkosok”-e a nagycsaládosok? Több híres szakember, például David Attenborough is hangsúlyozza, hogy az egész klímaproblémakört a népességnövekedés idézte elő, és a születésszabályozás az egyik leghatásosabb ellenszere. A nagycsaládosok különösen „bűnösnek” tűnnek ilyen nézőpontból. Mi a véleménye erről tudósként és hétgyermekes anyaként?

A túlnépesedés azoknak a mantrája, akik veszélyben érzik a saját luxusfogyasztásukat. A maximalista számítások szerint az évszázad végéig a Föld népessége 15–20 százalékkal fog nőni, a fogyasztás becsült növekedése viszont 1100 százalékos lesz. Akkor melyik a nagyobb probléma? Ráadásul a népességnövekedés zöme azokban az országokban következik be, ahol az emberek karbonlábnyoma közelíti a nullát! Hiszen nekik azért is születik sok gyerekük, mert ők a munkaerők, mivel nincs áram, folyóvíz, nincsenek gépeik. Amint elérnek egy fejlettebb gazdasági szintet, már nem fog ennyi gyerekük születni. A fejlett országokra, ideértve Kínát is, már régen a népességfogyás jellemző. Akik a túlnépesedést nagyobb problémának tartják, mint a fogyasztás növekedését, kimondatlanul is azt állítják, hogy az ő luxusfogyasztásuk előbbre való, mint másoknak a szülővé váláshoz való joga. 

Egy nagycsalád egyébként általában környezettudatosabb, és sokkal kisebb egy főre eső karbonlábnyommal él, mint a kisebb családok vagy az egyedül élők.

Szakemberektől is hallok olyan gondolatokat, hogy már elkéstünk, a pusztulás folyamatai visszafordíthatatlanok. „Vége a világnak!” – olvashatjuk a cikkeket az összeomlásról. Mennyire tartja ezt igaznak?

Tényleg nagy a veszély. Ezt meglovagolja a sajtó rémhírekkel, önjelölt „összeomláskutatók” pedig hitegetik az embereket olyan módszerekkel, amelyekkel „túlélhetnek”. Na, így valóban nagyon rossz felé megyünk, ha elkezdjük a cselekvő összefogás helyett a saját pecsenyénket sütögetni, hasznot húzni a félelemből! De az igaz, hogy pár hajó már elment: az éghajlatunkat a régi szinten stabilizálni már nem tudjuk, a kihalt fajokat visszahozni nem tudjuk. A tenger szintje 1 métert biztosan emelkedni fog, ez például Velence végét jelentheti az évszázad végére. De rendszerszintű változtatással még élhető szinten tarthatjuk a világot, mert minden tizedfok számít! Tájékozódjunk hiteles forrásokból, például az IPCC oldaláról.