„Orgona! Karácsonykor! Álom ez vagy valóság?” – Teréz, a kis sváb cselédlány története 3.

Kézcsók és ugrálókötél

A villa a ma Ménesi útnak nevezett Nagyboldogasszony útján állt, egy ápolt kertben. A hercegnőt és két kislányát, a contesse-eket nagy udvartartás vette körül. Az ügyeket a titkárnő intézte, a lányokkal angol és német nevelőnő foglalkozott. A villa felső szintjén voltak a hálószobák, a tágas ebédlő, a szalon egy díszes kandallóval, aztán konyha, éléstár és még varrószoba is. A szuterénben lakott a szakácsnő a kézilánnyal egy szobában, a két szobalány egy másikban, és az inas a sofőrrel a harmadikban. Személyzeti ebédlő, fürdőszoba, mosókonyha, kazánház, raktárhelyiség volt még lent az alagsorban. 

Ahogyan azt Cilitől, a szakácsnőtől megtudta, a hercegnő elvált, a férje Bécsben élt. A válás okára is célozgatott, az asszony hűségével lehetett a probléma, mert a kisebbik lányt nem ismerte el magáénak a férfi. A nagyobbikról viszont bőkezűen gondoskodott – megtehette, hiszen dúsgazdag volt, magánrepülőjével időnként a villa felett körözött. Olyankor mindenki kiszaladt megcsodálni a gépet. 

„99 pusztája van a hercegnek” – tájékoztatta Terust a szakácsnő. „És miért nem száz?” – csodálkozott a lány. „Mert akkor már katonaságot kellene tartania” – válaszolt a jól értesült asszony.

Katalin, a szép szőke hercegnő reggelente a teraszon ugrálókötéllel szökdelt, hogy karcsú alakját megőrizze. Olyan elegánsan öltözött, hogy akár a Párizsi Divatlapban is bemutathatták volna. A fodrász, a manikűrös és egy ügyes kezű varrónő is rendszeresen megjelent a villában. Ha a hercegnő nem is, de Szkotti nevű kutyája szerepelt egy társasági újságban. Jó dolga volt az elkényeztetett kis ebnek, egy kényelmes kosárban a hercegnő hálószobájában aludhatott. 

Ment minden olajozottan. A titkárnő Cilivel megbeszélte a napi menüt, telefonon megrendelték a húst, leggyakrabban borjúdiót. Cili Terussal lement a Nagyvásárcsarnokba az egyéb szükséges áruért. Egy ott lebzselő suhanccal néhány fillérért felvitette a villáig a szatyrokat. Az inas fekete öltönyben, fehér kesztyűben felszolgálta az ételt a hercegi családnak és a nevelőnőknek. Ők a francia konyha szerint étkeztek, a személyzet pedig az alagsori ebédlőben magyaros menüt evett. Az inas szabadidejében az ezüst evőeszközt tisztította, Terus mosogatott, a fehér fityulás szobalányok takarítottak. A titkárnő kioktatta, hogy a hercegnő megszólítása: „ő hercegsége”, és ha a kezét nyújtja, akkor kézcsókkal üdvözölje.

Koldusok és udvarlók

Terus a hercegnőtől egy rózsaszínű, egybeszabott ruhát kapott, fehér köténnyel. Egyelőre csak a villában hordta, s amikor hazalátogatott, visszavette a „trachtot”, a bőszoknyás, réklis sváb viseletet. Először furcsa volt számára az új ruha, de rájött, hogy sokkal kényelmesebb, könnyebb benne mozogni, mint a sokszoknyás viseletében. Még várt, hogy otthon megbeszélje a mamával, szeretne ő is polgári ruhában járni, „átvetkőzni”, mint már egyre többen a biai barátnői közül. 

De nem volt könnyű az ő mamáját meggyőzni: „Ha elhagyod a viseletedet, az olyan, mintha a vallásodat dobnád el!” – volt a szavajárása.

Egy alkalommal Terus besegített a szobalányoknak a takarításba. A hálószobában kíváncsiságból kihúzta a hercegnő ágya melletti hálószekrény fiókját. Egy gyöngyház berakású kis pisztolyt látott benne. Villámgyorsan visszatolta a fiókot.

A mi lányunk azt tanulta otthon, hogy az ételt meg kell becsülni, még egy falat kenyeret sem szabad kidobni. Ha egy darab leesett, azt megfújták és elfogyasztották. Ő hercegségénél pedig gyakorlat volt a pazarlás. Terus egyszer-másszor a környéken kéregető koldusasszonynak adott maradék kalácsot, kenyérvéget. Jött is hamarosan a titkárnő: „Teréz! A hercegnő nem szereti, ha ideszoktatja a koldusokat! Ne etesse őket!”

Egy alkalommal az éppen katonáskodó Tóni egyenruhában látogatta meg, jött a havi bérért. A titkárnő újból figyelmeztette: „Teréz! Ne fogadjon katonákat a villában!” „De ő a bátyám…” – védekezett Terus.
Egy gróf járt udvarolni a szép hercegnőnek, de egy kicsit hóbortos volt, nem is vette komolyan Katalin asszony. A kelekótya grófot a színészi képességekkel megáldott inas előszeretettel utánozta. Kalapot, monoklit, esernyőt vett magához, nyakát nyújtogatva besétált a konyhába, és raccsoló hangon odaszólt a szakácsnőnek: „Cili, kéhem, ma nagyon fohhóra főzte a kávémat! Megégettem a nyelvemet…” – közben leejtett egy tízpengőst. Cili ezen úgy nevetett, hogy csak úgy rengett a hasa. Terus is jóízűen kuncogott az asztalnál, miközben csipetkét készített a levesbe.

Katalin hercegnő szívét egy országgyűlési képviselő rabolta el, aki gyakran látogatta, a házasság azonban nem jöhetett szóba, mert a férfi családos volt. Amikor luxusautójával a villa bejárója elé gördült, az éles dudahang helyett egy kedves dallamot játszott. 

A szobalányok az ablakhoz futottak, és gusztálták a fess urat, amint elegánsan kiszáll a kocsiból.

Kép

A Kelenhegyi lépcső a Nagyboldogasszony (ma Ménesi) út felé, 1940 körül 
- Kép: Fortepan/Fortepan

Fényűzés és nyomortelep

Az egyik hercegkisasszony születésnapjára nagy kerti partit rendeztek. A szakácsnőnek az volt többek között a feladata, hogy a csokoládétortába süssön bele egy őzikét ábrázoló kis üvegfigurát. Amikor a vendéggyerekeknek elárulták, mi van a tortában, már senkit nem érdekelt az édesség, csak arra voltak kíváncsiak, hogy ki találja meg az üvegállatkát. Terus döbbenten nézte a szétnyomkodott, formátlan halmazt, ami a tortából megmaradt. 

Máskor meg hatvanszemélyes fogadást, koktélpartit rendezett a hercegnő. Cili még a fiát is segítségül hívta, hogy mindennel időre elkészüljenek. Terus százával készítette a szendvicsalapot: kenyérszeletekből pogácsaszaggatóval kivágta a kerek formákat. A maradék kenyér persze ment a szemétbe. Majd pirospaprikával, spenóttal vagy sáfránnyal színezett vajjal mindegyiket megkente. A fiú, aki cukrásznak tanult, feldíszítette a legfinomabb sonkával, sajttal, petrezselyemmel. Az inas és a szobalányok sürögtek-forogtak a vendégek körül. 
Egy alkalommal Katalin hercegnő meghívást kapott Horthy Miklós kormányzó és felesége díszvacsorájára. Erre a jeles estére új ruhát csináltatott magának, amit indulás előtt a személyzet megcsodálhatott. Ott állt a hercegnő a szalonban a halványkék, földig érő estélyi selyemruhájában, szőke haját csinos loknikba fésülte a fodrász. 

A mosónő mindig hétfői napon jött a Mária Valéria-telepről. Egyik reggel nem érkezett meg időben, és Terust szalasztották érte. Még soha nem járt a telepen, ezért megdöbbent attól, amit ott látott. Ahogy az asszony után érdeklődve bolyongott a viskók, kalyibák között, mélységes nyomor tárult a szeme elé. Az ő családja nem élt bőségben, de a legszükségesebbre mindig tellett. 

A mama olyan jól be tudta osztani a pénzt, hogy az évek során vettek egy-egy földterületet, egy ingatlant, és ahogyan a lányok férjhez mentek, kaptak egy szőlőt, egy szántót vagy egy házhelyet. 

Igaz, a papa sem volt herdáló vagy italos. Biztonságot tudtak nyújtani a gyerekeiknek. 

A nyomortelepen a faluról felköltözött vagy a perifériára sodródott gyári munkások, munkanélküliek, nincstelen proletárok tengődtek, családostól vagy magányosan. Terusnak elfacsarodott a szíve, amikor a szutykos, síró csöppségeket látta anyjuk szoknyájába kapaszkodva. A nők elgyötörtek, soványak voltak, mint a hét szűk esztendő. Mindenfele kacatok, limlom, szemét, kilátástalanság. Mire visszaért a villába, a mosónő már a teknő fölé görnyedt, és súrolta a ruhákat. Elkerülték egymást. Az asszony felpillantott. „Hamarosan elköltözünk a telepről” – mondta mentegetőzve.

Ünnep és szerelem

A karácsonyt is a villában töltötték mindannyian. Lázas izgalommal, ünneplőruhába öltözve készültek a szentestére, a csillogó karácsonyfa már az ebédlőben állt. A hercegnő kinyitotta a dupla ajtót, és a személyzet beléphetett. Terusnak megakadt a szeme egy nagy edényben álló, fehéren virágzó orgonabokron. „Orgona! Karácsonykor! Álom ez vagy valóság?” – csodálkozott. A német nevelőnő a harmóniumon játszotta a Stille Nacht-ot, többen vele énekeltek. Terus is, mert ismerte ezt a karácsonyi dalt. Az egyik oldalon fehér terítővel letakart asztalok álltak, fenyőágakkal körberakva. Ott sorakoztak a díszesen becsomagolt ajándékok, mindenkinek névre szólóan. Terus is megtalálta a sajátját, óvatosan bontogatta. Egy fehér damasztabrosz volt benne, hat szalvétával. Nagyon örült neki, ilyen finom anyagból készült szettet még nem látott. A hercegkisasszonyok kacagva vonultak a szobájukba temérdek ajándékdobozukkal.

Később, húsvétra a sok meglepetés mellé még két élő kiscsibét is kaptak a kisasszonykák. Gorombán játszottak a két pelyhes jószággal, mint a játékmackójukkal. Rosszallóan nézte Terus, de szólni nem mert. 

A játék hevében az egyik csirkét leejtették, szegénynek eltört a lába. Terus egy megfelelő méretű botocskát helyezett a törött végtaghoz, és cérnával óvatosan körbetekerte, „sínbe tette”. 

Hamarosan már nem érdekelte a gyerekeket a két csibe, Terus meg örült, hogy gondozhatja őket. A „műtét” sikerült, a kiscsibe sántikálva ugyan, de ment a testvére után, igaz, a növésben nem érte utol. A kis bicebóca egyszer csak eltűnt. A másik őszre úgy megnőtt, meghízott, hogy öröm volt nézni – bejárt a konyhába, és ott csemegézett kedvére. Ezért a szakácsnő haragudott rá, és amikor egyszer rajtakapta, hogy az asztalon áll, és az elkészített uzsonnából csipeget, akkor kimondta a verdiktet: „A jércéből levest főzök!” Úgy is lett. Csak Terus nem evett a zsíros húslevesből, sajnálta a kis védencét, a többiek meg jól elrontották a gyomrukat.

Terus minden szabadidejét otthon töltötte. Ha tehette, elment a helyi bálokba. A Szeitz kocsmában gyakran szólt a zene, a fiatalok táncoltak. A zenekarban játszott egy vidám, kék szemű klarinétos, Marci. Terus néha úgy érezte, hogy a fiú csak neki fújja a Hufáter-polkát. Egyszer-egyszer a zenészek is lejöttek a pódiumról, és felkérték a szívük választottját. Marci Terust kérte fel…

Kép

Bach Teréz és Steinhauser Márton 1937-ben  – A kép a szerző tulajdona

Teréz szürke fedelű cselédkönyvébe a gazdái bejegyzéseket írtak, amikor egy másik házhoz szegődött. Elégedettek lehettek vele, mert ezt írták: „erkölcsös, szorgalmas, tiszta”. Az maradt egész életében. Steinhauser Márton 1937-ben feleségül vette Bach Terézt, akinek nem kellett többé cselédnek állnia. Ők lettek a szüleim.

A Bach Teréz cselédéveit elmesélő Cselédsors-sorozat első két része itt érhető el.