Szabó Borbála: Motoros arkangyal – #Öreganya

Már a terhességem alatt eldöntöttük családi szavazással (ahol egyedül a férjem nyomott „NEM” gombot), hogy el kell költöznünk alig 80 négyzetméteres, nagyon szeretett Kút utcai lakásunkból. Három kamasszal kezdett kicsi lenni, Gabi cuccai és létezése pedig önmagban betöltöttek kapásból hetven négyzetmétert. Nyáron jártunk háznézőbe, és meg is találtuk Budakeszin ezt a furcsa, kétemeletes, tetőteraszos, hatalmas épületet, ami annyira furcsa, kétemeletes és hatalmas volt, hogy régóta nem talált vevőre. 

Ránk meg mintha pont ránk öntötték volna: mindenkinek lett külön szobája, a hatalmas földszinti konyhában és nappaliban elfért végre a rengeteg ember, aki hozzánk járogat. 

(Talán később még mesélek az egy éven át tartó felújításról, amit egy hónaposra terveztünk, a hozzánk költözött mesteremberekről, porról, adósságokról és a reménytelen iszonyatról, ami ezután következett. Vagy inkább írok róla egy sikeres pszichothrillert!)
2020 decemberében írtuk alá a szerződést, márciusi költözéssel.
2021 januárjában, még a Kút utcában egyik este ráförmedtem a fiaimra:
– Gyerekek, nem igaz, hogy bent punnyadtok egész nap. Menjetek le a térre focizni egyet!
Balázs és Zoárd engedelmes fiúk, le is mentek, de hamar visszajöttek. Zoárd fel-alá járkált, és a mellkasát masszírozta nagy aggodalmasan. 
– Valami fáj. Kicsit mintha szíven lőttek volna.
Megijedtem, mert nem egy nagy drámakirály az én fiam. De most láttam, hogy nagyon fél.

Három napomba telt, míg rávettem a család orvos tagjait, valamint a háziorvosunkat, hogy vegyék komolyan a helyzetet, mert én éreztem, hogy az. Még Covid-tesztre is szüksége volt, mielőtt fogadták a tüdőgyógyászaton, ahol még azzal a lendülettel mentőt hívtak hozzá: spontán pneumothorax, szép magyar szóval légmell. Ennek az állapotnak a lényege, hogy a két mellhártya közé levegő kerül, és a tüdőt tartó vákuum megszűnik. Gyakorlatilag beszakad a tüdő.

Ezzel elkezdődött életem egyik legnehezebb hónapja. 

Húszéves fiam a kórházban volt, senki nem mehetett be hozzá, mert már úgynevezett „felnőtt” – miközben én akkora kisbabának láttam, mint Gabit, néha félálomban azt hittem, ő fekszik mellettem –, ő egyedül volt ott bent, egyedül félt, egyedül viselte a két centi átmérőjű csövet, amit a mellkasába vezettek be a hatórás nagyműtétje után, és amely cső összekötötte egy hatalmas szívó gépezettel. Nekem támogatnom kellett volna őt a távolból, miközben szoptattam Gabit, de folyton szorongtam, fogyott a tej. Sírtam, rettegtem, próbáltam erősnek mutatni magam, de nem tudtam aludni. És nem volt, aki ott legyen vele, és megvigasztalja azt a kis felnőtt gyereket! 

Szegény nem panaszkodott sokat, csak néha írt hajnali ötkor cseten, hogy kaparja a falat, annyira fáj, mama, mama, ez nagyon fáj.
Úgy éreztem, nem bírom tovább, negyven mázsa nyomja a vállamat, mindjárt leszakadok.

Én nem vagyok egy eksztatikusan vallásos típus, sajnos az imában sem vagyok valami buzgó (őszintén: arra bazírozom, hogy beszámít imának néhány dolog, amit teszek vagy írok, különben elég rosszul jövök ki a végén…), de azt mondhatom, hogy akkor kaptunk magunk mellé egy angyalt.

Elég jókora nagy arkangyal volt Kákony apuka (bár Zoárd Tárkonyosnak jegyezte meg a nevét): csupaizom ötgyerekes családapa, aki egy súlyos motorbaleset következtében került a Honvéd kórházba. Példásan összerakták a doktorok, kiszedték a szívből-tüdőből a befúródott törött bordákat, de még messze volt a gyógyulás. Ennek ellenére Kákony apuka fitt volt és optimista, és fejébe vette, hogy összekaparja szobatársát, ezt az én elhagyatott kisfiamat. Beszélgetett vele, lemosdatta, enni-inni vitt neki, ha kellett. És mulattatta.

Vasárnap volt, és Kákony apuka, mint buzgó katolikus, feltette a kérdést: 
– Zoárd, te katolikus vagy?
– Igen – felelte a gyerek gyanakodva. – Miért?
– Na, mert akkor most megnézzük a streamelt misét – jelentette ki, és odavitte a laptopját Zoárdhoz.

A fiú nem menekülhetett, mert össze volt kötve a géppel, megnézték a misét, mondták a szöveget, énekeltek. Kicsit később Kákony apuka kirontott a folyosóra, és erős karjával berángatott egy papot.

– Atyám, ez a fiú imádkozni szeretne – vezette. – Nagy fájdalmai vannak.
A pap bement, és istenesen megimádkoztatta a kis felnőttet, másnapra elmúlt a fájdalom. 
És nekem se jött több fájdalom a cseten, csak egyre vidámabb beszámolók, képek. 
Zoárd persze rég egyetemre szaladgál és dolgozik, bulizik és teli tüdőből focizik – mi meg mindig hálásak leszünk a motoros arkangyalnak, akit akkor odaküldtek nekünk a Honvéd kórházba. 

Az írás Szabó Borbála „Öreganya” című sorozatának második része. A sorozat többi része ide kattintva olvasható.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>