Mi pontosan a HUNOR? 

A HUNOR egy mozaikszó a HUNgarian to ORbit (Magyarok a világűrbe) kifejezésből, amely tükrözi a program komplexitását és a magyarországi űrtevékenységek sokoldalúságát. A HUNOR űrprogram Magyarország saját űrkutatási és űrtechnológiai projektje, amelynek fő célja az űrtechnológia fejlesztése és az űr tudományos kutatása. A program szorosan együttműködik az ENSZ-szel, a NASA-val és a NATO-val, összefogja a hazai űrtevékenységeket, lehetővé téve új kísérletek, űrszondák és műholdak indítását.
„Ez a kezdeményezés lehetővé teszi, hogy az ország részt vegyen a nemzetközi űrkutatásban, és innovációt hozzon létre az űrrepülés területén. Az űrkutatás nemcsak tudományos és technológiai előrelépést eredményez, hanem inspirálja és motiválja a fiatal generációt, s rávilágít arra, hogy az emberiség határait folyamatosan tágítani lehet” – mondta dr. Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztos. 

HUNOR-célok

A HUNOR-program célja, hogy felívelő pályára állítsa a magyar űrkutatást (vizsgálja az űridőjárást, az űrplazmát stb.) és a high-tech ipart. 

Cél az is, hogy magyar kutatóűrhajóst juttasson fel a Nemzetközi Űrállomásra, ahol a kiválasztott a SpaceX Dragon űrhajó fedélzetén majdnem egy hónapig kizárólag magyar fejlesztésű tudományos kísérleteket – köztük holdkőzet-vizsgálatokat és orvosbiológiai kísérleteket – fog végrehajtani. 

Magyarok újra a világűrben

A HUNOR űrprogram során Magyarország lehetőséget kap arra, hogy a 2024 végén vagy 2025 elején részt vegyen egy nemzetközi űrexpedíción. A Semmelweis Egyetem részt vesz az űrhajósok kiképzésében és az őket körülvevő környezet előkészítésében. A HUNOR Program Irányító Testületében dr. Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora felel az orvosszakértői feladatokért.
„Az űrhajósok egészségügyi monitorozása és az űrkutatáshoz kapcsolódó kutatások irányítása izgalmas és kihívásokkal teli feladat. A Semmelweis-csapat elkötelezetten dolgozik azon, hogy a kiválasztott űrhajósokat a legmagasabb szinten képezzük ki, hogy sikeresen teljesíthessék jövőbeli űrmisszióikat. Az űrhajósok kiválasztása szigorú folyamat eredménye, 240 jelentkezőből választottuk ki a legjobb 8 jelöltet” – nyilatkozta dr. Merkely Béla, aki egyúttal azt is tudatta, hogy a jelölteket majdnem egyéves válogatási folyamaton tesztelték, hogy felmérjék szellemi teljesítőképességüket, testük teherbírását, személyiségük stabilitását, tudományos munkaszínvonalukat, és hogy képesek-e csapatban együttműködni. Fizikális tréningen vesznek részt, amelynek célja a kardiovaszkuláris állóképesség, az izomerő és a neuromuszkuláris koordináció javítása. A pszichológiai képzés pedig felkészíti őket az űrmissziók során tapasztalható elszigeteltségre és bezártságra. 

A négy kiválasztott jelölt közül egy repülhet a világűrbe. 

A jelöltek között megtaláljuk Cserényi Gyula 33 éves erősáramú villamosmérnököt, Kapu Tibor 31 éves űripari fejlesztőmérnököt, Schlégl Ádám klinikai ortopédsebészt és Szakály András 40 éves repülőipari tervezőmérnököt. 

Cserényi Gyula a kiképzésről így nyilatkozott a honvedelem.hu-nak: „Fizikailag igencsak megterhelő volt az orvosi csapat teljesítménydiagnosztikai tesztje. Egy légzőkapacitásunkat folyamatosan mérő maszkot helyeztek az arcunkra, a felsőtestünket teleaggatták elektródákkal, és a futópadon kellett rónunk a kilométereket – ameddig bírtuk. Pszichológiai vizsgálataink is voltak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy tengernyi kérdés volt, például pszichológiából összesen 600, egy-egy tesztre volt 20 percnyi időnk. Vagy rengeteg matematikai feladvány volt, amire adtak összesen 15 percet.”

A Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának kecskeméti telephelyén Gripen repülőgépekkel is repültek a kiválasztottak, igaz, a hátsó ülésen. A komplex feladatsor tartalmazott nagy intenzitású, nagy túlterhelésű fordulatokat, kis- és közepes magasságú műrepülő elemeket, nagy magasságú, hangsebesség feletti repülést, továbbá olyan egyéb speciális manővereket, amelyek előkészítik az űrhajósjelölteket a normálistól eltérő fiziológiai körülményekre.

A Szojuz 35 űrhajó eredeti leszálló egysége a Közlekedési Múzeumban kiállítva. Valerij Kubaszov ülőhelyén Farkas Bertalan, az első magyar űrhajós szkafandere. – Forrás: Fortepan/Faragó László

Magyar találmányok segítik az űr megismerését

„A magyarok több berendezéssel, fejlesztéssel és kutatással járultak már hozzá a kozmosz megismeréséhez, amelyeknek köszönhetően a magyarországi űripar megerősödött és versenyképesebbé vált a nemzetközi piacon. 

Az ilyen eredmények közé tartozik több kis műhold, nanoszatellitek indítása az űrbe, amelyek különböző kutatási célokat szolgálnak, és adatokat gyűjtenek az űr jelenségeiről.

Emellett űrszondákat is küldtünk a távoli űrbe, amelyek segítették megérteni a naprendszerünk és az univerzum működését. Magyarországon jelenleg körülbelül negyven olyan cég van, amely tevékenységét részben vagy egészben az űriparra alapozza” – mondta az űrkutatásért felelős miniszteri biztos.

Még néhány fontos magyar fejlesztésű űreszköz:
Puli Space: A magyar fejlesztésű eszköz egy nagyon kicsi, alig 40 dekás detektor, amely a holdkőzet felső rétegében található vízjég kutatására alkalmas.
Pille: 1967-ben csatlakozott a Szovjetunió által vezetett Interkozmosz programhoz. Farkas Bertalan 1980-ban kiutazott a világűrbe, ahol végrehajtotta a Doza-kísérletet. Itt próbálták ki először a később legendássá vált Pillét, a magyar űrtevékenység egyik legsikeresebb termékét, amelynek későbbi változatai a NASA és az ESA (Európai Űrügynökség) űrjárműveire is feljutottak. A Pille maga volt a csoda, hiszen ez volt az első olyan berendezés, amellyel már a világűrben meg lehetett pontosan határozni az asztronautákat ért sugárzás dózisát. 
A magyar műszerekkel teletömött VEGA szondák vizsgálták a Haley üstököst. 
1971-ben a Hold felszínét kutató holdjáró jármű, a Lunar Rover tervezője is magyar volt, neve: Pavlics Ferenc. 
Az első magyar műholdat, a Masat-1-et 2012-ben bocsátották fel.
A Tritel RS egy jelenleg is aktív szolgálatban lévő sugárzásmérő. Érintőképernyőjén az űrhajósok a mért dózisokat táblázatos és grafikus formában is megtekinthetik.
 

Hosszas kísérletezés után kiderül, mi működik, és ez persze minden gyereknél más. A babakocsi oldalirányú rázogatása menet közben, vagy körbeforgatása a szédülésig, egy kopasz pont ritmikus simogatása a fején, táncolás, ugrálás a hordozókendővel, gregorián énekek üvöltetése az autóban, de olyan gyerekről is hallottam, aki a macskanyávogás-szerű „miáú” hang ismételgetésére alszik el. Könnyen felhorgadhat benned a büszkeség, hogy te ugyan nem csinálsz bohócot magadból, ami jogos is. 

Szabadon eldöntheted, hogy méltóságteljes zombi leszel vagy kialudt bohóc. 

Javaslom, hogy tekints magadra gépként. Nem a lelkedre van szükség, hanem a testedre. Hogy mozgást végezzen, hogy a megfelelő hangok jöjjenek ki a száján. Ha ezt a hozzáállást tökélyre fejleszted, az sem lehetetlen, hogy testen kívüli élményeid lesznek, vagy a végtelenségig ismételgetett artikulálatlan hangoknak köszönhetően transzba kerülsz. Ha ez megtörténik, arra tekints ritka ajándékként.
Mert egy átlagos altatás idegőrlő türelmet igényel. Bár szeretnél máshol lenni, nagyon is jelen vagy. A karod majd leszakad, a gerinced kettéreped, szomjas vagy, éhes, vécére kell menned, de a gyerek szeme még mindig nyitva. Ilyenkor nem tehetsz mást, mint hogy beleszagolsz az illatos babahajba, és kitartasz. Mert amikor azt hiszed, hogy már nem bírod, ott kezdődik a lényeg. A pici test, mintha megérezné a szenvedésed, jutalmul elernyed. A szempillák csukódnak, az ideges lihegést lassú szuszogás váltja fel. És ekkor jön el a legfontosabb pillanat.
Ugyanis az altatás nem pillanatragasztó, hanem lassan kötő habarcs, az álom téglája pedig súlyos, és ha nem tartod elég sokáig a helyén, bizony a fejedre fog hullani. Tarts ki még öt percig, aztán ha lejárt, tegyél rá még tízet. Ha közben egyszer sem mozdul, megpróbálhatod az ágyába rakni, fejben a Maradj így című slágert dúdolgatva, de jusson eszedbe, hogy ezt kizárólag a saját felelősségedre teszed.

Ha úgy marad, annál nincs jobb érzés. Amint kilépsz a nappaliba, rögtön elbódít az endorfin. 

A játékok között a hűtőig botladozol. Szisszen a sör, és már majdnem az ajkadig ér az üveg. Sajnos a legtöbb gyerek ebben a szent pillanatban szokott újra felsírni. 
Visszaaltatás közben erőt adhat, ha megszámolod, hányat kell még altatni karácsonyig vagy a szülinapodig. A helyzet elfogadásához pedig József Attila sorait ajánlom: „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” 

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Ki látta az Egy, kettő, hármat? Molnár Ferenc kevésbé ismert vígjátékáról van szó, amelyből Billy Wilder csinált szenzációs filmet 1961-ben. Bevallom, jobban szeretem, mint híresebb A Pál utcai fiúk című alkotását, mert Nemecsek miatt gyerekként telesírtam a párnámat, noha felnőttként nem tagadom, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb hatású művét írta meg a szerző. Az a Molnár, aki állítólag vállalhatatlan figura volt, egy agresszív, nőverő alkoholista, aki még a gyerekeket is utálta. Az, hogy mennyire jó dolog mindezt cikkekben oldalakon át részletezni olyan széles közönségnek, amelynek tagjai még egy Molnár-könyvet sem vettek a kezükbe, de „már megvan a véleményük” a szerzőről, egy másik írás témája lehetne. 

Ha elkezdjük az alapján megítélni a műveket, hogy mennyire értünk egyet az alkotók nézeteivel vagy életformájával, a művészet élvezete helyett érdemesebb a matekozásban keresni az örömöt. 

Nem kell szeretni Molnár Ferencet, de úgy rajongani a műveiért, kiállítást szervezni az alkotásaiból, zenés darabot írni a történeteiből, a teremtett világából pedig pénzt csinálni, hogy őt nemhogy megpróbáljuk elfelejteni, hanem egyenesen megtagadjuk, kizárjuk és nem létezővé tesszük, mondjuk ki: pofátlanság, a szellemi termék eltulajdonításának új formája. 

Éppen így sajátította ki a Harry Potter-univerzumot a Seattle-i Popkultúra Múzeum, amikor „kitörölt” minden hivatkozást, ami J.K. Rowlingra mutat a szerző művéből rendezett kiállításon. A Daily Mail összefoglalója szerint a múzeum dolgozói úgy gondolják, hogy erre a lépésre az író „rendkívül gyűlöletkeltő és megosztó” nézetei miatt van szükség. Arról, hogy valójában mennyire „gyűlöletkeltők” ezek a nézetek, itt írtunk részletesen. A szerzőt akkor bélyegezték transzfóbnak, amikor 2020 júniusában kiakadt egy cikken, amelyben a nőket „menstruáló egyéneknek” nevezték ahelyett, hogy a „nő” szót használták volna. A posztot követően Rowling ráadásul kijelentette, hogy támogatja azokat, akik transzként azonosítják magukat, de igenis léteznek nők, és nem szabad a nemeket eltörölni. Ezzel olyan gyűlöletcunamit szabadított magára, hogy itt Magyarországon mi csak pislogtunk, és nem is értettük, hogy mi történik.

Azóta Emma Watson, Daniel Radcliffe és Rupert Grint színészek minden alkalmat kihasználnak, hogy megtagadják a „transzfób” Rowlingot. Ők azonban nem Hermione, Harry és Ron, hanem csupán az őket alakító színészek a filmben, a Harry Potter-univerzumban az írónő személye mindig fontosabb lesz, mint ők valaha is, akármennyire jó színészek. 

Mert a griffendéles barátok, a dementorok, Dobbi, a trollok, a Teszlek süveg, a kviddics mind maga J.K. Rowling. A részei, a szellemi termékei, a teremtményei, a világa, akármennyire is nem kívánatos személlyé vált sokak szemében. 

„Ha tetszik, ha nem, a kurátornak joga van dönteni a kiállításról” – írják azok, akik szerint nincs azzal semmi gond, hogy minden hivatkozást kitöröltek a szerzőről egy a művéről készült kiállításban. Ez igaz, de Harry Potter-kiállítást csinálni Rowling nélkül olyan, mint Mickey egér tárlatot szervezni Disney megtagadásának szellemében, vagy A Pál utcai fiúk kiállításon kihúzni Molnár nevét: értelmetlen. Mert ahogy nincs Zsákos Frodó Tolkien nélkül, nincs Vader Nagyúr vagy Ezeréves Sólyom Lucas nélkül, Pandora bolygó Cameron nélkül, vagy a Valkűrök Wagner nélkül, úgy Harry Potter sincs J.K. Rowling nélkül. 

S hogy miért érdekeljen minket Magyarországon az, hogy egy tőlünk mintegy 9 ezer kilométerre lévő városban „eltörölnek-e” egy brit szerzőt? Azért, mert ez egy globális folyamat része, amelyről naivitás azt gondolni, hogy nem érhet el minket. Ez egy újabb szélsőséges eset, amire majd a másik oldalról jön valamilyen szélsőséges válasz, ami ellehetetleníti azt, amire a társadalmunknak a legnagyobb szüksége lenne: a párbeszédet. Amikor kitört a „Meseország mindenkié” botrány, az ismerősi körömben tapasztaltak alapján voltak olyan melegek, akiknek nem tetszettek bizonyos mesék, és emiatt ki lettek közösítve. Ugyanez a helyzet a transz emberekkel is: jó volna meghallgatni azoknak az érintetteknek a véleményét, akik nem a kirekesztő szélsőségeseket, hanem a békés együttélést támogatják, de az ő hangjukat folyton elfojtják.  

Pró-kontra kutatásokra, sokféle kérdést megvitató fórumokra és a genderkérdésekről szóló szakmai vitákra volna szüksége a társadalomnak a „transzfób” és „szivárványos” bélyegzők, valamint egymás eltörlése helyett. 

Sajnos már utóbbira is látunk példákat a hazai közéletben: nagy port kavart nemrég a Psychiatria Hungarica körül kialakult gendercenzúra-botrány, amely végül a főszerkesztő lemondásához vezetett. Jó lenne, ha itthon a cancel culture helyett politikai pártállástól függetlenül mindenki arra törekedne, hogy a párbeszéd és a vita kultúrája erősödjön. Bár a környező országokat látva ez idealista utópiának tűnik csupán.

Megtanultam és levizsgáztam belőle, hogy a piaci szabad verseny és a technológiai fejlődés sajnos nem ismeri az erkölcsöt, a demokráciát, hogy a pénz bőszen újratermeli önmagát, oda utazik és ott szaporodik, ahol úri kedve tartja. Ahogy a tőke a nemzeti jövedelemből kiveszi az extra hasznát, úgy csökken a többség munkából származó jövedelme, és az emberek közötti egyenlőtlenségek fennmaradnak, vagy inkább tovább nőnek. 

A szegénység pedig nem áll meg a felnőtteknél, a kutatások szerint négy–hét generáció kell a legyőzéséhez, olyannyira beleágyazódik a mindennapi életbe, ezer szállal kötődik hozzá.

A szegénységnek nincs bevett és általánosan használt meghatározása, és a számítási módjai is eltérőek. „Fontos tudni, az adott számítási mód milyen megfontolásokra épült, milyen ismérvek mentén határozta meg a szegénységet, hogyan készült a számítás” – írta Havasi Éva Szegénység, számolva és számolatlanul című művében. Ma Magyarországon a szegénységi kockázat az egyszülős és az egykeresős háztartásokban élő gyerekek körében a legnagyobb, vagyis egy válással szinte a szegénység is „súrolni kezdi a házfalat”.
A nemzetközi szakirodalomban létrejött egy tárgyi megfosztottságokról szóló lista, amely tartalmazza azokat a lehetőségeket, amelyek közül, ha akár kettő is hiányzik egy gyermek életéből, már relatív szegénységről beszélünk.

A lista tartalmazza a napi háromszori étkezést, a mindennapi zöldséget vagy gyümölcsöt a táplálkozásban, a könyvek jelenlétét a háztartásban, a szabadtéri szabadidős eszközök (bicikli, labda, ugrókötél) meglétét, az iskolai tanulmányok melletti érdeklődést kielégítő foglalkozások felvételét a napirendbe, szobai játékokat, az osztálykiránduláson való részvétel lehetőségét, egy csendes helyet a házi feladat megírásához, internetet, néhány új ruhát, két pár cipőt évszakonként, a barátok meghívásának lehetőségét és az ünnepek megülését. 

A kutatások szerint Magyarországon ezek közül legalább kettő nem teljesül a gyerekek 31,9 százalékánál.

Szívszorító adat ez, ami annak ellenére van így, hogy olyan országban élünk, amelynek összjövedelme lehetővé tenné, hogy minden gyermek hozzájusson ezekhez a javakhoz. Ezek a szegénységben élő gyermekek valójában nemcsak a szakirodalomban léteznek, hanem közöttünk élnek, akár a szomszéd házban is lakhat relatív szegénységben élő gyermek, a játszótéren játszhatnak a gyermekünkkel, vagy mellette ülhetnek az iskolapadban. Ma már létező jelenség a kapun belüli szegénység is, amikor a látszólag jól szituált keretek között élő gyerekek a hónap végén már nem jutnak hozzá minőségi táplálékhoz, és ha elromlik a biciklijük, hónapokba kerül megcsináltatni, vagy nem is lesz többet. A legtöbb család őrzi ezeket a titkokat, hiszen szegénynek lenni olyan bélyeg, amely elzárhatja az embert épp azoktól a kapcsolatoktól, amelyek segítségével kilábalhatna belőle.

Jelek, amelyek arra utalnak, hogy egy környezetünkben lévő gyermek szegénységben él:

1. Gyakori betegségek, télen jellemzően felső légúti fertőzések az elégtelen fűtés miatt, amelyek kezeletlenek maradhatnak a magas gyógyszerköltségek folyományaként. Lehet, hogy a családnak nincs pénze orvoshoz utazni sem, ha egy kis faluban élnek.

2. Vashiány, testi alulfejlettség jelei. Furcsa módon az elhízás, túlsúly is lehet a minőségi éhezés jele, hiszen az egyoldalú tésztás táplálkozás olcsóbb, mint a gyümölcsös, zöldséges, sajtos ételek. 

A kövér kisgyerekről általában nem a nélkülözés jut az eszünkbe, de minőségi nélkülözés is lehet a tünet hátterében. 

Ha néha látjuk a gyermeket valami drágább termékkel a kezében, ettől nem érdemes megnyugodnunk, hiszen ezek a családok is szeretnének a reklámok által keltett gyermeki vágyaknak megfelelni, és ezeket a népszerű termékeket is megadni néha a kicsiknek, még azon az áron is, hogy pár hét múlva alapélelmiszerek sem lesznek otthon.

3. A drága étel a gyerek kezében túlkompenzálás is lehet a család részéről, mert a gyermeki éhség felülír minden más megfontolást a szemükben. Ha minden reggel a boltból hoz kakaós csigát, de nincs rajta kabát, ez az ellentét üssön szöget a fejünkbe. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

4. Barátságtalan, figyelmetlen, motiválatlan gyermeki viselkedés, amely magatartási problémának tűnhet, pedig valójában lehet egyszerű éhség. A súlyos étkezési hiányállapot folyamatos toxikus stresszt jelent a gyermek számára, ami károsítja az agy működését, az agyi döntési folyamatokat. Az alapfokú iskolában rosszul teljesítő gyermek később nehezen jut majd magas fokú végzettséghez, jól fizető munkához, és a kudarcos életkilátások miatt az ő későbbi gyermekei szintén a szegénység csapdájába kerülhetnek.

A szegénység tehát újratermeli önmagát. 

5. A gyermeknek nincs megfelelő dioptriájú szemüvege, vagy hiányzik a hallókészüléke. Ezek valójában drága egészségügyi segédeszközök, és sok felnőtt nem gondol arra, hogy a gyerek talán ezek hiánya miatt teljesít rosszul az iskolában. A fogorvosi kezelés vagy a fogszabályzó hiánya is lehet szegénységi tünet, mint a jó frizura, divatos hajvágás hiánya is, amit visszajelez az elutasító környezet. Mindez bullying kezdeti ürügye is lehet.

6. Koszos, hanyag ruhát viselő gyermek. A magyar emberek negyede nem engedné gyermekének, hogy olyannal játsszon, akinek láthatóan koszos a ruházata, holott erről nem a gyerek tehet. Az alulöltözött, télen is nyári ruhában érkező gyermek öltözete arra is utalhat, hogy valamelyik családtagja a házból kizárással bünteti, bántalmazza, és a gyermeknek téli időszakban sérült a hőérzékelése.  

7. Szorítja a cipő, vagy télen is tornacipőben mászkál, „mert az jobban csúszik a jégen”.

8. Ünneplő ruhákat hord hétköznapokon is, mert a használt ruhák közül azok szoktak a legjobb állapotban megmaradni a turkálók polcain.

9. Indokolatlanul sok hobbi-háziállatot tart a család. A feltűnően sok macska és kutya tartásának az is lehet a hátterében, hogy a családnak nincs elég információja a felelős állattartásról, és nincs pénzük az ivartalanításra, így minden szaporulat tovább bővíti a háztartást. Az állatvédők találkoznak olyan gyerekekkel, akik nem tudnak arról, hogy létezik olyan orvos, aki az állatok betegségeivel foglalkozik. Előfordul az is, hogy a család játékszerként tekint az állatra.

10. Örömtelen reakció, ha kap valamit – mert sosem azt kapja, amit ő választott.

11. A kapott étel egy részét elteszi, hazaviszi a szülőnek, testvérnek.

12. Nem ismer fel fényképről közlekedési eszközöket, egzotikus állatokat, mert sohasem látta őket.

13. A család betegnek jelenti a gyermeket az iskolában, mert hó első napján nem tudták megvenni a közlekedési bérletét.

14. Tanév elején sematikus fogalmazást ír a nyári szünetről, karácsonykor pedig az ünnepről, mert nincs élménye.

A gyerekszegénység olyan ügy, amely rengeteg embert képes megmozgatni, de nagyon fontos, hogy jól segítsünk. A legjobb döntés ebben a helyzetben olyan szervezetet támogatni, amelynek hitelességéről meggyőződtünk, utánajártunk a munkájuknak. Kérdezzük meg, hogy mire van szükség! Ne adjunk automata mosógépet olyan terepen, ahol nincs áram… A civil szervezetek estében nem csak a pénzbeli támogatás lehet jó választás, hanem adhatjuk az ügyhöz az időnket, a cselekvő szeretetünket, önkéntességünket is. 

Sokszor az is nagy segítség, ha a gyermek egyáltalán beleláthat egy jól működő család életébe, figyelmet és stratégiákat kaphat egy működő mintát mutató felnőttől. 

A szegénység azt is jelenti, „hogy eltűnnek azok a viszonyulások, tudások, képességek, amelyek lehetőséget adnának az életutak megváltoztatására” (L. Ritók Nóra). Ezek újratanulása jelenthet változást a gyermekek számára, és tudás nem csak az iskolában szerezhető.
A társadalom felelőssége óriási abban, hogy gyerekek szegénységben élnek ma is, ám a segítség érkezhet családon, helyi közösségen keresztül is. Mindenki tegyen egy apró lépést – még ma!

Források:
https://gyea.hu/alapitvany/gyermekszegenyseg 
Husz Ildikó: Gyermekszegénység – tények, problémák, feladatok
Dr. Nyilas Mihály egyetemi jegyzetei

Néhány fotó a bérleti díj

A nyár nemcsak a vakáció, az utazás, pihenés évszaka, ilyenkor a természet valósággal tobzódik, megannyi zöldség, gyümölcs érik be egyidőben vagy egymást váltva. Sokan szeretnék a zamatos gyümölcsöket a borongósabb időben is fogyasztani, ezért kompótokat, krémeket, lekvárokat készítenek a nyáron elérhető – ilyenkor olcsóbb – gyümölcs- és zöldségkínálatból. Az Egyszülős Központban gondoltak egyet, és elhatározták, segítenek azoknak a szülőknek, akik a rengeteg teendőjük mellett szeretnének befőzni is. „Segítségünkre sietett a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány, amely beszerezte a hasznos gépeket, amelyek megkönnyítik és felgyorsítják a fáradságos munkafolyamatokat” – árulja el Nagy Anna, az Egyszülős Központ kuratóriumi elnöke. 
Miért jó a befőző automata? Először is, mert időt, energiát spórolhat meg vele a szülő, ami egyáltalán nem elhanyagolható tényező. 

Az automata alkalmazásával elkerülhető, hogy használója leforrázza magát, amíg megtölti az üvegeket, hiszen nem forrón kell dunsztba helyezni a befőtteket, hanem hidegen.

Mindemellett a gép használatával valamennyi eltett gyümölcs, zöldség roppanós marad. 
A bérlés igen egyszerű: az automatákat keddi és pénteki napokon lehet kikölcsönözni, ezt követően két napig használhatja a szülő. (A személyes adatok megadása és az átvételi elismervény aláírása után, 10 ezer forintos letéti díj ellenében vihető haza az automata.) Valójában nem is hagyományos kölcsönzésről beszélünk, mert a használatnak nincs díja. „Az automaták bérleti »díjaként« csupán azt kérjük a szülőktől, hogy küldjenek nekünk fotókat az elkészült finomságokról” – árulja el Nagy Anna. Az Egyszülős Központ annyit kér még a felhasználóktól, hogy a megbeszélt napon tiszta állapotban, sérülésmentesen vigyék vissza a gépet.

„Bekapcsoltam, és elmentem aludni”

Bakk Mónika 2020-ban hallott először a tévéből az Egyszülős Központról, az elmúlt évben a civil szervezet nyári gyermekfelügyeleti szolgáltatását vette igénybe, és sikerült eljutnia egy hétvégi zánkai Erzsébet-táborozásra is a gyermekével. Sok programra jár, hol az egyik, hol a másik fővárosi központba, mert a pesti oldalon dolgozik, de Budán lakik.
„Muszáj volt kipróbálni! Nem is tudtam, hogy létezik ilyen gép, de úgy voltam vele, ha van ilyen lehetőség, belevágok, mert gyakran szoktam eltenni befőtteket. Az különösen kíváncsivá tett, hogy a tájékoztatás szerint a szerkezet felgyorsítja a folyamatot” – mondja Mónika. 
Leginkább a gyermeke miatt tesz el a gyümölcsöket, bár mindketten nagyon szeretik a kompótokat. Általában sárgabarackot szokott eltenni, de idén erre sajnos nem nyílt lehetősége, mert kevés termett a gyümölcsből, ezért drága. Végül epret, meggyet és cseresznyét tett el kompótként. Köretként, levesbe is sűrűn használja, emellett süteménybe is gyakran tesz a gyümölcsökből.

A gépet kézben is el lehet szállítani, bár fura alakja miatt szüksége lehet egy nagy ikeás szatyorra annak, akinek nincs autója. 

Mónika vonattal vitte haza, mert a gép egyébként nem nehéz. A szerkezet előnyei között kiemeli, hogy nem kellett az üvegeket kifőznie, majd fazékban felfőznie a gyümölcsöket. Feladata annyi volt csupán, hogy tisztítás és pucolás után egy tiszta üvegbe helyezze a gyümölcsöket, ízlés szerint egy kis cukorral és hideg vízzel teletöltse az üvegeket. Egyszerre 18–20 üveg is belefér a gépbe, mondja.

„Nagyszerű, hogy hidegen bele lehet tenni a gépbe az üvegeket, ez a legfontosabb. Celofánt a biztonság kedvéért mindig teszek a befőttekre, de a lezárás után csak elrendeztem az üvegeket a gépben, és felengedtem vízzel. A használati utasításban – ami egyáltalán nem bonyolult – megnézi az ember, hogy az üvegekben lévő gyümölcsfajtához a program mekkora hőmérsékletet és mennyi üzemidőt ír elő. Így tettem én is, aztán bekapcsoltam, és elmentem aludni” – hangsúlyozza Mónika a gép egyszerű működési elvét.

Amikor elkészültek a befőttek, annyi dolga maradt, hogy feltegye azokat a polcra, nem szükséges bebugyolálni, dunsztba tenni. A gépen található egy kis csap is, amelyen leereszthető a felhasznált víz. Mónika a kölcsönzés alatt 25–30 üveg befőttet tett el. 

A szerkezettel lekvárt is lehet főzni egy külön lekvárfőző betéttel, vagy akár zöldségeket eltenni. 

Nagyon ajánlja minden háziasszonynak, aki szokott befőttet eltenni és szeretné gyorsítani, egyszerűbbé tenni a folyamatot.
 

Ízletes csatatér

Papp Helgának különösebb ajánlásra már nincs is szüksége, izgatottan várja, hogy kikölcsönözhesse a szerkezetet. Vidékről vár egy ismerősétől őszibarackot, hogy édesanyjával közösen befőttet készíthessen belőle. Persze ha már hozzáfognak a befőttkészítésnek, lecsót, lekvárt és zöldségkrémet is eltesznek télire. Utóbbit nagyon szereti a család, mert ha gyorsan kell ételt készíteni, gyakran nyúlnak a befőtthöz: ilyenkor tésztát főznek ki, elkeverik a krémmel, és a tetejét megszórják sajttal. A krém cukkinialapú, ami nyáron jóval olcsóbban megvásárolható, de kerül a pasztába sok paprika, paradicsom, bazsalikom, oregánó is.

Helga a géppel még nem dolgozott, de több ismerőse is dicsérte, mekkora segítséget jelent a befőzés során, ezért nézett már oktatóvideókat, hogy amikor hozzájut a gyümölcshöz, zöldséghez, már felkészülten foghasson a munkához. Tervei szerint akkor több különböző befőttet és lekvárt is eltesznek, mert ha hozzálátnak a feladathoz, a konyha úgyis csatatérré változik egy rövid időre.

Christopher Nolan korunk egyik legfigyelemreméltóbb rendezője, forgatókönyvírója és producere. Munkássága jelentős hatást gyakorol a modern filmművészet fejlődésére, alkotásait (Memento, Tökéletes trükk, Eredet, Csillagok között, Dunkirk, Tenet) a rendhagyó és fordulatos cselekményvezetés, az intellektuális történetmesélés, a technikai precizitás és a különleges látványvilág jellemzi. Az Oppenheimer is ilyen. Egy feszültséggel teli, több idősíkkal operáló történelmi, lelkiismereti dráma, amelyben az életrajzi film és a thriller elemei keverednek, s amelyet Nolan a Kai Bird és a Martin J. Sherwin által írt Amerikai Prométheusz című életrajzból adaptált. 
Az oppenheimeri technológiai fejlődésből származó erkölcsi dilemma 2023-ban nem is lehetne aktuálisabb számunkra. 

A mesterséges intelligencia rohamléptekkel fejlődik, s az emberiség az elmúlt években is olyasvalamit szabadít(ott) el, aminek a következményei beláthatatlanok lesznek.
 

A modern Lucifer

J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) amerikai fizikust Leslie Grovers tábornok (Matt Damon) arra kéri fel, hogy készítsen egy rendkívül erős bombát a második világháború megállítására. Oppenheimer összegyűjti az ország vezető tudósait egy elszigetelt laboratóriumba, Los Alamosba. Három év kemény munka és 4 ezer tudós megfeszített igyekezete kellett ahhoz, hogy ez a grandiózus projekt megvalósulhasson. Az USA 2 milliárd dollárt költött a történelem legnagyobb lutrijára, és végül nyertek, megelőzve a szintén atombombán dolgozó Oroszországot. Az atombomba pusztító hatása a robbanás pillanatában jelentkezik, amikor hatalmas hő- és nyomáshullámok szabadulnak fel. Azonnali pusztítást okoz, épületeket rombol le, embereket semmisít meg, és a talajt is radioaktív szennyezéssel terheli meg. 

1945. július 16-án megtörtént az első kísérleti atomrobbantás az új-mexikói sivatagban, 1945. augusztus 6-án és 9-én pedig az amerikai hadsereg Hirosimára és Nagaszakira dobta le a nukleáris fegyvert, százezrek halálát okozva. Japán békéért könyörgött, Oppenheimer pedig először mondta el hangosan a Bhagavad-gíta egyik mondatát: „Én vagyok a halál, világok pusztítója.” Sokak szerint ekkor döbbent rá, hogy mennyire pusztító fegyvert teremtett. 

Egyfelől büszke volt a tudományos munkájára és arra, hogy zsidóként hozzájárulhatott Hitler legyőzéséhez, aki 1945-re már közel 6 millió zsidót öletett meg. 

Másrészt pontosan tudta, hogy olyan fegyvert adott az emberiség kezébe, amellyel városokat, országokat lehet megsemmisíteni. Az Oppenheimer tehát nem csupán az atombomba megépítéséért folytatott küzdelmet mutatja be, hanem a projektben részt vevő tudósok, köztük maga Oppenheimer erkölcsi dilemmáit is.

Kép

Jelenet a filmből

Diákok számára is lenyűgöző

Nolan a virtuóz idősíkváltásokkal, az információk rafinált adagolásával a legizgalmasabb thrillereket idézi. Egyes kritikusok szerint a film zavaros, és az idősíkok keveredése miatt nehezen érthető, e cikk szerzője azonban állítja: magával ragadó, abszolút követhető, középiskolások számára is tökéletesen érthető, izgalmas, feszültséggel teli alkotásról van szó, amelyre „csupán” koncentrálni kell. Minden egyes párbeszédre. Az Oppenheimer szemszögét bemutató jelenetek visszatérő elemei a különleges vizualizációk, amelyek nemhogy összezavarják a nézőt, hanem aláhúzzák a főhős lelkében dúló feszültséget, erősítik a pusztítás–alkotás oppozícióját. 

Ez a csend nagyot szól

A színes jelenetek páratlan narratív és vizuális érzékenységgel mutatják be a különc zseni fizikus szakmai és civil (szerelmi) életének legfontosabb állomásait és a modern történelem egyik legfontosabb pillanatát, az atombomba elkészülését és tesztelését. Az Oscar- és Grammy-díjas svéd zeneszerző, Ludwig Göransson feszült és emlékezetes zenét alkotott. Kivéve az atombomba tesztelésének jelenetében, amikor is a csend lett az úr. 

Bár a valóságban egy atombomba robbanása hatalmas zajjal járna, a rendező mégis úgy döntött, a csend erejét használja fel.

A nézők így jobban belemerülhetnek a pillanatba, sokkal intenzívebben tapasztalhatják meg az atombomba pusztító hatását. Ez a különleges, sokkoló atmoszféra még hosszú időn át elkíséri a nézőt a moziból kilépve. 

Kép

Jelenet a filmből

Cillian Murphy mint cinikus zseni 

A címszereplő csodálatosan hozza az excentrikus, cinikus és magabiztos fizikust, aki morális dilemmái és a szerelmi élete miatt rendkívül sebezhető is. Képes volt teljesen átlényegülni az átható tekintetű, rémálmokkal, pánikrohamokkal küzdő vékony, kalapos fizikussá, s a film kedvéért még hollandul is megtanult. Karakterét jól ellenpontozza a Matt Damon alakította Leslie Groves Jr., az amerikai hadsereg mérnökhadtestének főtisztje, akit a Manhattan-terv vezetésével bízott meg az amerikai kormány. Egyikük a tudomány embere, másikuk egy katona. Számos alkalommal feszülnek egymásnak, mégis kölcsönösen elismerik egymás erényeit. 

A fekete-fehér jelenetek egyik legfontosabb szereplője a Robert Downey Jr. által játszott Lewis Strauss, az Atomenergia Bizottság egyik kulcsfigurája, akinek igen viharos volt a kapcsolata Oppenheimerrel. 
 

A Manhattan-tervben részt vevő tudósok között megjelenik Teller Ede (Benny Safdie), akinek igen fontos szerepe van az események folyásában, a másik fontos magyar vonatkozás pedig Szilárd Leó, akit a filmben Haumann Máté alakít. 

Kép

Haumann Máté a filmben

Kihasználva, félrelökve

Oppenheimert a háború után egy ideig megbecsülték, elhalmozták kitüntetésekkel, az 1953-ban hatalomra kerülő Eisenhower-kormányzat azonban megfosztotta az atomenergia bizottságban betöltött jogkörétől, mi több, kommunistának, hazaárulónak bélyegezte. A film – Todd Phillips Jokeréhez hasonlóan – érzékletesen mutatja be, milyen „jutalom” jár azoknak, akik képviselni merik az ellenvéleményüket, és döbbenetesen szomorú képet fest arról, hogyan zsákmányolja ki a mindenkori hatalom a tudósokat (is), hogyan lesz egyetlen kirakatper alkalmával valaki ünnepelt hősből perifériára taszított szégyenfolt.  
Ezt a történetet sokkal szárazabban, sokkal unalmasabban is el lehetett volna mesélni – szerencsére nem így történt. Megismerhetünk egy embert, akinek belső vívódásai más megvilágításba helyezhetik korunk legpusztítóbb fegyverének megalkotóját, egyúttal igazolást kapunk arra nézve, hogy az ember egy félelmetesen tehetséges „Lucifer”. A világosság és a sötétség ura, aki világokat képes létrehozni és porig rombolni. Vágyai, kapzsisága miatt akár visszafordíthatatlan folyamatokat képes elindítani.

Az utasok miatt billent meg?

A Pajtás remek időjárási viszonyok között, 11 óra 15 perckor futott ki a füredi hajóállomástól. A fedélzeten a 180 utason kívül a hatfős személyzet tartózkodott, több kiskorú gyereket a gyereknap alkalmából vittek el szülei a kirándulásra. A feltevések szerint a balesethez az vezetett, hogy a közelben vitorlásversenyt tartottak, és az utasok a hajó bal oldalára tódultak, hogy lássák a küzdelmet. Amikor a hajó megbillent és imbolyogni kezdett, az utasok átszaladtak a jobb oldalára, majd amikor az jobbra dőlt, ismét a másik oldalra futottak. A kapitány, Heisz János minden ellenkormányzási kísérlete ellenére a Pajtás ekkor felborult. Vámos Gyula fűtő kiengedte a gőzt, ezzel sok életet megmentett, ám ő maga a hullámsírba veszett. A versenyen részt vevő vitorlások és más hajók, csónakok legénysége azonnal megkezdte a mentést.

Veszélyes helyen még túl is terhelték?

Sok évvel később a balesettel kapcsolatban Deák István egykori hajóskapitány, hajózási szakértő a Somogy Megyei Hírlapban új szempontokra hívta fel a figyelmet. Szerinte nagyon kevés hely volt a zsúfolt fedélzeten a futkosásra, viszont a baleset vizsgálatánál nem vették figyelembe, hogy miután korábban elbontották a régi facölöpös füredi kikötőt és fürdőházat, a cölöpök bent maradtak a vízben. 

Ezt ugyan nem írták le, de mint a hajózás biztonságát veszélyeztető helyet tanították a hajósoknak. 

Márpedig a Pajtás labilitása – az utasok mozgása mellett – hozzájárulhatott a balesethez. (A dokumentumok szerint a cölöpöket később titokban szedték ki a vízből.) Ám kétségtelenül az volt a legfőbb gond, hogy a Pajtás – amely korábban, mielőtt a Sión felúsztatták a Balatonra, dunai átkelőhajó volt – befogadóképességét 150-ről 200-ra növelték oly módon, hogy a hajótestet megmagasították, de nem végezték el rajta a kötelező állékonysági vizsgálatot. Bár a hajó kapitánya többször is írásban jelezte, hogy az átépítés nem megfelelő, és nem lehet biztonságosan haladni a magasított hajóval, az illetékesek – valószínűleg a szabotázs vádjától tartva – ezzel nem törődtek.

Kép

A félig elsüllyedt Pajtás hajó – Forrás: Fortepan/Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum – BAHART Archívum 

Egy túlélő emlékei

Az egyik túlélő, Illés Erzsébet, aki akkor 17 éves volt, így emlékezett vissza a történtekre:
„Felszálltunk a hajóra, és egyre többen lettünk. Már úgy tele volt a fedélzet, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni. 

Ekkor fogott el félelem, hogy nem bír el ez a hajó ennyi embert. 

A felborulásról csak halvány álomszerű foszlányaim vannak, ma sem tudom, hogyan léptem át a fedélzet korlátját, hogyan másztam fel a hajó felborult oldalára, hogyan kerültem a mentésünkre érkező vitorlásba, majd a Szívkórház parkjának füvére. Gimnáziumi osztálytársaim közül hárman, Göbölyös László, Villányi Mária és Vituska Mária nem voltak ilyen szerencsések. Mint ahogyan az a sok kiskatona sem, akik egy hajókirándulást beiktatva szabadságukról tértek volna vissza egységeikhez, és akiket durva ruhájuk lehúzott a mélybe.”

A hős

Mint annyi tragédiában, itt is felbukkant a hős, a megmentő Szabady Tibor egykori második világháborús vadászpilóta, öttusázó és testnevelő tanár személyében. Ő is a vitorlásverseny résztvevője volt, és ő volt az, aki az oldalára dőlt hajótestbe beúszva húsz embert mentett ki. Szabady konkrét személye sokáig titokban maradt, csak egy bátor emberként emlékeztek meg róla. A „balatoni Titanic” hőse a tragédia utolsó aktív résztvevőjeként és szemtanújaként 2022. augusztus 11-én halt meg, 18 nappal a 99. születésnapja előtt. A vele készült interjúban így idézte fel a történteket: „Szovjet tányérsapkák úsztak a felszínen, gazdáik egyenruhában, csizmában küzdöttek életükért, de a kiránduláshoz öltözött asszonyokat, gyerekeket is lehúzta a mázsás nehézségűre dagadt ruhájuk. 

Nehezítette a mentést, hogy az 1950-es évek közepén az emberek többsége nem tudott úszni.

Márpedig a hajótestben rekedteket nem lehetett meggyőzni, hogy csak néhány másodpercig kell a víz alatt kibírniuk a szabaduláshoz, számukra ez derékig érő vízben állva is félelmetes tettnek számított.”

Kép

A Pajtás hajó áldozatainak emlékműve Balatonfüreden – Forrás: Wikipédia

Így reagált a rendszer

Kersák János, a Pajtás egykori hajógépésze egy interjúban ezt mondta: „Heisz Pali bácsira, a kapitányra, Steiner János kormányosra és rám ávósok vigyáztak, mindhármunkra három-három őr jutott. Kérdezgették, hogy billegett-e a hajó, meg hogy hány utas volt. Azt akarták bizonyítani, hogy túl volt terhelve, de Pali bácsi sosem engedett fel 180 utasnál többet, pedig az engedély kétszázra szólt. Babics Antal egészségügyi miniszter a helyszínre érve azt mondta, hogy fel kell akasztani a hajóvezetőt, de a veszprémi ávós parancsnok azt felelte neki: nem lesz itt semmilyen akasztás, miniszter elvtárs, a múltkor is, amikor egy vasúti baleset után felakasztották a forgalmistát, kiderült utóbb, hogy nem ő volt a hibás.”

Egyébként is döbbenetes, hogy a helyszínre pillanatok alatt kiérő államvédelmisek a segítségnyújtás helyett azzal törődtek, hogy kihúzzák a filmet a kirándulók fényképezőgépeiből, illetve megfenyegessenek minden jelenlévőt, hogy ne beszéljenek az ott látottakról. 

Szorgos munkájuk nem hozott teljes sikert: több beszédes fotó is fennmaradt a szerencsétlenségről. Az ÁVH-sok akciója jól tükrözte az államhatalom korabeli szemléletét, a katasztrófákhoz való viszonyulását, miszerint egy hibátlan szocialista rendszerben balesetek nincsenek, illetve amiről nem adunk hírt, az nincs is. Ezért aztán a Szabad Nép és a Tolnai Napló, valamint a Magyar Távirati Iroda bagatellizáló beszámolókat jelentetett meg, és a 23 helyett mindössze 12 áldozatról és néhány sérültről tettek említést. A Pajtás szerencsétlensége hosszú évtizedekig tiltott téma volt, ami jól táplálta azokat a téves híreket, pletykákat, amelyek akár 500 főre is tették az áldozatok számát.

Heisz János kapitányt a baleset után azonnal letartóztatták. Nyolc és fél hónapig volt vizsgálati fogságban, első fokon öt társával együtt összesen 30 év börtönre ítélték. Végül a bíróság a társait felmentette, az ő büntetését pedig a vizsgálati fogsággal letöltöttnek minősítették. A baleset után a hajót kiemelték, átalakították és átkeresztelték Siófokra. Később Dömsöd néven újból a Dunán járt, míg 1987-ben kivonták a forgalomból. Rövid ideig magántulajdonban volt, majd a pilismaróti roncstemetőbe került. A hajóbaleset áldozatainak emlékére 1999. május 30-án emlékművet állítottak Balatonfüreden, a Tagore sétányon.

Kép

A motorjachttá alakított egykori Pajtás gőzhajó Pilismaróton, 2019-ben – Forrás: Wikipédia

„Ahogy pszichológusként tapasztalom, a nyugdíjba vonulás gyakran vegyes érzéseket kelt az emberekben. Tiborhoz hasonlóan sokan érezhetik úgy, hogy űrt hagy maga után az aktív munka megszűnése, különösen akkor, ha a gyermekek már felnőttek és saját életüket élik, akár külföldön. A magányosság és az új identitás keresése ezért természetes kihívás lehet. 

Sokan, különösen a férfiak nem tudnak mit kezdeni a nyugdíjazáskor hirtelen rájuk szakadó rengeteg szabadidővel. 

Sok esetben nehéz megszokni azt is, hogy a korábban távol lévő házastárs állandóan jelen van, ez konfliktusok forrása lehet. Különösen nehéz ilyenkor az egyedül élőknek, özvegyeknek, de lényeges, hogy a párkapcsolat és a munkahely hiánya ne jelentsen szociális elszigetelődést” – magyarázza Hagymássy Zsuzsanna klinikai szakpszichológus.  – A lelkünkben keletkező űr, amelyet az aktív munka és a szülői szerep elmaradása okoz, természetes, és nem szabad elbagatellizálni vagy elfojtani az érzéseinket. Fontos, hogy megengedjük magunknak, hogy feldolgozzuk és elfogadjuk ezeket az érzelmeket, s ne kapkodjuk el az új szakaszba való belépést. Az érzések megértése és tudatosítása segíthet abban, hogy pozitív szemléletű életet éljünk nyugdíjasként.”

A szakember szerint érdemes felkészülni erre az életszakaszra, ezáltal csökkenhet a félelem a tétlenségtől, a magánytól, az időskori betegségektől. Érdemes lehet a háziorvossal beszélgetni erről, vagy a helyi önkormányzat szociális osztályához fordulni, ahol kirendelhetnek házi gondozót, aki segíthet abban, hogy nyitottabbak legyünk. Mert a lelki egészség szempontjából fontos lenne nyitni új kapcsolatok, például a nyugdíjas (vagy vallási) közösségek felé. 

Milyen lépéseket tehetünk az új kezdetért?

Társas kapcsolatok kiépítése: 

Az egyik legfontosabb lépés a magány elleni küzdelemben az aktív társas kapcsolatok kialakítása és fenntartása. 

Vegyünk részt közösségi eseményeken, csatlakozzunk klubokhoz (például Életet az Éveknek), vagy vállaljunk önkéntes munkát segítő szervezeteknél (az Ökumenikus Segélyszervezetnél mindig szükség van segítőkre), ahol hasonló érdeklődésű emberekkel találkozhatunk.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pexels/Kampus Production

Hobbi és érdeklődési területek felfedezése: „Akárki, aki abbahagyja a tanulást, öreg, legyen bár 20 vagy 80 éves. Akárki, aki folyamatosan tanul, fiatal marad. Az élet legnagyobb dolga az, hogy az eszedet fiatalon tartsd” – mondta Henry Ford. Az új hobbi vagy érdeklődési kör megtalálása nemcsak leköti az időt, de lehetőséget ad arra is, hogy új emberekkel találkozzunk, akikkel közös az érdeklődésünk. Nézzük meg, hol vannak a közelünkben közösségi kertek, kézműves foglalkozások, vagy az unokák segítségével fedezzünk fel olyan applikációkat, amik megdolgoztatják az agyunkat, vagy amelyek segítségével nyelveket tanulhatunk! Az új készségek és ismeretek megszerzése nemcsak szórakoztató, de a magabiztosságunkat is növelheti.
Testmozgás és egészséges életmód: A rendszeres testmozgás, az egészséges étkezés és a megfelelő mennyiségű pihenés hozzájárulnak a jó közérzethez és az egészség megőrzéséhez, pláne idősebb korban. Nem kell maratont futni, elég, ha beszerzünk egy pár nordic walking botot!

Művészet és kreatív tevékenységek: Kipróbálhatunk különböző művészeti ágakat, mint például festés, rajzolás, szobrászat, makramézás, agyagozás. Ezek nemcsak szórakoztatóak, hanem lehetőséget adnak az önkifejezésre is, sőt jó néhány olyan online felület létezik, ahol értékesíthetjük is alkotásainkat. 

Meryl Streep például imád kötni, George Bush tájképeket fest. 

Könyvek és írás: Az olvasás és az írás nemcsak szellemi stimulációt nyújt, de egy új világba is elkalauzolhat minket. Próbáljuk ki a kreatív írást, válasszunk egy szép emlékkönyvet vagy scrapbookot (ebbe még régi fotókat, matricákat is ragaszthatunk, feldobhatjuk csodaszép kiegészítőkkel), és kezdjük el életünk történetének megírását! 

Mentori szerep: Tapasztalatunkat és tudásunkat megoszthatjuk a fiatalabb generációkkal. Lehetünk mentorok, akik segítenek és támogatnak másokat a fejlődésükben. A bevállalósabbak akár YouTube-csatornát is indíthatnak unokáik segítségével! 

Online jelenlét: Ha a gyermekeink külföldön élnek, használjuk az internetet, hogy kapcsolatban maradjunk velük. Videóhívások és a közösségi média segítségével rendszeresen beszélhetünk és láthatjuk egymást.
Szociális szolgáltatások segítése: Támogathatjuk azokat az időseket, akik hasonló helyzetben vannak, és akár segítő tevékenységekkel is hozzájárulhatunk a jóllétükhöz. 
„A nyugdíjaskor tehát nem jelentheti az élet végét, hanem egy új kezdet lehetőségét. Ez az időszak lehetőséget ad arra, hogy felfedezzük »új« önmagunkat, új érdeklődési területeket találjunk, számos módon hasznosak lehessünk magunknak és másoknak is” – bátorít a szakember. Legyünk nyitottak az új élményekre és célokra, bontakoztassuk ki a bennünk rejlő potenciált, és legfőképp: ne hallgassunk azokra, akik azt mondják, az idős ember értéktelen!

Eredetileg pedagógus vagy, a fotózás mégis egyre inkább az életed része. Hogyan találtad meg önmagad a babafotózásban?
A kisebbik fiam hároméves, így már vissza kellett volna mennem a tanügybe, de tudtam, hogy ott stresszes az élet, folyamatos vizsgahelyzetekkel kell szembenézni, és ezt nehezen bírom. Amikor ő született, azért imádkoztam, hogy mire betölti a két évet, legyen egy olyan munkám, ami mellett sokat lehetek a családommal, szeretem is, de nem égek ki benne, és segíteni tudok másokon akár a hitvallásomon keresztül. Ezen vágyak és kérések teljesüléséért, úgy érzem, nem tettem semmi különöset, ám ajándékként kaptam Istentől az újszülöttfotózást. Igaz, korábban már fotóztam különböző rendezvényeket, eseményeket, de az más jellegű feladat volt. Aztán egyszer láttam a közösségi médiában egy amerikai újszülöttfotós munkáit. Elragadtatva néztem, milyen profi és szép dolgok születnek, s elkezdtem beleásni magam. Akkor még nem tudtam, hogy ennyi munka és befektetés szükséges hozzá – lehet, ha előre látom, nem mertem volna belevágni, túl nagy falatnak éreztem volna. De mivel bíztam az isteni útmutatásban, végül el mertem indulni az új úton.

Két kisgyermek mellett kitanulni egy új szakmát nem lehetett egyszerű vállalás. Mi ösztönzött?
Amikor még nem voltam szakavatott, egy barátnőm pár napos babáját, az ő cuki lábacskáit fotóztam le. Ez a kép máig megvan, és nagyon szeretem.

Ekkor a barátnőm azt mondta: „Neked ezzel kellene foglalkozni!” Úgy éreztem, elfogult, és próbál biztatni, de igazából ezek a szavak adtak erőt az induláshoz.

Várandósság alatt napi négy-öt órát tanultam online az elméleti hátteret: videókat néztem, kurzusokra jelentkeztem. Megtanultam, hogyan kell biztonságosan ellátni, pólyázni a csecsemőket, az eszközök használatát is elsajátítottam, a dekor készítése is nagy falat volt. Mire megszületett a második gyermekünk, már a gyakorlatban is alkalmaztam az addig szerzett tudást. Előzőleg óriási befektetést csináltam, hiszen az eszközök, a dekor, a ruhák mind-mind sokba kerültek. Emberileg nagyon nagy volt a bukás esélye: költöttem a pénzt, de még nem láttam, hogy valaha ebből hasznom is lesz-e. Aztán lassan jöttek a megrendelések. Ha visszagondolok, magam is ledöbbenek, hogy újszülött gyermekem mellett mennyit éjszakáztam, amíg tanultam. De az is ösztönzött, hogy nem vehetem félvállról ahhoz, hogy sikereket érjek el. A fiamat kéthetes koráig naponta hat órán át fotóztam. A férjem kérdezte is: „Mindent ki akarsz próbálni rajta?” Természetesen rávágtam, hogy „igen, hiszen a saját gyermekemen érzem biztonságosnak”. Ezek veszélyes beállítások, ha valaki nem ért hozzá, ezért írom a bejegyzéseimben is: otthon senki ne próbálja ki.

Önismereti út is volt ez számodra?
Igen. Az anyaság kezdete nem volt felhőtlen: nehezen éltem meg a szüléseket, mély lelki sérülést hagytak bennem. Első gyermekünk születése előtt történt egy tragédia, ami rányomta a bélyegét a szülésre is. Ebből fel kellett állni, ám ugyanez az érzés másodszor is aktiválódott.
Amikor a munkára gondoltam, mindig bennem volt, hogy segíteni szeretnék másoknak. Érdeklődtem is a segítő szakmák iránt, de végül nem ilyesmit tanultam. 

Viszont amikor belekezdtem az újszülöttfotózásba, rájöttem, hogy olyan anyák jönnek hozzám, akik akár hasonló nehézségekkel is küzdhetnek, mint annak idején magam. 

Felismertem, ez jó lehetőség, hogy azzal a támogatással fordulhassak feléjük, amit annak idején én kaptam, vagy szerettem volna kapni. Ezzel beteljesül a vágyam, hogy segíthessek másokon. Hiszen a fotózás nálam nem rideg stúdiómunka, ahol azt sem tudod, hova léphetsz, hogy ne dönts fel valamit, és ettől még feszült is leszel. Hanem egy olyan hely, ahová az anyuka bejön a babájával, és három órán át lehetősége van megnyílni. Megerősíthetem és biztathatom a tekintetben, hogy a nehéz időszak elmúlik, van fény a felhők fölött. Nem vagyok pszichológus, de átérezve a helyzetüket támogathatom őket.

Kép

Fotók: Virág Ágota

Ebben a segítő folyamatban te magad is gyógyulsz?
Ez nekem is terápia. Sokszor kapom magam azon, hogy zajlik a munka, figyelek, és amikor kijövök szünetre, azt érzem, talán picit bennem is csökkent a megélt fájdalmak terhe. Isten gyógyít azáltal, hogy látok új helyzeteket, tapasztalom, hogy nem csak nekem volt nehéz annak idején. Sajnos vannak akár még rosszabb körülmények között lévő anyák is, akik lehet, hogy csak itt lelnek megértő szóra. Sok szomorú történet van, amiket le kell tennem, amikor elbúcsúzunk, mert ha nem, az én terheimmé válnak. De számos pozitív történettel is találkozom, s valóban: napról napra magam is gyógyulok.

Lehet a fotózás számodra hivatás?
Hivatás és misszió is. 

Mindig imádkozom azért a babáért, aki hozzám érkezik, hogy élete során találkozhasson Isten szeretetével. 

Természetesen van, akinek fontos ez, másnak nem – ezt tiszteletben tartom. Viszont igyekszem tanúságot tenni a hitemről, főleg azzal, ahogy az emberekhez viszonyulok: szeretettel. A munkám során könnyen megtalálom a közös hangot másokkal, ez adomány. A nők életében a szülés utáni pár hét nagyon érzékeny időszak: tombolnak a hormonok, feszít a mellük, többet kéne aludniuk, de nem tudnak eleget, minden kaotikus. Számomra csoda, hogy épp ebben az érzékeny időszakban hozzák el hozzám a pici babáikat: megtisztelő ez a bizalom. Zárt és nyitott ez az idő: befelé fordul a család, de nyitott az anya számára, ha van, akiben megbízhat, akivel megoszthatja, ami benne van. Általában szülés előtt három-négy hónappal jelentkeznek fotózásra, hogy időben egyeztessünk. Volt olyan anyuka, akinél a bejelentkezés után azt éreztem, őt végig kell kísérnem a szülésig és addig, amíg hozzám eljut, mert magára volt hagyva. Ebben az esetben felajánlottam, hogy amikor szüksége van rám, hívjon. Így is lett: amikor beindultak a fájások, éjszaka hívott is, telefonon keresztül tudtam neki támogatást adni. De olyanra is volt már példa, hogy szakembert javasoltam.

Te mit viszel magaddal egy-egy fotózás után?
Nagyon szeretem a pici babákat, megnyugtat az a hangulat, amit hoznak. Minden életre Isten ajándékaként tekintek, ők csodák, akiket az elsők között vehetek a kezembe. És vissza is kapom tőlük ezt a kedvességet, mintha éreztetnék, hogy jó velem lenni. Az anyukák is megjegyzik, hogy béke és nyugalom van a stúdióban.

Igazából nem a szoba adja ezt, hanem akkor telik meg élettel a hely, amikor megérkezik a főszereplő: a baba. 

Amikor találkozom az újszülöttel, beavatom őt, hogy mi fog történni, mit miért érez, hall – ő közben csak pihenjen. Működik ez a kommunikáció, érzik a szeretetet. Én a személyiségemnél fogva folyamatosan mozgásban vagyok, nehéz három órát egyhelyben töltenem. Ez tehát nagy kihívás önmagammal szemben is, hiszen amit csinálok, az az alaptermészetemmel ellentétes, mégis erőt ad és feltölt.
Nagyon meghatározó továbbá az unokatestvéremék esete. A történet a születésemig nyúlik vissza. Amikor velem negyvenévesen várandós volt az édesanyám, mindenki megjegyzéseket tett: „Minek negyedik gyerek, főleg ilyen korban?!” Aztán nagybátyám, az említett unokatestvérem édesapja kijelentette, hogy „ez a gyermek is felnő az udvaron, hagyjátok békén megszületni őt”. Ez a kiállás végigkísérte az életem. Eltelt harminc év, és a nagybátyám lányának is hasonló korban született a negyedik babája, akit úgy éreztem, pártfogásomba kell vennem, ahogy annak idején velem is tették. Óriási ajándék volt számomra, hogy lefotózhattam őt.

Kép

Fotó: Virág Ágota

Nemrégiben az egyik neves nemzetközi újszülöttfotós-versenyen a legrangosabb elismerésben részesültél. Mit jelent neked egy ilyen díj?
Önmagammal szemben nagyon kritikus vagyok, de láttam egy esélyes fotómat, amit beküldtem, hogy lássuk, hányadán állok egy szakmai zsűri szerint. Ekkor kaptam egy közepes, vagyis arany díjat. Ezen felbátorodva beküldtem egy másik munkámat is, amely a kategóriájában a legjobb helyezést érte el. Több területet pontoznak: fényeket, technikát, ruhát, díszletet, és ezek összessége adja ki a végeredményt. 

Nem űzök ebből sportot, hiszen elég magasak a nevezési díjak, de amit eddig beküldtem, mindig elért valamilyen helyezést. 

Viszont nem szeretek hivalkodni, inkább a továbbtanulásra szánom az időt, mert mindig van miben fejlődni. Minden, amit csinálok, kegyelemből ered, és fontos számomra, hogy hálás legyek az elért sikerekért.

A képeid letisztultságot, harmóniát tükröznek. Minden téren ez a világnézet jellemez?
Ahogy telik az idő, igyekszik az ember egyre jobban letisztulni. A saját életemről is próbálom lefaragni a felesleges, rárakódott mázat. Hosszú folyamat, de megéri, és ez jellemzi a munkámat is: kerülöm a túldíszítettséget, a zsúfoltságot. Azt igyekszem megmutatni, hogy a baba a maga természetességében milyen szép. A képzéseken is ezt tanították: amikor már jónak látod a fotót, még vegyél el a képből valamit, és úgy lesz igazán jó. Amit Isten a saját képmására tökéletesnek teremtett, azt nem kell még csiszolni, csak meg kell találni a módot, amivel a szépségét megmutathatjuk.

Kép

Fotó: Virág Ágota

Mi az ars poeticád?
Szeretném, ha a fotózás az emberek szemében olyan „tér” lenne, ahová bizalommal lehet megérkezni. Ehhez szeretnék hozzátenni, hogy érezhessék: ez jó és maradandó élmény. Nemcsak a végeredmény számít, hanem maga a folyamat is. Fontos, hogy minél kevesebb legyen a mesterkéltség, mert a természetesség sokkal többet ad. Újszülöttek fotózásakor családi fotó is készül, amikor például az apuka megfogja a babát, ösztönösen odabújik hozzá, és behunyja a szemét. Ezeket a pillanatokat vadászom, a fotókkal az érzéseket szeretném visszaadni.

Támogatott tartalom. 

Mezítláb, de vigyorogva

Olyan körülmények közé született 1901-ben New Orleansban, hogy tényleg a sárból kellett kiragyognia. Louis Armstrong édesanyja az a 16 éves Mary Ann Albert volt, akit párja, Willie Armstrong néhány héttel a gyermek születése után elhagyott. Louis-t első éveiben nagyanyja, Josephine Armstrong nevelte, aki mosónőként dolgozott fehér családoknál, szerény bevételéből etetni is nehezen tudta az unokáját. A kis Louisnak nem voltak játékai, ruhája is alig, általában mezítláb járt. Az iskolába és a templomba azonban mindig eljutott. 

Édesanyja és édesapja egy időre újra összejöttek, és megszületett kislányuk, Beatrice – ám a kapcsolatuk megint nem tartott sokáig. Louis hatévesen költözött vissza egyedülálló édesanyjához, aki veszélyes környéken, a Storyville nevű vörös lámpás negyedben élt. Armstrong később sem tudta biztosan, édesanyja szexmunkás volt-e – valószínűleg legalább „másodállásban” igen –, csak azt, hogy amíg anyja nem volt otthon, neki kellett vigyáznia a húgára. 

A fiú már hétévesen dolgozott: újságot és zöldségeket árult, vagy az utcán énekelt egy baráti társasággal. A csapatban mindenkinek volt művészneve – őt „Satchelmouth”-nak, Táskaszájúnak becézték, ebből maradt meg felnőttkorára a „Satchmo” beceneve, ami jellegzetesen széles vigyorára utalt. Ezzel a vigyorral és az énekléssel annyi zsebpénzt gyűjtött, hogy vásárolhatott magának egy használt kornettet, a trombitához hasonló rézfúvós hangszert.

Autodidakta módon tanult meg zenélni, miközben 11 évesen abbahagyta az iskolát, hogy teljes munkaidőben a család egyik eltartója legyen, ahogy ez akkoriban a szegényeknél megszokott volt. 

Kapcsolatba került helyi zenészekkel, összebarátkozott a város egyik legismertebb trombitásával, Bunk Johnsonnal is, aki dalokat és új technikákat tanított neki, s a fellépésein maga mellé vette.

Fiúbörtönből a színpadokra

1912 szilveszterén történt egy incidens, amely megváltoztatta Louis Armstrong életét: a vadóc kölyök a szilveszteri utcai ünnepségen egy kezébe került pisztollyal a levegőbe lőtt. Bevitték a rendőrségre, egy éjszakát a cellában töltött. Másnap a bíróság határozatlan időre a Colored Waif nevű, kimondottan feketéknek fenntartott nevelőintézetbe utalta, amivel még jól járt, tekintve, hogy akkoriban a kiskorú fekete bűnelkövetőket sokszor felnőtt börtönökbe helyezték. 
Ezt az otthont egy korábbi katona, Jones kapitány vezette, aki – amellett, hogy szigorú fegyelmet tartott – szinte apaként karolta fel és térítette helyes útra még a látszólag esélytelen fekete fiatalokat is. Armstrong később ezt mondta a helyről: „Biztosan ez volt a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velem. Én és a zene az otthonban házasodtunk össze... A hely sokkal inkább tűnt egészségügyi központnak vagy bentlakásos iskolának, mint fiúbörtönnek.”  

A srác alig várta, hogy csatlakozzon a helyi fúvószenekarhoz, noha Peter Davis zenei igazgató kezdetben vonakodott odavenni a fegyveres ballépése miatt. Armstrong végül meggyőzte őt, s végigjárta a szamárlétrát: először a kórusban énekelt, majd különféle más hangszereken játszott, mire övé lehetett a kornett. Kitartóan és felelősségteljesen dolgozott, zenekarvezető lett, Davisnek pedig nagy szerepe volt abban, hogy a fiú képzett muzsikussá válhatott. 

1914-ben, 18 hónap után hazatért anyjához, ahol ismét beállt robotolni: napközben szenet szállított, éjszakánként viszont zenét hallgatott a helyi tánctermekben, klubokban, és Joe „King” Oliver kornettjátékostól vett leckéket. Az első világháború kitörése után sok muzsikus északra költözött New Orleansból – ahol például a vörös lámpás negyedben tengerészeket gyilkoltak meg –, így Armstrong előtt megnyílt a lehetőség, hogy helyi zenészként az első sorba lépjen.

Kép

Armstrong fiatalon – Forrás: Rawpixel

A világ legnagyobb trombitása

1918-ra ismertté vált helyi zenei körökben, s még abban az évben feleségül vette Daisy Parkert, akiről tudta, hogy prostituált, mégis beleszeretett. Sokáig nem éltek együtt, Armstrong ugyanis egy folyami hajó zenekarának tagja lett, amellyel fel-alá utazott a Mississippin, Fate Marable karmester ekkor tanította meg kottát olvasni. A fiatal férfi azonban már a saját útját és stílusát kereste, ezért 1921-ben kilépett a zenekarból és – a házasságából is. 

Chicagóban King Oliver hívására csatlakozott a Creole Jazz Band-hez, ahol megismerte második feleségét, a képzett memphisi dzsessz-zongorista Lil Hardint. A szerelem tartósabbnak és Armstrong karrierjére is jó hatásúnak bizonyult, a nő ugyanis besegített férje menedzselésébe, akit így hamarosan már „a világ legnagyobb trombitásaként” emlegették. Ők ketten stúdiózenekart is alapítottak Louis Armstrong and His Hot Five néven. 
Lemezeiken már hallható Armstrong reszelős éneke, mintha kavicsok – vagy inkább drágakövek – gurulnának ki a torkán. 

Egyik legnépszerűbb felvételükön, a Heebie Jeebies címűn spontán módon belekezdett egy improvizációs éneklésbe, amely során a szövegeket gyorsan, szaggatottan előadott szótagokra, „vakszövegre” cserélte, szinte extázisban utánozva a hangszerek hangjait. 

Ezt az éneklési stílust – amit scat-éneklésnek nevezünk – nem ő találta fel, előtte is a fekete folklór része volt, de hozzájárult a népszerűségéhez. 

Közben váltott a lágyabb kornettről a díszesebb hangú trombitára. Hírnevét New Yorkban, majd Los Angelesben öregbítette tovább, s már filmekben is megjelent – élete során több mint harmincban. Volt egy újabb ütközése a törvénnyel: marihuána birtoklásáért felfüggesztett börtönre ítélték, az akkoriban enyhének számító ítéletben egyesek szerint annak is szerepe volt, hogy az őt lefülelő rendőrök is rajongtak a muzsikájáért. Így a világválság ellenére 1931–35 között az USA-ban és Európában is turnézhatott, 1932-ben még V. György angol királynak is külön előadást tartott.

Egyszer lázadt fel, de akkor nagyon

„Satchmo”-nak része volt a swing műfaj felemelkedésében, maga is alapított egy swing-együttest, amellyel bekerült a zenei mainstreambe. 1938-as válása után még kétszer nősült: előbb egy régi szerelmét, Alpha Smith-t, majd a Cotton Club táncosát, Lucille Wilsont vette el. A második világháború alatt gyakran fellépett katonai bázisokon és kórházakban, s Lucille révén a New York állambeli Queensben talált állandó otthonra. Új zenekara, a Louis Armstrong and the All-Stars New Orleans-i stílusú dzsesszt játszott, és Japánban, sőt Afrikában is turnézott. 

Ösztönös tehetsége és vitathatatlan sikere ellenére a személyisége megosztotta az amerikaiakat. Egyes elemzők előadásmódját a fekete kultúra ünneplésének tekintették, mások viszont felvetették, hogy túljátszott mozgása és mimikája a régi dél fehér urainak „fekete bohóc” iránti igényét elégíti ki. Ami biztos: ő maga több akart lenni, mint zenész, szórakoztatni született. „Sosem próbáltam bizonyítani semmit, csak jó műsort akartam adni” – mondta. 

Kép

Louis Armstrong 1941-ben, egy New York-i fellépésen – Forrás: Profimedia

Egy alkalommal, 1957-ben hangsúlyosan fellépett a faji megkülönböztetés ellen, amikor az arkansasi Little Rock-ban egy integrált iskolába érkező fekete diákokat gyűlölködő fehér tiltakozók fenyegették, támadták. 

Akkoriban az USA híres zenészeket – feketéket, fehéreket együtt – küldött a tengerentúlra koncertezni az amerikai demokrácia szimbólumaként, Armstrong viszont megtagadta, hogy fellépjen a Szovjetunióban, tiltakozásul Eisenhower elnök ellen, aki nem állt ki az említett diákok mellett.

Az elnök végül fegyveres erőket vezényelt Little Rockba, hogy helyreálljon a rend, amihez Armstrong fellépésének is köze volt, őt mégis tovább kritizálta a fekete közösség is. Egy részük az eset kapcsán a már megszerzett jogait féltette, más a még harcosabb jogvédő magatartást hiányolta a zenésztől. 

A férfi, aki legyőzte a Beatlest 

Mivel röviddel ezt követően egészségi állapota romlani kezdett, és 1959-ben egy olaszországi turnén szívrohamot kapott, többé nem állt bele hasonló csatákba. Igaz, felépülése után az orvosok figyelmeztetése ellenére visszatért a gyakori élő fellépésekhez. 1964-ben, legnagyobb dobásaként a slágerlisták élére került Hello, Dolly című dalával, amely 14 egymást követő hétre még a Beatlest is letaszította az első helyről. 
Halhatatlanságát alábbi megjegyzésével vetítette előre: „Egy csomó »macska« másolja a Mona Lisát, de az emberek még mindig sorba állnak, hogy megnézzék az eredetit.” A macska szót állítólag ő kezdte el a divatos társadalmi életet élő, városi playboyokra használni. Azt vallotta, hogy minden zene népzene, a saját műfajáról pedig így elmélkedett: „Mi az a dzsessz? Ember, ha kérdezned kell, sosem tudod meg! Vannak, akiknek, ha nem tudják, nem magyarázhatod el. Ha nem lenne dzsessz, nem létezne rock and roll.” És ha nem lett volna Louis Armstrong, talán a dzsessz sem születik meg. 

Ami szintén kuriózum: ő az első fekete dzsessz-zenész, akinek az életét nemcsak filmekből, hanem a saját maga által írt önéletrajzból is megismerhetjük.  

Története végére az az 1971-ben bekövetkezett újabb szívroham tett pontot, amely ha nem is azonnal bizonyult végzetesnek, pár hónapon belül a halálához vezetett. Temetését az egész USA-ban közvetítették, ravatalánál 25 ezren emlékeztek rá.

Források: 
https://artsedge.kennedy-center.org/exploring/louis/scrapbook/bio/bio_detail.html   
https://wcelebrity.com/louis-armstrong-height-weight-age-biography-husband-more/  
https://assignmentpoint.com/biography-of-louis-armstrong/  
https://www.thoughtco.com/louis-armstrong-1779822  
https://musicianguide.com/biographies/1608000974/Louis-Armstrong.html