Édesapja dr. Bálint Sándor szülész-nőgyógyász. Emlékszik, hogy gyerekként hogyan látta a munkája nehézségeit és örömeit?

Megszoktuk, hogy bármikor hívhatták szüléshez, úgyhogy amikor én pályát választottam, nem volt titok, hogy így zajlik majd az én életem is. Édesapám munkaidőn kívül is gyakran bement a kórházba, meglátogatni a kismamákat, hogy megsimogassa a lelküket. Volt, hogy amíg ő a kórteremben volt, a nővérszobában vártam, és az ablakon keresztül megmutatták a kisbabákat. Talán nem véletlenül történt meg az a mókás eset, amelyet már számtalanszor elmeséltem, hogy kétéves korom körül Jándon, ahonnan az édesanyám származik, bejelentettem, hogy a kocának elfolyt a magzatvize, mert ismertem ezeket a kifejezéseket, és valahogy össze tudtam kötni, rájöttem, hogy fialni fog a disznó.

Később hogy hatott a közös szakma az apa-fiú kapcsolatra?

Nagyon fontos plusz volt. Nem is beszélve arról, hogy a nagybátyám is szülész-nőgyógyász, és hárman dolgoztunk együtt. Nyilván meg lehetne keresni, hogy mi ebben a pozitívum és a negatívum, de összességében rengeteget tudtam tőlük tanulni. Az apa-fia kapcsolathoz sokat hozzátett, amikor kollégák is lettünk. Egy elsőszülött fiúnak a legnagyobb riválisa az apja, miközben egyszerűen csak saját magát szeretné meghatározni, és hát kivel szemben, ha nem a legfontosabb emberekkel, a szülőkkel szemben. Ugyanakkor kollégaként egymásra is voltunk utalva, egymást kezdtük helyettesíteni, mindent megbeszéltünk. 

Volt olyan szülés, hogy el kellett gondolkodnunk, melyikünk is volt ott, annyira bele tudtuk élni egymás helyzetébe magunkat. 

Fantasztikus érzés volt, nem cserélném el semmivel.

A felesége is orvos, már az egyetemen együtt jártak. Az, hogy az egészségügy a közös életterük, ajándék vagy teher?

Sokkal könnyebb. A feleségemmel odafigyelünk arra, hogy kettesben tudjunk ventilálni: hazaérünk, mindenki elmondja azt, ami vele történt, mindegy, hogy munkatársi kapcsolattal vagy egy egészségügyi helyzettel kapcsolatos feladat, esemény volt-e. Nyilván betartjuk az összes GDPR irányelvet, de mégis jól át tudjuk adni egymásnak a velünk történt és még bennünk levő események örömét és terhét. Az ember szépen kiadja a nap feszültségét, szépen lenyugszik, és akkor tud mással is foglalkozni. 

És ez mentesíti is a munkakörnyezetet a ventilálástól? Vagy azért ez nincs kipipálva?

Biztosan nincs kipipálva, nyilván mindennek megvan a maga helye. A régebbi időkben, amikor még volt orvos- és bábaválasztásra lehetőség, a bábákkal sok mindent átbeszéltünk, olykor órákon át. Ez nagyon fontos utómunkája egy-egy szülésnek.

Tévedek, ha azt gondolom, hogy ez nem általános? 

Nem általános, és ez hatalmas nagy baj. Ha egyszer megvalósul bármelyik projekt is, amelyikben én fontosabb résztvevőként ott vagyok, akkor ott a munkaszervezésnek fontos része lesz az, hogy az eseteket rendszeresen átbeszéljük. Minden kórházban jellemző, hogy a munkaidő elején meg a végén a fontos tényeket, történéseket elmondják néhány percben, épp csak az nem történik meg, hogy a résztvevők megosszák, hogy bennük mi csapódott le. 

Tudjuk, hogy az egészségügyben a kommunikáció mennyire fontos lenne, ahogy az édesapja is tudta, hogy a kismamáknak a lelkét is ápolni kell. Hol vész ez el?

Az orvosi egyetemen a kommunikáció oktatása sajnos „tölteléktantárgy”, mi így hívtuk. Voltak a nagy tantárgyak, amelyekből irgalmatlan mennyiségű – egyébként részben feleslegesen megtanulandó – anyag volt, 1000 oldalak, vagy még több is, és egy 2-300 oldalas kis apró könyvünk volt a kommunikációról. Az orvostanhallgatók nem érzik ennek a jelentőségét. Pedig ismerek nagyon jó szakembereket, például a Magatartástudományi Intézetben, akik a lelküket teszik ki ezért az egészért. Amikor a hallgatók bekerülnek az egészségügy valós életébe, többnyire nem tudnak kommunikálni, és nemcsak az orvosok, hanem a szakdolgozók, a szülésznők, a nővérek, a gyógytornászok sem. 

Rossz szavakat használunk, rossz sorrendben, és ennek megfelelően nem azt az üzenetet juttatjuk el a kismamához vagy a beteghez, amit kellene. Ráadásul a kommunikációnknak csak néhány százalékát teszik ki a szavak. 

Azt, hogy ezt milyen arckifejezéssel, milyen testtartással, milyen hanglejtéssel adjuk tovább, döntő jelentőségű lehet. Ezt érdemes tanulni, csak sok időbe és pénzbe kerül. Felkértek, hogy legyek a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság, az MPPPOT elnöke, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Az idei kongresszus témája a kiégés és az újrakezdés volt. Az egészségügyi dolgozók Magyarországon. Egyszerűen nincs idő, nincs energia arra, hogy visszatáplálják beléjük a jókedvet és a munkakészséget. Így nehéz is elvárni azt, hogy a kommunikáció olyan legyen, ami a páciens számára üdvözítő. Pedig már majdnem 100 éve tudjuk, hogy az orvos maga is gyógyszer, ahogy a nővérek, bábák és más egészségügyi dolgozók is. Szerencsére vannak, akik ezt zsigeri módon érzik, mert elhivatottak, empatikusak, ezért is választották ezt a szakterületet, és az egészségügy ezért működik egyáltalán. 

Ráadásul a szülő nők önként jönnek az ellátásba, vagyis nem mindegy, akarnak-e visszajönni pár év múlva, vállalnak-e következő gyereket… 

Kutatásokkal bizonyított tény, hogy ha a nőnek pozitív a szülésélménye, később kétszer akkora valószínűséggel szül újra, mintha negatív.

Utólag olykor nem alakítják át a hormonok ezt a rossz élményt?

Nem feltétlenül. A hormonok valóban úgy működnek, hogy sok mindent elfelejtenek a nők. Ez jól van így, mert egyébként tényleg fájdalmas, hosszú meg kőkemény meló, de már a Bibliában is leírták és a biológia úgy intézi, hogy a nők tudjanak az utódokkal foglalkozni, ne haljon ki az emberiség. 

Ezzel együtt nem feltétlenül a fájdalom határozza meg a szülés élményét, sokkal inkább az, hogy egy nő mennyire tudja a saját útját járni. 

Ha ebben segítünk a várandósság és a szülés alatt – nyilván figyelembe véve, hogy nincs-e olyan eltérés, ami miatt muszáj beavatkozni –, akkor akármennyire lesz hosszú vagy fájdalmas a szülése, pozitív élményként marad meg. Ha mi átvesszük az irányítást, nem adjuk meg neki az érzést, hogy ő a kompetens a saját életének egyik legfontosabb momentumában, valószínűleg negatív lesz a szülésélmény, akkor is, ha két óra alatt szül. Azt is tudjuk, hogy ha ezek az élmények pozitívak, az anyának a gyerekhez való fordulása is pozitívabb lesz, kevésbé éli meg nyűgnek, hogy például éjszaka föl kell kelnie kétszer vagy háromszor szoptatni. Ugyanakkor önmagában az, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy az anya tervezte, nem jelenti, hogy minden el van veszve. Vannak szülésélmény-feldolgozó csoportok, lehet önállóan is segítséget kérni. És az is előfordul, hogy ez spontán megoldódik, mert az anyának olyan a habitusa, a családi környezete, vagy épp elolvasott erről egy jó könyvet. 

Tetten lehet érni szülészként az anyává válást? Vannak az Ön számára is érzékelhető kitüntetett pillanatok?

Ez nagyon sokrétű kérdés, mert nehéz meghatározni, hol kezdődik az anyává válás. Amikor megszületik a kisbaba? A várandósság alatt? Amikor belekezdenek a baba­projektbe? Vagy amikor férjet választ a lány? Vagy akkor, amikor a kislány elkezdi a plüssmacit öltöztetni, megkapja az első babáját? És aztán hol fejeződik be? Akkor, amikor megtanult pelenkázni, vagy amikor elment a gyerek az első osztályába? Hiszen sokszor ugyanúgy aggódik egy anya a 25 éves gyerekéért is…

Én ennek persze csak egy kis szeletét látom. A várandósság 9 hónapja alatt nemcsak a baba változik, hanem az anya is, biológiai és lelki értelemben is. Felkészül arra, hogy meg kell szülnie a kisbabát, aztán gondozni. Vannak olyan páciensek is, akiknek nehezen jött össze a baba, velük néha éveken át dolgozunk együtt. Csodálatos érzés, amikor az anyává válásnak ezt hosszú és roppant nehéz, de sikeres útját látom, főleg, ha a szülésnél is ott lehetek. Hasonló öröm volt, amikor egy asszony, akinek az első szülése kifejezetten traumatikus volt, tengersok gyereket hozott világra végül, és láttam szülésről szülésre, ahogy kijön a rettegésből, amit még az első szülése okozott. 
 

Kép

Fotó: Emmer László

Milyen volt a saját szülővé válásuk?

Amikor kiderült, hogy a feleségem várandós az első gyermekkel, odafigyeltem, hogy csak a zöld lámpán menjek át az úttesten. 

Mivel a gyereknek példa minden, amit csinálok, ezért először nekem kellett megváltoznom.

Így kezdődött, az egyetemi évek alatt. Aztán amikor jött a hír, hogy a második gyerekkel is várandós a feleségem, elbizonytalanodtam, hogy fogom-e tudni a második gyereket is annyira szeretni, mint az elsőt. Persze, nem okozott gondot, ahogy a harmadiknál sem. Egyébként mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyetem alatt vállalják az első gyereket. Úgyse lesz sosem ideális időpont. Ma a fiatalok nem mernek dönteni, várják a pillanatot, amikor már minden ideális, de ilyen nincs. Viszont megy az idő, és ezzel átevezünk a termékenység kérdéskörhöz: többek között azért van ennyi probléma, mert későn kezdenek neki a párok a családdá válásnak. Értem, hogy most a társadalom így működik, és nem is teszek senkit egyénileg felelőssé, de bátorítom a fiatalokat, hogy merjenek döntést hozni és felelősséget vállalni.

Édesapja valahogy úgy fogalmazott, hogy a kismamák számára a szülés egy virágos mező, a szülész­orvosok számára pedig egy aknamező. Most mégis aknásnak tűnhet ez a virágos mező a kismamák számára: sok rossz hír van a médiában, a negatív információ is sokkal jobban eljut hozzánk, a kismamák nyilván szeretnek a netről tájékozódni. Mit lehet tenni, hogy a szülés számukra virágos mező maradjon?

A sajtó abból él, hogy szenzációt próbál mutatni, és az nem szenzáció, hogy született egy kisbaba, és minden rendben volt. Nem gondolom, hogy a szövődmények nagyságrendileg gyakrabban fordulnának elő, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt. Az ellátás valóban megváltozott az elmúlt két évben, ami a szülészet szempontjából nem biztos, hogy szerencsés, ez esetleg előhozhatott egy-egy olyan esetet, ami összeszokott csapatnál nem feltétlenül fordult volna elő. Csak hát annak az egynek, akivel történik, ez nem vigasz.

Az aknamező és virágos mező képe annyira tetszik nekem is, hogy én is el szoktam mondani. 

Az orvosokat és a szülésznőket arra képzik ki, hogy ott is gyanítsák a bajt, ahol nincs, de ez jól is van így, hiszen ez azt jelenti, hogy előre gondolkodunk, igyekszünk megelőzni, hogy a dolgok rossz úton menjenek. 

Az viszont fontos feladatunk, hogy valahogy közös nevezőre tudjuk hozni a saját óvatosságunkat azzal, hogy ez a történet az esetek nagy százalékában mindenféle orvosi segítség és beavatkozás nélkül végig tud menni. A baj az, hogy legtöbbször nem megy végig, mert nem hagyjuk. A bizonytalanság a mostani rendszerben az, hogy korábban a nők választhattak maguknak egy gondozó orvost, szülésznőt, aki aztán a szüléshez is be tudott menni, ismerős volt a csapat. Az már más kérdés, hogy mennyire voltak tisztában azzal, hogy milyen szemléletű ellátást biztosít az a csapat, de 70 évig megszoktuk ezt a rendszert, a most szülő anyáknak már a nagymamája is úgy szülhetett, hogy volt választott orvosa. Egyébként ez a világ legtöbb táján nincs így, csakhogy ott általában van egy egységes szülészeti ellátás, amely itt-ott picit eltér, de ad némi garanciát, hogy a szülő nőket az ország egyik végétől a másikig ugyanúgy fogják ellátni. 

Magyarországon viszont ez nem így van. Vannak irányelvek, de a helyi szokások jelentősen eltérhetnek, és ezen belül sem mindegy, hogy adott esetben ki az ügyeletes orvos. Ezért most a kismamák számára is sok a bizonytalansági tényező. Nem volt jó a paraszolvencia, hogy fű alatt ment a pénzmozgás, de érdemes abba belegondolni, hogy az orvosi ellátások közül a szülészeti volt az egyetlen, ahol valóban többletszolgáltatás tartozott hozzá, hisz bement az orvos és a bába a szülésre, ­csapot-papot otthagyva. 

Többek között az ellentmondást hidalta volna át a Bethesda Kórház programja…

Igen, azt én írtam, az egy lehetőség lett volna, remélhetőleg lesz is egyszer. A válságok miatt most időlegesen felfüggesztették, de reményeink szerint folytatódik tovább. Abban már úgy volt megírva, hogy ez egy plusz szolgáltatás, amiért plusz fizetési kötelezettség terheli azt, aki ezt választja. Valami ilyesmi felé lenne érdemes elmozdulni az egészségügy átalakítása során, azt gondolom. De annak nem ez a leglényegesebb eleme, sokkal inkább az, hogy egy olyan szülészeti ellátást biztosít majd egyszer, ahol a szemlélet a WHO által meghatározott természetes szülést segíti elő, amely nem egyenlő azzal, hogy a baba hüvelyi úton születik meg, annál sokkal többről van szó.

Nagyon sok szakmai fronton lankadatlanul képviseli a természetes termékenység és születés ügyét, orvosként, szakfelügyelőként, társaságok élén, projektekben. A hitének köszönhetjük ezt a hatalmas lankadatlan lendületet és a mindig széles mosolyt?

Ez személyiségfüggő inkább, a hit ebben plusz erőt ad. Én fiatal felnőtt koromban tértem meg, de már azelőtt is minden lében kanál voltam. Az egyik kedvenc részem a Bibliából a talentumokról szóló történet. 

A Biblia szerint, noha minden ember egyformán értékes, a képességek tekintetében nincs egyenlőség. 

Vannak ilyen képességekkel rendelkező emberek, és vannak olyan képességekkel rendelkező emberek, ha pedig valaki kap valamilyen képességet, akkor az kötelezettséget is jelent a Szentírás szerint. Ha már nem bírok a fenekemen megülni, illik úgy tevékenykedni, hogy használjon, szolgáljon is az ember.

És mástól nem várja el ugyanezt?

Hát dehogynem, sajnos. Nyugodtan megkérdezheti a kollégáimat és a gyerekeimet. Amikor itt a fotózásnál mondták, hogy öt percet kell várni, akkor nem csak viccből mondtam, hogy az sok… A feleségem egyébként ugyanilyen aktív. Mi addig izgünk-mozgunk, amíg valamit nem tudunk alkotni, lehetőleg együtt. Egy házasságban építő dolog, ha a szabadidős tevékenységet is együtt tudjuk csinálni. 

Semmi privát idő? Barátok, sport?

Én biciklizni szoktam, ő futni. Én örülnék, ha jönne velem, csak hát lehagyom, mert teljesítménykényszerem van, ő meg nézi, hogy milyen szépek az ablakok a házakon, vagy mit tudom én. Ebben azért van különbség kettőnk között. Tudom, sokan mondják, hogy külön is kell lenni, mert különben megunjuk egymást, de nekünk pont az jött be, hogy mindent együtt csinálunk. Amikor évekig én voltam a cserkészcsapat parancsnoka, ő volt a helyettes. Most már nem mi vezetjük a cserkészcsapatot, de a cserkésztáborokba úgy szoktunk menni GH-zni, hogy ő a konyhás, én pedig a beszerző.

Ez a szabadság?

A szabadság egy része. Nem annyira pihentető, bár nagyon élvezetes. Fent vagyunk valahol az erdőben, nincs hűtőszekrény, nincs villany, semmi nincs, magunk építjük ki a tábort, reggel pedig szükség van a friss élelmiszerre, vízre. Még alszik a csapat, amikor elindulok reggel.

Rémálom lenne egy ilyen helyen levezetni egy szülést? Vagy kaland?

Hát, ha jól alakul, kaland. Mondjuk általában jól alakul. Bár manapság vannak olyan kórházak, ahol 50 százalék fölötti a császármetszések aránya, sőt van olyan magánkórház, ahol ennél is sokkal magasabb. 

Ezért azt a kérdést szoktam óvatosan feltenni, hogy egy faj, amely 50 százaléknál kisebb valószínűséggel tudja megszülni önállóan a gyermekét, vajon életben tudott volna maradni? 

Ez csak egy biológiai kérdés. Ha pedig a teremtéstörténetet veszem: elképzelhető, hogy Isten egy olyan rendszert dolgozott ki, ami nem működik? Mondta volna, hogy népesítsétek be a földet? Nem azt mondom, hogy a szülés mindig tökéletesen zajlik, néha szükség van császármetszésre, ami a világ legszebb műtétje, ha okkal végezzük el, ha életet ment. Most az ingának azon a végén vagyunk, ahol túl sok beavatkozás van, és azt gondoljuk, hogy mi, orvosok értünk hozzá, a természet, Isten, a nő nem ért hozzá. Ha az inga átlendül a másik oldalra, akkor majd az lesz, hogy ne nyúljunk bele. Az sem jó. Már a rómaiak tudták, hogy az arany középutat kell megtalálni. Igaz, hogy az emberiséget, a tudományt sokszor a szélsőséges helyzetek, körülmények viszik előre, de az egyes emberek számára nem ez az ideális. 
 

Az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Úgy szeretjük őket, mint saját gyermekeinket" 

„Kedves Rákosi pajtás! Én nagyon szeretem a szüleimet és tudom azt, hogy milyen szomorú azoknak a kis árva koreai gyermekeknek a sorsa, akiknek szüleit az amerikai fasiszták (Sic!) meggyilkolták. Nekünk szép kétszobás lakásunk van a csepeli élmunkásházakban a Béke téren. Édesapám élmunkás, én pedig IV. osztályos éltanuló vagyok és osztályunk rajtanácselnöke. Most amikor Magyarországon megindul a gyűjtés a koreai gyerekek megsegítésére, arra kérem meg Rákosi pajtást, segítsen engem hozzá ahhoz, hogy egy kis árva koreai gyermek kistestvérem legyen. Ha ezt meg tudja tenni Rákosi pajtás, megígérem, hogy úgy fogom szeretni, mint az édes testvéremet, és jó kis magyar úttörőt fogok belőle nevelni. Az én szüleim is örülnének, ha volna egy ilyen kis koreai testvérem, kérem Rákosi pajtást, ha lehet teljesítse kérésemet.” 

Ezt a levelet írta Kovács Erzsébet csepeli úttörőlány 1951 májusában Rákosi Mátyásnak. A pártfőtitkár utasítására a levelet továbbküldték a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK – Észak-Korea hivatalos neve) budapesti követségére, majd onnan Észak-Koreába.

Észak és Dél háborúja
A második világháború után a Koreai-félszigeten két külön kormányzat jött létre: északon a Kim Ir Szen vezette kommunisták, míg délen Li Szin Man kormánya gyakorolta a hatalmat. 1950. június 25-én az északi csapatok – kínai és szovjet támogatással – támadást indítottak Dél-Korea ellen. Utóbbit az Egyesült Államok, valamint húsz más ország által felajánlott fegyveres erők segítették. Végül Sztálin halála után, 1953-ban kötöttek tűzszünetet, de formálisan nem zárult le a háború.  Korea 30 milliós lakosságából 3–4 millió ember, valamint közel 800 ezer dél-, illetve észak-koreai, amerikai és kínai katona vesztette életét.

Örökbefogadás ugyan nem történt, de az első észak-koreai gyerekcsoport nem sokkal később útnak indult Magyarországra. 

Először körülbelül 200 hadiárva érkezett. 

A közhangulatot jól jellemzi, hogy a korabeli Nők Lapja címlapján a következő szöveg állt: „Úgy szeretjük őket, mint saját gyermekeinket.” A magyar lakosság többsége ekkor találkozhatott először a távol-keleti kultúrkörből érkezőkkel.

Iskola a Szabadság-hegyen
Dr. Csoma Mózes, a Károli Gáspár Református Egyetem Koreai Tanszékének vezetője, volt szöuli nagykövet 2011-ben kollégája, Osváth Gábor korábbi kutatásait folytatva, levéltári dokumentumok és az elérhető szemtanúk visszaemlékezései alapján kezdte el rekonstruálni a koreai hadiárvák és vendégdiákok történetét, valamint az 1956-os forradalomban játszott szerepüket.

Hol és hogyan tanultak az ideérkező koreai árvák? Az első kétszáz gyermeket – 158 fiút és 42 lányt – a mai Széchenyi-hegyen (akkor még Szabadság-hegynek hívták) lévő Erdei Iskolában helyezték el, ami később a Kim Ir Szen Iskola nevet vette fel. Az iskola katonás napirendje internátusra emlékeztetett: 6-kor ébresztő, 7:30-kor reggeli, 8-tól délután 1-ig tanítás, délután szabad foglalkozás, majd tanulószoba következett. Este 7-kor vacsoráztak, és fél 10-kor aludniuk kellett. A koreai nyelv és irodalom, a matematika, a történelem, valamint a földrajz–természetrajz tantárgyakat anyanyelvükön tanulhatták. Hamar kiderült azonban, hogy a közös nyelv hiánya komoly nehézséget jelent, ugyanis a koreai nevelők közül csak az egyik beszélt oroszul. Így lett a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanító, japánul beszélő dr. Sövény Aladár a koreai diákok magyar nyelvtanára. 

A tanár úr diákjaival közösen írta – szó szerint, ugyanis a koreai betűket kézzel írták bele – az első magyar-koreai szótárat. 

 Miközben a nyári szünetben a diákok a Balatonon nyaraltak, a Közoktatásügyi Minisztérium úgy döntött, hogy a magyar nyelv hatékonyabb oktatása érdekében a gyerekeket szétosztják különböző budai iskolákba. Az egyik kiválasztott intézmény a budai Petőfi Sándor Gimnázium volt, ahol nemcsak Sövény Aladár, de Nemes Nagy Ágnes költőnk is tanított. 
„Némi nyelvi előkészítés után beömlesztették őket különféle iskolákba. Mindez voltaképpen helyénvaló volt. Csak – sajna – gőzölgött belőle az a tökéletesen elhibázott, parancsra rendelt, agitprop jóságosság (…) De pásztoroltuk őket mindnyájan, nagy tömegű különórát nyújtva okulásukra. Életkoruk is eltérő volt; akadtak köztük piciny termetű fiúcskák, gyönyörű keleti babák, simogatni való kisdedképükkel, és akadtak magas, szikár, fiatal férfiak, korán megvésett arcuk furcsán komorlott a kamaszfejek fölött” – emlékezett vissza a költő. 

„Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak”

A gyerekek szörnyű traumákkal a hátuk mögött kerültek be a magyar osztályokba. 
„Egyik gyerek, véletlenül belekeveredve a tűzvonalba, sebesült öccsét hátára vette, és elkúszott vele valami csöndesebb zugba. Mire odaért, öccse – a hátán – halott volt. Ilyenek jártak hozzánk iskolába. A legmeghökkentőbb az volt, hogy ezek a fiúk tanultak. Tanultak és tanultak. Nem csak diáktársaik, mi, tanárok is tátott szájjal bámultuk, micsoda feszült vaserővel küzdik magukat előre nehéz, finnugor nyelvünkben. Dolgoztak éjjel-nappal, mint a megszállottak.” 

Nemes Nagy Ágnes emlékei szerint egyikük még a Lear királyt is elolvasta, Vörösmarty Mihály nem egyszerű magyar fordításában. 

Azért, hogy a Kim Ir Szen Iskola zsúfoltságát enyhítsék, és mivel újabb diákok is érkeztek, 1953-ban létrehozták a Pak Den Áj Gyermekotthont Hűvösvölgyben, amiről a korabeli filmhíradóban is beszámoltak.

A beilleszkedés a magyar osztályokba nem ment zökkenőmentesen. A magyar gyerekek nem szerették koreai társaikat, gyakoriak voltak a titkos verekedések is. „Elprédikáltuk mi ezt százszor magyar diákjainknak: értsétek meg, nem tudnak magyarul, árvák, háborúból jöttek – de hát meg bírja-e érteni egy kamaszgyerek azt a flagráns igazságtalanságot, amit naponta lát, hogy a másik fiú egyetlen mukkanásért megkapja a jelest, őt meg komolyan osztályozzák?” – vélekedett Nemes Nagy Ágnes.

Részt vettek az ’56-os forradalomban 

Más volt a helyzet az ide érkező ösztöndíjas főiskolások, egyetemisták esetében, akik első csoportja szinte közvetlenül a frontról érkezett. Számukra elsősorban a nyelvi akadály jelentett nehézséget, a beilleszkedés kevésbé. Egyikük, Zang Gi Hong – akivel Csoma Mózes évtizedekkel később Párizsban találkozott – a Műegyetem kultúrmérnöki szakán tanult, és társaival a Vásárhelyi Pál Diákotthonban lakott. „A tankönyv egyetlen oldalának lefordítása egész éjszakás munkát jelentett. Abban az időszakban én csak két–három órát aludtam éjszakánként.” Ösztöndíjuk nem különbözött a magyar egyetemistákétól: annyira kevés volt, hogy hétvégente nem tudtak kenyeret venni, ezért állandóan éhesek voltak. 

1956-ra már csaknem ezer koreai (általános és középiskolások, egyetemisták) tanulhatott Magyarországon. Amikor kitört a forradalom, több koreai diák a felkelők mellé állt, nemcsak Budapesten, vidéken is. 

Ételt főztek, vagy épp katonai ismereteikkel – amelyeket a koreai háborúban szereztek – segítették a forradalom ügyét, sőt részt is vettek a harcokban. 

Így tett a 24 éves műegyetemista Zang Gi Hong is, aki a Móricz Zsigmond körtéren kézigránát és aknavető használatára tanította a szabadságharcosokat, valamint géppisztollyal küzdött a szovjet csapatok ellen. Míg a már említett Lear királyt elolvasó diák, Kim Ok együtt harcolt a Széna téri felkelőkkel.

Mi lett a Magyarországon tanuló koreaiak sorsa? Az észak-koreai rezsim ’56 decemberében úgy döntött, hazaviszik a hadiárvákat, és hazarendelik az itt tanuló diákokat, „nehogy további nemkívánatos hatások” érjék őket, ám voltak, akik elmenekültek nyugatra. Az otthoni kommunista rezsim aztán próbált mindent megtenni, hogy elfelejtsék a Magyarországon tapasztaltakat. Csak pár tucat egyetemista maradhatott: sokuknak volt már magyar szerelme. Csoma Mózes elmondása szerint három nemzetközi házasság (koreai fiú, magyar lány) úgy végződött, hogy a nők kimentek Észak-Koreába, ám az ottani rezsim elszakította a párokat. Szándékosan olyan körülményeket teremtettek, hogy a házasságok válással végződjenek.  

Források: 
Dr. Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az 1950-es években c. előadása a 2023-as Kutatók Éjszakáján 
https://ojs.elte.hu/tkt/article/view/2144/1964 
https://mult-kor.hu/tobb-millio-aldozatot-kovetelt-es-ujabb-vilagegessel-fenyegetett-a-koreai-haboru-20220625 
https://hu.wikipedia.org/wiki/Koreai_h%C3%A1bor%C3%BA 

Sokáig a tudomány csak a nők várandósságára és szülés utáni biológiai változásaira figyelt, napjainkra azonban bebizonyosodott, az apák testében éppúgy számtalan élettani folyamat játszódik le a gyermekvállalás hosszú hónapjaiban, mint az anyákéban. Bizonyára azt is csak kevesen tudják, hogy például a baba születése utáni depresszió a férfiakat is komolyan sújtja.

Anyahormon, apahormon

Miközben a várandósság hónapjaiban a nők teste felkészül az anyaságra, és igazi „hormonkavalkád” indul be a szervezetükben, a férfiaknál is egy sor változás történik. A terhes feleség és a baba közelében a tesztoszteronszintjük drasztikusan lecsökken – ami egyes kutatók szerint az agresszivitás visszaszorításáért és a gondoskodási ösztön kiváltásáért felel –, ezzel párhuzamosan a szervezetükben prolaktin kezd termelődni. Míg ez a hormon nőknél alapvetően a tejelválasztás beindításáért, addig férfiaknál a kötődés kialakításáért felel. Ugyanez igaz az oxitocin nevű hormonra is, amely a kötődés és az intimitás elmélyítését szolgálja. 

Nőknél a szintemelkedést a gyermekhez fűződő intenzív érzelmi viszony, a törődés, a gondoskodás élménye váltja ki, az apáknál azonban leginkább a közösen eltöltött minőségi idő és a közös játék aktiválja. 

Egy néhány évvel ezelőtti, izraeli szakemberek által végzett kutatásban 89 újdonsült szülő agyi aktivitását követték nyomon. A kísérletben részt vevő édesanyáknak és édesapáknak különféle videókat vetítettek. Bizonyos felvételeken a jelenlévők gyermekei is megjelentek. A szakemberek külön-külön megfigyelték az édesanyákat, az édesapákat és azokat a férfiakat is, akik anyai segítség nélkül, egyedül nevelték örökbefogadott gyermeküket. Kiderült, hogy mindhárom szülői csoport agyában azok a neutrális hálózatok aktivizálódtak, amelyek az érzelmek feldolgozásáért és a szociális megértésért felelősek. A szülői feladatok ellátásáért felelős agyi hálózat tehát mindkét nemnél közös, sugallja a tanulmány.

Nem születünk apává, azzá válunk

A szakemberek szerint a szülői gondoskodás alapjait az agyunk mélyén elhelyezkedő evolúciósan ősi központokban kell keresnünk. Ez a „szülői hálózat” biztosítja, hogy az utód látványa, hangja és illata jutalmazó inger legyen a szülő számára, és ez segít abban is, hogy az apa és az anya az utódra fókuszáljon, felvegye az utódgondozó viselkedést, és kötődése a babához egyre intenzívebb legyen. Erre az ősi agyi hálózatra épülnek rá evolúciósan újabb agyi hálózatok az agykéregben. Vizsgálatokból kiderült, hogy az édesanyáknál saját gyermekük képét látva az ősibb, mélyagyi „emlős szülői hálózat” mutatja a legerősebb aktivációt, míg a másodlagos gondozó apáknál a kérgi mentalizációs hálózat. Az elsődleges gondozó apukáknál viszont mind a mélyagyi, mind a kérgi struktúrákban erősebb aktivitás volt megfigyelhető. 

Ez azt jelenti, hogy az apai agyműködés hasonlóvá válik az anyai agyműködéshez, ha az apa az elsődleges gondozó szerepébe kerül. 

Míg az anyában ezeket az agyi változásokat a terhesség, a szülés alatt és után, majd a szoptatás alatt termelődő hormonok, valamint a testi változások indítják be, vagyis belülről jönnek és automatikusak, addig az apáknál a gondoskodó ösztönök beindulását alapvetően – bár tudjuk, hogy náluk is megváltozik a hormonháztartás – külső ingerek váltják ki. Az apákban végbemenő változások nagyban függenek attól, hogy az apa mennyi időt tölt a terhes anyával, majd később a gyermekkel.

Kép

Fotó: Pickpik

Így készül az apatest

A mai napig sok poénkodás tárgya a terhes feleséggel együtt pocakot eresztő apuka látványa. Az apukák terhesség alatti és utáni elhízása mögött azonban sokkal bonyolultabb folyamatok állnak, mint azt elsőre gondolnánk. Egy friss tanulmányban kaliforniai kutatók ennek fő okaként az alváshiányt emelik ki. Az újdonsült apukák ugyanis gyakran küzdenek alváshiánnyal, ami akár az olyan hormonokra is hatással lehet, amelyek az étvágyat szabályozzák. És itt jön a képbe újra a csökkenő tesztoszteronszint! Az ugyanis nemcsak az újdonsült apukák gondoskodóbbá válásában játszik szerepet, hanem abban is, hogy hajlamosabbak lesznek a zsírlerakódásra, és nehezebben tudnak izmot építeni, ráadásul a depresszió is sokkal nagyobb valószínűséggel alakul ki náluk. 

Az elmúlt évek kutatásai azt igazolják, hogy a „szülés utáni” depresszió egyre gyakoribb az édesapáknál is.

Paulson és Bazemore 2010-ben 28 ezer amerikai apával végzett felmérést, amelyből kiderült, a megkérdezettek 14 százaléka tapasztalt depressziót a gyermeke megszületése után, ami 3–6 hónappal később 25 százalékra emelkedett. A jelenségnek azért tulajdonítanak azóta is nagy jelentőséget a szakemberek, mert az anyák szülés utáni depressziójához hasonlóan ez is negatív hatással van a gyerek fejlődésére: a depressziós apák ugyanis kevésbé hajlandók közös játékra a gyerekkel, ritkábban énekelnek neki dalokat vagy olvasnak mesét, ugyanakkor hajlamosabbak lehetnek testi fenyítést alkalmazni. 
A jelenség hátterében egy Couvade-szindróma nevű tünetegyüttes áll, amely jellemzően a nők várandósság alatti időszakában jelentkezik a férfiaknál, és olyan terhességi szimptómákat aktivál bennük, mint a reggeli rosszullétek, hányinger, súlygyarapodás, bizonyos ételek megkívánása, fáradtság, depresszió, fejfájás és koncentrációs nehézségek. Még elképesztőbb, hogy a tünetek jellege és intenzitása összhangban van a várandósság szakaszaival. A kötődéselmélet szerint a tünetek azoknál az apáknál alakulnak ki, akik az átlagnál erősebben kezdenek kötődni a magzathoz. Néhány kutatás a jelenség hormonális hátterére fókuszál, és a tünetek megjelenését azzal magyarázza, hogy a Couvade-szindrómás férfiaknál az első és az utolsó trimeszterben emelkedik az ösztrogén és a prolaktin szintje, míg a tesztoszteroné és a kortizoné csökken.

Ha pedig a jelenség emberi, párkapcsolati oldalát nézzük, a depressziót alapvetően a férfi-nő viszony, az addigi szerepek megváltozása – feleségből anya, férjből apa lesz –, a baba születésével együtt járó hatalmas – többek között egzisztenciális – felelősség súlya válthatja ki a férfiból. 

Úgy érezheti az egyre inkább a baba felé forduló, teljes figyelmét a kis jövevényre irányító partnere mellett, hogy ő „körön kívül került”, és csak nehezen találja a helyét ebben az új kapcsolati háromszögben. 

Depresszióba leginkább azért fordulhat ez az állapot, mert szinte semmilyen segítséget nem kap az apa ebben a helyzetben, aki így érzelmileg teljesen magára marad. És amíg mi, nők könnyebben kérünk segítséget, addig sok férfira az a jellemző, hogy magukba zárják a problémát, mert szégyellik, vagy mert úgy gondolják, egyedül is meg tudják oldani azt.

Amikor a lányom elérte azt a kort, hogy elkezdhettünk azon gondolkodni, milyen mozgásformát válasszunk, nem sokat tétováztunk, milyen órára is vigyük először. Persze hogy balettre és tornára! „Sajnos ezek kimaradtak az én életemből, milyen jó lesz neki” – gondoltam magamban. A lányom is örült neki, pedig akkor még azt sem tudta, mire számíthat. Először a balettel próbálkoztunk. Míg az összes kislány tüllszoknyában illegette-billegette magát a nagy tükör előtt, a lányom csodálkozva szemlélte őket – leginkább az ölemből –, és már az első óra után kijelentette, hogy ő ide biztosan nem teszi be többé a lábát. Hiába próbáltam a következő órára is elvinni, épp úgy tett, mint harminc évvel korábban az édesapja, akit ötévesen szintén balettórára vitt el az anyukája. Második órán már belekapaszkodott az ajtófélfába, és be sem lehetett tolni. Férjem máig nem érti, hogyan jutott eszébe, hogy őt fiú létére balettórára vigye. Talán anyósomat is csak a saját vágya, hiánya vezérelte: ha nem járhatott gyermekként, majd viszi az övéit, még akkor is, ha fiai születtek. 

Miután a balettel kudarcot vallottam, következett a torna. Bő egy évig „erősítette” lányom a Zsebibaba csapatot. Kezdetben szívesen ment, majd néhány hónap után sztrájkolni kezdett. Sokáig nem értettem, mi a baja vele, mert mindig örömmel jött ki edzésről. Utólag már tudom, ez az öröm inkább az edzés végének szólt. Idővel már nemcsak tiltakozott a tornára menés ellen, hanem végig is sírta az odavezető utat. Ha csak rajtam múlott volna, én előbb engedek neki, de a férjem kitartott azon elképzelésünk mellett, hogy ha valamit elkezd, akkor év végéig csinálnia kell. „Akkor vidd te a tornára, így könnyű erősnek maradni!” – mondtam neki nemegyszer. Végül a tornabemutató őt is meggyőzte arról, hogy nem ez a legmegfelelőbb sportág a lányunknak, abszolút nem hajlékony, utolsóként teljesít minden gyakorlatot, és minden csak segítséggel sikerül neki. 

Ekkor úgy döntöttünk – még mielőtt végleg elvesszük az önbizalmát –, hogy teljesen átadjuk neki a választás lehetőségét. 

A lovaglás mellett tette le a voksát, aminek nagyon örültem, mert tizenévesen én is lovagoltam. Olyannyira, hogy elkezdtem én is órákat venni. Magam előtt láttam, ahogy együtt lovagolunk terepen: „Milyen jó anya-lánya program lesz!” Sajnos én kitartóbbnak bizonyultam, mint ő. A Covid miatt abba kellett hagynunk, és amikor újra mehettünk volna, már nem érdekelte. Úgyhogy elengedtük, ahogyan egy évvel később a teniszt is, amit szintén ő választott, de inkább csak a barátok miatt, mintsem saját elhatározásból. Ezután egy rövid úszókarrier következett, de az már említésre sem méltó, mert az iskolai úszás teljesen elvette tőle a kedvét, nem akart még azonkívül is a medencében lenni.  Nem is bántuk annyira, mert egyre inkább azt láttuk, hogy a személyiségéhez jobban illene egy csapatsport. Így, amikor az iskolában röplabdára toboroztak lányokat, nem is volt kérdés, hogy elmegy-e megnézni. Ennek már három éve, azóta is röplabdázik, és még egyszer sem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja. Élvezi, sikerélménye van, és bizony nagyszerűek a nyitásai. 

Lányunk esetéből sokat tanultunk, így a négy évvel fiatalabb öccsénél már nem erőltettük, hogy minél korábban sportoljon. Engedtünk a „ha már elkezdted, akkor év végéig járnod kell” elképzelésünkből is, és nem próbáltuk meg semmilyen irányba terelgetni. 

Pedig voltak elképzeléseim arról is, mit sportoljon a fiam, de ezúttal csendben maradtam. 

Már óvodás korában számos sportágba belekóstolt, megtanult úszni és síelni, jött velünk lovagolni és nagyokat túrázni. Rövid ideig ovis focira is járt, de hamar arra jutott, hogy ott nem értenek a focihoz a gyerekek, nem passzolnak és csőrrel rúgják meg a labdát. Ott is hagyta pár hét után, de továbbra is mindenhol focizott, ahol csak lehetett, kivéve, amikor a nővérével papucsban gyorskorcsolyázott a nappaliban a Liu testvéreket utánozva. 

Amikor elsős lett, úgy gondoltuk, elérkezett az idő, hogy válasszon magának egy sportágat, amely tetszik neki, szívesen űzi, és hosszú távon elköteleződik mellette. Amikor feltettük a nagy kérdést, hogy mit szeretne sportolni, meglepődésünkre nem a focit választotta, hanem az akrobatikus kosárlabdát a Face Team csapat videóinak köszönhetően, amelyeket előszeretettel nézett. A fiatalok trükkjeit a kanapéról, ágyról matracra ugorva próbálta utánozni, miközben képzeletbeli kosárlabdapalánkba zsákolt a levegőben. „Akkor akrobatikus kosár” – könyveltük el magunkban a férjemmel – hiszen nem törhetjük derékba egy ígéretes tehetség sportkarrierjét, aki arról álmodott, hogy egyszer ő is a világ legjobbjai között szaltózzon és kosárra dobjon. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Annak ellenére, hogy még nem érte el a sportághoz előírt nyolcéves kort, sem a kellő magasságot, bevették a csapatba. A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert alacsony termete miatt még nem kapott labdát a kezébe, így csak a trambulinról való felugrást gyakorolta. Hamar el is ment a kedve az egésztől, és bejelentette, hogy ő többet nem megy, inkább kosarazni szeretne. Elköszöntünk az edzőtől, és következő héten már kosárlabdaedzésen találtuk magunkat, ahol szintén a legfiatalabb volt, de ez még nem is szegte annyira a kedvét, mint az, amikor két nyolc-kilencéves lány elkezdte kioktatni és irányítgatni az edzésen. Több se kellett neki, megmondta, hogy hülye lányokkal nem jár kosarazni, máshova megy. Kerestünk is másik kosáredzést a környéken, de ott jórészt óvodások voltak. Itt egyből sikerélménye lett, hiszen ő volt az egyik leggyorsabb, legügyesebb. Ám néhány héten belül túl babásnak titulálta az edzést, és kijelentette, hogy ő inkább atlétikára szeretne járni az egyik barátjával. Már kezdtem úgy érezni, hülyét csinál belőlem, még október vége sincsen, de már a harmadik helyre járunk. „De, ha ez szeretnéd, megnézzük!” – mondtam. Ám elég hamar bebizonyosodott, hogy a játékos, labdával ügyesen bánó fiamnak túl monoton a futóedzés, mert hogy az atlétikai számok közül csak ezt az egyet űzték. Egyből tovább is akart állni, én meg már kezdtem elveszteni a türelmemet: „Döntsd már el végre, mit szeretnél sportolni! Elegem van abból, hogy minden héten máshova megyünk.” „Nem tudom – válaszolta –, de olimpiai bajnok szeretnék lenni! Csak azt nem tudom még, miben”. Kezdtem sorolni a sportágakat: úszás, biciklizés, evezés, foci, vívás, kézilabda. Erre csak annyit mondott: „Szívesen kipróbálom mindegyiket.” Itt már elvesztettem a türelmemet: „Nem haknizzuk végig a város összes sportegyesületét! Befejeztük.” 

Jó pár hónapig jegeltük a témát, ám továbbra is egész délután csak focizott. Aztán maga állt elő azzal, hogy mégiscsak visszamenne focizni, és onnantól kezdve másról sem szól az élete, csak a fociról. 

Nem épp elképzeléseim szerint alakult gyermekeink sportágválasztása, és nem egyenes út vezetett hozzájuk, de mindketten megtalálták azt, amit szívvel-lélekkel űznek. Már le is mondtam arról az álmomról, hogy a lányom híres tornász, a fiam meg világbajnok vízilabdázó lesz. Majd az unokáim!
 

Elhagyni az anyaföldet

A régi arisztokrata családok leszármazottai gyakran csak nevükkel kötődnek a múlthoz, kastélyaikat elvesztették, vagyonuk felmorzsolódott, az új nemzedékek elfeledték a régieket. Vannak azonban különleges kivételek, olyan családok, amelyek a 20. század viharai ellenére is fennmaradtak, és még őrzik a múlt emlékeit. Ilyen a Tolsztoj család is, amelynek tagjai szétszóródtak Európában, de tartották a kapcsolatot egymással.  

1917 és 1922 között több mint egymillió orosz hagyta el a hazáját. A bolsevik forradalom, majd az orosz polgárháború elől menekülő tömegekben ott volt egy kisfiú is, akit Dmitrij Tolsztojnak hívtak. A híres Tolsztoj család leszármazottját 1920-ig a család szolgálói rejtegették Kazanyban, majd angol nevelőnője segítségével Angliába emigrált. Az előkelőbb „fehér” orosz családok (olyan oroszok, akik ellenezték a bolsevizmust és a rezsimváltást) közül sokan Londonba és Párizsba menekültek, csak ezúttal nem díszes kisérettel és megrakodott csomagokkal érkeztek, hanem kisemmizve. Ezek a családok gyakran megtartották orosz identitásukat.

Dmitrij unokája, Alexandra Tolsztoj szerint nagyapja keserűen tekintett Oroszországra. 

Miután felnőtt, angol nőt vett feleségül, nem szeretett oroszul beszélni a gyerekeivel, és fiai nevét is angolosította Andrejről és Nyikolajról Andrew-ra és Nicholas-ra. 

A keserűség ellenére erős maradt a család orosz identitása: Dmitrij fia, Nyikolaj történész lett, aki elsősorban Oroszországot kutatta. Nyikolaj legidősebb lánya, Alexandra, aki szintén örökölte a grófi címet, átlagos angol neveltetésben részesült. A szőke, kék szemű Alexandra akár egy Tolsztoj-regény lapjairól is kiléphetett volna. Ha valaki beírja a Google-be a nevét, a keresőprogram „kalandorként” definiálja, amely leírás talán nem is áll messze a valóságtól. 

Az angol vidékről Moszkvába

Alexandra a Szovjetunió összeomlása után édesapja lelkes ösztönzésére Moszkvában töltött egy évet. Több interjúban elmondta: a rossz körülmények ellenére beleszeretett az országba, ahonnan több mint hetven évvel korábban elmenekült a nagyapja. Alexandra élete soha nem volt átlagos, egyetem után egy barátnője ösztönzésére részt vett egy különleges utazáson, amely során végiglovagolták az egykori Selyemutat. Az úton találkozott egy üzbég lovassal, akihez később feleségül ment. A házasságot követően Moszkvába költöztek, azonban a kapcsolat néhány év alatt zátonyra futott. Mindeközben Alexandra belekóstolt a televíziós műsorkészítésbe is: lovas műsort készített a BBC-nek.

Az angol lapokat mindig foglalkoztatta a Tolsztoj család, amely házasságokon keresztül kapcsolatba került az angol arisztokráciával. 

Alexandra élete 2008-ban váratlan fordulatot vett, amikor találkozott Szergej Pugacsovval, egy orosz oligarchával, akit „Putyin bankárának” neveztek. 

Alexandra az oligarcha élettársa lett, miközben a férfi nem vált el a feleségétől. Az interjúkban néha beszélt a rövid időszakról, amit a moszkvai oligarchák világában töltött. Az oligarcha vigyázott arra, hogy Alexandra távol maradjon az üzleti ügyeitől. Az UnHerd interjújában a nő úgy jellemezte akkori életét, hogy leginkább a Narcos című Netflix-sorozathoz tudná hasonlítani, ami Pablo Escobarról szól.

Elmondása szerint Pugacsov egy művelt, sármos férfi volt, aki szerinte egyáltalán nem értett az üzlethez. Miután kegyvesztetté vált a Kremlben, 2011-ben elhagyták Oroszországot. Ahogy Alexandra mesélte, Pugacsovval az élet egy idő után a börtönlétre kezdett hasonlítani, mivel állandóan fegyveres őrök vették körül, és volt, hogy szó szerint bezárták őt a lakásba. Miután Angliában is nem kívánatos személlyé vált, Pugacsov Franciaországba menekült, de Alexandra és három gyermekük nem mentek utána. A grófnőnek azóta nincs kapcsolata a férfival. Mint elmondta: fennállt a veszély, hogy az oligarcha elrabolja a gyermekeiket. 

Politikailag érintett személy

A grófnő a szakítást követően sikeres régiségüzletet vitt, valamint lovas túrákat szervezett Kirgizisztánba. Kiváló kapcsolataival és az angol elit részeként nem kellett félnie attól, hogy nem tudja fenntartani magát Pugacsov pénze nélkül. Azonban az ukrán–orosz háború kitörése után kapcsolata az orosz oligarchával váratlanul újra bajba sodorta. 

Miután megkezdődött az orosz invázió, a korábban külföldre emigrált oroszok közül többen szembesültek azzal, hogy származásuk vagy kapcsolataik miatt letiltották a bankszámlájukat, vagy elutasították őket bankok és ügyvédi irodák. A helyzetükről a Reuters is készített egy részletes beszámolót, amelyben kiemelték: ironikus módon a letiltott oroszok szinte kivétel nélkül Putyin kritikusai voltak, akik eleve a rezsim elől menekültek el, most a Nyugat mégis páriákként kezeli őket. 

Alexandra Tolsztojjal 2023-ban a NatWest bank váratlanul közölte, hogy két hónapon belül törlik a bankszámláját, és hozzáfűzték: nem tartoznak semmilyen magyarázattal. 

Hiába próbálta tisztázni, mi a baj, minden ajtót az arcába csaptak – mesélte a GB Newsnak. Végül ismerősei egy ügyvédhez irányították, aki hasonló helyzetbe került orosz emigránsokat segít. Az ügyvéd segítségével kiderítette, hogy „politikailag érintett személynek” lett nyilvánítva, és bulvárcikkek alapján felállítottak róla egy profilt, amely szerint Monacóban él, és egy oligarcha felesége. 

Bár ez nem volt igaz, a helyzetet csak úgy tudta feloldani, hogy bankot váltott. Az átlag orosz emigránssal ellentétben ő brit állampolgár, ráadásul ismert személy, aki nyilvánosságra tudta hozni az ügyét. Mint az UnHerdnek elmesélte: a sztori pikantériája az, hogy Pugacsov, aki miatt valószínűleg bajba került, gond nélkül él francia állampolgárként, és szankciót sem vetettek ki rá.

A Tolsztoj név ma

A háború tehát újra felborította a „fehér” orosz családok életét, mind azokét, akik Oroszországban élnek, mind pedig azokét, akik már évtizedek óta külföldön rendezték be az életüket. Alexandra elmondta: őt és gyermekeit a banki eseten túl semmilyen hátrány nem érte, de ez valószínűleg a Tolsztoj névnek is köszönhető, amit mindenki tisztel.

A grófnő édesapja a szélesebb Tolsztoj család feje, amelynek tagjai korábban rendszeresen összegyűltek az író híres birtokán, Jasznaja Poljában. Bár Alexandra nem Lev közvetlen leszármazottja, a családban az unokatestvérek szoros viszonyt ápoltak, és büszkék voltak különleges rokonságukra. 
Jelenleg is több Tolsztoj tölt be fontos pozíciókat az orosz elitben – egy Tolsztoj az Állami Duma, az orosz parlament alsóházának tagja. 

Kép

Alexandra szüleivel és gyermekeivel 2018-ban Jasznaja Poljában – Forrás: Profimedia

Lev egyik közvetlen leszármazottja, Vlagyimir Tolsztoj Putyin kulturális tanácsadója. Alexandra szerint Vlagyimir kedves ember annak ellenére, hogy nyilvánosan is támogatását fejezte ki a háború iránt. A grófnő szerint nehéz helyzetben vannak az oroszok, hiszen hasonló a helyzet, mint a szovjet időkben: ha az anyaföldön akarnak maradni, hallgatniuk kell, hiszen, ha bátran felszólalnak, mindenüket elveszthetik.

Források:
https://www.reuters.com/world/europe/sanctioned-or-not-russians-abroad-find-their-money-is-toxic-2022-03-30/ 
https://www.rbth.com/history/333001-how-millions-of-russians-fled 
https://www.telegraph.co.uk/news/7421874/Countess-Tolstoy-admits-marriage-to-penniless-horseman-was-doomed.html 

Interjúk Alexandra Tolsztojjal: 
House and Garden interjú 2023
House and Garden interjú 2021
UnHerd interjú 
GB News interjú

Dr. Karikó Katalin 2023. október 2-án hajnali négykor kapta Stockholmból a hívást, hogy idén ő lesz a Nobel-díj egyik kitüntetettje. 24 éven át kutatta a titokzatos hírvivő RNS molekulát, azzal a reménnyel, hogy sikerül majd megtalálnia a testtel való párbeszéd módját. Hogy az üzeneteket szállító molekulával egy olyan biológiai tervrajzot juttasson be a szervezetbe, amely segíthet a sejtszintű gyógyulásban. 

Öt évig kellett várni az eredmények publikálására, mert a tudományos sajtó nem látta meg a felfedezés óriási értékét. Az üzenet, amelyet a sejtjeinkhez szeretnénk juttatni, ma már megérkezik a céljához. A Karikó Katalin és Drew Weissmann által fejlesztett technikának a későbbiekben szerepe lehet majd a rák, a stroke vagy a magas vérnyomás kezelésében is. 

Hiszen a legtöbb gyógyulás attól is függ, tudunk-e megfelelő módon kommunikálni… Jó üzenetet küldünk-e? Megvan a megfelelő hírvivőnk? El tudjuk juttatni a – fizikai vagy szellemi – hírt oda, ahol szükség van rá? Eléggé inspiráló-e a hír ahhoz, hogy tetteket váltson ki? 

Karikó Katalin küzdelmei a magánélete és tudományos kutatása területén is hasonlóságokat mutatnak, mintha a világban tapasztaltakat látta volna mindig kicsiben, a mikroszkópja alatt is. 

A kisújszállási lány hatalmas utat járt be addig, míg üzenetét el tudta juttatni a megfelelő helyre, és ez a hír az emberiség sorsán is képes volt és képes lesz alakítani. 

„Egyszer a laboratóriumba besétált egy srác, és mondta, hogy lipofectint béta tesztre hoztak, ez beviszi a nukleinsavat, és odarohantam egyből, hogy nekem az kell” – mesélte Katalin azt a pillanatot, amikor kutatásában megtörtént az áttörés. Ehhez a váratlan ajándékhoz azonban az kellett, hogy a kellő pillanatban minden tudásával együtt ott legyen ebben a laboratóriumban.

Karikó Katalin Kisújszálláson született, édesapja hentes, édesanyja könyvelő volt. A helyi általános iskolába és gimnáziumba járt, majd a Szegedi Tudományegyetem hallgatója lett. Az egyik nyári szünetben két hónapra bezárkózott a nyelvkönyvével, így tanult meg Kisújszálláson angolul, nem járt nyelvtanfolyamra, nem lépte át még a város határát jelző táblát sem. 

Az egyetemi oktatója gyakran utalt az akkor nemzetközi színtéren épp felbukkanó Selye János hitvallására: koncentráljunk arra, amit meg tudunk változtatni, és ne töltsünk időt azzal, ami fölött nem rendelkezünk. Ne próbáljunk másokat megváltoztatni, hanem egyszerűen tegyük a dolgunkat. 35 évvel később Katalin egy Selye-esten hallotta vissza ezeket a szavakat. „A fejlődés csak olyan gondolatokkal érhető el, amelyek nagymértékben különböznek a jelenleg elfogadott gondolatoktól” – mondta egykor Selye János vegyész, stresszkutató, akit élete során tizenhétszer jelöltek Nobel-díjra. 

Selye János világképét Karikó Katalin magával hozta az alma materből, és beépítette a személyiségébe. 

A Szegedi Biológiai Kutatóközpontban kezdte a tudományos munkát az 1980-as években, de pár év kutatás után létszámleépítés és labortechnikai korlátok miatt elbocsátották. A család összecsomagolt, Katalin a pennsylvaniai Temple Egyetemen kapott állást, amikor kislányuk, Zsuzsanna két és fél éves volt. Katalin egy hét múlva legszívesebben hazafutott volna, az egyetem légköre megterhelőnek bizonyult számára, és nagyon hiányoztak a rokonok, barátok. 

„Kénytelen voltam a tehetségemre támaszkodni” – emlékezett vissza erre az időre. Az amerikai tudományos életben az állások támogatástól támogatásig tartottak, a munka sokszor éjszakába nyúlt, mert eredményes kísérletekkel kellett bizonyítani a kutatási irányt. Hogyan lehetne a titokzatos hírvivő RNS-t rávenni arra, hogy kívülről utasítsák vele a sejtet arra, hogy hasznos molekulákat hozzon létre, gyógyszereket építsen fel a test gyógyítására, vagy fertőzést szimuláljon, amire a szervezet ellenanyagot tud termelni?

A Pennsylvaniai Egyetem klinikáján stroke-os betegek terápiájában megpróbálták alkalmazni a módszert. Az volt az alapötlet, hogy a leromlott vérellátású agyterületen érdemes lenne RNS utasításra tágítani az ereken. Erre a szervezet egy sajátos vegyületet használ, de ez a molekula túl gyorsan átalakul a vérben, ezért injekcióval nem lehet a megfelelő helyre juttatni. A módszer azonban kezdetben nem működött, a szervezet ellenségként bánt el a partizán RNS-sel, ellenségként azonosítva a gyógyulást hozó hírvivőt.

A titok nyitja az volt, hogy a szervezet barát–ellenség felismerő rendszerét kellett megismerni, saját sejtjeink RNS molekuláinak megjelenését, vagy ahogy Katalinék nevezték, „testfestését”.

Kiderült, hogy a sejtjeink szervezetünk dresszkódját viselik, és a belépés csak dresszkódban lehetséges!

Amikor ezt megtudták, már sikerült a saját üzenetet barátira átfestve becsempészni a sejtekbe. Az mRNS vakcinák ezt az ötletet használják fel arra, hogy a testbe bejutva a sejteket védőanyag gyártására késztessék.

„Nem vagyok hős, az orvosok, ápolók, akik bementek a betegekhez, ők a hősök, én csak szórakoztam a laboratóriumban” –nyilatkozta Katalin mosolyogva. Évtizedeken át biztos volt az igazában, bár rengeteg tudományos gáncsoskodás érte, többször veszítette el a munkáját, és az óceánt szelte át azért, hogy azt csinálhassa, amiben hitt. Többször is új életformát teremtett a családja számára egy idegen környezetben. Amikor végül sikerült a nukleinsavat bejuttatni a sejtbe, csokis mogyoróval ünnepelt. Ha a gondok nagyon szorongatták, Zorán Gyémánt és arany című dalából merített erőt.

Idézetek forrásai:
https://medicalonline.hu/kitekinto/cikk/szerdan_jelenik_meg_kariko_katalin_oneletrajza   
https://mta.hu/tudomany_hirei/kariko-katalin-nobel-dijas-111642 
https://www.youtube.com/watch?v=iJisRE5BwXo&t=1952s 
 

Híd a generációk között

Szaplonczay Miklós görögkatolikus parókus 2011-ben látta elérkezettnek az időt, hogy a szegedi parókia közelében házi segítségnyújtó szolgálatot alapítson. „Az egyháznak nem alapfeladata a szegények és rászorulók segítése, de ezzel a szolgálattal próbáljuk hitelesebbé tenni a tanításunkat” – vallja tettre készen. A lehetőségeket a Jóisten megadta, és társakat is küldött hozzá, akik szakszerű módon látják el a rászorulókat. A gondozással párhuzamosan felvetődött a szociális étkeztetés igénye is. Ahová Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá, tartja a mondás, és ezt 2016 óta a Szent Rozália Szolgálatban nap mint nap megtapasztalják. 
2017-ben egy hároméves projektbe kapcsolódtak be, amelyen keresztül több mint száz szépkorút szólítottak meg. „Láttuk, hogy a fiataloktól mennyire távol állnak az idősek, és hidat próbáltunk teremteni a generációk között. 

Rájöttünk, hogy a családtagok hiába adtak okostelefont a ráncos kezekbe, senkinek sem maradt ideje arra, hogy elmagyarázza a működését. 

Helyettük a középiskolások ültek le a mamák és papák mellé, hogy megtanítsák használni az eszközöket” – meséli Kondé Ágnes intézményvezető. Annyira sikeresnek érezték a két szélsőérték találkozását az élet spektrumán, hogy szerették volna valamilyen formában megtartani. A 2023. szeptember 16-án felszentelt Rozália Házban helyet kaptak az aktív idősek a nappali ellátás keretein belül, a munkahelyi bölcsődével pedig vidám – és olykor sírós – gyerekzsivaj költözött az épületbe. De ez nem egyik pillanatról a másikra történt.

Nem mindennapi adomány: egy családi ház!

A Szolgálat az első pillanattól kezdve álmodott egy közösségi térről, amely az aktív időseknek nyújt hasznos és örömteli elfoglaltságot. „Szeretnénk minél inkább elodázni azt a pillanatot, amikor átkényszerülnek a házi segítségnyújtásba. Az aktív közösségi élet és a szeretet a testre is jótékony hatással van, valamint lassítja az öregedés folyamatát” – állítja Ágnes. Ehhez viszont bővíteni kellett a tizenkét négyzetméteres irodát. Miklós atya egy kétszintes házat szemelt ki a célra a parókia közelében. Sikerült birtokba venni az ingatlant, de másnap telefonált a katasztrófavédelem. Huszonöt menekült befogadására kellett igent mondani, akik tavaly áprilisban költöztek be, és azóta is ott élnek. 

A nappali ellátás helyszíne így továbbra is a levegőben, pontosabban a Jóisten kezében maradt, de nem sokáig váratott magára. 

Egyik nap egy hölgy kopogott be az iroda ajtaján, aki felajánlotta a parókiának régi családi házát. Annyi volt a kérése, hogy a társadalom és a szegediek számára legyen hasznos, viszont a kilétét nem fedte fel a nyilvánosság előtt. 

Kiderült, hogy az adományozó édesanyját Rozáliának hívják, ami szépen összecsengett a Szolgálat nevével. Ezek után nem volt kérdés, hogy az épület a Rozália Ház nevet fogja viselni.  
A munkahelyi bölcsőde jelenléte az egész ház életét felpezsdítette, emellett segíti a kollégák visszaállását a munkába. „Még újszülöttkorban van a bölcsink – jegyzi meg Ágnes mosolyogva. – Az első kis fecskénk februárban érkezett, de azóta feltöltődött a csoport. Nyolc főre kaptunk működési engedélyt, és a jogszabály a külsősök fogadását is lehetővé teszi. Olyan találkozási lehetőségek adódnak, amelyek által mindannyian gazdagodunk. Az egyik néni zöldségeket és gyümölcsöket horgol a piciknek, mások az udvaron kávét főzetnek maguknak a rögtönzött játékkonyhában, vagy nótákat énekelnek. A síró kisgyermekeket mi is kézbe vesszük, ha szükség van ránk. Ez a különleges élmény mindenkit nyitottabbá tesz, és a legkisebbek beilleszkedését is segíti.” 

Kép

A szegedi Rozália Ház épülete – Forrás: Szent Rozália Szolgálat

Laci betyár és más szerepjátékok

„A házi segítségnyújtás nem a leghálásabb terület” – mondja őszintén Horváth Anita, aki napi szinten koordinálja 40 kollégáját. A zömében szociális gondozói vagy ápolói végzettséggel rendelkező szakemberek otthonaikban látják el a rászorulókat, naponta átlagosan 170 órán osztozva. „Mi heti szinten találkozunk a halállal, és nagyon nehéz az elengedés. Előfordul, hogy a gondozó találja meg az elhunytat, de a drámai történetek mellett vicces helyzetek is adódnak. Az első hónapjaim egyikén történt, hogy nem lehetett bejutni egy lakásba, ezért Miklós atyával vittünk létrát. 

Az ablak alatt tanakodtunk, hogy én menjek rövid szoknyában, vagy inkább bakot tartsak az atyának. Végül belöktük az ablakot, és életet mentettünk. 

Olykor a munkatársaink életét is megvédjük. Egy 160 centis gondozónőnk kétségbeesve hívott minket, amikor a magas, erős testalkatú női ellátott bezárta egy szobába. Egy klausztrofóbiás kollégánk a liftbe szorult, és telefonon bátorítottuk, amíg ki nem szabadították.” 

A szakmaiság mellett fontos a lélekjelenlét is, mert egyre több a demens ápolt, akiknél a feledékenység akár agresszióba is torkollhat. Az egyik gondozotthoz mindig az elvárt szerepben kellett megérkezni: doktornőként, takarítónőként vagy épp barátnőként. Egyszer nem sikerült megfelelni a várakozásnak, és bántalmazással zárult a találkozás. Egy másik demens néni csak azt a kollégát fogadta el, akiről beugrott egy emléke, és Laci betyárnak nevezte el. Van olyan bácsi, aki ünnepekkor öltönyben, virággal várja a segítőjét, és nótát is énekel neki. 

„Csodafontos megtalálni, kinek mi az erőssége, milyen a habitusa. Van, aki lelkileg tud ráhangolódni az idősekre, és van, aki úgy pelenkáz, hogy egy évig nincs felfekvése a gondozottnak – összegzi Kondé Ágnes a tapasztalatokat. – Csak egységben tudunk működni. Aki a hajó kormányánál áll, annak irányítania kell; az őrszemnek nézni a távlatot, a zátonyokat; aki az evezőt húzza, annak mindent bele kell adnia. A nővérek a jól felszerelt kórházakban fürdetnek, pelenkáznak, a gondozók pedig ugyanezt házi körülmények között, adott esetben egy kanapén végzik. Aggódom amiatt, hogy a munkatársaink meddig bírják a fizikai terhelést.”

Bokszterápia és örömtánc

A sikerélmények szempontjából látványosabb övezet a nappali ellátás, amelynek koordinátora Tóthné Csompilla Márta. A bölcsődéhez hasonlóan ez is új, idei arca a Szolgálatnak. 9 és 16 óra között órarendszerű eseménysorozattal várják az érdeklődőket, amelyeken célirányosan vehetnek részt. 
A lelki és kulturális programok, egészségmegőrző előadások mellett mozgásos tevékenységeket is kínálnak, mint szenior torna, egyensúly tréning, örömtánc foglalkozás, intim torna és bokszterápia.
„A boksz nem csupán egy jópofa ötlet, hanem a kutatások alapján jó hatással van a Parkinson- és Alzheimer-kóros betegekre, lassítja a folyamatokat – magyarázza Márta. – Az is fontos, hogy az öregedés során elért nyereségek és veszteségek balanszban maradjanak. Az egyik klubtagunk nagy táncos volt, de egy stroke miatt kihullottak a lépések az emlékezetéből. Az egyszerűbb táncokat élvezte, de a bonyolultabb formáknál lefagyott és sírt. Napokig biztattuk, hogy számít rá a csapat, és egyszer csak elhalványult benne a rossz emlék. Kivirult, és azóta a bonyolultabb táncokat is eljárja.”

Kép

Fotó: Szent Rozália Szolgálat

Egy-egy találkozás, beszélgetés, téma könnyen összekapcsolja a résztvevőket, például a kisállattartás vagy egyszerűen csak az, hogy akik nemrégiben költöztek a városba, még nem ismerik Szegedet. Nyáron, amikor sokaknál felbukkantak az unokák, közös élményekre hívták őket: hajókirándulásra, ördöglakat-kiállításra vagy természettudományi tárlatvezetésre. „Fontosnak tartjuk, hogy pozitív gondolkodásmódot és attitűdöt alakítsunk ki, mert ez befolyásolja a fizikai és érzelmi jóllétet” – hangsúlyozza Márta a beszélgetésünk végén.

Amikor 2016-ban létrehozták, olyan civil tartalomgyártókat (értsd, hétköznapi embereket) vártak, akik például az egészség, a sport, a szakácsművészet, az utazás témáiban kínáltak volna előfizetőiknek látnivalót. 2023-ra viszont úgy néz ki, az OnlyFans tartalmainak közel 90 százaléka szexuális tartalom. Az oldal a net-testek gyűjtőhelye lett. Ehhez persze kellett a Covid, amikor felívelt a testi szerelem online iparága, ahogy kellett a sztárénekesnő, Beyoncé egyik dala is, amelynek szövegében elpöttyentette, hogy a testednek „csinálhatsz OnlyFans-oldalt is”. 

Csak aznap, amikor a zeneszám világot látott, 15 százalékkal nőtt az oldal forgalma. 

A platform üzemeltetői két éve egyszer nekifogtak, hogy levessék magukról a „pornó” bélyegét, de igyekezetük csupán öt napig tartott, mert tartalomszolgáltatóik és előfizetőik zsaroló haragja zúdult rájuk – nem bírták a rohamot a morális megfontolásokkal szemben. Mára ezért csöndesen visszavonulva élvezhetik népszerűségüket, hisz jelenleg másfélmillió aktív tartalomszolgáltató van az oldalukon (akik bevételük 20 százalékát adják át az üzemeltetőnek) és 170 millió regisztráló, akiknek naponta kb. félmillióval nő a számuk. Nagy siker tehát az OnlyFans, amely a szex új formáját jelentheti. 

Egyrészt azért, mert számos történet lát napvilágot, amelyek szerint a rosszul kereső tanárnő rájön, hogy fizetésének többszörösét teremtheti elő alsóneműs képeivel, amelyekre rajongói előfizetnek. Sportolók nyilatkozzák, hogy az OnlyFansre feltöltött erotikus tartalmaikkal tudták előteremteni a sportsikerhez szükséges pénzt. De hallunk hírt lányokról, akik anyukájukat, és anyákról, akik lányaikat vitték be ebbe az aranybányába, kissé alulöltözötten. Nem beszélve a celebekről, akik inkább lemondanak a sorozatszerepeikről, ha a rendező arra kéri őket, szüntessék meg oldalukat az internet „vöröslámpás negyedében” – merthogy utóbbit sokkal jobb bevételnek és biztosabb jövőnek érzik. 

Ma Magyarországon az olvasószámot vezető online hírportálokon naponta jelenik meg hír az OnlyFansszel kapcsolatban. 

És ezeknek a híreknek több mint 70 százaléka pozitív: a sikeres és pénzben dúsan jövedelmező pályaváltást domborítva ki. 

Arról, hogy ez később milyen billog lehet a személyen, hogy valójában mégiscsak a net-testéből (és persze az előfizetőkkel való interakciókból) él meg így valaki, kevés szó esik. A lányokat kitartó sugar daddyken még fel-felhúztuk a szemöldökünket, de amikor a sugar daddy már nem egyvalaki, hanem a tízezer fős előfizetői tábor, azt egy új szakma megszületéseként, az erotikus influenszerkedés tisztes megélhetéseként tekintjük. És bár természetesen el kell múlni 18 évesnek ahhoz, hogy az oldalon tartalmat tegyünk közzé, könnyen elgondolható, hányféleképp játszották ezt már ki az érintettek (nagymama személyijével, adathamisítással).

A net-testek korában a szerelem immár az online interakciók, az azonnali intimitás és a pénz fogságába is kerülhet, és a szabadulás, mint minden fogságból, innen is nehéz.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

Kozma Zsuzsa a mozgás és az egészséges életmód elkötelezett művelője és népszerűsítője volt, aki a hegymászásnak is örömmel hódolt: a közösségi oldalán megosztott fotói is arról tanúskodnak, hogy rendszeresen járt a hegyekbe; feltételezhetően rutinos, tapasztalt mászó volt. 

Vajon mi történhetett vele Jordániában? Megcsúszott? Rosszul léphetett? Egy pillanatnyi kihagyás, oda nem figyelés, szerencsétlen véletlen vezetett a tragédiához? 

Költői kérdések sora kavarog a fejemben, és bár nagyon sajnálom a történteket, mégse éreztem úgy, hogy nekem kellene felkutatni a válaszokat. Úgy éreztem, hogy el kell engednem ezt a fájdalmas hírt és vele együtt a mosolygós Zsuzsát.  

Az algoritmus azonban nem hagyta a méltó búcsút: érzékelve, hogy egyszer már rákattintottam a hírre, volt olyan „figyelmes”, és a nap folyamán többször, többféle tálalásban is az orrom alá dörgölte a történetet, szinte „tálcán kínálgatva”, a véleményemet provokálva, a kommentjeimért ácsingózva. 

Szelfizésbe halt bele és zuhant a sziklákra – olvastam a sokadik címváltozatot, amire bevallom, már én is megadtam magam, és górcső alá vettem a kommentszekciót. 

A „minek ment oda, magának köszönheti” típusú mondatok a legenyhébb megjegyzések közé tartoztak: a poszt alatt vadidegenek sora kelt versenyre azért, hogy a közösségi média arctalanságában, ki tudja, honnan kölcsönzött profilok mögé bújva törjön pálcát egy balesetben épp csak elhunyt nő, nem mellesleg kétgyermekes édesanya feje fölött. Pontosan úgy, ahogy például a Covid idején a fotelvirológusok vagy Suhajda Szilárd hegymászónk halálát követően az önjelölt fotelhegymászók „szakértői gárdájának” verdiktjeit olvashattuk, Zsuzsa is megkapta poszthumusz a magáét. 

Minek kellett kimásznia arra a sziklára, miért kellett külön válnia a csoportjától és lemaradnia, hogy még a naplementéről készítsen képeket? Egy szelfi se érhet ennyit– sorakoztatták fel ilyen és ehhez hasonlatos vádpontjaikat. Olyan is akadt, aki szükségét érezte annak, hogy megállapítsa: egy percig sem sajnálja, ha Zsuzsa tényleg egy szelfi miatt zuhant a mélybe. Már ha egyáltalán szelfit készített, fia ugyanis cáfolta, hogy ez történt. De ha így lett volna, és véletlenül lecsúszott a lába, mert elszámította magát vagy egy pillanatra nem figyelt, ez kinek milyen jogalapot adhat arra, hogy egy számára ismeretlen embert – az életútját, a személyiségét lenullázva – nyilvánosan pellengérre állítson? Az vesse az első követ a másikra, akinek még életében egyszer se akadt egy olyan pillanata sem, amikor nem oda koncentrált száz százalékban, ahová épp kellett volna. Csak mondjuk a szerencsén múlt, hogy nem lett nagyobb baja belőle. 

Halkan kérdezem: ha Zsuzsa tényleg egyedül töltötte élete utolsó perceit, akkor ki meri kijelenteni, hogy tudja, mi történt pontosan? Ahhoz pedig hogy jön bárki is, hogy a halálát közlő hírportálok posztjai alatt Darwinért kiáltson, vagy idiótának titulálja a mászót, akit szerinte csak „a fizika büntetett meg”? Balesetben meghalt egy ember, akit a családja gyászol, akinek a fiai szenvednek a virtuális inkvizítorok szavaitól. Az, akinek nincs érdemi és építő jellegű mondanivalója az eset kapcsán, miért nem képes csendben maradni és tovább görgetni?

Hová lett a hozzáértés, az empátia, a könyörület? Hol marad az emberség? 

Persze a kattintásszámot hajszoló hírportálok felelőssége is megkerülhetetlen. Azoké, amelyeknek a vezetői hétről hétre árgus szemekkel és remegő gyomorral lesik a látogatottsági mutatók alakulását, ha pedig „beesést” tapasztalnak, azonnal megy az ukáz a szerkesztőségeknek, hogy vadásszák a kattintásokat. Hiszen erre ugranak az emberek, akiknek az egyre nagyobb információs zajban egyre erősebb inger kell ahhoz, hogy megnyissanak egy cikket – ezt provokálja ki a Szelfizésbe halt bele és zuhant a sziklákra a magyar fitneszedző féle címadás. 

Újságíróként, emberként egyfelől Babits Mihály szavaiba kapaszkodom, aki már a 20. század elején szükségét érezte, hogy az írástudók árulására, felelősségére hívja fel a figyelmet. Másrészt Arany János soraiba, mert hinni akarom, hogy a „legnagyobb cél pedig itt, e föld létben, ember lenni mindég, minden körülményben”.