Magukkal ragadták a regényszerű sztorik
Beszélgetésünket megelőzi a Beethoven 252 – a Mester köszöntése című kamarakoncert. Martonvásáron vagyunk, a Brunszvik-kastély szomszédságában álló Agroverzumban, amely minden hónapban helyet ad a Budapesti Filharmóniai Társaság előadásának. Én nézője-hallgatója vagyok a programnak, ő dolgozik: a komolyzenei darabok között Dániel közvetlen, vicces, hétköznapi anekdotái, információi hozzák közelebb az adott korszakot, zeneművet vagy zeneszerzőt. Megtudhatjuk tőle, Beethoven milyen rituális szertartás szerint mosott kezet, vagy hogyan borított rá egy szaftostálat egy pincérre, de szívesen elmeséli a mester szemtelen megjegyzését is: „hercegből lehet több, de Beethovenből csak egy van”. A szórakoztató részletek azoknak is segítenek kapcsolatot teremteni a régi zeneművekkel, akik nem feltétlenül járatosak a komolyzenében.
Hogyan és miért választja valaki a zenetörténész pályát? Kérdésemet Dani így válaszolja meg: „Két pillére volt ennek a döntésnek. Az egyik, hogy a zongoratanárnőm mindig elvárta, legyek képben azzal a darabbal, amit játszom. Az ember ugyanis egész máshogy játszik egy barokk darabot, máshogy billent, más a tempókezelés, mint egy romantikus műnél. Nagyon megtetszettek aztán a történetek, amelyeket mesélt, meg olvastam – egészen regényszerű sztorik rajzolódtak ki. A másik élmény Vásáry Tamás Zenén túl című előadás-sorozatához kapcsolódik. Ebben vagy ő játszott zongorán, vagy zenekar játszott és ő vezényelt, és közben mesélt. Klasszikus ismeretterjesztő előadás volt: releváns részleteket mutatott a műből, és magyarázott hozzá. Amikor ezt láttam, azt mondtam, én is ezt szeretném csinálni.”
„Kilenc-tíz éves lehetettem akkor, előtte nagyon rövid ideig rendőr, majd bohóc akartam lenni. Végül bohóc lettem.”
Mielőtt rátérnénk, munkájának melyik része a „bohóckodás”, először a zenetörténész fogalmat járjuk körül: „Muzikológus, zenetudós vagy zenetörténész, ezzel a három névvel szokták ezt a pályát illetni, egyik ijesztőbb, mint a másik. Eredetileg a szüleim nyomozták ki, hol képezhetik azokat, ami én is szeretnék lenni, így jött a zenetudományi szak. Tudtam, hogy itt tisztességes zenetudósokat képeznek: szolfézs, zeneelmélet, transzponálás és partitúrajáték, paleográfia, zeneesztétika, népzene, kutatásmódszertan és hasonló tárgyaink voltak. Sok ismeretünk még így is hiányzott, a tanáraink időnként értetlenül álltak például azelőtt, hogy nem tudunk ógörögül. Ugyanakkor tisztában voltam vele, nem vagyok tudósalkat. Arra a munkára, ami a Zenetudományi Intézetben zajlik – zenetörténeti kutatások, levéltári hagyaték feldolgozása, tanulmányok írása – nem én vagyok a legalkalmasabb. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy rengeteget fogok tanulni, hogy aztán azt csinálhassam, amit megálmodtam magamnak. Én arra vagyok jó, hogy a kikutatott dolgokat átkonvertáljam fogyasztható nyelvre, és átadjam a laikus közönségnek. Kis túlzással: egyfajta híd vagyok a közönség és a tudósok között.”
Leveszi a piedesztálról a klasszikus zenét
Számtalan kezdeményezésben vesz részt, amelyek célja a klasszikus zene elérhetőbbé, „fogyaszthatóbbá” tétele. Főállása a Magyar Állami Operaháznál van, ahol műsorvezető, műsor- és kiadványszerkesztő, feladatait így foglalja össze: „Viszek egy ifjúsági programot, O/ENCIA Mona Danival a címe. Ebben én találom ki, milyen művek, milyen részletek szólaljanak meg, és én vagyok a mesélő is.
Az Operatúra Papagenóval programban Papageno-jelmezben vezetem végig a gyerekeket az Operaházban.
Bizonyos kortárs rendezésű produkciók előtt húszperces magyarázó előadást tartok (ez az úgynevezett Kódfejtő, amelyben dramaturgokkal dolgozom együtt), a Hangoló pedig egy olyan előadás, ami egy órával a premier előtt a mű keletkezéstörténetét és zenéjét mutatja be. Az operaházi munkám mellett a Zeneakadémia ifjúsági programsorozatának, a Liszt-kukacok Akadémiájának vagyok a művészeti vezetője, a tíz-tizenöt éveseket célzó matinésorozatnak pedig műsorvezetője, új évadainak megálmodója. Dolgozom ezen kívül a Budapesti Fesztiválzenekarral, a Bartók Rádióban, a Kamara.hu nevű fesztiválon tartok pódiumbeszélgetéseket, a Budapesti Filharmóniai Társaság martonvásári koncertjeinek pedig házigazdája vagyok.”
Ha kissé élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, munkájának célja nem más, mint levenni a piedesztálról a klasszikus zenét. Ezt lehet bulvárosításnak és szentségtörésnek is értékelni, ugyanakkor épp azzal, hogy sokkal szélesebb közönséget akar megnyerni a komolyzenének, a legtöbbet teszi érte: népszerűsíti. „Vannak olyan zenék a zeneirodalomban, amikkel nem lehet ezt megcsinálni. Mondjuk egy requiem, amivel eszembe nem jutna poénkodni. A Kamara.hu például sokkal konzervatívabb program, ott én is visszafogottabb vagyok. De itt, Martonvásáron a műsorszerkesztés garantálja, hogy mindent megengedhetek magamnak, amit szeretnék. Hiszem, hogy gyakorlatilag mindegy, miről beszélek a színpadon, szinte az is mindegy, vannak-e apró tárgyi tévedéseim – hát nem mindegy, hogy 1781-ben vagy 1782-ben volt-e valami? –, az összhatás a fontos. Az illető, aki nem ért a klasszikus zenéhez, de eljön, úgy áll föl, hogy ez egy jó élmény volt, jó buli. És legközelebb is elmegy egy klasszikus zenei koncertre.
Nem azt tapasztalja, hogy csak ősz, kopasz fejeket látni, mindenki cukorkáspapírt zörget, és a zenészek is mogorván néznek, hanem ez egy jó kikapcsolódási forma.
Aztán lehet, hogy elmegy komolyabb estekre is. Annyi jó dallam van, annyi jó harmónia, és annyi sok lelkiállapotra és érzésre jó a klasszikus zene, hogy kár megfosztania az embernek magát ettől! Azt is hiszem, egyre többen kezdik felfedezni, hogy ez egy külön műfaj: nem egyszerűen műsorvezető vagyok, nemcsak konferálok, hanem része vagyok a produkciónak. Van persze a szakmámnak egy olyan rétege, ahonnan nézve az, amit én csinálok, bulvár. De mindig a zene szolgálatában fogok állni, számomra is ez a legfontosabb.”
Élet a fekete ruhán és a síri csenden túl
A sokadik martonvásári koncert nézőjeként nagyon izgat, a zenészek hogyan viszonyulnak Mona Danihoz, mert produkció közben ezt lehetetlen a művészek arcáról leolvasni: „Pont a Filharmóniai Társaság zenészei – úgy veszem észre – szeretnek velem dolgozni. Sokszor a koncerten szembesülnek azzal, miket mondok, és jól szoktak szórakozni, jókat nevetnek. Néha bevonom őket is, kérdezek tőlük, az jópofa tud lenni. A gyerekprogramjaimon, ahol kifejezetten kérek is tőlük valamit – mondjuk, hogy egy vonósnégyes vizuálisan is mutassa be a fúgatémákat, úgy, hogy aki épp viszi a témát, az mindig álljon fel –, ott előfordul, hogy ezt eleinte furcsállják. Vagy ha azt kérem, utánozzon állathangokat a négyszázötven éves hegedűn. Először nem hiszik el, hogy ez működni fog, de közben meg feloldódnak mégis, partnerek lesznek. A zenészekre is ráfér az érzékenyítés, megmutatni, hogy van élet azon kívül, amikor fekete ruhában felsétálunk a színpadra, a közönség síri csendben végighallgatja a műveket, majd fegyelmezetten tapsol, és ovációban tör ki. Lehet ezt oldottabban is csinálni. De nehéz kibillenteni a zenészeket abból, amiben vannak, és ez érthető: hiszen ezzel töltik a napjaikat, hihetetlenül mélyen elemeznek műveket, és dolgoznak ki minden egyes hangot. Nem is ebből a minőségből kell leadni.
Az ilyen ismeretterjesztő előadásokon is az a legfontosabb törvény, hogy professzionális zenét kell adni, utána lehet csak a szórakoztatásra gondolni. De az lényeges, hogy az emberek kapcsolatot tartsanak azokkal, akiknek gyártják a zenét.
Nagyon fontos, hogy zenetudósként kikutassunk dolgokat, de ha nem jut el a közönséghez, akkor egy csomó értékes gondolat vész el mappákban. Ha vannak jó zenék, de azt csak egy szűk körnek mutatjuk meg, akkor sok más embert megfosztunk az élménytől. Az a jó a klasszikus zenében, hogy elsőre is nagyon tud hatni, de ha az ember elkezd vele foglalkozni, minél mélyebbre ás, annál gazdagabb lesz az élmény is. Ez egy végtelen játék, amiben a zenészek persze előrébb járnak, mint a laikusok. A zeneművek többségét én is akkor tanulom, amikor elkezdek velük foglalkozni, és számtalan gondolat szabad asszociációban jön. A zenészektől konstruktív tanácsokat szoktam kapni: felhívják a figyelmemet egy motívumra, hangkészletre – ez nagyon építő.”
Az operát is bárkivel megszeretteti
Munkája egy jó részében gyerekekkel foglalkozik, ami egyfelől kihívás is lehet, másrészt viszont ők a letéteményesei annak, a jövő generációi hogyan fognak viszonyulni a komolyzenéhez: „A gyerekek minden előítélettől mentesek, megfelelő felvezetéssel bármilyen zenét befogadnak. A velük való foglalkozás a legjobb terepe a közönség-utánpótlás kinevelésének. Én talán ebben vagyok tehetséges. Nagyon szeretek interakcióba keveredni a közönséggel, és a gyerekek válaszolnak. Menőket. Jókat. Múltkor volt egy O/ENCIA-előadás, beszéltem már vagy húsz perce, amikor az első sorban az egyik gyerek felüvöltött: annyira unalmas!
Én imádom az ilyen őszinte megnyilvánulásokat!
Többen odajöttek utána, hogy ezt biztos nem tudták volna kezelni, én meg többször visszautaltam rá, meg egy csomót beszélgettem a kislánnyal. A gyerekek azt értékelik, hogy ha látják, hiába trollkodásnak szánnak valamit, én komolyan veszem, ráépítek, visszautalok és emlékszem rá. Ezért volt nehéz a sok online közvetítés, amikor csak utólag, a kommentszekcióból láttam, ült-e egy poén vagy nem. Személyesen rögtön érzékelem, nevetnek vagy nem, ha nem, akkor hagyom azt a vonalat. Van olyan rezgés, amit csak élőben lehet érezni.” A taps és az azonnal felharsanó nevetés az egyik értékmérője, azonnali visszajelzője a munkájának, de érdeklődöm, mi mindennel tudja még a sikert mérni. „Az egyik YouTube-videómról – amelyik a hangközökről szól – tudom, hogy használják énekórán. Ez egy nagy sikerélmény.”
A pályán alig néhányan vannak rajta kívül – Bősze Ádám, Fazekas Gergely és Tóth Endre nevét kell megemlíteni –, felvetem, ehhez a műfajhoz jó adag exhibicionizmus is kell: „Egy Liszt-kukacok koncert kapcsán nemrég került ki egy plakát a fellépők és a saját arcképemmel a Liszt térre. Ez kétségtelenül menő, és borzasztóan jólesett, de nem ez a lényeg. A cél ezzel is a nagyközönség elérése: a plakáttal bevonzhatunk valakit egy koncertre, aki fiatal, lelkes arcokat lát, és ettől kedvet kap, pedig nem ismeri a sorozatot. A közösségi média ugyanerre lehet jó. Az Instagram-oldalamnak nyolcszázvalahány követője van, ami elsőre nem tűnik soknak. De a Zeneakadémián ez már telt ház lenne a Nagyteremben.”
Kételkedem abban, hogy minden elhivatottsága és missziója ellenére valaha is meg tudná velem szerettetni az operát, de a válasza meggyőző: „Tavaly volt egy sorozat, a Kincskeresők, aminek házigazdája voltam. Erre számos olyan embert elhívtam, aki azt állította, hogy operát, na, azt soha. Egy óra volt az egész egy kis teremben, bevállalós, fiatal énekesek operaslágereket énekeltek Toronykőy Attila elképesztő, frappáns rendezésében, közben én beszéltem: egytől egyig minden néző imádta. Első élménynek pont jó, de bármi más is jól jöhet. Lehet, hogy a felújított Operaház lesz az, ami miatt bemegy valaki.”
Beszélgetésünk vége felé rákérdezek, mit hallgat valaki, aki munkaidőben klasszikus zenével foglalkozik. „Ellensúlyozásként nagyon sok könnyűzenét fogyasztok a szabadidőmben. A popban szeretem a régi klasszikusokat – Queen, The Doors, Deep Purple –, de lenyűgözött Taylor Swift Folklore című albuma is. Most elkezdtem nyitni a felkapott magyar rapszámok irányába. És persze a csendet is nagyon szeretem.”
És hogy miért épp Málagán lenne szívesen postás? „Mert jó hely. Éjszakai zenés pékséget is szeretnék.
Mindig úgy hívnánk a péksüteményt, amilyen zenét hallgattak épp a pékek, miközben készítették. Csajkovszkij-kakaóscsiga, ami legközelebb már Mozart.
Egy kis képzelőerővel lesz közte különbség, hiszen attól, mert más zenét hallgat, a pék más hangulatban gyúrja a tésztát, és így más lesz a péksütemény íze is.”
Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
