A helyi törvények szerint az iráni nőknek akkor is hidzsábot kell viselniük, amikor külföldön tartózkodnak. Azzal, hogy Sara levette a fejkendőt, kivívta az iráni kormány haragját. Tavaly elfogatóparancsot adtak ki ellene, de a korábbi eseteket látva, akár valami még rosszabb is várhat rá, ha átlépi az országhatárt – emlékeztet cikkében a Time magazin, amely nemrég a következő generáció vezető személyiségeinek idei listájára is feltette a 26 éves sakkcsillagot. 

A lap felhívja a figyelmet arra, hogy a sportoló így fejezte ki szolidaritását azzal a mozgalommal, amely Másza Amini (róla korábban itt írtunk) halálát követően robbant ki Iránban. A 22 éves nő tavaly szeptemberben halt meg rendőrségi őrizetben, miután az erkölcsrendészet a hidzsáb helytelen viselésével vádolta, és letartóztatta. Sara hazájában eddig legalább 16 nőt ítéltek halálra, és négyet ki is végeztek, amiért nem viseltek hidzsábot.

„Ez nem egy gyors döntés volt, gondolkodtam rajta. De tudtam, hogy így helyes, és ezért nem bántam meg" – nyilatkozta a fiatal sakkmester. Az iráni retorziótól tartva Sara most férjével, az iráni-kanadai kettős állampolgár Ardeshi Ahmadival és kisfiúkkal Spanyolországban él, ahol idén nyáron állampolgárságot is kapott, így a helyi sakkszövetség támogatásával indulhat a versenyeken. 

Khadem nyolcévesen kezdett sakkozni, és tisztán emlékszik arra a pillanatra, amikor gyerekként aranyérmet nyert, és bár abban reménykedett, hogy az osztályban tapssal fogadják majd, az üdvrivalgás elmaradt: tanára úgy vélte, hogy a lány csak az idejét vesztegeti. Szerencsére Sara nem hallgatott rá, és mára ő lett a 15. legjobb női sakkozó a világranglistán.

A mester arról is beszélt az interjúban, hogy a sakk nagyon hasznos dolog a gyerekek életében. „Azt tervezem, hogy beépítem a fiam oktatásába, akár játékos akar lenni, akár nem. A sakkot mindig férfi játéknak titulálták, és ezen muszáj változtatni, hogy a lányok is normálisnak tekintsék, hogy játszanak. Nagyon fontos, hogy már az óvodában oktatási eszközként használják a sakkot, és a tanárokat képezzék. Ezzel elkerülhetők lennének azok a frusztrációk, amelyeket 12 éves koromban én is megtapasztaltam, és a sztereotípiák is megszűnnének. Úgy gondolom, hogy ezen a Vezércsel című sorozat globális sikere is sokat fog segíteni” – tette hozzá. 

Sara eredményeivel és gondolataival ma számtalan nőt inspirál hazájában és azon kívül is.

(Via Times, El Páis)

A székelykapu a közlemény szerint jellegzetes ácstechnikával készült fedeles nagykapu típus, amely a középkori város-, vár- és udvarházkapukból alakult ki. A 17. századtól a székelyföldi kaputípus egyre élesebben elkülönült faragott díszítményeivel és a kiskapu fölötti úgynevezett kaputükör igényes dekorálásával a más vidékek kötött nagykapuitól, Székelyföld igazi látványosságává, kulturális relikviájává vált.

 A másik újonnan választott hungarikum, a lángos készítésének hagyománya szorosan összefügg a kenyérsütés tradíciójával.  Tésztája közepes vastagságú, nem túl olajos, belül puha, kívül roppanós. Hagyományosan a lángost reszelt sajttal, tejföllel, ízlés szerint fokhagymával megkenve fogyasztják, mára az édes és sós feltétek legkülönbözőbb fajtáiból lehet választani.

 A Magyar Értéktár egy sajátos szerkezetű tanyatípussal, a bokortanyákkal bővült. Az országban egyedülálló bokortanyás településszerkezet a 18. század közepétől a Nyírségben alakult ki. Az itt élők a lakott helyektől távol eső földek műveléséhez alakítottak ki lakó- és gazdasági épületeket, és egyéb létesítményeket az állattenyésztéshez.
A Magyar Értéktár másik új eleme  a zselici hársméz, amely egy olyan különleges fajtaméz, amelyet évszázadok óta termelnek a Somogy vármegyei őshonos hárserdőkben. Több ezer méhcsalád szorgoskodik a Zselicben, mert az ország minden részéből vándorolnak ide a méhészek a hársfa virágzása idején.

A lángossal és a székelykapuval 89-re emelkedett a Hungarikumok Gyűjteményében található elemek száma, a Magyar Értéktár pedig immár 152 kiemelkedő nemzeti értéket tart számon.

Hungarikum-mellékletünkben tíz hungarikumot mutatunk be, mint a csak hazánkban látható tiszavirágzás és a táncházmozgalom. Az összeállítás ide kattintva érhető el.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Mégis podcastban olyan emberekkel beszélgetünk, akik nem mindennapi hátránnyal élik napjaikat, miközben komoly kérdéseket kell megválaszolniuk, fontos döntéseket kell meghozniuk és erőforrásokat kell találniuk a napi küzdelmekhez.    
A második évad vendégei mentális betegséggel, függőséggel  élnek, szembenéztek vele és folyamatosan küzdenek ellene. Az életükért harcolnak és kemény ellenféllel birkóznak. Miért jött a baj és honnan van az erő ahhoz, hogy változtassanak?    
A beszélgetéseket hallgatva magunk is felismerésekre juthatunk, és közben mondatról mondatra bomlik le a fal a nehézséggel élő emberek és átlagosnak tartott társaik között.    
A Mégis podcast műsorvezetője Keresztes Ilona.

Az adás támogatója a Szerencsejáték Zrt.

A demencia hátterében leggyakrabban az Alzheimer-kór áll, ami még ma sem gyógyítható, csak a tünetei enyhíthetők. Hasonló a helyzet a többi neurodegeneratív problémával, az idegsejtek pusztulására nem lehet komolyabb ráhatásunk. Ezek a betegségek a születéskor várható élettartam emelkedésével is gyakoribbá válnak, rengeteg család szembesül velük közelről. Sokan megijednek, nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy szerettüknek nemcsak a memóriája romlik, hanem a viselkedése is megváltozik. A feledékenység vészhelyzeteket is eredményezhet, elég arra gondolni, amikor egy idős embernek kimegy a fejéből, hogy föltette főni az ételt a tűzhelyre. Megesik, hogy a hozzátartozók ilyenkor szembesülnek a problémával, korábban nem veszik észre a jeleket, vagy ha igen, akkor sem szívesen beszélnek róla. 

Nehéz titok 

„Magyarországon nagyságrendileg negyedmillióan élnek a demencia valamelyik formájával; ha a családtagokat is figyelembe vesszük, akkor az érintettek a lakosság tizedét teszik ki. A betegek többségét a hozzátartozók gondozzák, intézményes segítséget kevesen vesznek igénybe. A szellemi hanyatlás körül nagy a titkolódzás és a szégyenérzet, a téma tabu. Mivel a demencia diagnózisa még ma is stigmatizál, a problémát sokszor addig rejtegetik, ameddig csak lehet. Pedig érdemes lenne már az első jelekre fölfigyelni, szükség esetén segítséget kérni” – mondja dr. Egervári Ágnes neurológus, idősügyi szociális szakember, a biatorbágyi Boldog Gizella Alapítvány intézményvezetője. 
A demencia első jele az olyan feledékenység, ami meghaladja az átlagos szintet. 

Jellegzetes, hogy az emlékezet rövid távon romlik, például kifizetetlenek maradnak a számlák, elvesznek a kulcsok, elfelejtődnek a megbeszélt időpontok. 

Megesik, hogy furcsa helyekre kerülnek egyes tárgyak, például a cipő vagy a vasaló a hűtőbe, vagy ételmaradékok az ágyneműtartóba. Vagy a nagymama, aki korábban finom ételeket készített, elfelejt főzni. „Ezek a tünetek feltűnőek, de ha a nagyszülők külön háztartásban élnek, a családtagok számára nehezen vehetők észre, megvannak azok a praktikák, amelyekkel leplezni lehet őket. A házastársak sokáig még egymás elől is titkolják a helyzetet, nem fordulnak orvoshoz. A baj gyakran csak akkor derül ki, amikor egyikük meghal, és kiderül: a párját már nem lehet egyedül hagyni. Pedig, ha a család tisztában lenne a demencia jelenségeivel, a nehézségekkel, akkor föl tudna rájuk készülni” – mondja a szakértő. 

Segíthet a technika 

A betegség korai stádiumában a különböző technikai eszközök nagy segítséget jelenthetnek. Például azoknak, aki ugyan idősek, de használnak mobiltelefont, telepíthetők olyan applikációk, amelyek a gyógyszerek bevételére figyelmeztetnek. Vannak olyan alkalmazások is, amelyek az otthon elhagyásakor rákérdeznek arra, hogy az ajtó be van-e zárva. Segítséget jelenthet olyan villanytűzhely vagy forraló használata is, ami magától lekapcsol. 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Pixabay

Menjünk neurológushoz! 

Fontos, hogy az érintettek legalább egyszer – és minél hamarabb – elmenjenek neurológushoz, esetleg pszichiáterhez, és kiderítsék, mi áll a demenciára utaló tünetek hátterében. Bár ritkán, de lehetnek ezek olyan okok is, amelyek kezelhetőek, megszüntethetőek. Javasolt áttekinteni a család helyzetét, erőforrásait, felmérni, hogy van-e olyan hozzátartozó, aki a továbbiakban a beteg közelében tud lenni. Az érintetteknek kezdetben csak minimális segítségre van szükségük, de középsúlyos demenciánál többnyire már nem hagyhatók egyedül a hozzátartozók. A 24 órás felügyelet családilag nehezen oldható meg. 
„Ilyenkor érdemes megnézni, van-e a környéken nappali ellátás, ugyanis egy családtag, szeresse akármennyire a hozzátartozóját, egyedül képtelen rá egész nap vigyázni sok éven át. Viszont ha van nappali ellátás, hetente párszor ellátogathat oda a családtag, a hozzátartozó pedig intézheti a saját ügyeit. 

A segítségkérés soha nem szégyen, hiszen a gondozás a családtagoknak anyagi, mentális és fizikai értelemben egyaránt nagy megterhelés. 

Olyan intézmények is vannak, amelyekhez ilyen esetekben fordulni lehet, elérhetők tájékoztató kiadványok is. Ezek a demencia.hu oldalról le is tölthetőek” – mondja dr. Egervári Ágnes. 

A gondozó hozzátartozóknak érdemes olyan foglalkozásokra is elmenniük, amelyeken informálódhatnak a témáról. Ilyenek például az Alzheimer Cafék vagy a demencia információs órák (DIÓ). Ezek a lehetőségek egyrészt abban segítenek, hogy meg tudják őrizni saját testi-lelki egészségüket, másrészt elsajátíthassák azokat a praktikákat, amelyekkel elkerülhetők a leggyakoribb otthoni problémát okozó pszichiátriai tünetek, a nyugtalanság és az agresszió. 

Honnan a nyugtalanság? 

A kommunikációs problémák többsége abból ered, hogy a demenciával élők beszédkészsége a betegség előrehaladásával romlik, és mivel nem tudják elmondani, mit szeretnének, ingerültek lesznek. Ilyenkor meg kell próbálni kideríteni a nyugtalanság okát. A háttérben gyakran az áll, hogy az érintettnek fáj valamije, fázik vagy éhes, esetleg csinálni akar valamit. Például el akar menni a mosdóba, de nem találja a vécéajtót. Ha ilyenkor nem jól reagálunk, és nem jövünk rá, mit szeretne, akkor a beteg egyre nyugtalanabb lesz, esetleg agresszívvá válhat. Az ilyen helyzeteket előzhetik meg a piktogramos táblák, amelyek még akkor is segítik a tájékozódást, amikor a beteg már nem tud olvasni, így hiába írjuk ki, hol van a vécé. 

Elfogadás másképp 

Az érintett paranoiáit, érzéseit, észleléseit mindig el kell fogadni, rájuk valós érzésként kell tekinteni. 

Például ha azt mondja, kirabolták és meglopták, akkor ezt nem szabad kétségbe vonni, inkább fel kell ajánlani, hogy a pénzt együtt megkeressük. Akkor is ez a helyes reakció, ha a családtag bennünket vádol meg a lopással – felháborodni ilyenkor sem szerencsés. A pénz vagy a pénztárca felkutatása persze nehéz, mert a demens emberek pont a feledékenység miatt hajlamosak szokatlan helyekre – akár a cipő talpbetétje alá – elrakni az értékeiket. Ha a pénzkezelés már nyilvánvalóan problémás, és a családtag a címleteket is keveri, érdemes arra figyelni, hogy pár papírpénz és valamennyi apró mindig legyen a pénztárcájában, de nagyobb összeg ne. Ez elég ahhoz, hogy az érintett biztonságban érezze magát, de bajba ne keveredjen. 

Ha a bankkártya lejár, akkor elmaradhat a meghosszabbítása is, ilyenkor a demenciával élő nagyszülő – ha amúgy mindig tesznek a pénztárcájába valamennyi pénzt – csak azt gondolja, hogy elromlott az automata. Az autó használata nehéz kérdés, ráadásul azzal komoly baj is előidézhető. Ilyenkor megoldás lehet, ha a kocsi „elromlik”, alkatrészt pedig nem lehet hozzá kapni. Elveszhet a kulcs is, egyedül az a megoldás nem jó, amikor a betegnek azt mondjuk: te demens vagy, nem vezethetsz autót. 

Tevékeny mindennapok 

„Gyakori az is, hogy a betegekben évtizedes rutinok dolgoznak. Például mindennap ők mentek a gyerekekért, azért délután 4-kor el akarnak indulni. Emiatt egyes intézményekben van az udvaron buszmegálló, és ha látják, hogy valaki el akar indulni, akkor leültetik oda, és egy darabig várhatja a buszt. Akinek van kertje, az otthon is élhet ilyen megoldással, lehet, hogy működik. Ma már a szakmai álláspont az, hogy a demenciához kapcsolódó pszichiátriai tüneteket elsősorban nem nyugtatókkal, hanem úgynevezett nem gyógyszeres beavatkozásokkal jó kezelni, befolyásolni. Tévé elé nem jó leültetni a családtagot, mert ha már nem követi az adást, akkor elbóbiskol, éjszaka pedig nem tud aludni, ami csak nehezíti a helyzetet. 

Az ideális programok és módszerek kiválasztásához elengedhetetlen az adott beteg életútjának, személyiségének ismerete. 

Aki erre fogékony, azt például jó bevonni a főzésbe, legyen az akár csak a zöldborsó fejtése, vagy a szalvéták összehajtogatása. A séta és a különböző mozgásos programok hasznosak, ahogyan a zeneterápia is, ami szintén lefoglalja a betegeket. Remek elfoglaltság lehet a kertészkedés is, amire magaságyásokkal lehet lehetőséget teremteni” – mondja dr. Egervári Ágnes.

A demenciával élő idősekre jó hatásúak a nagy plüssállatok, és jók a tapasztalatok a háziállat-asszisztált terápiával is. Rengeteget számít az érintés, illetve az, hogy ha a hozzátartozóval vagyunk, akkor kizárólag rá figyelünk. Nem szabad elfelejteni, hogy az érzelmek sokáig megmaradnak, akkor is, amikor a kognitív tünetek már súlyosak. Ha a nagyszülő külön él, akkor a szülőknek nem kell félniük attól, hogy gyerekekkel látogassák meg, sőt. A kicsik sokkal egyszerűbben kezelik ezt a problémát, mint a felnőttek, jóval természetesebben tudnak viselkedni. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Így hát inkább végigpörgetem a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejemben. És nézem, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint én. Akik nem ugrottak ki, amikor beindulni látszott a karrierjük, amiért keményen megküzdöttek, akik minden évben feljebb lépkedtek a lépcsőfokokon, minden hónapban új tájakon járnak, minden héten kirúgnak a hámból, mindennap van idejük meghallani a saját szükségleteiket. És irigykedem. Bevallom, így van. Ilyenkor szívesen lennék a helyükben. A saját vágyaimmal foglalkozni, felnőtt emberek között, felnőtt témákról beszélgetni. 

És igen, ezt is én szerettem volna, vágytam rá. Nagyon. És megkaptam. Szerencsés vagyok, tudom, hogy sokan lennének nagyon szívesen a helyemben. De most úgy érzem, feloldódtam benne. 

Mintha táptalaj lennék a családomnak, akik belőlem nőttek ki, miközben az, aki voltam, már nincs, és nem is lesz többé. 

Az átmenetet valahogy észre sem vettem, mintha egy csettintés alatt – ez cirka öt évet és pontosan három gyereket jelent – eltűnt volna az a magabiztos, optimista, mosolygós lány, amilyennek magamat ismertem, és maradt helyette egy szorongó, önmarcangoló, folyton fáradt emberi lény, akivel még ismerkedem. 
Az életünk egy kaleidoszkóp. Egy zárt rendszer meghatározott számú, színű és nagyságú üveggyönggyel. Ahogy az idő forgatni kezdi, mindig más és más kerül a középpontba, változnak az arányok. Család, munka, barátok. Ott van minden egyes részlet, teljesen semmi nem kerülhet ki a képből, mégis mindig egészen mást látunk. Egy filmsorozatban hangzott el, és teljesen bevésődött: „Mindent megkaphatsz az életben, csak nem egyszerre.” Döntések és választások előtt állunk minden egyes percben. Eldönthetjük, hogy fordítunk-e egyet az életünkön, vállalva, hogy amit eddig elértünk, szertefoszlik. 
Így változik a fontossági sorrend, háttérbe kerülnek olyan dolgok, amik addig az életünk középpontját jelentették – mint például mi magunk.

Mihalec Gábor párterapeutától hallottam egy fogalmat: szükségletkésleltetés. Ezt minden szülő ismeri, és akár tud róla, akár nem, mindennap csinálja is. Hiába vagy éhes, hiába kell pisilni, előrébb való a gyerekek szükséglete. És hiába kéne egy új cipő vagy kabát, mert a meglévő vállalhatatlanul kezd kinézni, azt úgyis fel lehet venni, ellentétben a gyerek igényeivel, akire nem megy rá a tavalyi bakancsa és kabátja, így nyilván ő lesz az első, akinek vásárolni kell. 

Az anyaság eltűnt valahol a púdergiccses Insta-fotók és a véget nem érő panaszos telefonkimenők között. Akik nincsenek benne, azok csak ezt látják, a két végletet. És most én is ezt teszem, amit leírtam, az az árnyoldal, és biztos nem hozza meg a kedvet a családalapításhoz. De ne ez alapján ítéljetek! Mert emellett ott van a végtelen hála, amit érzek. A rengeteg apró, gyönyörű pillanat, amikor az ember azt érzi, igen, ezért megéri, és újra így csinálnám. De ezeket a perceket nem beállított, jól megkomponált pasztellfotókon kell keresni, hanem ott vannak valahol félúton egy levert váza és egy összefirkált fal között, vagy egy nagy sírás utáni hüppögős bújásban. 

Amit sem elmondani, sem leírni, sem fotózni nem lehet. 

Akik munka után fáradtan rogynak le a kanapéra, zsong a fejük az egész napos impulzusoktól, a véget nem érő értekezletektől, sietős telefonhívásoktól, erőltetett bájcsevejektől, és morajlik bennük a bűntudat, mert már megint nem hívták fel, adták le, írták meg – a nyugalomban és csendben nekik is bevillan: „Kellett ez neked?”

Így hát inkább végigpörgetik a Facebookot, az Instát, mert az elhallgattatja a hangot a fejükben. És nézik, hogyan élnek mások. Mások, akik nem úgy csinálták, mint ők: akik belevágtak a gyerekvállalásba, amikor még „időben” voltak, akik bíztak benne, hogy jól döntenek, ha családba fektetik a jövőjüket. És talán ilyenkor szívesen lennének a helyünkben. 

A boldogság nem egy fennsík, amit, ha sikerült elérni, birtokolhatunk. Minden élethelyzetben rábukkanhatunk, de soha nem lesz felhőtlen, mert pillanatokból tevődik össze, és ezekből kell minél többet gyűjtögetnünk. Ha pedig mégsem találjuk, fordítanunk kell egyet életünk kaleidoszkópján.

1. Zárt ajtók, becsukott ablakok mögött, halkra állítva 42 évig hallgatták vagy próbálták kiszűrni a szavakat, mondatfoszlányokat a hallgatók a zavaró adók zúgása mögül. Voltak olyan lelkes hallgatók, akik egy külön „szabad európás” rádiókészüléket tartottak állandóan a rövid hullámú hullámhosszaira állítva.
A Szabad Európa Rádió nemcsak Európa, de a második világháború után a szabad világ rádiója is volt. Népszerűségét jól példázza, hogy bár a nemzetek nyelveit nyilván nem értették, a SZER zenei műsorait például a bajor fiatalok is hallgatták, mondván, „ha annyira zavarják, jónak kell lenniük”.

Kép

A Szabad Európa Rádió müncheni székházának főbejárata 1980-ban – Fotó forrása: Fortepan

2. A Szabad Európa Rádió több mint negyvenéves működése tele van olyan eseményekkel, amelyekről kevesen tudnak. Ilyen, hogy kezdetben egy görög hajóról sugározták a magyar adást. 

Vagy hogy 1981-ben kelet-európai titkosszolgálatok pokolgépet helyeztek a rádió egyik épületéhez. 

A műveletet a hírhedt „Carlos, a Sakál” és egy román hírszerző tiszt irányította. A robbanásban négy munkatárs súlyosan megsérült. A titkosszolgálatok nem felrobbantani akarták a rádiót – ez sikerült –, hanem elnémítani szerették volna, az viszont nem sikerült. Ehhez személyes tapasztalat is fűz. Amikor 1981-ben felvettek a rádióhoz, már kijelölték az irodámat Münchenben, de még Londonban voltam, amikor a székház elé helyezett pokolgép felrobbant, és az épület egy részét romba döntötte. Így hat hónapig, amíg újjáépítették a helyiségeket, egy másik részlegnél helyeztek el vendégként. 

Kép

A Szabad Európa Rádió müncheni épületének részlete az 1981-es pokolgépes rongálás után – Fotó forrása: pressroom.rferl.org

3. A SZER csak a tényeket közvetítette egy szigorúan meghatározott belső cenzúra alapján – éppen ezért, a valós tények közlése miatt akarták elnémítani. A kelet-európai szocialista rezsimek technikailag zavarták és fizikailag is támadták a rádiót, a munkatársak és családtagjaik ellen is támadásokat, emberrablásokat és gyilkosságokat hajtottak végre. Nem volt veszélytelen feladat a SZER munkatársának lenni az 1950-es években, de később sem. A munkatársak a kelet-európai országokba soha, még rokonaik temetésére sem utazhattak vissza. A vasfüggöny mögött élő rokonaikat pedig nem engedték ki Nyugatra. A mikrofon előtt dolgozó munkatársaknak mind volt írói vagy művésznevük a saját védelmük érdekében, ám az álnevekkel a kommunista hatóságokat nem lehetett félrevezetni, mert a rádiónál voltak beépített embereik, akiktől megtudták, ki kicsoda. 

Volt olyan „szabad európás”, akit elraboltak, és olyanok is, akiket meggyilkoltak. 

A rádió munkatársainak itthon élő családtagjait sem kímélték. Így például kitelepítették a szerkesztő Czupy Bálint családtagjait.

4. A mai napig viták folynak arról, hogy a SZER-nek milyen szerepe volt az 1956-os forradalomban. Biztattak-e fegyveres ellenállásra? Hitegettek-e amerikai katonai beavatkozással? Fel tudták-e mérni, hogy szavaiknak mekkora súlya van? A szigorú gyártási kézikönyv meghatározta, mit és hogyan kell tenni, hogy ne izgassa a program a hallgatókat, és határozottan ne biztassa őket menekülési kísérletre. 

5. A BBC, az Amerika Hangja, a Deutsche Welle, a Vatikáni Rádió és más nyugat-európai adók naponta néhányszor, pár percben elhangzó magyar nyelvű híreivel szemben a SZER több hullámhosszon egész napos programot sugárzott. 

6. Az 1951-től Münchenben működő SZER nem csak a rádió hullámain keresztül érte el a vasfüggöny túlsó oldalán lévő országok lakosságát.

Léggömbök segítségével különféle röplapokat és dokumentumokat is átjuttatott. 

A kommunizmussal szembeni belső ellenállás fokozása érdekében indította meg a léggömbakcióit: „A lakosságot állandóan emlékeztetni kell arra, hogy nem demokratikusan választott vezetőik, hanem idegen uralom emberei kormányozzák őket. Folyamatosan terjeszteni kell a nyugati világ társadalmának eszméit, a szabadság és emberiesség gondolatát.” 
A magyar kommunista vezetés a röplapokat begyűjtötte. Arra is volt példa, hogy egy Hódmezővásárhely környékén élő gazda 1954-ben izgatásért két évet kapott, mert a tanyáján röplapokat találtak. 

Kép

Szórólapokat szállító léggömböket töltenek fel a Szabad Európa Rádió munkatársai (1954)
- Kép: Fortepan

7. Márai Sándor, aki egy ideig szintén a rádió munkatársa volt, a Szabad Európa Rádiót a berlini blokádkor beindított légi hídhoz hasonlítva „szellemi légi hídnak” nevezte. Az adás 1951-es beindítása és az 1993. október 31-i leállítása között Magyarországon nem sok olyan család volt, ahol rövidebb-hosszabb ideig ne hallgatták volna. Akár a politika iránt érdeklődő idősebbek, akár a nyugati zenét kedvelő fiatalok rendszeresen bekapcsolták a SZER műsorait. A hallgatók, jelezve, hogy helyi adónak tekintik, Soroksárnak becézték. 

A lehallgatók pedig uszító, ellenséges rádiónak tekintették, ezért maguk között kémközpontnak nevezték. 

8. A SZER nemcsak hírekkel és változatos műsorokkal szórakoztatott. Monitoringrészlege rögzítette a Kossuth és a Petőfi Rádió anyagait. A szerkesztőségbe naponta megérkezett az összes Magyarországon megjelent sajtótermék, így a SZER, bár fizikailag nem volt Magyarországon, állandó jelenlétével az éterben alternatív rádióként működött. Műsoraiban rögtön szembeállította a magyar médiában elhangzott, leírt adatokat a valósággal.

9. A Szabad Európa Rádió az amerikai külpolitika legolcsóbb és leghatékonyabb eszköze volt. A munkatársak meggyőződésből azért dolgoztak, hogy a Szovjetunióban és Kelet-Európa országaiban megvalósuljon vagy visszaálljon az elveszett demokrácia, ezáltal a maguk munkanélküliségéért dolgoztak. A rádió bezárásával munkanélkülivé is váltak. Amikor 1993. október 31-én a SZER beszüntette magyar adását, a munkatársak közül sokan még messze voltak a nyugdíjtól, de Kelet-Európához kötődő nyelvi képzésükkel és tudásukkal Nyugat-Európában már nem tudtak elhelyezkedni. 

Voltak, akik az életük értelmét jelentő rádió elvesztését nem tudták feldolgozni. 

Ilyen volt a magyar producer és hírolvasó K. T. esete. Feleségével nézték a tévé esti híradóját. Felesége már álmos volt, K. T. így szólt: „Menj, feküdj le, angyalom, én még megnézem a sporthíreket.” Amikor az ajtó becsukódott, szájába vette a pisztolyát, és főbe lőtte magát. 

10. Az ötvenes évek óta megváltozott a világ. Nagyhatalmak gyengültek, szétestek, eltűntek, más országok megerősödtek. A SZER beszüntette ugyan a műsorai magyar nyelvű sugárzását, de nem szűnt meg működni. A rádió eredeti célkitűzését megtartotta, továbbra is a demokratikus fejlődést próbálja segíteni azokban az országokban, ahol az amerikai vezetés megítélése szerint az egyáltalán nem vagy nem megfelelően működik. Ma 32 nyelven sugároz, ezek közül 18 muszlim ország, köztük Afganisztán, Irán és Irak.

 „Kedves Hallgatóink Magyarországon, a Kárpát-medencében, szerte a világon. Több mint 42 éven át tartó folyamatos működés után a Szabad Európa Rádió magyar osztálya számára elérkezett a búcsúszó... Sokan fogják vitatni, miért éppen a magyar osztály működését szüntették be elsőként a térségben. Milyen szerepet játszott a döntésben Amerika elfordulása Európától, Magyarország washingtoni megítélése […] A különböző politikai pártok közmegegyezéssel biztosítanák az otthoni megszólalás lehetőségét rádiónknak. A gyűrődést folytatnók, de mint mondtam, ez most a búcsú, amiben az érzelmeknek is szavuk van. A napi munka sodrásában sohasem beszéltünk arról – miért is beszéltünk volna –, hogy mit jelentett nekünk, Nyugaton élő újságíróknak ennél az intézménynél dolgozni. Jelentett elsősorban és mindenekelőtt szolgálatot. A tőlünk több száz kilométerre élő meggyötört, leigázott, de a küzdelmet és önmagát soha fel nem adó nép szolgálatát, amelytől lélekben sohasem szakadtunk el. Voltak azután életformák, amerikai intézménynél, Németországban, nemzetközi környezetben magyar voltunkat megőrizni, miközben a magyar demokratikus értékeket [...] A magunk szerény eszközeivel küzdöttünk Magyarország felszabadulása, demokratikus átalakulása [...] Az Önök számára sem volt közömbös az a tudat, hogy van külföldön egy maroknyi magyar publicista, újságíró, akik Önök helyett is kimondhatják azt, amit odahaza elhallgatnak, akik óvják a történelmet, a hagyományt. Hiányozni fognak nekünk… Sok szép emlékünk van. Isten Önökkel.” (Ribánszky László, a Magyar Osztály főszerkesztője. Az érthetetlen szövegrészek kipontozva – a szerk.)

„A Szabad Európa és a Szabadság Rádiók ebből az épületből sugározták a szabadság üzeneteit a vasfüggöny mögött élőknek. Miután 1995-ben az adót Prágába helyezték át, ma a létesítményt a müncheni Ludwig Maximilians Egyetem kutató- és előadóközpont használja” – áll az egykori müncheni székház főbejárata előtti járdába süllyesztett bronz emléktáblán.

Források: 
Történelem – 2023. július 28.
Szabad Európa Rádió: Utolsó percek 1993
Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben
Simándi Irén: Magyarország a Szabad Európa Rádió hullámhosszán 1951–1956
Lázár Ádám archívuma

Régen a betegség pár nap nyugodt szabadságot jelentett. Bekuckózott az ember az ágyába teával és egy jó könyvvel, vastag takaró, nagy alvások, önfeledt olvasás. Azonban ez a gyerek születésével gyökeresen megváltozott. 

Amikor a játszótérről hazafelé tüsszent egyet a fiunk, megállunk, és ismét egymásra nézünk. Ugye nem? Dehogynem. Mire hazaérünk, teljesen bedugul az orra. Harákoló hangok kíséretében hangoztatja, hogy nem, ő nem beteg, pedig egy szóval sem mondtuk, hogy az lenne. Mert mi sem mertük kimondani. 

Pedig pontosan tudjuk, hogy mostantól az otthonunk egy kietlen, reménytelen hellyé változik. 

Ahol a kavargó homályban csak a kínok közt sikító gyerek velőtrázó, orrhangú üvöltése, az orrszívó hangja, az inhalálógép berregése hallatszik. Ahol a takonytengerben gázolva kergetünk gyógyszerrel a kezünkben egy dackorszakos háromévest, ahol az éjszakák egyenlők a nappallal, a nappalok az éjszakával, úgysem alszik, hisz nem kap levegőt. Ahonnan kinézhetsz az utcára az ablakon át, de nincs menekvés, otthon kell maradnod, mert nem hozhatsz más kisgyerekes családokat is hasonló helyzetbe azzal, hogy átadod a kórt. 
Azok a barátaid, akiknek nincs gyerekük, ezt persze nem értik. Egy kis nátha, miért kell annyira kikészülni ettől. Meg se próbálod elmagyarázni, csak átlövöd nekik cseten a Mélytengeri pokol című film előzetesét, amelyben kigyullad egy olajtorony a tenger közepén, és a munkások próbálják eloltani. Ez jó film, írják válaszul, megnézzük együtt? 

Kétórás, nem olyan hosszú, ennyi időre csak le tudjátok passzolni valakinek a gyereket. 

Aztán egy hét szenvedés után megpróbáljátok bemagyarázni magatoknak, hogy meggyógyult. Már csak minden második percben tüsszög, mondom a feleségemnek, már nem is kell olyan hosszan szívni az orrát, válaszolja bólogatva. Az ablakon becsapó langyos tavaszi szellő formájában meglegyint titeket a kísértés, hogy elmenjetek a játszótérre. 

Amikor belépünk a kiskapun, mindenki rögtön felénk fordul, ugyanis az anyukák listázzák, hogy épp melyik család beteg a környéken, és próbálják kerülni őket, mint a leprásokat. Mosolyogj, súgom a feleségemnek, miközben a fiam arcára teszem a kezem, elfojtva egy tüsszentést. Csak allergia, vetem oda félvállról annak az anyukának, akinek a lánya átadta nekünk a vírust, de látom, hogy nem hiszi el. 
A fészekhintához megyünk, az a fiam kedvenc játéka, csak általában foglalt. 

Most is hárman ülnek benne, de amikor meglátnak minket, rögtön elmenekülnek. 

Belefekszünk, nézzük a felhőket, sokáig nem mondunk semmit. Aztán a fiam tüsszent egy nagyot az ég felé. Egy pamacsos bárányfelhő beszívja az arra szálló taknyot, mint a vatta. 
És most viszi.

Az írás Véssey Miklós „Apa, kezdődik!” című sorozatának része. A sorozat további részei itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Empátiára, kreativitásra, előítélet-mentességre és az adott kultúráról szerzett tudásra is szükségük van azoknak a pedagógusoknak, akiknek óvodai-bölcsődei csoportjába más kultúrájú, más anyanyelvű gyermek érkezik – hangzott el a VIII. Kisgyermeknevelési Konferencián. A szakemberek egyetértettek: az interkulturális nevelés már rég nem csak elméleti kérdés, hiszen a magyarországi bölcsődékbe, óvodákba egyre több külföldi gyermek jár. 

„Az interkulturális nevelés valójában a szülőkkel kezdődik. 

Nem a gyerekeket kell integrálni, mert ők többnyire természetesnek veszik azt a közeget, ahová kerülnek, még akkor is, ha vannak nyelvi nehézségeik – kevésbé érzékelik ugyanis a kulturális különbségeket. A szülőknek sokkal nagyobb gondot jelenthetnek az eltérő szokások, hagyományok, és az a kérdés, hogy ezeket a kultúrákat mennyire lehet harmonizálni” – mondta Palkóné dr. Tabi Katalin, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója. A főiskola Martonvásár önkormányzatával együttműködve 2023. október 9-én és 10-én rendezte meg a VIII. Kisgyermeknevelési Konferenciát (Brunszvik Teréz Szakmai Napok), amelynek fókuszában idén a kultúrák kapcsolódásai és az interkulturális nevelés állt. 

Milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük azoknak a pedagógusoknak, akiknek a csoportjában más anyanyelvű gyermek is van? Milyen különbségeket lehet megfigyelni abban, ahogy a más-más kultúrából érkező gyerekek játszanak? És milyen személyiségfejlesztő hatása van az interkulturális nevelésnek? Ezekkel a kérdésekkel már rég nem csak a nemzetközi óvodák és iskolák pedagógusainak kell foglalkozniuk. 

A migráció, a háborús övezetekből menekülők és a vendégmunkásként érkezők növekvő száma miatt a magyarországi óvodákban, bölcsődékben is egyre magasabb a külföldi gyerekek száma, a roma gyerekek inkluzív nevelése pedig továbbra is fontos feladata az intézményeknek. 

A plenáris előadásokon és a szekciófoglalkozásokon részt vevő szakemberek egyetértettek abban: mediátor szerepet játszanak azok a bölcsődei gondozók és óvodapedagógusok, akiknek a csoportjában más kultúrájú vagy anyanyelvű gyerekek is vannak, közvetítve a gyerekek, a szülők és az intézmény között is. A munkájuk azonban elsősorban akkor lesz sikeres, ha a szülőkkel szoros, bizalmi kapcsolatot tudnak kiépíteni. 

„A pedagógusoknak valamelyest meg kell ismerniük azt a kultúrát, ahova a hozzájuk érkező gyermek tartozik, és meg kell figyelniük, hogy a gyerekek viselkedése mögött milyen kulturális okok állnak. És persze szükségük van olyan tulajdonságokra, mint a tolerancia, a kreativitás, az empátia és az előítélet-mentesség” – magyarázta Palkóné  dr. Tabi Katalin, hozzátéve: elhangzott az a megállapítás is, hogy meg kellene erősíteni azt a munkakultúrát, amelyben központi szerepet játszanak az esetmegbeszélések. Ezeken az alkalmakon a pedagógusok megoszthatják egymással a csoportjukban fellépő problémákat és a megoldási lehetőségeket. De legalább ugyanennyire fontos lenne, hogy a frissen végzett kisgyermekgondozók és óvodapedagógusok legalább alapszintű idegennyelv-tudással rendelkezzenek, hiszen ez a kapu a külföldi családokhoz. 

A konferencián gyakorló pedagógusok és intézményvezetők számoltak be saját, jól működő gyakorlataikról. A Józsefvárosi Egyesített Bölcsődékben például számos innovatív programot – például kutyaterápiát, természettudományos „felfedező” foglalkozásokat – beépítettek a mindennapokba, amelyek anyanyelvtől és kulturális háttértől függetlenül minden gyerek számára fejlesztő hatásúak. A Nagykovácsiban működő Amerikai Nemzetközi Iskolában együtt ünneplik meg azt a sokféle kultúrát, ahonnan diákjaik érkeztek. A bevándorló családok gyerekeinek bölcsődei és óvodai ellátást, a szülőknek pedig munkaerőpiaci segítséget nyújtó genti Center for Innovation in the Early Years munkatársa többek között arról számolt be, hogyan tudják feloldani azokat a konfliktusokat, amelyeket a kulturális különbségek váltanak ki. A felzárkózó településeken tevékenykedő Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítványának intézményeiben pedig kiemelt szerepe van a családlátogatásoknak. Ezeknek hatására nemcsak szorosabbra lehet vonni a pedagógusok és a szülők kapcsolatát, de a szakértői hálózat arról is információt szerezhet, melyik család miben szenved hiányt. 

A szakemberek úgy látják, miközben számos kihívást tartogat a más kultúrájú, más anyanyelvű gyerekek integrációja az óvodai-bölcsődei csoportokba, az interkulturális neveléssel valójában mindenki nyerhet, ha mindkét fél kölcsönösen nyitott egymásra. „Az iskolában azt látjuk, hogy már a gyerekekben is sok az előítélet, ami egyértelműen a felnőttektől jön. A bölcsődében és az óvodában még szoros a kapcsolat a család és az intézmény között, ezért ekkor kell elkezdeni az attitűdformálást – hogy aztán az, amit a gyerekek az intézményben magukba szívnak, a családban is gyökeret verjen” – magyarázta az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, a konferencia szakmai vezetője. 

Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola
A Váci Egyházmegye fenntartásában álló, pedagógus- és szociálpedagógus képzéssel, valamint a hitéletben segítőként dolgozók (kántorok, katekéták, lelkipásztori munkatársak) képzésével foglalkozó felsőoktatási intézmény, a Zsámbékon 1929-ben alapított tanítóképző szellemi és jogutódja. Alap- és mesterképzésein a hallgatók államilag elismert BA- és MA-diplomát szerezhetnek, de az intézmény a már diplomával rendelkezőket is számos szakirányú továbbképzéssel segíti. Székhelye Vác festői szépségű egyházi központjában, a Székesegyház szomszédságában álló történelmi épület, emellett Budapesten egy modern, a mai elvárásoknak megfelelő campusszal is rendelkezik. A főiskola szakmai tevékenysége tudományos ismeretekre és nemzetközi kapcsolatokra épülő oktatási gyakorlat alapján, katolikus szellemben – így más vallású, gondolkodású jelentkezők felé is teljesen nyitottan – zajlik, és különös hangsúlyt fektetnek az atipikusan fejlődő gyermekekre fókuszáló és alternatív pedagógiai módszerekre.
 

Forrás: Salt Communication

A véget nem érő mese

„Meglepően csendes az ambulancia, kifogytatok a kis betegekből?” – kérdezem. „Á, láttad volna két órával ezelőtt, voltak vagy százan, mint minden délelőtt” – mondja Betti, és mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, kér egy percet, hogy segítsen útba igazítani egy eltévedt anyukát. Az embernagyságú favárral körülvett tér olyan, mint egy jól felszerelt óvoda. Társasjátékok hada, kisautók, babák, ecsetek, festékek. Egy segítséget kérő apuka ránt ki a mélázásból, akinek a kislánya már talált is elfoglaltságot, míg a testvérét várják. 

„Itt sosem áll meg ám az élet” – fordul hozzám Betti újra, egy mosollyal hátrahagyva a kislányt, aztán már húz is magával, hogy körbevezessen a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház gyermekosztályán és gyermeksebészetén. A falakat nézegetve olyan, mintha egy hatalmas, véget nem érő mese szereplőivé válnánk. A plafon lámpáiról vigyorgó bohócfigurák lengedeznek. 

Másutt óriás angyalszárnyak vigyázzák a kis betegek álmát, vagy éppen kedves állatfigurák késztetnek mosolyra. 

A folyosókon mindenütt bekeretezett rajzok, festmények, általános és középiskolások munkái éppúgy helyet kapnak itt, mint a helyi börtön lakóinak ide szánt alkotásai. 
„Látod? Ezek meg még a lányaim óvodás rajzai” – mutat a papírlapra álmodott virágözönre. Bármerre nézek, fényképekkel teli faliújságokat látok. Hálás szülők, gyermekek, akik a kórházban töltött rövidebb vagy hosszabb tartózkodás során megtapasztalhatták a segítség és a szeretet minden formáját a többek között Pro Urbe és Heim Pál-díjjal kitüntetetett alapítvány vezetője és önkéntesei által. 

Segítőkből nincs hiány

„Tíz állandó segítőnk van, akik hetente egy-egy napot töltenek a kórházban. Sajnos a Covid miatt a nyugdíjas önkénteseink már nem nagyon jönnek, de egyetemistáink és középiskolásaink rendszeresen vannak, amiért nagyon hálás vagyok. Egy ezermester időnként átnézi a fabútorokat, meghúzza a csavarokat, ha kell. Csak neked súgom, örülnék, ha lenne belőle is még egy. Két evangélikus lelkész segítőnk is van már több éve. Az egyikük éppen aznap kezdett, amikor pár évvel ezelőtt, a karácsonyi adományok utáni futkosásom során kiment a bokám, úgyhogy az első napján engem tologatott. Jót nevettünk akkor azon, hú, pedig mennyire fájt! Azóta is arra törekszünk, hogy a jókedvünk mindig kéznél legyen, nehéz is volna nélküle” – meséli.

Az alapítvány tevékenysége nagyon széles körű. Nemcsak a gyógyítás tárgyi feltételeinek megteremtésében játszik óriási szerepet, hanem a különböző programok szervezésében és lebonyolításában is. A „Törp” programmal a diabéteszeseket segítik, nyári tábort szerveznek azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei a kórház dolgozói, és az utóbbi években a tompalátás szűrése is felkerült a palettára, az óvodák nagy örömére. 
„Az elmúlt évek során annyian és oly sok formában segítettek, hogy már felsorolni is nehéz – folytatja, miközben a kórtermekbe is bepillanthatok. 

Kialakítottunk három játszóházat, az udvaron egy játszóteret és rehabilitációs parkot. 

Több milliós orvosi műszert – mint a legutóbbi vérgázgép – és segédeszközt sikerült venni. A kórházban éjszakázó szülők számára matracok, pótágyak, ülőzsákok állnak rendelkezésre. A kórtermeket függönyökkel, bútorokkal, televíziókkal tettük komfortosabbá. Minden egyes szoba két–három ágyas, fürdővel ellátott, infúziós állvánnyal felszerelt, és már az ételt is meg tudják odabent melegíteni, mert nem is olyan rég mikrohullámú sütőket is vettünk.”

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Köszönöm, kérem

Egymás után törnek elő belőle a három évvel ezelőtti, háborús helyzethez hasonlított időszak emlékei. A Covid ideje alatt a kórház vezetése Bettit kérte fel a beérkező adományok elosztására. Ezért bent volt ő is, és nap mint nap, a hullafáradt és kimerült nővérekkel együtt próbáltak segíteni a betegeknek, a kint rekedt, kétségbeesett hozzátartozóknak egyaránt. A gyerekekkel bent fekvő szülők épp csak résnyire nyithatták az ajtót, úgy vették el a szoba előtti asztalokról a sokszor kihűlt ételt. 

Muszáj volt kitalálni valamit, hogy javítsanak a helyzeten, ezért vásároltak mikrohullámú sütőket. De azt mondja, sosem fogja elfelejteni azt az anyukát sem, aki nem sokkal korábban szült, azonban a nagyobbik gyermekével be kellett feküdnie. Lefejte a tejet, Betti meg futott vele a bejáratnál váró férjéhez, így a kicsi is anyatejhez jutott. 

Volt olyan, hogy lefényképezett egy több hete bent fekvő idős beteget, egy édesapát, akiről az a kép maradt a család számára az utolsó emlék. 

Bele sem gondolt akkor, hogy megtehet-e ilyesmit vagy sem, egyszerűen csak hajtotta a másik tehetetlensége és a mindenáron segíteni akarás. 

Aztán felrémlik még annak a súlyosan sérült férfinak is az esete, akinél nem volt semmi, rokonai valahol az ország túlsó végén. Elég volt pár üzenet a barátoknak, és fél órán belül lett 42-es cipő, pizsama, fogkefe meg ami kell. „Tudod, sokszor volt olyan helyzet, hogy csak felnéztem az égre, és azt mondtam: »Istenem, Te mindent megadtál!«” – idézi fel a múlt pillanatait, és azt vallja, azóta mintha megváltoztak volna az emberek. Újra van köszönöm és kérem, és ezért is hálát ad mindennap. 

Az őrangyal

Sétálunk tovább a folyosón, majd ismét megállunk egy percre, a gyermekosztály bejáratánál, a falra festett szárnyas farkas mellett. „Ő a meseterápiánk főszereplője. Hetente kétszer terapeuta foglalkozik a bent fekvő gyerekekkel. A mese – amelynek hatalmas a gyógyító ereje – által, hangszerek közreműködésével, játékkal dolgozzák fel félelmeiket, a betegségük vagy közelgő műtétük miatti aggodalmaikat. Aztán a kisebbek lerajzolják, a nagyobbak leírják, kivel tudnak azonosulni a meséből, kitől várják a segítséget. 

Ezeket a lapokat felragasztjuk a farkasra, és ő elszáll a félelmekkel. 

Tudod, mindegy ám, hogy kicsik vagy nagyok, a beszélgetésre mindig nagy szükség van. A szülő sokszor kimerült, a kamaszt pedig – többnyire saját kérésére – nem kísérik már el. Ezek a nagy gyerekek ugyanolyan hálásak egy kis odafigyelésért, társasozásért, mint a kicsik. Nézd, az a nagy kanapé a beszélgetős kamasz sarok. Sok minden elhangzik ott, és többször előfordult már, hogy azt mondtam nekik: »Jó, most akkor menj anyához, és ezt meséld el neki is…« Ha az idő és a gyermek állapota engedi, akkor pedig irány a kültéri játszótér, amit négy éve adtunk át. Ez azért is nagy boldogság nekem, mert nap mint nap láthatom, miként használja a nagyobbik lányom – aki miatt létrejött az alapítvány, és aki már gyógytornászként dolgozik a kórházban – betegeivel a játszótérhez tartozó, rehabilitációs park eszközeit.” 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Kihasználva a pillanatnyi nyugalmat és csendet, letelepszünk a kamasz sarokba, és lapozgatjuk az időközben előkerült, közel két évtizednyi emléket magába fogadó albumot. „Hát ez?” – mutatok az egyik fotóra, amelyen Geszti Pétert öleli tucatnyi gyermek. „Ó, ez egy igen kedves történet – mosolyodik el. – Az egyik cisztás fibrózisos kisfiú nagyon sokat küszködött, mire fel tudta köhögni a tüdejét terhelő váladékot. Csak azt vettem észre, hogy mindig azt mondogattam neki: »alakul, jól van, csak még egy kicsit, alakul, alakul«. Annyiszor kiejtettem ezt a szót, hogy Geszti Péter slágere jutott eszembe: »…alakul a molekula, mocorog az atom, a genetikusokat csókoltatom…«. Szóval attól fogva ezt dalolásztam, még csörgődobot is szereztem mellé, ki tudja, honnan, a nővérek nagy örömére, gondolhatod. De a kisfiú, Attila csillogó szemmel várta, és így elviselhetőbb volt a hátának klopfolása, amivel a gyógytornász segítette megszabadulni a váladéktól. 

Aztán gondoltam egyet, és levélben elmeséltem Péternek, mire is használjuk a slágerét. Ő meg eljött hozzánk. 

Mindez 2012-ben történt, amikor sikerült megvenni egy négymillió (!) forintos Vest kompressziós mellényt, amiből a miénkkel együtt összesen három darab van az országban, ha jól tudom. Ennek az eszköznek a segítségével már nem kell a gyógytornásznak ütögetni a gyermek vagy akár egy ilyen betegségben szenvedő felnőtt hátát, mert a mellény segít felhozni a váladékot.” 

A kép mellett ott lapul az albumban egy levél. Kiderül, hogy ez a hétéves kisfiú mindenképpen szerette volna viszonozni az „ő őrangyalának” jóságát. Édesanyja segítségével jelölték az alapítványt a Kisalföld Presztízs-díjra. Betti viccelődött vele, hogy ő ugyan nem mer kiállni majd a színpadra, és annyi ember előtt megszólalni, de Attila gondoskodott a beszédről is, amennyiben a Lurkóé lenne az elismerés. Részlet a levélből: „Betti, ezt a levelet csak akkor olvasd fel, ha a színpadon állsz, vagyis ti kaptátok a díjat. Mondd el, hogy a hétéves Bogdán Attila írta, akit azért ismertél meg, mert ő is a beteged, és most helyetted fog beszélni. Köszönöm, hogy elkísértél a műtőbe, és fogtad a kezemet, hogy ne féljek. Köszi, hogy elhoztad nekem a Geszti Petit. És hogy annyi meglepetést szereztél már nekem. Mert te vagy a világ legjobb Bettije, és mindig számíthatok Rád.” 

Az oroszlános kislány

„Tudod, van úgy, hogy már azt érzem, ennyi szeretet el sem bír férni – mondja meghatódva. – De aztán mindig akad még hely a szívem egyik kis félreeső zugában. És ebből merítek erőt akkor is, ha egy-egy embert próbáló helyzettel kell szembenézni. Amikor nem is a gyermeknek, hanem a szülőnek kell támogatást nyújtani. Amikor a műtő előtt sírdogáló anyának kell fogni a kezét és lelket önteni belé, hogy mire kijön a gyermek és magához tér, bátorítást és szerető támogatást kapjon a sokszor saját kétségbeesésén épp csak túljutott édesanyától vagy édesapától. 

És újra csak hangsúlyozni tudom, mennyire hálás vagyok az önkénteseimnek, akik ugyanolyan szeretettel és odafigyeléssel fordulnak a kis betegek felé, mint én. 

Nélkülük ennyi helyszínen képtelenség volna jelen lenni.” 

Miután a teljesség igénye nélkül végiglapoztuk az albumot, még előkerül egy kép, egy bögréjét szorongató kislányról. „Ennyi idő elteltével már többször előfordult, hogy aki régen, még kisgyermekként volt itt az osztályon, ma már édesanya vagy édesapaként jelenik meg saját lurkójával. Ennek a kislánynak az a matrica díszítette a bögréjét, amit az anyukája sok-sok évvel ezelőtt még tőlem kapott. Hát, ilyen ez” – vallja Betti, aki a saját történetüket ritkán meséli el. Azt mondja, csak akkor kerül szóba az „oroszlános” kislány – akit a plüssállattal a kezében áldott meg II. János Pál pápa győri látogatása során – ha ezáltal tud segíteni valaki kétségbeesésén. És hogy honnan az oroszlán? Lánya a műtét után kapta, és azóta is őrzi. Ezért gyűjti Betti is a bátor állatot, és adja tovább azoknak a kis betegeknek, akikbe így tud lelket önteni: „Ha fogod az oroszlán farkát, akkor semmi sem fáj.” És a varázserő mindig működik. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

A fiatalabb generációk Rita Hayworth nevével talán nem is a saját filmjeiben találkoztak először, hanem a hét Oscar-díjra jelölt, 1994-es Stephen King-feldolgozásban, a minden idők egyik legjobb drámájának tartott A remény rabjaiban. Ebben a Tim Robbins által alakított főhős egy Rita Hayworth-moziplakátot szereztet be kéz alatt a börtöncellájába, majd – SPOILER következik! – a falra ragasztott plakát mögött vési ki hosszú évek alatt azt a járatot, amelyen keresztül meg tud szökni. Nos, a valódi Rita Hayworth-nek is volt mi – vagy inkább kik – elől menekülnie életében, de kezdjük az elején!

A valódi gyerekkor elmaradt

A 105 esztendeje Brooklynban született Margarita Carmen Cansinótól spanyol származású édesapja elvárta, hogy a nyomdokaiba lépjen, azaz hivatásos táncosnak álljon. Édesanyja, aki pedig ír-amerikai származású showgirl volt, reménykedett, hogy a lányukból inkább színésznő lesz, de a kis Rita már háromévesen táncleckéket vett. Felnőttként azt mondta, kizárólag próbákból állt a gyerekkora, amit ki nem állhatott, de nem mert az édesapjának ellentmondani. Még nem volt ötéves, amikor már egy Broadway-produkcióban lépett színpadra, nyolcévesen pedig már egy hollywoodi rövidfilmben is feltűnt. Kaliforniába költöztek, ahol apja tánciskolát nyitott, majd 13 évesen kivette lányát a „rendes” iskolából, és magával vitte több zenés-táncos turnéra – az úgynevezett vaudeville műfaját űzték.

A kislány művészneve Rita Cansino lett, édesapja a barna haját feketére festette, hogy idősebbnek tűnjön. 

Ám ami ennél sokkal rosszabb: az utazásaik során szexuálisan bántalmazni kezdte lányát, ez Barbara Leaming Ha ez volt a boldogság: Rita Hayworth életrajza című könyvében olvasható. Egy Chicago Tribune-cikk szerint Rita egész életében e korán elszenvedett dupla trauma miatt lehetett olyan magába forduló: egyszerre kellett sztárgyerekként megfelelnie a szüleinek és a közönségnek, illetve tűrnie apja beteges közeledését. Amikor otthon volt, édesanyja aludt mellette, hogy megvédje.

Kiskorú sztárból befektetés

Egyik első jegyzett filmje 1935-ben a Spencer Tracy főszereplésével készült Dante pokla volt, amelyben táncosnőt alakított, aztán hol egyiptomi, hol argentin karakterek bőrébe bújt, míg igazán „amerikaivá nem tették”. 1937-ben, 18 évesen férjhez ment egy Edward Judson nevű – szélhámosnak is nevezhető – 40 éves promoterhez. Judson cseréltette le Rita vezetéknevét az édesanyjáéra, a haját vörösesre festette, hajvonalát fájdalmas kezelésekkel tolatta feljebb, hogy kevésbé tűnjön latinnak. A férfi egy Harry Cohn nevű stúdióvezetőnek is bemutatta, aki szexet követelt a szerepekért, ennek azonban Rita még úgy is ellenállt, hogy későbbi közös munkáik során Cohn ezért goromba volt vele.

Hayworth 1931-ben, 12 évesen, amikor a The Dancing Cansinos című műsorban táncolt apjával – Forrás: Wikipedia

Rita Hayworth első házassága öt évig tartott, később így gondolt vissza rá: „Szerelemből mentem hozzá, de ő befektetésként tekintett rám. Öt éven át úgy bánt velem, mintha nem lenne saját eszem vagy lelkem.” Judson rendre azzal fenyegette, hogy ha nem cselekszik az akarata szerint, eltorzítja a külsejét. Az együtt töltött idő egyik pozitív hozadéka: Rita több filmben is együtt dolgozhatott például Fred Astaire-rel, aki a kedvenc táncpartnerének nevezte őt. Egy korabeli koreográfus szerint amit a legtöbb táncosnak négy–hat hétbe telt elsajátítani, azt Rita három–négy nap alatt megtanulta, azaz valóban a legjobbak közé tartozott, vérében volt a tánc.

Csendes szépségből a végzet asszonya

A szerelemben később sem volt szerencséje. A New York Times szerint második férje, Orson Welles színész-rendező sem adta meg neki érzelmileg, amire vágyott, sőt minden lelkiismeret-furdalás nélkül udvarolt mellette más színésznőknek is, illetve prostituáltakhoz járt. Ezzel együtt még ez az ötéves házasság volt a színésznő legkiegyensúlyozottabb kapcsolata – és állítása szerint legnagyobb szerelme –, első gyermeke, Rebecca is Welles-től született. 

Az viszont látszott, hogy a gyerekkori zaklatások következtében felnőttként is rossz kapcsolati mintát követett, az őt kihasználó férfiakhoz vonzódott.

Időközben a mozikba került Hayworth legemlékezetesebb filmje, a Gilda. Ennek kapcsán utalt úgy a kudarcosnak érzett magánéletére, hogy „az összes férfi, akit megismertem, Gildába szeretett bele, aztán mellettem ébredt”. A filmben egy dögös csábító nőt alakított, ám ez a kép még csak nem is hasonlított ahhoz a csendes személyiséghez, aki a való életben volt. „A valóságban nagyon félénk vagyok, és kisebbrendűségi komplexusban szenvedek” – vallotta be. A Gildában játszott provokatív szerepe miatt azonban az emberek elvárták volna, hogy az legyen, ami nem volt. „Alapvetően jó, gyengéd ember vagyok, de vonzódom az aljas személyiségekhez” – ezt is elismerte.

A Gildában láthatjuk azt az ikonikus jelenetet, amikor Hayworth egy éjszakai klubos fellépése során egyedi „sztriptízt” ad elő: egy hosszú szaténkesztyűt érzéki mozdulatokkal távolít el a kezéről, amivel megbabonázza az őt figyelő férfiakat. Sokak szerint ez a néhány szexi, elbűvölő perc teremtette meg a mozi világában a femme fatale, a végzet asszonya karakterét. Hayworth ugyanakkor keserűen jelentette ki a sajtó és a közvélemény által rá aggatott becenevek ellen tiltakozva: „Sosem tartottam magam szexistennőnek. Sokkal inkább komikusnak, aki táncolni is tud.”

Az akkoriban (1946) végzett atomkísérletek részeként történt, hogy egy atombombára, amellyel a csendes-óceáni Marshall-szigeteknél végeztek tesztrobbantást, Hayworth képét ragasztották fel, utalva a bombázó státuszára. A gesztust bóknak szánták, a színésznő azonban mélyen megsértődött rajta. Orson Welles szerint „majdnem megőrült, annyira dühös volt”. Férjének ugyanakkor tetszett az ötlet, ő így kommentálta: „Azt akarom, hogy a lányom elmondhassa a lányának, hogy a nagymama képe az utolsó atombombán volt, amely valaha felrobbant.”

A playboy, a vesztes és a gyalázkodó

Rita Hayworth életébe újabb kizsákmányoló férfiak kúsztak be. Előbb Aly Khan herceg és playboy, akihez a francia Riviérán ment feleségül, és kedvéért egy időre filmes karrierjét is szüneteltette. Közös gyermekük is született Yasmin Aga személyében. A férfi – aki egy szultán fia és iszlám közösségi vezető volt – kicsapongó életmódja miatt nem volt alkalmas családapának. Hayworth ebben a viharos kapcsolatban is csak magára számíthatott, és amikor közös életükből szabadulni igyekezett, férje gyermekfelügyeleti pert indított, amelyet végül az anya nyert.

 A perben a férfi egymillió dollárt ajánlott arra az esetre, ha közös gyermeküket hétéves korától muszlimnak nevelheti, Rita azonban semmi pénzért nem volt hajlandó lemondani a keresztény nevelésről.

Rita Hayworth és Aly Khan 1952-ben, válásuk előtt – Forrás:Wikipedia

A következő férj, Dick Haymes énekes még házas volt, amikor találkoztak, de énekesi karrierje már hanyatlott. Rita jelenléte nagyobb közönséget vonzott neki, ráadásul a férfinak súlyos tartozásai voltak az exei felé, ki nem fizetett gyerektartások miatt. Emiatt le is tartóztatták, végül Hayworth rendezte az adósságai nagy részét. 1953-ban Las Vegas-ban házasodtak össze, esküvői menetük a kaszinón vonult keresztül. 1955-ben azonban Haymes nyilvánosan arcon ütötte a nőt egy szórakozóhelyen, amire Hayworth összepakolt, elsétált, és soha többé nem tért vissza. Pénze azonban alig maradt a válás után.

Még egy rövid frigye volt James Hill producerrel – hogy ez miért omlott össze, arra Charlton Heston önéletrajza világít rá, aki egy este a párjával együtt vacsorázott Hayworth-ékkel. A színész azt írja, ez volt élete legkínosabb estéje, miután Hill obszcén bántalmazásokkal halmozta el Hayworth-t, aki tehetetlenül, arcát a kezébe temetve könnyáradatban tört ki. Heston úgy érezte, „házassági mészárlás” szemtanúja, és „erős kísértést érzett, hogy megüsse a férfit”, végül az ugyancsak könnyező feleségével együtt távoztak. „Szégyellem, hogy így magára hagytam a megalázott Miss Hayworth-t. Soha többé nem láttam őt” – emlékezett megbánóan az esetre.

Lánya adott neki békét

Rita Hayworth 37 év alatt 61 filmben szerepelt, és örökösen küzdött a túlszexualizált imázsa ellen. Szerelemistennő, aggatták rá, amire nem volt büszke, miután keményen dolgozott profi táncosként, és azért is, hogy komoly színésznőként elismerjék. Tehetsége messze felülmúlta azokat a felületes beceneveket, amelyeket a hollywoodi sajtó adott neki, noha fájdalmait valóban bájos mosoly és kecses tánc mögé rejtette.

Kép

A színésznő 1976-ban – Forrás: Wikipedia

Élete hátralévő részét – ahogy öt házassága ellenére lényegében az addigit is – magányosan töltötte. Egyik volt szeretője, Kirk Douglas mondta róla: „Éreztem benne mélyen valamit, amin nem tudtam segíteni – magányt, szomorúságot –, amit elnyomott.” Glenn Ford színész volt még jó barátja, aki szerint Hayworth „a világ számára szexszimbólum volt, de velem önmaga lehetett.” Az 1970-es években a színésznőről elterjedt, hogy alkoholista, ám fura viselkedésének, dühkitöréseinek és memóriazavarainak egészen más oka volt. Az akkor még kevésbé ismert és nála is későn – csak 1980-ban – diagnosztizált Alzheimer-kór, amelynek tüneteivel már vagy két évtizede küzdött.

Végül lánya, Yasmin Aga Khan Jeffries hercegnő állt mellé. A Vanity Fair szerint ő, miután felismerte, édesanyja milyen sokáig szenvedett önhibáján kívül, utolsó éveiben Hayworth-t New Yorkba költöztette, hogy gondoskodjon róla. Még kezdődő énekesi karrierjével is felhagyott, hogy vigyázzon az anyjára: „Csak annyit akartam tenni, hogy békét adjak Rita Hayworth-nek az utolsó éveiben.” Azt is írták Ritáról, hogy egy ilyen fájdalmas élettel bárkinek nehéz lett volna szembenéznie. 

Talán nem is meglepő, hogy egy olyan betegség jelentkezett nála, amely révén fokozatosan elfeledhette a múltját. 

Hayworth egyszer egy dél-amerikai forgatáson eltűnt a szállodai lakosztályából, és egy parkban találtak rá, amint sárkányt eregetett a helyi gyerekekkel. Ez a jelenet is azt mutatta, hogy ő csak egy gondtalan, egyszerű életre vágyott volna, amelyben a saját családja körében megtapasztalhatja az általa soha át nem élt ártatlan gyermekkort. Végül 1987-ben, 68 évesen hunyta le örökre a szemét.

Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/Rita_Hayworth 
https://www.imdb.com/name/nm0000028/bio/ 
https://www.grunge.com/372024/tragic-details-about-rita-hayworth/ 
https://www.vanityfair.com/hollywood/2020/09/rita-hayworth-biography-trauma 
https://www.sirismusic.com/rita-hayworth-a-triumphantly-tragic-life/ 
https://stacker.com/celebrities/rita-hayworth-life-story-you-may-not-know