Kilépünk az ajtón. Fázósan bújik a kabátomba, mert csípi az arcát a szél. Én nem bánom, úgyis bő rám a kabát. Nem szeretem, ha csak a szél süvít keresztül rajta, felfújva azt, mint egy magányos madárijesztőt. 
Magamhoz szorítom, aztán együtt szaladunk az óvoda kapujáig. 

A járda repedésében pitypangot pillantok meg, az idei elsőt. Furcsán fest a kis sárga fej a nagy szürkeségben. Együtt guggolunk le megcsodálni a szívósságot, amivel az életbe kapaszkodik. Még nem lehet elfújni, pedig az lesz csak majd az igazi móka: nézni, ahogy az apró esernyők repülnek szerteszét, magukkal szállítva az új élet ígéretét. 

Az elválás után kicsit furcsa egyedül sétálni a napi teendők felé. Olyan, mintha újra kéne tanulnom levegőt venni. Összébb húzom magamon a kabátot. Sietve lépek az utca túloldalára, már nem is látom az ablaküvegre tapadó szőke fejecskét. Az agyamban egymást kergetik a háztartással, munkával, csekkekkel kapcsolatos gondolatok, közben pedig már várom a délutáni találkozást, pedig tudom, hogy sosem érkezek jókor: csak túl korán vagy túl későn. 

Este fáradtan fekszünk az ágyában. Én behúzott lábakkal, mert átlósan sem férek el, ő az arcát egészen az enyémbe nyomja. Fél. Megnyugtatnám, hogy szörnyek nincsenek, vagy hogy tényleg senki nem jön be a házba, de ő most éppen a csillagképektől fél, és erre nincsenek nagyon válaszaim. 

Préseli tovább az arcát az enyémbe, mintha egészen belém szeretne olvadni. 

Úgy érzem, nincs levegőm, csak az jut, amit ő kilélegez. Megnyomom az orrát, mint egy varázsgombot, hátha elalszik. De nekem nem működik. Számoljuk inkább a bárányokat. A nyolcadik után egy pillanatra elernyed, de aztán rájövök, hogy röpke illúzió volt csak. Újabb éneket kér. Az éjszaka közepén ébredek, elgémberedett végtagokkal. Ma is ő altatott el engem. 

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Az ember társas lény, mindannyian vágyunk a figyelemre, ettől érezzük magunkat szeretve és biztonságban. Régebben a szomorúságunkat a hozzánk legközelebb állókkal osztottuk meg, ma ez áttevődött az online közösségi médiába, ahol sok idegennel is kapcsolatban állunk. Sokan még rá is játszanak, szándékosan eltúloznak egy-egy szomorú eseményt vagy borúsabb érzelmet a nagyobb figyelem érdekében, ami már felveti a manipuláció gyanúját. A jelenségnek neve is van, angolul legalábbis: ez az úgynevezett sadfishing, amit magyarul csak körül tudunk írni, és nagyjából „sajnálathalászatnak” fordíthatnánk.

Mivel egy viszonylag új jelenségről és fogalomról van szó, még nem áll rendelkezésre kutatás erről a viselkedési formáról. A sadfishing azonban párhuzamot sejtet az általános figyelemfelkeltő viselkedéssel: amikor egy személy azért tesz valamit, hogy azzal mások figyelmét, szimpátiáját vagy elismerését elnyerje. 

A figyelemfelkeltő viselkedés pedig az alacsony önbecsüléssel, a magányossággal, a nárcizmussal vagy a machiavellizmussal (mások manipulálásának vágyával) hozható ok-okozati összefüggésbe.

Akik gyakran kiáltják a farkast

Pejoratív jelentéstartalmánál fogva a sadfishing kifejezés feltételezi, hogy az online felületre kiposztolt sajnálatos eseményt, élethelyzetet, érzelmet az illető szándékosan nagyította fel: mindezt azért, hogy nagyobb figyelmet kapjon a közösségi médiában. Ám amíg egyesek tényleg csak azért esnek túlzásokba, hogy együttérző reakciót csikarjanak ki – az ismerőseik mellett akár idegenektől is, kommentek vagy lájkok formájában –, könnyen előfordulhat, hogy egy másik látszólag hasonló, drámai hangvételű poszt mögül valaki épp valós segítségért kiált. 

Felhívás „keringőre”

Nevezzük Barbinak a fiatal nőt, aki már megint nehezen ébredt. Nem csoda, hiszen múlt éjjel is alig aludt: a legkisebb gyermeke még nincs féléves, jön a foga, ráadásul náthás. A többiek bár oviban, de ki tudja, meddig: szinte borítékolható, hogy el fogják kapni, ha nem is a kicsitől, akkor bent, a csoportban. Már a harmadik kávéjánál tart, pedig még csak délelőtt 10 óra. Ez már zsinórban a harmadik ilyen napja, a férje ráadásul megint külföldön van. Így aztán megint nem lesz ideje arra, hogy méregtelenítse a szervezetét, jógázzon és meditáljon, hogy magán dolgozzon. Pedig ezeket tanácsolták neki a kiégés ellen.

Pontosan tudjuk, mert Barbi mindennap megosztja ezzel kapcsolatos megéléseit a közösségi felületén. 

Ahogyan a szintén fantázianévvel felruházott Evelin is, szinte naponta osztja meg érzelmi mélypontjait, tárulkozik ki ugyanott: ezúttal a munkahelyváltása kapcsán. Szavai szerint kétségek közt vergődik, fájdalmas önismereti utat jár be. Azért, hogy ennek nagyobb nyomatékot adjon, a posztja mellé egy kisírt szemű szelfit tesz, alatta azonban igyekszik mindenkit megnyugtatni, hogy „már nincs semmi baj”. Megjegyzése ugyanakkor hozzászólásokért kiált.

Olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni

„Az embereknek figyelemre, szeretetre és biztonságra van szükségük ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet élhessenek: az az igény, hogy megosszam a jó vagy szomorú híreket, és ehhez figyelmet kapjak, alapvető emberi szükségletből táplálkozik. Az offline világban alapvetően csak az ismerőseinkkel, szeretteinkkel, a közvetlen hozzátartozókkal osztottuk meg az életünk részleteit. Tőlük kaptunk figyelmet, ők ünnepeltek, ha valami öröm ért, és ők éreztek együtt velünk, amikor valamiért elkeseredtünk. Ám a közösségi média alaposan kitágította azt a kört, akikkel ezeket az információkat megosztjuk” – mondja Győri Ildikó.

Ezek a felületek eredetileg azért jöttek létre, hogy lehetővé tegyék és megkönnyítsék a kapcsolatfelvételt és -tartást például rég nem látott ismerősökkel. A szakértő szerint az sem elhanyagolható tény, hogy míg eleinte csak a jó híreket osztották meg itt az emberek egymással, mára ez a kontextus is megváltozott.

Mostanra odáig jutottunk, hogy sokak számára napi „kötelező” tevékenység, hogy fotókat, érzéseket posztoljanak ki magukról.

E torzulás okán fordulhat elő az, hogy ha valaki a való világban nem talál megfelelő offline partnereket – barátokat, családtagokat, kollégákat, akik „elég hangosan” és elég sokszor kifejezik az együttérzésüket vagy a támogatásukat –, akkor a világhálón kárpótolja magát. Ezért elkezdi oda „kipakolgatni”, hogy mi történt vele. 

A pszichológus rámutat: miután a közösségi média is inkább a rossz híreket osztja meg, összességében sokkal több rossz hírt hallunk, amik hatására azonnal kiesünk a komfortzónánkból, és „üss, fuss vagy a lefagyás” állapotába kerülünk. A jó hírekre ugyanakkor kevésbé figyelünk föl, mert azok kevésbé jelentenek „életveszélyt” számunkra. A közösségi média tehát az idegrendszerünk működési mechanizmusára épít. Ebből következik, hogy akik extra figyelmet szeretnének maguknak kivívni, azok elsősorban a sajnálatos híreiket, életeseményeiket fogják megosztani. Így gyorsabban és több lájkot fognak kapni, mintha például arról írnának, hogy a gyerekük megsütötte az első tortáját. Manapság ilyesmikre már nem nagyon jár a lájk.

Kép

Kép: Freepik

A valóság nem egy Instagram-sztori

„Az Instagramon általában mindenki igyekszik tökéletesre gyártott tartalmat megosztani magáról, a beállított, sminkelt, retusált fotók sokaságát látva pedig azt hihetjük, a legtöbb embernek a valóságban is ilyen tökéletes az élete. Ha pedig jön végre valaki, aki ezekhez képest mást, például a kisírt, püffedt szemeit, arcát mutatja meg, akkor nagyobb feltűnést ér el, és hozzá képest kevésbé érezzük magunkat tökéletlennek. Pedig valahol mindannyian tudjuk, hogy a valóság nem egy Instagram-sztori.”

„Lájkot nyomunk, hiszen levette a vállunkról azt a terhet, hogy mindig, minden helyzetben tökéletesnek kellene lennünk” – mutat rá a szakember.

Várhatunk persze idegen emberektől is részvétet, együttérzést az adott problémánkkal kapcsolatban, ám mint fogalmaz: „ez pont olyan mélységű lesz, és pont annyira fogja megoldani a nehézségeinket, mintha azt például egy kenyérpirító mondaná”. Valódi együttérzést a való világban, velünk valósan kapcsolatban álló emberektől lehet elvárni. A közösségi felületeket nem arra találták ki, hogy igazi együttérzést generáljanak az emberekben. Már maga az elvárás is téves.

Valami olyasmit keresünk a közösségi médiában, amit az nem tud megadni, legfeljebb csak nagyon felületes szinten, ezért hiányérzet maradhat bennünk. „Érdemes szakembert keresni, aki segít a negatív érzések feldolgozásában, vagy egy olyan igaz barátot, aki valóban együttérez velünk” – hívja föl a figyelmet a pszichológus, aki azt is elképzelhetőnek tartja, hogy valaki beleragad ebbe a szerepbe: felnagyít valós, de nem olyan léptékű élethelyzeteket a posztokban. Ennél viszont nagyobb probléma, ha valaki az igazán mély problémáira is a közösségi médiától vár megoldást. 

A szakember ehelyett azt ajánlja, próbáljuk meg a való életben meglévő kapcsolatainkat erősíteni, illetve olyan, sikerélménnyel járó, offline tevékenységet, hobbit választani, amely örömöt okoz. „Érdemes visszatérni a való világba és valódi emberekkel kapcsolatot keresni, mert igazából az ő együttérzésük adja meg az emberi kapcsolatok valódi értékét. A közösségi médiában kapott lájkok hamar feledésbe merülnek” – fűzi hozzá. 
 

„Mélyen a szemembe nézett, és közölte, hogy ő unokát akar”

Valéria öt éve él együtt a férjével, van egy 11 hónapos gyermekük. Úgy érzi, véget ért a házassága. Hosszú út vezetett idáig, és nem figyelt az intő jelekre.
„Amikor a későbbi férjem bemutatott az édesanyjának, aki egyedül nevelte fel őt, már az első közös ebéd előtt mellém ült, mélyen a szemembe nézett, és közölte, hogy ő unokát akar. Persze nem tudtam sokat enni, félszeg voltam az első találkozás miatt, akkor ő megjegyezte: »Hogy fogod a gyereket kihordani, ha ilyen keveset eszel?« Aztán összeházasodtunk, ugyanabba a faluba költöztünk, a szomszéd utcába. Anyósom szinte mindennap átjött. Volt, hogy kedvesen tanított, mit hogyan csináljak, »mert az ő fia megszokta, hogy mindenből a legjobbat kapja«, máskor kicikizett, ha valamilyen házi munkában nem voltam elég ügyes. 

A gyerek nagyon nehezen jött össze, de amikor végre terhes lettem, alig tudtam lebeszélni őt arról, hogy bejöjjön a szülésemre. 

Ragaszkodott ahhoz is, hogy a baba fürdetését ő végezze, mert szerinte a fiának túl nagy a keze, nekem meg úgysincs elég türelmem. Hiába kértem sokszor a férjemtől, hogy álljon a sarkára az én érdekemben, ő mindig csitított az anyjával kapcsolatban: »Értsd meg őt, csak mi vagyunk neki, ő csak jót akar«. 
Pár napja vett az unokájának egy bébikompot, anélkül, hogy velünk megbeszélte volna, én nagyon mérges lettem, mondtam, hogy márpedig a gyerek azt nem fogja használni, mert nagyon káros a gerincére. Ő halálosan megsértődve hazament. Másnap a férjem összeszedte a ruháit, és odaköltözött hozzá. Utólag kiderült, választás elé állította őt: »Vagy én, vagy az a vámpír feleséged!«”

„Kirekesztett lettem a saját otthonomban”

„Amikor Évával összeházasodtunk, volt egy olyan érzésem, hogy kicsit menekülni is akar otthonról, önálló nővé szeretne válni. Három-négy évig nagyon szépen éltünk, született egy kisfiunk, majd később még egy. Mivel a gyerekeknek sok egészségügyi problémájuk volt, én viszont reggeltől estig dolgoztam, feleségem egyre többször rászorult anyósom segítségére. Ez megváltoztatta őt, egyre több dolgot csak vele beszélt meg, csak az ő véleményét kérte ki.

Elhidegült tőlem, és azt vettem észre, hogy kirekesztett lettem a saját otthonomban, mintha semmit nem csinálnék jól, mintha nem is lenne rám szükség, csak a fizetésemet adjam haza. 

Az ő véd- és dacszövetségükkel szemben tehetetlennek érzem magam, el vagyok keseredve. Nem merem választás elé állítani, hogy »vagy én vagy az anyád«, mert félek, hogy az anyját választaná, és akkor elvinné tőlem a gyerekeket.” 

A házastárs joggal várja el, hogy álljon ki mellette a párja

Balkuné Szűcs Emese pszichológus gyakran találkozik hasonló válsághelyzetekkel: „Gyakori indok a válásnál, hogy az egyik fél a kapcsolatból kiszorítva, a családból kiközösítve érzi magát, mert a párja sokkal szorosabb kapcsolatot ápol például az anyjával, mint vele. A két példából kirajzolódik két jellemző típus: az anya és a felnőtt lánya között annyira szoros a szövetség, hogy abba már legfeljebb csak a gyerek fér be, de a férj semmiképpen. A másik, amikor az anya–fiú kapcsolat egészségtelenül szoros, képtelen nemet mondani az anyjának a férfi, ezzel elveszíti házastársa bizalmát. A házastárs érthető okokból mindig azt várná, hogy konfliktushelyzetben kiálljon mellette a párja, aki ezt nem képes megtenni. Ráadásul az is gyakran előfordul, hogy villámhárítóként meghallgatja az anyja és a párja panaszait is, de ő nem tud erre a helyzetre megoldást. 

Nem mer kiállni egyikükért és saját magáért se, így ebbe nagyon belefárad. 

A konkrét esetben az lett volna jó a párkapcsolat szempontjából, ha a férj azt mondta volna az édesanyjának: »A gyermekünk nevelése a mi kettőnk felelőssége, meghallgatunk téged, de mi döntjük el, mi jó szerintünk a gyermekünknek«. Ráadásul a bébikomppal kapcsolatban egyértelműen a fiatal anyának volt igaza. De még ha nem lett volna igaza, még ha az anyósnak valóban sokkal nagyobb tapasztalata is lenne a gyereknevelésben, akkor is fontos, hogy a házastárs kiálljon a párja mellett, mert különben elveszti a bizalmát. Egymás között persze mérlegelhetik az anyós érveit.”

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Jelek, hogy leendő párunk egészségtelen függésben él a szüleivel

Apróbb nézeteltérések adódhatnak együttjárás idején is a szülők és a fiatal pár között. Ilyenkor a családba bekerülő embernek érdemes arra figyelni, tiszteletben tartják-e a gyermekük véleményét a szülők, felnőttként kezelik-e, és őt barátsággal fogadják-e. Ha az anyós- vagy apósjelölt kijelenti a leendő menynek, hogy ő gyereket akar, érdemes ezt vészjelzésként felfogni. A kevésbé durva, látszólag kedves beavatkozások is veszélyesek lehetnek: „Jaj, apáddal már annyira várjuk, hogy nagyszülők lehessünk!” Már ez is sok lehet, ha többször elhangzik presszionáló módon – hívja fel a figyelmet a pszichológus. 
„Érdemes ilyenkor megbeszélni a párjával, ő hogyan értékeli a szüleinek ezt a beszólását. Elfogadhatónak tartja-e, hogy a szülei ennyire beleavatkozzanak az életükbe, bagatellizálja vagy tiltakozik-e ellene. »Figyelj, te mit gondolsz erről? El fogják ők fogadni a mi döntéseinket?« A fiatal társ reakciója rengeteget elárul a helyzetről. Ha ő azt mondja: »Anyáék már nagyon szeretnének unokát, de ha ezek a beszólások téged zavarnak, le fogom állítani őket« – és ezt adandó alkalommal tisztelettel meg is teszi, akkor biztonságban érezheti magát a partner, mert máskor is ki fog mellette állni.” 

„A mismásolás viszont intő jel: talán érdemesebb a kapcsolatból időben kimenekülni.”

Jó esélyeket teremt a megbeszélés képessége és az egyenes kommunikáció

Már az együttjárás idején fontos a családi kapcsolatok megfigyelése és megbeszélése. Hiszen nagyon kevés ember jön olyan családból, ahol a kapcsolat a felmenőkkel mintaszerű, nyilván a fiatal pár a hibákat korrigálni szeretné a saját életében. Érdemes megbeszélni, mit akarnak másképp csinálni.
Az is árulkodó lehet, hogyan viselkednek a szülők, ha a felnőtt gyermekük valamit másképp gondol vagy kiáll a leendő párja mellett. Ha kimutatják, hogy ez nem esik nekik jól, de aztán elfogadják, az ideális helyzet. „Ugyanakkor nem várható el, hogy az idősek mindenben »behódoljanak« a fiataloknak, mert vannak olyan gondolkozásbeli, tapasztalati különbségek a generációk között, amik áthidalhatatlanok is lehetnek – hangsúlyozza Balkuné Szűcs Emese. – De fontos, hogy kommunikálják nyíltan az ellenérzéseiket, kezeljék ebben is felnőttként egymást.”

„Ha viszont a szülők egy passzív-agresszív nyomásgyakorlás irányába mennek el, az nagyon rossz helyzetet teremthet a fiatal pár számára.” 

A generációk közötti tapasztalati különbségekre jó példa az édességadás. Gyakori, hogy a nagyszülők édességekkel akarják jutalmazni az unokáikat – mivel a múltban, amikor még luxuscikknek számított, a cukor nagyon értékes tápláléknak minősült –, a fiatal szülők viszont károsnak tartják az édességek fogyasztását. Ez odáig is mehet, hogy a szülők már nem szívesen bízzák a nagyszülőkre a gyerekeket, ha nem tudnak érvényt szerezni az elveiknek. Ha viszont ezt meg tudják beszélni, és a nagyszülők el tudják fogadni ebben is a szülők kompetenciáját, az nagyon példamutató. 

Két kiskamasz a hóbortos nagynénjük szigetén kénytelen tölteni a nyarat, és nem is gondolják, hogy a szigetlakók különcsége mögött szövevényes családi rejtélyek és ősi titkok lapulnak. És ez még csak a kalandok kezdete.

„Pifkó Célia világa izgalmas, tele vagány és rejtélyes szereplőkkel, fordulatokkal. Nagyon örülök, hogy megszületett ez a könyv − annál is inkább, mert mindig is elbűvölt a boszorkányok (vagy tudós asszonyok?) titokzatos, sejtelmes világa. A receptjeik, főzeteik, a sokszor nehéz sorsuk, a hatalmuk és bűvös erejük. Az az érzésem, hogy Célia nagyon is jól ismeri a titkaikat. Olvassátok el A Füveskönyvet, ígérem, nem bánjátok meg!”  – mondja a könyvről Kertész Erzsi.

Kép

Ha többet szeretne tudni a könyvről, itt olvashat ajánlót.

A 4-8 éves korosztálynak pedig a szerző Szörnyek a szobádban című mesekönyvét ajánljuk, amely megrendelhető kiadónktól.

Szent István egyik első ezüstdénárjára a Nagyszeminárium Vár utca melletti udvarának feltárásakor találtak rá. A leletről azóta bebizonyosodott, hogy az úgynevezett Lancea Regis feliratú sorozatból való. Ezek a királlyá koronázott Szent István által veretett első pénzérmék, mondta el  Vavra Áron, a veszprémi várnegyed beruházás műemléki projektvezetője a mostani felfedezéssel kapcsolatban.

 A magyarországi numizmatika 1968-ig István Stephanus Rex feliratú ezüst dénárját tartotta az első magyar pénzérmének. Abban az évben azonban Nagyharsányban egy kőbánya földmunkái során találtak egy kincsleletet, amelyből több bizánci, német és cseh pénzérme mellett több mint 40, akkor még ismeretlen magyar veret is előkerült. Az itt megtalált sorozat a pénzérme külső körében olvasható Lancea Regis, vagyis „a király lándzsája” köriratról kapta a nevét.

Hegyi Dóra, a Magyar Nemzeti Múzeum ásatásvezető régésze kiemelte: a veszprémi lelet azért is kuriózum, mert egy Árpád-kori talajrétegben találták meg – vagyis a pénzérme a saját korából, a saját környezetéből került elő.
„Ez, és a most feltárt többi lelet – egy falmaradvány, valamint több kerámiaedény, többek között egy épségben megmaradt Árpád-kori fazék is – újabb bizonyítéka annak, hogy a veszprémi várnegyedben már ebben a korai időszakban is éltek emberek” – mondta el.

A veszprémi várhegy kiemelten védett régészeti lelőhelynek minősül. A várnegyed 2020-2025 között zajló megújítását régészeti szakmai támogatás kíséri, így a Magyar Nemzeti Múzeum régészcsapata több épület esetében is teljes körű régészeti feltárást végzett a tervezési munkákhoz kapcsolódóan, valamint a kivitelezési munkák megkezdése előtt és a kivitelezés alatt.

Az elmúlt hetekben a várnegyed két épületénél, a Nagyszemináriumnál és a Szent György Kápolnánál is zajlottak feltárások. Korábbi kutatások során beigazolódott, hogy a Nagyszeminárium déli szárnya egy középkori temető határa volt, attól északra pedig már az Árpád-korban is épületek álltak. A beruházásokat megelőző kutatások során geofizikai mérésekkel, többek közt talajradaros vizsgálattal térképezték fel a felszín alatti maradványokat, és így akadtak rá a középkori várfalra is.

A Szent György Kápolna különleges jelentőséggel bír: történeti források szerint ugyanis ez a hely lehetett, ahol Szent Imre herceg szüzességi fogadalmat tett. 

A helyszínen egyébként két kápolna maradványai is megtalálhatóak: a 10. században egy kör alaprajzú, patkóíves szentélyű épület állhatott itt, majd a 13. században egy újabb kápolnát építettek a korábbi épület fölé. Az újabb kutatások során fény derült arra, hogy a főszékesegyház 11. századi megépítésekor az eredeti, 10. századi kápolna falaiba belebontva összeépítették a székesegyházat és a régebbi kápolnát.

A beruházás kezdete óta több érdekességre és jelentős régészeti leletre bukkantak a szakemberek. Tavaly januárban a vár délnyugati részén kora újkori palánkerődítés nyomait találták meg, korábban nem ismert barokk csatornarendszer, középkori várfalszakaszok és befalazott kemencék is előkerültek. Számos más érmét is találtak, a legkorábbi az Árpád-korból származik, a legkésőbbi pedig a 19. századból. Korabeli használati tárgyak, például egy fogkefe is előkerült.
„Az újkori csatornák és emésztőaknák – amelyek a várhegyen is megtalálhatóak – igazi kincsesbányák” –  fogalmazott Hegyi Dóra, hozzátéve: ezeket az aknákat a 18-19. században szemétgödörnek használták.

A várnegyedben található Simon Ház udvarán például egy egész konyha került elő üveg- és kerámiaedényekkel, amelyek közül több megtekinthető a Biró-Giczey Házban látható kiállításon.

Az elmúlt években a veszprémi várhegyen feltárt leletekből kiállítás nyílt ősszel a Biró-Giczey Házban, a Szent György Kápolnában pedig az itt zajló kutatás legújabb eredményeibe pillanthatnak be a látogatók.

Forrás: MTI

A történet

Mostani történetünk (A sziget szellemei) lassan kúszik a bőrünk alá, de abszurditásával és groteszk fordulataival felkavar, majd napokig nem ereszt. Az emberi kapcsolódások dilemmái és fájdalmai, a létezés értelme vagy értelmetlensége, a konfliktusok és az érzelmek megélhetőségének kérdései egyaránt helyet kapnak Martin McDonagh legújabb filmjében. A háborítatlan szigeten a fű zöld, a tenger kék, a táj festői, az emberek pedig mindennap ugyanazt teszik. Feladataik elvégzése után betérnek a kocsmába, hogy néhány ital mellett beszélgessenek például a szamaruk ürülékéről vagy más hasonló hétköznapi dologról. Bár a közeli szárazföldön épp az ír polgárháború zajlik, ám annak történései sem lendítik ki igazán a szereplőket a megszokott ingerszegény életükből. Azonban egy váratlan konfliktus, amely a mellettük zajló drámához képest apróságnak látszik, felforgatja jó néhány ember életét. A két főszereplő, Colm (Brendan Gleeson) és Pádraic (Colin Farrell) barátsága kurtán-furcsán véget ér, mivel az idősödő Colm meg akarja szakítani azt. Pádraic azonban nem nyugszik bele a hirtelen jött elutasításba, amely az események meghökkentő láncolatát indítja el. Mi pedig nézőként a székhez szegezve azon gondolkozunk, vajon hogyan történhet mindez.

Szerződési feltételeink

„Nem bántottál meg semmivel, csak már nem kedvellek” – indokolja Colm Pádraicnak a barátságuk megszüntetését. Később a főszereplő húga, Siobhán kéri ezt számon rajta: „Mi bajod a testvéremmel?” – „Az, hogy félnótás!” – jelenti ki Colm. A történetet követve a nézőben is megfogalmazódik a kétségtelen tény, amit a lány ad erre válaszul: „Dehát mindig is félnótás volt!” Akkor mégis mi történt? Mi változott? Mi okozza a veszteséget? Colm elmondása alapján tulajdonképpen nem változott semmi, nem történt semmi. Csak már nem akar barátkozni, és kész. 

A klienseknek gyakran mondjuk, hogy vannak véletlenek, csak nem véletlenül. 

Minden valószínűség szerint nem véletlen, hogy éppen azon a napon, éppen annyi év után dönt úgy az egyik fél, hogy „felmond” egy barátságot. Elfogadhatóbb és a valósághoz talán közelebbi elképzelés abból kiindulni, hogy nagyon is változott valami, de az nem kimondható. Talán Colm még önmaga számára sem tudja megfogalmazni, vagy éppen nem akarja megosztani másokkal, hogy mi zajlott le benne. Az biztos, hogy a korábbi baráti kapcsolat feltételrendszere most élhetetlennek tűnik a számára. 

A rendszerszemlélet egyik – emberi kapcsolatok esetén – fontos fogalma az érzelmi szerződés. Társas helyzetekben más és más elvárással vagyunk jelen. Már egy üzletbe lépve is megköttetik egy alacsony intenzitású érzelmi szerződés, amely alapján elvárjuk, hogy az eladó legyen udvarias és segítőkész. És mi is egy elvárásnak teszünk eleget, amikor kedvesen köszönünk, és kifejezzük a hálánkat. A szerződés feltételeinek betartása jó érzést és elköteleződést, míg azok megsértése csalódást, dühöt és az üzlet kerülésének szándékát szülhetik. Egyszerűbben fogalmazva: ameddig mindketten tartjuk magunkat az egymás iránti elköteleződésünk alapját képező érzelmi szerződéshez, addig úgy érezzük, hogy jó együtt. Ha azonban az egyik fél változtat – különösen a megkérdezésünk nélkül –, akkor azt nehezen éljük meg. A bevásárlással ellentétben egy mély barátságnak, párkapcsolatnak vagy szülő-gyerek viszonynak sokkal komolyabb szerződéses feltételei és következményei vannak. Igaz ez a jó érzések és a sebzettség dimenziójában is. 

Ismerkedésünk idején kimondatlanul is megállapodunk azokról az alapvetésekről, amelyek szövetségünk különféle területeit felölelik, és az érzelmi szerződésünk részét képezik majd. 

Ilyen alapvetések lehetnek: 
„Én erősnek érezhetem magam melletted azáltal, hogy te támaszra szorulsz, cserébe te mindig támaszkodhatsz rám.” „Én megmentelek téged a nehéz szülőkapcsolatodból, cserébe te megengeded, hogy én hozzam a közös döntéseinket.” „Én mindig segítek neked a munkádban, cserébe te mindig meghallgatod a panaszáradatomat.” 

Akár már rövid időn belül, de különösen egy hosszú távú kapcsolat esetén valószínű, hogy mindkét fél változik. Sok egyéb mellett az értékrendünk, a világlátásunk, az önmagunkról vagy a kapcsolatunkról alkotott képünk idővel módosulni fog. Ezáltal a kapcsolati elvárásaink is új fénybe kerülhetnek. Ilyenkor szoktuk – kimondatlanul, vagyis sokkal inkább az érzések, mint a gondolatok szintjén – felülvizsgálni az érzelmi szerződésünket. Ha korábban azt vártam a páromtól, hogy ő hozza a döntéseket, amiért cserébe én mentesültem a felelősségvállalás alól, de időközben fontossá vált számomra az önálló döntéshozatal, akkor vágyom a kapcsolat, illetve annak alapját képező szerződéses feltételek változására is. 

Jó esetben nyíltan ki tudom fejezni a vágyaimat, és a másik féllel közösen képes leszek megvitatni, hogy milyen változtatások segítenék mindkettőnk jóllétét. Más esetekben ezt nem tudjuk megtenni. Így például Colm sem a kapcsolat közös erővel történő alakítása mellett dönt. Talán nem is biztos abban, hogy mit szeretne. Csak azt tudja, hogy már nem akarja a félnótás Pádraic értelmetlen és hosszú fecsegését hallgatni mindazért cserébe, amit barátja nyújthat a számára. (Talán a magánytól menekül?) 

A kapcsolat zsákutcába kerül. Colm pedig azt a megoldást választja, hogy felrúgja a szerződést.

Barátját ez rendkívül váratlanul éri, így mindketten sebződnek. 

Kép

Colin Farrell és Brendan Gleeson a filmben – Forrás: Profimedia

Érzelmeim: jog vagy adottság?

A filmben lévő összes feszültség elmúlna, ha Colm képes volna újra közeledni Pádraichoz, vagy Pádraic elengedné Colmot. Innának, „pofáznának”, és mindenki boldog volna – gondolhatnánk magunkban. Vajon nem önzés-e a részükről, hogy ekkora teret adnak az érzéseiknek, felforgatva a sziget életét? Van-e joguk mindehhez? 

Az érzéseink – minőségüktől és indokolhatóságuktól teljesen függetlenül – úgy toppannak be az életünkbe, mint a váratlan vendégek. Tehát izgalmasabb kérdés önmagunk számára az: „Tudjuk-e engedni azt, ami van?” Ugyanis változatos megoldáskészlettel rendelkezünk akkor, ha arról van szó, hogy hogyan ne érezzük mindazt, amiben vagyunk. A filmben mindenekelőtt a „céltalan pofázás” és az ivászat az, amellyel a szereplők elkerülhetik a szembenézést önmagukkal. Rövid távon úgy tűnhet, hogy szebb élet felé haladunk, ha az érzéseinkkel nem szembesülünk. De ilyenkor a szívünk vakká válik. Colm egy adott ponton kénytelen belátni, hogy az élet elillan. Talán éppen a háború indítja őt vissza önmagához és a valósághoz. A mindennapjai hirtelen elviselhetetlenné válnak a számára. Érzi, változtatnia kell. Nem akkor, amikor majd meghal, ahogyan azt kifejti Pádraicnek, hanem most. 

Pádraic sem válogathat, az érzései adottak. Eleinte mégis úgy dönt, hogy irgalmasabb olvasatokat részesít előnyben: „Colm biztos beteg” – gondolja. Ideig-óráig távol tartja magától bizonytalan érzéseit, de a barátjához nem kerül közelebb. Később önmaga megtévesztése már nem fenntartható, találkozik azzal, ami van. Ez pedig a düh, a csalódottság, a szomorúság, az értetlenség és az üresség.
Siobhán egyszerű élete is kifordul korábbi menetéből. Amikor a lány meglátja önmaga és a sziget többi lakója között húzódó áthidalhatatlan szakadékot, megdöbben, és felismeri, hogy cselekednie kell a jövője érdekében, ezért elhagyja a szigetet.
A folyamatot mintha Colm indítaná el, mégis mindkét barátnak szembesülnie kell azzal, ami valószínűleg már réges-régen ott van a szívükben. 

A mélyebb érzéseikkel találkozva, önmaguk felé tesznek lépéseket. 

Ekkor számtalan lényeges kérdés zúdul rájuk: „Mi értelme van az életnek?” „Miről szólnak a kapcsolataim?” „Fognak-e emlékezni rám?” „Ki vagyok valójában?”

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

A lét értelmére irányuló kérdések feltörnek, amikor Pádriac számonkéri Colmon, hogy miért utasítja el őt. Ő pedig végül rászánja magát, hogy megmagyarázza a viselkedését: „Nekem csak van ez a nyomasztó érzésem, hogy kicsúszom az időből. Ezért szeretnék a fennmaradó időben gondolkozni, komponálni, és semmi kedvem hallgatni az ostobaságokat, amiket ontasz magadból. De azért sajnálom, komolyan.” „Haldokolsz?” – kérdezi a barátja. „Nem, nem haldoklom” – válaszol Colm. „De akkor van még időd” – értetlenkedik Padriac. „Pofázni? Céltalan pofázásra?” – válik dühössé Colm. „Nem céltalan, hanem jó rendes pofázásra” – mondja Padriac. „Szóval tovább pofázok céltalanul, miközben az életem elillan, és tíz év múlva meghalok, és nincs mit felmutatnom, csak amit egy korlátolt alakkal pofáztam” – hangzik a kegyetlen válasz.
Az egész párbeszédben meghatározó a létfájdalom, a saját (és a fontos másik) halálának elkerülhetetlensége. Az elmúlás tényéről általában nem veszünk tudomást. 

Számtalan menekülőutat alakítunk ki azért, hogy ne kelljen éreznünk azt a szorongást, amelyet a halál ténye idéz elő. 

A végesség érzésével találkozva ugyanis szembesülünk az életünkkel. El kell gondolkoznunk azon, hogy vajon olyan-e, mint amilyenre vágyunk, amelyet értelmesnek érzünk. Meg kell vizsgálnunk, hogy vannak-e benne őszinte emberi viszonyaink. Ez utóbbiak hiánya annyira fájdalmas lehet, hogy erőforrásainkat sem kímélve, kerüljük a szembesülést. Vannak, akik inkább nem vesznek tudomást az elszigeteltség fájdalmáról, és felszínes viszonyokkal veszik körbe magukat. Talán azért, mert soha nem tanulták meg, hogy miként kapcsolódjanak a saját belső valóságukhoz. Ezért a másikkal sem tudnak őszinte kapcsolatot kialakítani.
 
Többen inkább a kapcsolatok elkerülését választják. Ők Ovidiusszal együtt vallják: „Az elme számára a legjobb segítség, amely egyszer és mindenkorra elvágja a szívet behálózó gyötrelmes köteléket.” Colm is ezt az utat választja, és abban reménykedik, hogy az elkülönülés lehetőséget ad számára arra, hogy életművére koncentráljon, majd annak fennmaradásán keresztül megízlelhesse a halhatatlanság reményéből fakadó örömöt és a békesség érzését.

Stratégiája egy pillanatra megkérdőjeleződik, amikor Padriac a „céltalan pofázás” és a felszínes kapcsolódás helyett megengedi magának, hogy érezzen és kifejezze a dühét. Colm ekkor hirtelen úgy látja, hogy tudná kedvelni egykori barátját. A valóságos kapcsolódás megtapasztalása rendkívül vonzó, ám az érzelmi biztonság hiányában egyben ijesztő is, ezért sokakat inkább visszavonulásra és elszigetelődésre késztet.
A közeli kapcsolatainkban szoktuk leginkább átélni a bensőséges összehangolódás iránti vágyat. Ilyenkor megengedjük a másiknak, hogy lássa a valódi arcunkat, és ő ugyancsak megengedi, hogy mi is megismerjük az övét. Bár vágyott állapot ez, mégis sok esetben mi magunk akadályozzuk meg, hogy létrejöjjön. 

Vannak, akik kora gyermekkortól azt a stratégiát alakították ki, hogy az érzésekkel jobb nem szembesülni, mert így nem okoznak fájdalmat sem maguknak, sem másoknak. 

Különösen kézzelfogható ez a családterápiás helyzetekben. Gyakran tapasztaljuk például, hogy a szülők úgy hiszik, hogy a gyermek érdekét a mindenekfelett való nyugalom és türelem szolgálja. Belül azonban dühöt, tehetetlenséget, kétségbeesést és csalódást élnek meg. A nyugalom ára pedig az érzelmeik elfojtása. A gyermek ezt megérzi, és addig „provokálja” a szülőt, amíg az nem mutat meg valamit a belső valóságából. Ezáltal végre hitelesen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Természetesen a megoldás nem az, hogy kontroll nélkül a másikra öntjük a fájdalmainkat, de fontos, hogy felelősséget vállalva megmutassuk neki azt, ami a lelkünkben zajlik. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Evolúciós értelemben is kénytelenek vagyunk közösségben élni, hiszen az egyén nem élte volna túl a vadont, ha nem dolgozik össze másokkal, és a közösség nem védi meg őt. Éppen ezért a kirekesztés, a magány gondolata még a halálnál is félelmetesebb lehet számunkra. Nem csoda hát, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a csoport részei maradhassunk: feladjuk akár saját gondolatainkat, véleményünket is. Úgy alakítjuk ezeket, hogy bent maradhassunk a közösségben, hiszen az biztonságot ad nekünk. A képalkotó eljárások megmutatják, hogy ha valakit kiközösítenek, ugyanolyan fájdalmat él át, mintha fizikai fájdalmai lennének. Az agyának ugyanazon része aktiválódik, mintha fizikailag bántalmaznák. 

A legerősebb motivációnk az, hogy tartozzunk valahova. 

A gyermekek közt is így van, és mivel az iskolában töltik mindennapjaik nagy részét, fontos, hogy ott ne kerüljenek perifériára, sikeres legyen a beilleszkedésük. 

A beilleszkedés 

A szocializáció jelenti az egyén társadalomba, kultúrába való beilleszkedését és a folyamatot, amelynek során az egyén elsajátítja egy csoport értékeit, normáit, sajátját a többiekéhez igazítja. Ez viselkedésformákat, ismereteket, képességeket, szabályokat jelent, amelyek segítségével az osztály tagjaként tud működni. 

A gyermek elsődleges szocializációs terepe a család, amibe beleszületik, ahol az alapvető normákat elsajátítja, és ahol meghatározó szerepe van az elsődleges gondozóknak. Az óvodai, iskolai közösségek normáiról nem mi döntünk, rajtunk kívülálló, hogyan alakul egy-egy osztályközösség az iskolában, vagy kis csoport az óvodában. Éppen ezért érdemes felvértezni a gyermeket olyan képességekkel otthon, amiket kamatoztathat az iskolában is. 

Minden új rendszer félelmetes lehet, hiszen a gyermek egy teljesen új helyzettel találkozik, ahol saját magának kell megtalálnia a helyét, saját magának kell kitaposnia az utakat. Hamar elválik majd, hogy visszahúzódó lesz-e vagy magabiztos/hangadó, melyik klikkhez fog tartozni, kikkel fog barátkozni, fog-e verekedni, milyen típusú konfliktusokba keveredik, egyáltalán hogy viszonyul az iskolához és a többiekhez. 

Azokat a megküzdési stratégiákat fogja használni az iskolában is, amelyeket otthonról hozott.

Így, ha otthon megfelelő mintákat sajátított el, támogatásban nőtt fel, úgy az új terepnek, az új közösségnek is megfelelő erővel vághat neki. Ha tisztában vannak saját értékeikkel, érzelmileg stabilak, van önbizalmuk és jó társas, illetve kommunikációs készségekkel rendelkeznek, úgy biztos alapokon vághatnak bele a barátkozásba. Könnyebben kezdeményeznek majd, nyitottak lesznek másokra. 
Sokat segít, ha a gyerek a szüleitől, nagyobb tesóitól, unokatesóitól sokat tud már az iskoláról. Sokszor beszélgettek már a tanárokról, a többi gyerekről, a tanulásról és arról is, hogy az iskolában lesznek szabályok, amiket be kell tartani, ahogy az óvodában is, vagy a játszótéren. Lesznek jó napok, és lesznek rosszak is. De bármi is történjen, az anyukája és az apukája szeretni fogják, ahogy mindig is tették, és bárhogy alakul, ők mellette állnak, nekik bármit elmondhat. A közös játékok, élmények és beszélgetések hatására a gyermek bizalommal vág neki az ismeretlennek. 

Hogyan segíthetünk? 

Mindezek mellett rendkívül komplex a beilleszkedés folyamata, sok múlik az adott közösség értékein, az iskolai rendszeren, az új referenciaszemélyeken, vagyis a pedagógusokon, illetve a gyermek alapvető temperamentumán, személyiségén is. 

Annak, hogy valami nincs rendben a gyermek, az iskola, a beilleszkedés körül, számos felszíni tünete lehet, amikre oda kell figyelnünk. 

Ha a gyermek általában rossz hangulatú, szomorú, gyakran fáj a feje, hasa, motorosan nyugtalan, sokszor elkalandozik, nehezen figyel, ha agresszív, dühkitörései vannak, ha hullámzó a teljesítménye, ha bepisil, bekakil, gyakran fáradt, ha már iskolába sem szeretne menni, akkor mindenképp külső segítségre szorul. 

Beszélgessünk vele sokat az érzelmeiről! Nyugodt körülmények között kérdezgessük a napjáról, az élményeiről! Töltsünk vele sok időt, hiszen a biztonságos családi közegben a gyermek megtanulhatja azokat a közösségi szabályokat, amelyek segítik majd az iskolában is, úgy, hogy közben felszabadult legyen ő is, és meg merje mutatni saját magát. Játszunk együtt, társasozzunk, kiránduljunk! A lényeg, hogy a gyermek biztonságos keretek között tanulhasson, ezt később kamatoztathatja. Vigyük közösségbe, játszóházba, játszótérre, rokonsághoz, ahol a vele egykorúakkal alakíthat ki kapcsolatokat! 

Ne csak a tüneteket kezeljük, például a has- és fejfájást, reggeli hányingert, hanem nézzünk mélyebben a dolgok mögé! Miért nem tud barátságokat kialakítani, érte-e bántalmazás a csoportban, van-e valamilyen tanulási, magatartási nehézsége? Keressünk fel szakembert! Kezdhetjük az intézmény pszichológusával, amennyiben elérhető, hiszen ő átlátja az iskolai csoportokat, dinamikákat. 

Mindezek mellett pedig ne feledjük, nem az a cél, hogy a gyermek mindenkivel jóban legyen, hanem hogy a társas készségei és önértékelése stabil legyen annyira, hogy mindennapi nehézségeit, konfliktusait legyőzze, megbirkózzon a feladataival, ugyanakkor legyen sok öröme az iskolai közösségben, és képes legyen barátságok kialakítására. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Erdély, a megmaradás záloga

A darabokra szakadt Magyarországot nyugatról a Habsburgok, keletről a törökök szorongatják. Az 1600-as évek elején két hatalmas birodalom közé ékelődik be a szabad magyarság utolsó bástyája: Erdély. Gyilkos harcok folynak a trónért, amelyekből a szemtelenül fiatal és vakmerő, a nők által bálványozott Báthory Gábor kerül ki győztesen. Innen indul a történet. Az ifjú fejedelem már egy éve házas, de feleségével, Palotsai Annával az esküvő óta most találkozik először. Nincs szüksége a feleségére, hiszen lábai előtt hevernek a nők. „Az esküvőn már találkoztunk egyszer, az nem volt elég neki?” – mondja az első képkockák egyikén Báthory. 

Az árván maradt Báthory útját a békepárti pótapa, vagy sokkal inkább egyfajta bátyfigura Bethlen Gábor terelgette, egyesek szerint ő segítette trónra. Erdély három nemzete, a magyar, a székely és a szász abban reménykedik, hogy Báthory talán végre elhozza a sokat szenvedett kis ország számára a békét, de az újdonsült fejedelem máshogy képzeli Erdély és a magyarság sorsát.  

Ő nem békét akar, hanem visszaszerezni Erdély rég elvesztett dicsőségét – bármilyen áron.

„A béke szép dolog, de én a vérben és az igazságban hiszek” – szögezi le.

A sajtónak levetített első két rész alapján nézőként Báthory Gábort egyik pillanatban legszívesebben jól pofon vágnánk, máskor megsajnáljuk, amikor felismeri, hogy meggondolatlan és dilettáns döntéseivel saját népét sodorja veszélybe. Eközben hibáit a villámhárítóként működő Bethlen próbálja helyrehozni. „Mondd, Bethlen, erre gondoltál, amikor fejedelmet csináltál a sárkánykölyökből?” – vetik fel a jogos kérdést a rivális főurak Bethlennek. (A sárkány a Báthory család fontos jelképe, legendájuk része.)  

Kép

Fotó forrása: Megafilm

 Meddig valóság, honnan fikció?

A készítők szerint a Tündérkert egy 16+-os mese a kísértések korából, amikor egy pillanat alatt lett valaki barátból ellenség. Egy olyan történelmi korból, amikor egymásban, de sokszor még magukban sem bízhattak az emberek. Mi történik egy fiatal uralkodóval, ha a hatalom, az alkohol és a nők mámoros háromszögében magára marad? Mi ér többet, az ország sorsa vagy egy nő szerelme? 

A nyolcrészes kalandfilmsorozat alapja Móricz Zsigmond regénye. „A valós történelmi eseményekből Móricz is egy fikciós regényt írt, de megtartotta a valós eseményeket, karaktereket, csak egy picit kiszínezte. Mi ezt vittük még tovább. Továbbszíneztük a 21. századi sorozatnéző elvárásaihoz viszonyítva” – magyarázta kérdésünkre Madarász Isti rendező. 

Móricz Zsigmond Tündérkert című regénye, az Erdély trilógia első kötete, 1922-ben jelent meg. A 17. századi Erdély politikai és társadalmi világát eleveníti fel. Az író kortársa, Schöpflin Aladár szerint a regény „a 20. századi magyar irodalom legnagyobb és legsikeresebb erőfeszítése múltunk birtokbavételére". Móricz kritikusai annak idején Báthory Gáborban a vátesz költőt, Ady Endrét, míg Bethlen Gáborban magát Móricz Zsigmondot vélték felismerni. 

Báthory Gábort a pályakezdő Katona Péter Dániel formálja meg, aki első filmfőszerepében nem okoz csalódást. Az első két rész alapján a sorozat másik legérdekesebb karaktere Báthory Erzsébet. A véres grófnő néven emlegetett csejtei várúrnőt Szamosi Zsófia alakítja. A Báthory testvérek, Anna és Gábor nagynénje, Erdély leggazdagabb és rettegett özvegyasszonya félelmetes, de az emberi arcát is megismerjük. Bethlen Gábor szerepében a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagját, Bokor Barnát láthatjuk, a férjére hiába váró fejedelemasszonyt Dobos Evelin formálja meg, Báthory Annát, a fejedelem húgát pedig Szőke Abigél kelti életre. De Balsai Móni (Bethlen felesége, Károlyi Zsuzsanna), Gáspár Kata (Török Kata), Kálloy-Molnár Péter (Bánffy Dénes) vagy Rajkai Zoltán (Géczy András) is a szereplőgárdát erősíti. 

Kép

A Tündérkert sorozat szereplői – Forrás: Megafilm Facebook

„Nagy tervekkel teli kamasz”

„Báthory Gábor egy eszelős, ambiciózus, nagy tervekkel teli kamasz, így tudnám őt jellemezni. 

Felnőttként akar viselkedni és felnőtt döntéseket hozni, miközben még kamasz. Szeretetre vágyik, mégis mindenkit ellök magától. 

Ez a sorozatban nagyon szépen, fokozatosan épül fel, és az ambivalencia miatt ő egy nagyon izgalmas karakter” – mesélte a kepmas.hu-nak Katona Péter Dániel. Mint mondta, nagyon kevés hasonlóság van közte és Báthory között, de próbált magából építkezni, megkeresni azokat a magatartásformákat, amelyek Báthory Gábort jellemezhették. A 26 éves szabadúszó színművészt a közönség elsősorban az Átriumban, a Radnóti és a Katona József Színházban láthatja színpadon, ez az első filmes főszerepe, így nagy kihívást jelentett számára a forgatás. „Ilyen intenzív munkában még nem vettem részt. Mindig naprakésznek kell lenni és ugyanazt a teljesítményt nyújtani minden forgatási napon, teljesen mindegy, épp színházban próbálok mellette, előadásom van, vagy magánéleti problémáim adódnak” – hangsúlyozta. Hozzátette, amikor kiválasztották a főszerepre, leült, és rögtön elolvasta mind a nyolc rész forgatókönyvét, annyira izgalmasnak találta. 

Hasonlóról számolt be a rendező, Madarász Isti is, akit Helmeczy Dorottya producer keresett meg a sorozat ötletével. „Az elején féltem tőle, hogy régies, unalmas, poros. De elolvastam a forgatókönyvet, és annyira izgalmas volt az első 3–4 oldal, hogy egy ültő helyemben elolvastam mind a nyolc könyvet. Azt élveztem a legjobban, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, hová fog kifutni. Ki marad élve, ki hal meg, ki a jó, ki a rossz? Nagyon összetett, izgalmas karakterek voltak benne. Teljesen ellentmondott a várakozásaimnak” – fogalmazott. 

„Mégiscsak a mi történelmünk”

Madarász Isti szerint a nézők manapság több mint szkeptikusak a történelmi filmekkel kapcsolatban. Kifejezetten nem hisznek az ilyen típusú magyar projektekben, miközben a külföldieket örömmel megnézik. 
„Azt mondom, mindenki nézze meg az első epizódot, aztán döntsön! Ha azon kapja magát, hogy izgul, folytassa. 

A főszereplőnkről például a néző hirtelen el sem tudja dönteni, hogy ő a jó vagy a rossz.

 Közben jó érzés, hogy ez mégiscsak a mi történelmünk, ezek mégiscsak olyan alakok, akikről tanultunk az iskolában, csak nem figyeltünk oda. Garantálom, hogy minden résznek úgy lesz vége, hogy jobb érzés lesz elkezdeni a következőt” – tette hozzá. 

A Tündérkert száz napon keresztül, 2022 tavaszától télig forgott. Tudatosan olyan helyszíneket is kerestek, ahol korábban magyar stáb még nem dolgozott, így föld alatti pincékben, katakombákban is forgattak. A monumentális produkcióban 300 fős stáb dolgozott, rengeteg színész, statiszta, köztük erdélyi művészek vettek részt a munkában. A Nemzeti Filmintézet támogatásával, a Megafilm Service és az MTVA koprodukciójában készült sorozat dupla epizóddal október 13-án, pénteken 21 órakor indul a Duna Televízión.

Még több információ a sorozatról itt: https://megafilm.hu/tunderkert/ 
 

Hogyan érdemes ma irodalmat tanítani Magyarországon? Kinek szólnak a kortárs művekről írt kritikák? Ki írta Az ember tragédiájának első paródiáját? Egyáltalán marad-e idő az irodalomra, bírja-e még az idegrendszerünk a lassú olvasást? 

Boldog Zoltán (1984) egykori kritikus, majdnem-irodalomtörténész, pályaelhagyó tanár közel két évtizedes munkáinak válogatását tartalmazza a Tiszatáj Alapítvány kiadásában megjelent, Az olvasás nélküli irodalom című könyv, amely többek között a fenti kérdésekre keresi a választ. A jelenleg tehetséggondozással és lapszerkesztéssel foglalkozó szerző az irodalomtanítás XXI. századi kihívásairól, a kortárs irodalom működéséről és irodalomtörténeti érdekességekről ír jegyzeteiben, esszéiben és kritikáiban. 

Orcsik Roland költő, a Tiszatáj folyóirat szerkesztője a következő sorokkal ajánlja a könyvet: „Egy időben a fiatal írók szidták vagy magasztalták a szerző online kritikáit. Mert a haverjukról írt felháborító bírálatot, mert végre valaki nem csak a kocsmai burokban mondta ki, mit gondol az agyondicsért, kötelezően körbenyaldosott bálványról. Nemegyszer én is dühös voltam egy-egy kirohanására. […] Boldog Zoltán megvívta a szélmalomharcát: megpróbálta felforgatni a belterjes irodalmi hálózatot, olvasót generálni az algoritmusok korszakában.”

A könyv kapható a Líra könyvhálózatában, az Írók Boltjában és megrendelhető a kiadó címén: [email protected] 

„Itt van mellettem a hihetetlenül tehetséges Omar Ciszjordániából.” „Itt pedig Shira Halevi, a legszebb lány a világon Tel-Avivból.” „Szeretjük egymást, és ettől erősek vagyunk. A szeretet erőssé tesz, a gyűlölet pedig gyengévé! Talán lenne alkalmasabb időpont is, de mi most akarjuk ezt.” „Apa, ne félj, most ezt meg kell tennem, ne légy dühös.” – egy rövid videó, különös párbeszéd, amelyben két kamasz vall szerelmet a Crescendo című film felütésében.  

„Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem…”

A 2019-es német alkotásból később kiderül, hogy a kitalált történet szerint a palesztin Omar és a zsidó Shira egy nagyszabású kísérlet során találkoztak, amelynek célja az volt, hogy megpróbáljanak békét teremteni a közel-keleti fiatalok között a zene nyelvén keresztül. Eduard Sporckot, a világháborús transzgenerációs traumákkal küzdő, világhírű német karmestert bízzák meg azzal a küldetéssel, hogy kovácsoljon egységet azokból, akiknek a népe hosszú ideje mély gyűlöletet táplál egymás iránt. 

A művész meglehetősen szkeptikus a feladattal kapcsolatban, és noha mindent megtesz a koncert sikeréért, a próbák állandó kiabálásba, veszekedésbe, olykor lökdösésbe, testi erőszakba torkollnak.

„Mi kockáztatjuk az életünket minden egyes nap, amikor át kell mennünk az ellenőrzőpontokon, hogy itt legyünk a próbákon” – kiabálja a hegedűs palesztin Layla. „De hát az ellenőrzőpontokra szükség van a terroristák, öngyilkos merénylők miatt” – válaszolja indulatosan a zsidó Ron. „Ennek semmi értelme, a legnagyobb jóakarattal sem” – sóhajtja a karmester. 

Az ifjú zenészek harcteret csinálnak a próbatermekből is saját igazukat védve, a közös zenélés ilyen hangulatban lehetetlen, ezért Sporck új módszerrel próbálkozik. A zsidó és arab tiniket sorokba rendezi, és egymástól kartávolságra szembeállítja őket. A feladat egyszerű: ki kell adniuk magukból mindazt, ami az eszükbe jut, egymás tudtára adhatják, amit éreznek, de a tettlegesség tilos. A feladatra öt percet kapnak, a zenekar vezetője pedig abban bízik, hogy ha megszabadulnak az indulatoktól, akkor azok el is fognak tűnni. Sajnos azonban a dolog nem ennyire egyszerű. 

Ez a pár perc a film legerősebb jelenete, amely segít megérteni azt, hogy mi zajlik most a Közel-Keleten. „Terroristák”, „Gyilkosok”, „Megöltétek az unokatestvéremet”, „Bántottátok az anyámat” – úgy csapódnak beléjük az egymáshoz vágott traumák, mint golyó a húsba, a béke gondolata pedig egyre távolabb sodródik a horizonttól. Egy idő után már azt sem lehetett tudni, hogy zsidó vagy palesztin zúdítja a másikra a családi traumákat, amelyek mind igazak voltak. 

A düh és a fájdalom úgy terjed, mint valami halálos kórokozó, megbetegítve a térség lakóit. 

Vissza a valóságba: szörnyű vérfürdőbe torkollt a sátoros ünnep 

„Senkinek sem volt fogalma arról, hogy szombat reggel fél hétkor, 50 évvel és egy nappal azután a teljes meglepetés után, amely a jom kippuri háborúban ért bennünket, ismét szemtanúi leszünk ennek” – kommentálta Danny Jatom, a Moszad egykori vezetője a drámai eseménysorozatot, amely hétvégén vette kezdetét a Hamász nevű palesztin terrorszervezet nagyszabású, összehangolt támadásával. Cikkünk publikálásának pillanatában a BBC szerint több mint 1100 halottja van a háborús helyzetnek mindkét oldalon. Emellett többezren megsebesültek, és sokan – köztük európai állampolgárok – most is a palesztin terroristák fogságában vannak. A harcok jelenleg is folynak. 

Izrael csak az első célpont volt, figyelmeztetett a Hamász vezetője, aki videójában világuralomra szólít fel a The Jerusalem Post cikke szerint. „A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók vagy keresztény árulók” – jelentette ki Mahmúd al-Zahar.

Aki azt hiszi, hogy ez is egy újabb konfliktus, amely annyira távol van tőlünk, hogy nem kell vele foglalkoznunk, az nagyot téved. Elég ránézni a Londonban és Berlinben ünneplő tömegre, akik látványosan üdvözlik a borzalmakat, nyomdafestéket nem tűrő szavakat használva a zsidó népre. 

A válaszcsapások már megkezdődtek, a harcok tovább eszkalálódnak majd. Izrael, vagyis a világ negyedik legerősebb – és sokak szerint leginnovatívabb – hadserege biztosan nem hagyja megtorlatlanul a támadást. 

A jelenleg is zajló összecsapások évtizedekkel vetik vissza a két nép kapcsolatát, és ki tudja, hogy a háború csápjai, amelyektől megint civilek százezrei szenvednek, meddig nyúlnak majd. 

„Mennek osztani a halált”

Az elmúlt napokban fegyvertelen, bulizó fiatalok barátaik holttestén átgázolva futottak vérszomjas terroristák elől az életükért a Negev-sivatagban, gyerekek veszítették el a szüleiket, szülők a gyerekeiket, édesanyák feküdtek fiaikra, lányaikra, hogy megvédjék őket a támadásoktól. Emberekre gyújtották rá az otthonukat, mások a családjuktól távol rettegnek valahol elhurcolva, fogságban. 
„Éjjel 2:30. Négy órája volt az utolsó rakétázás. A gyerek mellett ébredtem olyan kettő magasságában. Muszáj volt mellé feküdnöm, bármennyire is kicsi a hely kettőnknek, mert nem tudott egyedül elaludni. Hiába simogattam, nyugtattam, mikor elengedtem a kezét, ő görcsösen nyúlt utána, és nyüszögve jelezte könyörgő szemmel, hogy maradjak, így hát maradtam” – írta a Telexnek egy apa, aki tíz éve él a Tel-Aviv és Gáza között félúton fekvő, 150 ezer lakosú Rehovotban a feleségével és nyolcéves fiával. A család a lépcsőházban rendezett be egy kis helyet párnákkal, székekkel, takarókkal, mesekönyvekkel és plüssállatokkal. 

Ahogy a hírportál írja, Péter várakozás közben figyelte a közösségi médiában felbukkanó híreket: „Ez jutott a mai fiataloknak, ez a kép, ami beléjük éghet, ez a pecsét, ami szentesíti, hogy ez a generáció is elveszett, csak a vérbosszú és a válaszcsapás logikája marad, billogként beleégetve, lelkük közepébe” – kommentálta a látottakat. Az apa beszámolója szerint később a család Hercules-bombázók zajára lett figyelmes, Gázát támadó gépek szálltak fel. „Mennek a gépek szépen sorba, mennek osztani a halált, hogy a másik oldalon is meglegyen a pecsét a szívbe” – olvasható a beszámolóban. 

Pár perccel később megremegtek náluk az ablakok, „a távolban aratott a halál.”

Az orosz–ukrán háborúhoz hasonlóan most sokan itthon is úgy érzik, hogy meg kell szólalniuk, igazságot kell tenniük geopolitikai kérdésekben, sokszor gyilkosokat védve ezzel. „De ez ezt csinálta”, „Az viszont azt csinálta”, „Ha ez lett volna, akkor most nem lenne az”. A szavak akár az ökölcsapások, ugyanaz a bántó zaj vesz körül minket, mint amikor sorfalat állva üvöltött versenyt egymással zsidó és palesztin művész a filmvásznon. Én most a csendért fohászkodom, hogy gondolatban elrepüljek a plüssmackók között rettegő gyerekekhez, a könnyes szemű gyászolókhoz, ringatva őket a karomban, és fülükbe súgva, hogy mennyire sajnálom.