„Vannak helyzetek az életünkben, amikor azt hisszük, megnyertünk egy csatát. Aztán kiderül, nemhogy csatát nem nyertünk, hanem egyenesen háborút vesztettünk. Amikor megkértem a császárt, hogy engedje el velem a gyerekeinket Magyarországra, nem akartam rosszat. Csak azt szerettem volna, hogy mellettem legyenek, és ne a főhercegnő kezében. Nagy nehezen elértem, hogy ne legyen mindenhatósága felettük, és minden pillanatot meg akartam ragadni, hogy velük lehessek. Amikor láttuk, hogy Sophie súlyosan megbetegedett, vele akartam maradni, de sem az orvosok, sem a személyzet nem engedte. Azt mondták: »Menjen csak, felség, a gyereknek csak a foga jön, hagyja ezt ránk, kérem! Nem zárkózhat be a gyerekszobába, a magyarok várják a megjelenését, nem okozhat nekik csalódást.« Bár a lányom mellett maradtam volna! Ezért hagytam később, hogy a főhercegnő elvegye Gizellát, majd Rudolfot. 

Neki úgy is az volt a vágya, hogy felnevelje őket, én pedig rettegtem, hogy újabb rossz döntést hozok, és nekik is árthatok. Így a főhercegnő győzött. 

Hogy mekkorát hibáztam ezzel, arra csak később jöttem rá. Egy tapasztalatlan gyereklány döntése volt ez, amit egész életemben bántam” – vallotta be a közönségének Erzsébet királyné szerepében Vas Viktória élő történelmi előadó, aki egy előadáson mesélt arról, amikor Erzsébetnek meghalt első, Zsófia nevű gyermeke a magyarországi útjuk során, és ő tévesen magát hibáztatta érte. Még sosem éreztem ilyen közel magamhoz a királyné alakját, mint amikor az anyaságról hallottam a gondolatait. Megrázó volt, hogy már nemcsak a tankönyvek és szakmai kiadványok olvasásával tanulhatunk a történelmünkről, hanem úgy is, ha találkozunk egy történelmi személlyel, amihez nincs is szükségünk időgépre, hiszen az élő történelmi előadók rengeteg kutatás után elhozzák őket a jelenbe.

Azok vetették meg, akik maguk is szenvedtek

Vas Viktória is élő történelmi előadóként ismerteti meg velünk Erzsébet királynét. „Gyerekkoromban elutaztunk Németországba, ahol kaptam egy Sisi hercegnős mesekirakót. Miközben játszottam vele, apukám elmondta, hogy Sisi valóban élt. Otthon meg is mutatta nekem a Nagy képes millenniumi arcképcsarnokban, és ahogy lapozgattam a könyvet, teljesen elvarázsoltak az Erzsébetről készült festmények és fotók. Lenyűgözően szépnek láttam, de az is foglalkoztatott, mit üzen a tekintetével. 

Mi az, amit magával cipel? Mit próbál elmondani nekem? Szerettem volna megfejteni, ezért onnantól kezdve minden érdekelt, ami a királynéval kapcsolatos. 

A mesekönyvek mellé mindig Erzsébetről szóló könyveket kértem, és ez a kutatási láz idősebb koromban sem csillapodott. Ma már tudom, mi vonzott hozzá: nemcsak a szépségével, hanem a gondolkodásmódjával is kitűnt a tömegből. Az etikettszabályokkal teli világban bátran próbálta megtalálni a saját útját – ami sajnos a tragédiájához is vezetett. A korszak felfogása kizárta, hogy egy nő önállóan gondolkozzon és hozza meg döntéseit a saját sorsáról, különösen egy uralkodó feleségeként. Hiába maradt azokon a kereteken belül, amelyek adottak voltak számára, mégis kivívta mások ellenszenvét. Ironikus módon éppen azon nőtársai vetették meg leginkább a döntései miatt, akik maguk is szenvedtek az etikett súlya alatt – meséli Viktória. – Erzsébet mert a saját értékrendje és elképzelései szerint élni, ám ez nem jelenti, hogy önző lett volna. 

Kép

Balról jobbra: Erzsébet királyné díszmagyar ruhájának rekonstrukciójában, a Mátyás-templomban; 2020-ban, még a Gödöllői Királyi Kastély munkatársaként, a kastély Dísztermében; a Múzeumok Éjszakáján a szombathelyi Savaria Múzeumban – Fotók: Kocsi Edina; IncrediBelle; Balaicz-Varga Nárcisz Ruha: Czédly Mónika

Máig él az a hamis kép, hogy a királyné hiú volt és a hóbortjainak élt, holott ezt már számtalanszor cáfolták a történészek. Szeretettel törődött a családjával, és rengeteget jótékonykodott a nép körében. Háború idején folyamatosan látogatta a sebesült katonákat, mindig járta a kórházakat, gyermekotthonokat is, ám ezt észrevétlenül tette, ezért sem tudnak róla annyian. Egyszer például bejelentés nélkül meglátogatott Magyarországon egy lányneveldét, hogy a valós helyzetet láthassa. 

Tett is észrevételeket, később pedig visszatért, hogy ellenőrizze, teljesültek-e a gyerekek érdekében megfogalmazott kérései. 

Emellett Erzsébet elvégezte a reprezentációs feladatait is, igaz, Magyarországon sokkal szívesebben tette mindezt, mint Bécsben.”

Tegyük félre a koronáját, és nézzük az emberi oldalát!

„Amikor Erzsébet királyné karakterébe bújom, azt tartom szem előtt, hogy a kisujjam hegyéig méltó legyek hozzá. Nagyon elszomorít az a sok téves vád és hamis információ, amik a médiában, sorozatokban, filmekben terjednek róla. Ezért amikor kilépek Erzsébetként a közönségem elé, elsődleges célom, hogy eloszlassam ezeket a téves elképzeléseket. Szeretném árnyalni az Erzsébetről kialakult képet, és érzékeltetni, hogy nem minden fekete-fehér vele kapcsolatban. Mindez óriási felelősség, hiszen valós történelmi személyt formálok meg, de az öröm is hatalmas, amikor valaki az előadás végén odalép hozzám, és megköszöni, mennyi újat hallott. Ez a másik ok, amiért szeretem ezt a szakmát: úgy tudok történelmet tanítani a hallgatóságomnak, hogy észre sem veszik, milyen sokat tanulnak. Nem a nyers, száraz történelmi tények oldaláról mutatom be az alakját, hanem azt mondom: tegyük egy kicsit félre a koronáját, és nézzük az emberi oldalt! Például nem volt rossz édesanya. Mindig igyekszem megmutatni, milyen környezeti ráhatások, érzelmi okok vezették, amikor anyaként döntéseket hozott. Az sem igaz, hogy Andrássy a szeretője lett volna. 

Erzsébetet hét lakat alatt őrizték, nem csinálhatott semmit úgy, hogy azt pár órával később ne tudja az egész udvar. 

Ráadásul visszataszítónak találta a szeretői viszonyt, sosem alacsonyodott volna le ilyesmihez.
Az előadásaim végén kérdezhetnek is tőlem a vendégek. Legtöbbször arról faggatnak, nehéz-e a korhű, nagy ruhákban mozogni, amelyeket Czédly Mónika Magyar Kézműves Remek-díjas divattervező készít. Mónika megőrzi az Erzsébet-ruhák hitelességét, ugyanakkor ezek könnyebben hordhatók, mint az eredetik. Erzsébet ruhái krinolinnal, alsószoknyával, fűzővel együtt 4–5 kilótól indultak. A rekonstrukciók ennél könnyebbek, de megvan a súlyuk, ezért nem lehet bennük 21. századi rohanó életét élni, hanem le kell lassulni.”

Kép

Közös előadás Dittera Károly élő történelmi előadóval a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ruha: Czédly Mónika 

Erzsébet királynéként a 21. században

Vas Viktória már diákmunkásként a Gödöllői Királyi Kastélyban volt tárlatvezető, az egyetem elvégzése után pedig teljesült az álma: két évre a kastély főállású Erzsébet-megszemélyesítője lett. „Kidolgoztam egy olyan tárlatvezetést, amelyben Erzsébet királynéként egyes szám első személyben meséltem a királyi család gödöllői életéről a hazai és külföldi vendégeknek. Reklámokban, interjúkban, kisfilmekben, illetve a Magyarország visszavár kampány keretében országszerte plakátokon szerepeltem. Elvégeztem az Open History Kuktából szakács. Első élő történelmi programom című élő történelmielőadó-képzését is, ahol Németh Ádám oktatott minket arra, hogyan kell egy történelmi karaktert felépíteni. 

Nem elég, hogy Erzsébet királynéként mutatkozom be, tudnom kell, ki ő, milyen családban nőtt fel, kik a szerettei, milyen történelmi események alakították az életét és a világnézetét. 

Az élő történelem módszertana sokrétű. Élő történelemnek számít az is, ha valaki egy vélt valós történelmi karakterként, korhű viseletben lép a közönsége elé, és az is, ha egy korabeli tárgy működését jeleníti meg a vendégeknek. Például az Egri Várban szoktak fegyverbemutatót vagy olyan foglalkozást tartani, ahol középkori fogásokat főznek a konyhában. Én minden programomon Erzsébet királynét személyesítem meg. Jelenleg szabadúszóként dolgozom együtt múzeumokkal és szakemberekkel, ami lehetővé teszi, hogy több különböző helyszínen és helyzetben alakíthassam a királynét. A szombathelyi Savaria Múzeum tavaly a Múzeumok Éjszakájára hívott meg, a Magyar Nemzeti Múzeumban pedig az Audiencián Erzsébet királynénál című program kidolgozásában vettem részt és játszottam Erzsébetet. Társam Dittera Károly élő történelmi előadó volt, akivel fiktív szituációt kreáltunk, amelyben a királyné magyar újságírót fogadott, aki sokféle kérdést feltett neki, Erzsébet pedig válaszolt ezekre, megmutatva az emberi oldalát.”

Forrás:
www.aqueensstories.hu  
A cikkben szereplő előadás, amiből idézünk:
A Jászfényszarui Városi Könyvtárban 2022. szeptember 30-án tartott előadás, előadók: Káli-Rozmis Barbara, az Erzsébet királyné és a magyarok című könyv szerzője és Vas Viktória élő történelmi előadó (a királyné szerepében – Czédly Mónika divattervező egyik ruharekonstrukciójában). 
 

Az örök feladat

Az evés a kezdetektől fogva a legjelentősebb emberi tevékenységek egyike. A táplálkozást sok millió éven keresztül erősen meghatározták a külső feltételek (mennyit és mit) és a szokások (mikor és hogyan, amire persze ugyancsak erősen hatottak a lehetőségek). Mára azonban jelentősen megváltoztak az evés külső feltételei és szokásai.
Korábban a társadalom jelentős részében az élelmiszer-termelés és -előállítás családonként legalább egy-két fő egész éves elfoglaltságát jelentette, ma viszont szinte alig készül otthon étel. Korábban a táplálkozás az évszakok ritmusához alkalmazkodó tevékenység volt, amely egész évben meghatározta, mit és hogyan fogyasszunk, és azt is, hogy milyen feladatokkal töltsük a nap jelentős részét az élelmiszerek előállítása érdekében. Mára elveszett ez a keret, amely egykor a napi tevékenységeket, az életformát, a gondolkodást és szinte a teljes létezést formálta.
Az evés számtalan funkciót betölt, a táplálás mellett az étkezés többek között önmegnyugtatás, önkifejezés, a társadalmi státusz megjelenítése, az életstílus kifejezése, hovatartozási nyilatkozat („azt eszem, amit a népem szokott”, „márpedig mi ilyet nem eszünk”), vallási rituálé, sőt akár politikai nyilatkozat is. 

Az étkezés számtalan információt közvetít az adott személyről, hiszen többek között mesél a kedélyállapotáról, a társadalmi státuszáról, a kulturális környezetéről, az önképéről, az életkoráról, de akár az összeszedettségéről, a feszültségeiről és az önfegyelméről is. 

Ebből következőleg az ilyen tényezők is hatással vannak az étkezésre – néha az éhségérzet sokadlagos szemponttá válik ezek mögött. Az evés összefügg a teljes pszichés állapottal, mivel az evés során magunkba fogadjuk a külső világ egy részét. Az evés kapcsolódás az ételen keresztül a világ rajtunk kívüli részéhez és az azt velünk együtt fogyasztó emberekhez, valamint saját magunkhoz. A kapcsolódás sikere számos módon befolyásolja az étel hatását. Gondoljunk csak arra, amikor kirándulás közben megéhezünk, ezt észleljük, és elfogyasztunk egy szendvicset. Ilyenkor érezzük, mennyire megerősít bennünket az étel. Ha viszont nem kapcsolódunk magunkhoz, mondjuk nem vagyunk hajlandók tudomásul venni éhségérzetünket, akkor az estére kiéhezett állapotban elfogyasztott étel valósággal kiüt bennünket, minden erőnket elveszítjük. Hasonlóképpen azt is tapasztaljuk, hogy az evés zavara jelezhet lelki problémákat is. Ugyanakkor az étkezés segíthet megoldani személyek közötti konfliktusokat. Erre kiválóan ráéreznek a kamaszok, amikor kéréseikkel vagy rossz híreikkel megvárják a családi vacsora végét, mivel rájöttek arra, mennyire másként reagálnak szüleik jóllakottan.

Bonyolult kapcsolat

Az étkezéssel és a testünkkel kapcsolatos információk sokszínűek, a hangjuk pedig olyan erős, hogy túlharsogja a testünk halk jelzéseit. A közösségi média posztjai, a vasárnapi ebéd a szülők vagy a nagymama asztalánál, a találkozó a rég nem látott barátokkal – ezek mind különböző üzenetekkel bombáznak bennünket azzal kapcsolatban, hogy mennyit és mit kellene ennünk, vagy hogyan kellene kinéznünk. 
Kultúránk nagyra értékeli a vékony testet, és lebecsüli, olykor pedig diszkriminálja is a nagyobb testméretben élő embereket. A megnövekedett testsúly gyakran az akaratgyenge és lusta jelzőkkel társul, így hatással van a munkavállalásra, a bérezésre, de még az egészségügyi ellátásra is, mivel a vizsgálatok során a különféle testi tüneteket gyakran kizárólag a testsúlyra vezetik vissza, figyelmen kívül hagyva a többi lehetséges okot. 

A testsúlyhoz ezáltal számos nehéz érzés kapcsolódik, többek között a szégyen, a bűntudat, az elutasítottság és a magányosságérzés. Nem csoda hát, hogy sokan döntenek a fogyókúra mellett. 

A fogyókúrák pedig általában arra épülnek, hogy mereven korlátozzuk az étkezésünket, kiiktassunk bizonyos élelmiszereket, vagy a diéta által megszabott időben étkezzünk. A kilók olvadnak lefelé, mi pedig nagyon boldogok vagyunk. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a diétázók 95 százaléka a fogyókúra befejezését követő 1-5 éven belül visszaszedi a leadott kilókat. A korlátozásra épülő diéták ugyanis paradox módon túlevéshez vezetnek. Mi is történik? A fogyókúrázó azt éli meg, hogy folyamatosan le kell mondania a kedvenc falatairól, ami (ha az elhatározás erős) az első időszakban nem is okoz olyan nagy nehézséget. Ám a vágy egyre nő, egészen addig, amíg a diétázó vét a fogyókúra merev szabálya ellen. Az ezzel járó kudarcérzés, bűntudat és szégyen pedig olyan erős, hogy elsöpri az akaraterőt. Persze vannak olyanok is, akik eljutnak a kitűzött célig, ám ilyenkor úgy érzik, hogy végre megjutalmazhatják magunkat a finom falatokkal, és a régi étrenddel lassan az eredeti (vagy még magasabb) testsúly is visszaáll. Ráadásul a fogyás után azt vehetjük észre, hogy a vékony testben élt élet többnyire pont olyan stresszes tud lenni, mint a korábbi, hiszen a testméret önmagában nem változtat az események megélésén. Ha az evést korábban stresszoldásra (is) használtuk, akkor a fogyással az ételt csupán a külső megerősítésre cseréltük le. Ez azért sem hatékony, mert a külső megerősítéshez könnyen hozzászokunk, és egy idő után az evés mégiscsak hatékonyabb stresszoldásnak fog tűnni, hiszen közben a stresszválaszt kiváltó alapprobléma megoldatlan maradt.

Koplalunk-túleszünk, leadunk-felszedünk, ám az oly mélyen áhított harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolat az étellel és a saját testünkkel csak nem következik be. 

Ez nem a fogyókúrázó hibája, hiszen ő egész életében a diétakultúra üzenetét hallgatta, amely a bűntudatra és a szégyenre alapozva elhitette vele, hogy a vékony test maga a boldogság, és bizonyos szabályok betartásával könnyedén elérhető. Ráadásul az étel egyszerre kapja meg a kívánatos és kerülendő címkét. Az ennivaló „egészséges” és „egészségtelen”, „jó” és „rossz”, „bűnös” és „diétás” címkézése pedig sokakat arra sarkall, hogy bonyolult szabályok szerint engedjék meg magunknak a fogyasztásukat. Az étel elfogyasztását ilyenkor már nem a testünk belső jelzései határozzák meg, hanem azt az elméletek, a diéták és az elvárások szabályozásának vetjük alá.
Mindez olyan mélyen benne van a kultúránkban, hogy gyakran észre sem vesszük, mennyi szenvedést okoz. Szinte természetesnek vesszük, hogy a fittség önsanyargatást, az egészség pedig korlátozást jelent. Pedig a kutatások szerint a korlátozásokon alapuló étkezés alacsonyabb önbecsüléssel és a testtel való elégedettséggel hozható összefüggésbe. 
„Én magam is így voltam ezzel. A saját bőrömön éreztem, hogy a különféle diéták lelkileg megterhelők. Megromlott a kapcsolatom saját magammal és az étellel is. Valójában azonban csak akkor szembesültem azzal, hogy mekkora károkat okoz, amikor elkezdtem arról gondolkozni, hogy milyen mintát adok át a lányaimnak. A korlátozások melletti kitartásomból ugyanis nem (csak) akaraterőt tanulnak, hanem azt, hogy miként kövessenek olyan szabályokat, amelyek segítségével sikeresen elnyomják a saját szükségleteiket és igényeiket. Én azonban nem erre vágyom sem a magam, sem a lányaim számára. 

Azt a belső szabadságot és rugalmas működést szeretném megtanulni, megtapasztalni és nekik átadni, ami elősegíti a bűntudattól mentes kapcsolódást a testükkel, a kibékülést az étellel, amikor már nem a merev szabályok betartása jelenti az egészséget. 

Ezen az úton pedig fontos, hogy szembenézzünk mindazokkal a transzgenerációs történetekkel és mintákkal, amiket az evéssel kapcsolatban örököltünk, és megértsük azokat a mélyebb lelki okokat, amik a túlevéshez (és az önsanyargatáshoz) vezetnek.” (Szőnyi Lídia)

Lelki szálak 

A mentális egészség nem a kisebb vagy nagyobb testméret dimenzióiban dől el. Valójában a vékony test nem árul el semmit arról, hogy az adott személy milyen küzdelmeket él át a testképével és az étellel kapcsolatban.

Az étkezésünk ugyanis kifejezi azokhoz a dolgokhoz való viszonyunkat, amelyek nem közvetlenül állnak összefüggésben az evés elsődleges céljával. Tükrözheti a mozgással való kapcsolatunkat, a stresszszintünket, az élet feletti kontrollérzetünket, a magányunkat, de akár a szexualitáshoz való viszonyunkat is. Ráadásul az ezekkel kapcsolatos elképzeléseink és vágyaink is elkezdtek hatni az evésünkre: túl sokat vagy túl keveset eszünk, merev rendszerességgel vagy teljes szétszórtsággal, csak bizonyos funkciók érdekében, például a fogyásért vagy az izomtömeg-növelésért. Az evés ezáltal a teljes pszichés jólléttel összefüggő tevékenységgé válik. Így van ez, egészen a kezdetektől. Gondoljunk csak az egészen pici babára, akinek az anyatej édes íze jelenti a megnyugvást és a kapcsolódás forrását is egyben. Nem csoda, hogy az evés a későbbiekben is egyfajta kapcsolódást jelent az azt együtt fogyasztó emberekhez, a saját érzelmeinkhez és a belső valóságunkhoz. 

A helyzet nem egyszerű, hiszen szinte mindannyian évszázados történeteket cipelünk magunkkal, az éhezés, a nyomor és a nélkülözés rémét. Beette magát a bőrünk alá, és igenis jól akar lakni, pedig nem is vagyunk éhesek. Mindeközben nap mint nap a vékony test dicsőítésével találkozunk, és szeretnénk, ha miénk lenne az a boldogság, ami ezzel jár. Túl hangosan harsogó üzenetek, amik mind akadályát képezik a saját belső valóságunkkal való találkozásnak.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az evéssel kapcsolatos nehézségek gyakran összefüggésben vannak azzal, hogy gyerekkorunkban megtanultuk-e azonosítani és szabályozni a saját érzéseinket és szükségleteinket, vagy pedig figyelmen kívül kellett hagynunk önmagunkat. 

Talán azért, hogy megfeleljünk, hogy erősnek mutassuk magunkat, hogy szerethetők vagy legalább elfogadhatók legyünk. Pedig az, hogy mennyire tudunk odafigyelni arra, amit éppen érzünk és teszünk, segíthet felismerni, hogy mennyi az elég (nemcsak az evésben, hanem a munkában, a teljesítményben vagy akár az edzésben is). Mindemellett megjelenik a kontroll dimenziója is. Vajon gyerekkorunkban volt lehetőségünk arra, hogy befolyással legyünk a saját életünkre? Arra, hogy milyen zenét hallgassunk, mit gondoljunk bizonyos kérdésekről, mit vagy mit ne vegyünk fel? Netán mindig eldöntötték helyettünk, hogy miben higgyünk, mit gondoljunk, vagy mit tegyünk? Ha nem volt lehetőségünk megtapasztani és megtanulni az egészséges kontroll érzését, akkor az könnyen megjelenhet az evéshez való viszonyunkban is. Ez pedig több más tényezővel együtt megalapozhatja a diétázás-visszahízás ördögi körét.

Belső szabadság

Hogyan tudjuk a testünket úgy táplálni, hogy megadjuk neki, amire szüksége van, de ne együk túl magunkat?

1. Békülj ki a testeddel!
Milyen a kapcsolatod a testeddel? Folyamatosan a hibáit fürkészed? Vagy tisztelettel gondolsz az erősségeire, odafigyelsz az alapvető igényeire? Ahogy a barátainkat sem bántjuk a szavainkkal, úgy ne tegyük ezt a testünkkel sem!

2. Az evés nem bűnözés, a mozgás nem büntetés, a fájdalom pedig nem a barátunk!
A testünkkel nem harcolnunk kell, hanem megbarátkoznunk, tiszteletben tartanunk és együttműködnünk vele. Senki nem fog egészségesebben étkezni azért, mert bűntudata van bizonyos ételektől, nem csak az a mozgás számít, ami alakformáló vagy sok kalóriát éget el, és nem kell kizsigerelnünk magunkat ahhoz, hogy fittek legyünk! 

Az éhség vagy a fáradtság jeleinek elnyomása valójában nem egészség, ehelyett adjuk meg a testünknek azokat a tápláló ételeket, amelyekre szüksége van, és találjuk meg azt a mozgásformát, amelyben örömünket leljük.

3. Légy jelen!
Gondoljuk végig: mennyire vagyok jelen az életemben? Az étkezés során érdemes kikapcsolni a kütyüket, és minden érzékszervünkkel befogadni az étel tapintását, illatát, az ízélményt, az evés közben megjelenő érzéseinket, és kiélvezni az evést. Így nem lesz szüksége a lelkünknek sem arra, hogy többet együnk, mint amire szükségünk van, mert kevesebbel is jóllakunk. Megérkezünk önmagunkhoz.

4. Légy kapcsolatban önmagaddal!
Ki ismeri jobban a tested szükségleteit? Egy előre megírt diétás terv, egy applikáció vagy pedig te magad? Görcsös szabályok helyett érdemes rugalmasan viszonyulni ahhoz, ami belül zajlik. Ebben segíthet a testtudatosság és az érzelmi tudatosság fejlesztése, például egy érzelmi naplón keresztül, amelynek kapcsán a különböző étkezésekkor azt is megfigyeljük, hogy éppen milyen érzéseket élünk át. 

Forrás: A survey of eating styles in eight countries: Examining restrained, emotional, intuitive eating and their correlates (British Journal of Health Psychology)

Ez az írás a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Úgy képzelem, olyan kislány lehettél, aki folyton rajzolgatott és alkotott valamit, már egészen kicsi korától kezdve. Javíts ki, ha tévedek!
Tényleg így van, gyakorlatilag kislánykoromtól kezdve rajzolok, kezdetben viszont textilekkel szerettem volna foglalkozni. Folyton bezárkóztam a szobámba, és mindig fúrtam-faragtam valamit, meg anyagokat festegettem. Az Iparművészeti Főiskolára viszont nem vettek föl, az utolsó rostán kiestem. Nagyon szerettem volna valamilyen munkát találni a következő felvételiig. Arra egész pontosan már nem emlékszem, hogyan „jött szembe” a lehetőség, mindenesetre megtudtam, hogy rajzolókat keresnek a Pannónia Filmstúdióba. Megpróbáltam oda is a felvételit, sikerült, én pedig úgy voltam vele, ez teljesen jó lesz arra az egy évre, amíg meg nem próbálom újra a főiskolát. 

A stúdió varázslatos világa teljesen beszippantott. Nem is csoda: 1982-t írtunk, én pedig egyszeriben olyan nagy nevek közé csöppentem, mint Nepp József, Jankovics Marcell, Dargay Attila, Ternovszky Béla. 

Nap mint nap találkozhattam velük, többükkel együtt is dolgoztam. A csillagok hihetetlenül szerencsés együtt állása volt, hogy ilyen nagy emberek közelében lehetettem. Arról nem is beszélve, hogy a Pannónia Filmstúdióban hatalmas élet zajlott akkoriban, ha az ember csak a büfébe szaladt le, ott is a legnagyobb színészek álltak sorba a párizsis zsömléért. Fantasztikus volt a légkör, egy csodálatos szakmai és szellemi műhely volt az, ám tény, valahol egy „gyár” is, ami akkortájt csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb animációs filmeket. Egyre több munkám lett, és egész egyszerűen ott ragadtam. Később aztán elvégeztem a stúdió belső animációs iskoláját, amit egyébként egy szintén fantasztikus ember, Szabó Szabolcs vezetett – aki nem mellesleg a Vízipók, csodapók című sorozatot készítette. 

A szüleid mennyire álltak mögötted és támogattak abban, hogy erre a pályára lépj?
Művészcsaládból származom, így igazán soha, senki nem gördített semmiféle akadályt az elképzeléseim elé. Ráadásul apukám eleve grafikusnak készült, úgy sejtem, tőle is örökölhettem valamennyit a rajzolás iránti szeretetből. Hozzáteszem, azt azért néha még ők is rémülten nézték, amikor reggeltől estig csak rajzoltam, és megesett, hogy aggódtak, hogyan fogok tudni ebből megélni. Bár lehet, hogy kívülről másnak tűnik, ez azért lényegében nagyon időigényes és monoton munka. Még úgy is, hogy mára már a technika fejlődése, a számítógép megjelenése alakított, némiképp gyorsított rajta. 

Milyen értelemben? Rajzolsz még szabad kézzel például? 
Persze, sőt! A mai napig így rajzolok. 

Sokan gondolják, hogy a számítógépek kiváltják a kézi rajzolást, holott ez abszolút nem így van. 

Nem mondhatom azt a gépnek, hogy most akkor kicsit mosolyogjon a figura, jöjjön erre-arra. Én pedig közben megyek, és fölteszem az ebédet meg kitakarítok. Szabad kézzel rajzolunk, illetve vannak különféle technikák, így például a 3D, amit szintén tanultam: ezeket használjuk. Ám mindennek az alapja továbbra is az emberi kéz és az agy.

Kép

Seregi Katalin – Forrás: Seregi Katalin

Ez azért valahol megnyugtató, főleg manapság, amikor egyre többen aggódnak azon, hogy a „gépek”, a mesterséges intelligencia elveszi a munkájukat, átveszi a helyüket. 
A hagyományos technikák, így a 2D, a rajzolt animáció is olyan, amit még mindig használunk. Ez is ceruzával történik, csak éppen digitális ceruzával. A gép annyiban teszi könnyebbé a munkát, hogy a segítségével például rögtön vissza lehet nézni, amit az ember megrajzolt addig a mozgásban. Régen ez is borzasztó időigényes volt, megesett, hogy hetekig is eltartott. Azt is nagyra értékelem, hogy ma már nem kell négy szemüveget fölvennem ahhoz, hogy az egészen apró figurákat is jól lássam, mert egyszerűen csak ránagyítok. A számítógép megjelenése előtt neonnal átvilágított, egymásra rakott papírokat nézegetve állítottuk be az egyes mozdulatsorokat, ami nagyon megerőltető volt a szemnek. De az olyan utómunkákon, mint például a figurák kifestése, ami korábban mozdulatsoronként, kézzel és ecsettel történt, szintén sokat lendítettek a gépek. 
Ami viszont nem változik, az az, hogy abszolút kézzel rajzolunk: csak épp nem papírra, hanem egy digitális táblára, elektromos ceruzával. 

Hiába lehetne akár már egy komplett filmet is összehozni egy számítógépen, ahhoz, hogy a néző sírjon, nevessen, hogy meg is érintse, amit a moziban lát, az emberi kéz, az agy és a szív továbbra is nélkülözhetetlen.

Melyek voltak az első nagyobb munkáid? 
Nepp József Hófehér című rajzfilmje volt az első nagyobb szabású produkció, amiben dolgozni kezdtem. Később olyan Dargay-filmekben is közreműködtem, mint például a Szaffi, de dolgozhattam Az erdő kapitányában és a Macskafogóban is. Utóbbival kapcsolatban a mai napig nagyon sokaktól hallom, mennyire szeretik, ráadásul nem csak felnőttek. Ez külön öröm, fantasztikusnak tartom, hogy a manapság már teljesen más ritmusban élő gyerekek közül is sokak ismerik, kedvelik. Annak idején nem gondoltam, hogy ennyire időtálló alkotást hozunk létre. 

Voltam közben külföldön is, Berlinben dolgoztam három évet egyik munkától a másikig: a szabadúszó lét minden előnyével és hátrányával. Sokat dolgoztam bérmunkában, többek között Kecskemétre, ők az utóbbi időben – más munkáik mellett – egy francia filmstúdióval is együttműködnek, akiktől nagyon szép munkákat kaptunk.

Kép

Seregi Katalin filmjeinek plakátja

Laikusként könnyen lehet, hogy teljesen más elképzelésünk van arról, hogyan készülhet egy animációs film. Beavatnál egy kicsit a részletekbe? 
Először is készül hozzá egy képes forgatókönyv, van egy rendezője és egy figuratervezője. A Macskafogó esetében Nepp József és Ternovszky Béla voltak, akik az egész történetet kitalálták, és megtervezték a figurákat. A Pannóniában még műteremrendszerben, néha faházakban is dolgoztunk. A Macskafogó egy másik ilyen faházban készült, ahová nekem úgy kellett bekéredzkednem. A karakterek tehát adottak, amikhez nekünk, rajzolóknak teljes mértékben alkalmazkodnunk kell, senki nem viheti bele a saját önálló ötleteit. A mozdulatokat az animátorok tervezik meg vázlatosan, amiket aztán mi, rajzolók „rázunk gatyába”, rengeteg mozdulatfázist tervezünk meg hozzájuk. A vásznon gyakorlatilag a mi munkánkat látja a néző. 
Számítógépek ide vagy oda, egy nagyobb szabású film a mai napig hatalmas csapatmunka. A nagy Toldi-sorozaton, amit még a mozifilm előtt készítettünk a kecskemétiekkel, közel százan dolgoztunk. 
Időben is hosszadalmas folyamat, általában egy-másfél évig is eltart – bár stúdiók helyett ma már mi is leginkább otthonról dolgozunk.

Mik voltak a legutóbbi munkáid, és mi az, amin épp most dolgozol?
Miután az ember befejez egy alkotást, már várja, mikor lesz a következő, illetve, hogy lesz-e egyáltalán. A „hőskorszakban” egy kicsit más volt a helyzet, mert akkor egymást érték a feladatok: az egyikből gyakorlatilag ugrottam a másikba. Ugyanakkor igazán nem panaszkodom, mert munkám most is van, köztük nagy szerelmem volt a Ruben Brandt, a gyűjtő animációs film, legutóbb pedig a Toldi mozifilmen dolgoztam, amit tavaly mutattak be. Jelenleg a Csongor és Tünde animációs filmen munkálkodom, ami várhatóan jövőre készül el.
 

Még a dunakanyari remete is hallott arról, hogy Tóth Gabi és Krausz Gábor válnak.  Iskoláskoromban láttam a 17 éves Gabit színpadra állni egy tehetségkutatóban. Emlékszem, ahogy a képernyő előtt ülve megállapítottam, hogy „azta, ennek a fiatal csajnak aztán van hangja”, aztán mentem vissza matekozni. Krausz Gáborral egy sajtótájékoztatón találkoztam, ahol szimpatikusan viselkedett, tévés kollégáimtól pedig sokat hallottam arról, hogy milyen jól főz. A két ember kapcsolatát később nem követtem nyomon a közösségi médiában, ezért az sem korbácsolt bennem nagy érzelmeket, amikor a hírfolyamból kiderült, hogy már nincsenek együtt. 

Azt már sokkal érdekesebbnek találom, hogy mit indított el ez a szakítás a social mediában. 

Az egyik legextrémebb következmény talán az, hogy mivel a pletykák szerint az énekesnő a Fricska táncegyüttes egyik tagjába lett szerelmes, az azonos nevű Fricska zenekarnak közleményt kellett írnia arról, hogy az emberek ne zaklassák az együttest privát üzeneteikkel, mert semmi közük az ügyhöz (nem mintha a táncegyüttesnek lenne).

A szakítás hírét egyébként maguk a történet szereplői posztolták a Facebookon, kérve, hogy kislányuk érdekében a sajtó tartsa tiszteletben a határokat, és ne zargassa a családot (ezt mindig mindenki teljesen feleslegesen kéri, úgysem valósul meg belőle semmi). Persze onnantól, hogy valaki a közösségimédia-oldalán jelenti ki, hogy a párjával külön utakon járnak, nem csoda, hogy később aztán tömegek reagálnak a hírre ugyanezeken a felületeken. 

Századunk érzelme: a felháborodás

Az, hogy ekkora lufi fújódik két ismert ember válása körül, mindig háromszereplős játszma. Kellenek hozzá a hírességek, akik folyamatosan betekintést engednek a magánéletükbe és a kapcsolataikat kifelé kommunikálják, kell a bulvársajtó, amelyik nyaggatja a „névtelen jó barátokat,” hogy minél több szaftos részletet kiteregessenek, és lájkokban leszüretelhessék mások szenvedését, és kellenek azok a hétköznapi emberek, akiket a médiának sikerül mobilizálni arra, hogy ne csak a jóga előtt, meg sörözés közben alkossanak véleményt, hanem a tettek mezejére is lépjenek: fürödve a csoportos megalázás kielégítő érzésében billentyűzetet ragadjanak. 

Ezt a sajtó nem azért idézi elő, mert érdekli őket az emberek véleménye, hanem azért, mert minél több indulatot gerjesztenek, annál jobban etetik az algoritmust, ami további kattintást hoz nekik.

Amy Flaming újságíró nagyon jól megfogta ezt a jelenséget korábbi cikkében, amikor a BBC Science Forumon arról írt, hogy a 21. század egyik meghatározó érzelme a felháborodás lett: a határokon átívelő harag soha azelőtt nem tartotta ilyen mértékben hatalmában az emberiséget. „Ma bárkinek, akinek okostelefonja van, megvan a hatalma arra, hogy bántalmazza, megalázza a másikat” – írja Flaming. Örök kérdés, hogy a közösségi média vajon felerősíti, vagy csak közvetíti az emberek dühét, amire a cikkben idézett terapeuta, Dr. Aaron Balick magabiztosan állítja, hogy az internet korában megnőtt a „düh érzelmi fertőzőképessége”. 
Bármelyik ügyet támogatod, legyen az a feminizmus, az ökoaktivizmus, a felháborodás kifejezését most bátor és nemes dolognak érezheted, az erkölcsi felsőbbrendűség egy formájának. De valóban produktív lenne ez? – teszi fel a kérdést Dr. Barbara H. Rosenwein történész a cikkben.
Talán vannak, akik úgy érzik, hogy a Tóth Gabin, Pumped Gabón vagy Donald Trumpon való élcelődés, dühöngés jót tesz a lelküknek, de a kutatók szerint pont az ellenkezője az igaz. 

Ezek a negatív érzelmek rossz hatással vannak az emberi kapcsolatokra, a munkateljesítményre, a mentális egészségre és általában az egészségre.

Az a kellemetlen szív- és érrendszeri reakció, ami akkor következik be, amikor dühösek vagyunk, negatív érzéseket kelt, amelyektől meg szeretnénk szabadulni. Ha mindezt engedjük kitörni, az a megkönnyebbülés érzetét kelti, de minél többször járunk el így, annál inkább a dühkitörésekhez társítjuk majd ezt a megkönnyebbülést. Az esztelen dühöngés pedig tovább gerjeszti a haragot – állítja Nadja Heym pszichológus. 

Heym szerint egyébként az emberek nagyobb valószínűséggel mutatnak dühös, agresszív viselkedést tömegben, tehát ha a Tóth Gabi-utálatnak már van komoly hagyománya a közösségi médiában, az könnyen felszaporítja a negatív véleményeket a platformon (szeretünk csoportokhoz tartozni). 

Miért utálják sokan ennyire Tóth Gabit?

Ugyanazért, amiért a kisebb közösségekben, az osztályban, az oviban is mindig ki van pécézve pár ember, akire rászáll a tömeg. A Tóth Gabi-bully régóta közkedvelt program a közösségi médiában, de hogy miért pont ő lett közutálat tárgya, arra egyelőre nem született konszenzusos magyarázat (bár ezzel kapcsolatos közvéleménykutatás már készült). Sokak szerint az adott nagy lökést a dolognak, amikor Gabi kinyilatkoztatta az értékrendjével kapcsolatos nézeteit, ekkor besorolták egy politikai táborba, az élcelődők egy részét ekkor szerezte (bár ez Bangó Margitnak, aki 2006-ban éljenezte Gyurcsány Ferencet, „a magyar népköztársaság miniszterelnökét”, önmagában nem volt elég a közutálathoz). 

Illetve vannak, akik kinyilvánítják azt is, hogy az énekesnőt korábbi ledérebb magatartása és válásának vélt körülményei miatt nem tartják most hiteles keresztény vallású előadónak, de ennek sem kellene ahhoz vezetnie, hogy a Fricska zenekar tagjai zaklató leveleket kapjanak.  

Ez a celeb-bullying egyébként más országokban is létező jelenség: Hollywood „tóth gabija” nem más, mint Anne Hathaway, akit egy időben annyira utált a közönség egy része (megalakult a Hathahaters csoport), hogy egy évre vissza kellett vonulnia, és szerepeket is vesztett az elszabaduló utálat miatt. S hogy mi volt ennek az oka? „Amikor nem filmezik, akkor is színészkedik”, nem tetszett nekik, ahogy az Oscar-gálát vezette („idegesítő, mániákus hiperpompomlánynak tűnt a képernyőn”), és amikor felröppent a hír, hogy az étteremben visszaküldi azt az ételt, ami nem ízlik neki, elszabadult a közösségi médiás pokol. Azért nem kell aggódni a neveletlen hercegnőért, hiszen jelenleg három magyarországnyian követik az Instagramon, ahogy Gabinak is stabilan megvan a mintegy 600 ezer Facebook-követője.

Ezért talán nem is annyira a hírességek, mint inkább a társadalom lelkiállapotáért érdemes aggódnunk és aktívan tennünk, hiszen a celeb-bully jelenségre többféleképpen lehet reagálni. Az egyik mód, hogy felsőbbrendű stílust veszünk fel, és kinyilvánítjuk, hogy a „tömeg” mennyire egyszerű, amitől majd okosabbnak és ügyesebbnek érezzük magunkat másoknál. Vagy beszélgetünk arról, hogy a közösségi médiában utálkozók, felháborodók és mindent megmondók valójában a kattintásvadászok csapdájába esnek, hogy rosszat tesznek magukkal, hogy a socialmedia-tevékenységük csak tovább növeli a frusztrációjukat, hogy a reakciójuk valójában nem véletlenszerű, hanem a közösségi média indulatgerjesztő hatásának eredménye, és ha ez láthatóvá válik számukra, akkor tudatosabb médiafogyasztókká (és gondtalanabb emberekké) válhatnak. Én utóbbit látom az egyetlen korrekt és járható útnak. 

A válást egyébként sajnálom, és kívánom, hogy a sebek idővel begyógyuljanak.
 

Négylábú társak nehéz időkre 

Sok idős ember számol be arról, hogy amikor az aktív, munkával töltött éveik véget értek, és nyugdíjba vonultak, hatalmas űr támadt az életükben, amelynek betöltése hosszú évekbe került. Ám amíg rá nem találtak az új életcéljukra, gyakran érezték magányosnak magukat. Épp ezért sokan döntöttek úgy, hogy keresnek maguk mellé egy négylábú társat, és ezt azóta is életük legjobb döntésének tartják.
A legújabb kutatások szerint a kutyatartás fizikailag és érzelmileg, sőt még egészségügyileg is jót tesz. Az ebek boldogabbá, egészségesebbé varázsolnak bennünket, és segítenek megbirkózni az érzelmi válsággal is. 

A gazdisággal járó feladatok folyamatos elfoglaltságot biztosítanak, és újra megadják azt az érzést, hogy valakinek szüksége van ránk. 

Ez pedig nagyon sokat jelent, különösen a magányosak és az idősek számára.
„Amikor már az unokáim is felnőttek, akkor kezdtem azt érezni, hogy nem maradt igazi életcélom, és többé nincs rám szükség. Hiába vett körül a gyerekeim, unokáim szeretete, mindenki élte a maga életét, egyedül maradtam. Emlékszem, Gergő unokám vetette fel, hogy kutyára lenne szükségem. Eleinte kézzel-lábbal tiltakoztam, de amikor egy nap beállított egy alig tenyérnyi kis szőrmókkal a kezében, azonnal tudtam, bizony igaza volt! Mert valóban arra vágytam, hogy újra legyen valaki az életemben, akiről gondoskodhatok. Zsömi, az immár hároméves kis corgi jóban-rosszban a társam, és a segítségével számtalan új barátra is szert tettem. Ma már tagja vagyok a corgis gazdik klubjának is, rengeteg közös programot szervezünk, túrázunk, kirándulunk, és az utolsó dolog, ami eszembe jut, az az, hogy magányos vagyok” – meséli a 80 éves Márti.

Kutatások szerint az emberek és a kutyák közötti kötődés nem csak a lelki egészséget támogatja, de jelentősen csökkenti a stresszt is, amely a szív- és érrendszeri problémák egyik fő oka. A mindennapi kutyasétáltatás, a túrák pedig összeadódnak, és jelentősen megnövelik a gazdik napi mozgásmennyiségét. Egy 2019-es brit tanulmány kimutatta, hogy a kutyatulajdonosok közel négyszer nagyobb valószínűséggel teljesítik a napi fizikai aktivitásra vonatkozó irányelveket, mint a nem kutyatulajdonosok. 

A gazdik hetente közel 300 percet töltenek kutyasétáltatással. 

Ez 200 perccel több séta, mint amit azok abszolválnak, akiknek nincs saját állatuk.

Nem mindegy, milyen fajta!

Bár természetesen minden ember más aktivitási szinttel és igénnyel rendelkezik időskorában, az is természetes, hogy nem minden kutyafajta ajánlható őszintén egy időskorúnak. Egy hatalmas termetű pásztorkutya vagy egy pörgős, izgága kis Jack Russel terrier nem feltétlenül lesz ideális partner számára. De akkor vajon melyik kutyafajtát válasszuk? A szakemberek szerint a következő öt kutyafajta garantáltan megkönnyíti és bearanyozza idős gazdája életét!

Cavalier King Charles spániel – Az igazi szeretetgombóc

A Cavalier King Charles spániel az úgynevezett toy spánielek csoportjába tartozik, ősei eredetileg a Távol-Keletről származtak. Valószínűleg először olasz kereskedők hozták őket Kínából Európába a 12-13. században. A 16. században Stuart Mária skót királynőnek és Tudor Mária angol királynőnek is voltak törpe spánieljei, amelyeket már nem vadászatra, hanem kedvencként tartottak. A Cavalier King Charles spánielt igazán népszerűvé a 17. században I. Károly, illetve később fia, II. Károly, az angol „lovagkirály”, a fajta névadója tette, aki szenvedélyes rajongója és tenyésztője volt a spánieleknek. 

De milyen is egy vérbeli Cavalier King Charles spániel? Kedves megjelenésű és szelíd természetű, nyugodt kutyafajta, s nem mellesleg igazi társasági lény is. Barátságos, emberközpontú jellemével azonnal levesz mindenkit a lábáról. 

Könnyen kezelhető, jól idomítható és mérsékelt mozgásigényű fajta, egy igazi szeretetgombóc, aki a gazdájához tűzön-vízen át ragaszkodik.

Kép

Cavalier King Charles spániel – Kép: Freepik

Pembroke welsh corgi – II. Erzsébet kedvence

A corgik – nevük „törpe kutyát” jelent – népszerűségüket a brit királyi családnak, elsősorban II. Erzsébetnek köszönhetik, akit gyakran lehetett látni kedvencei körében. A királynőnek élete során számtalan corgija és dorgija (corgi és tacskó keveréke) volt, és saját tenyészete is évtizedeken át működött. A királynő választása nem véletlenül esett erre a kedves megjelenésű kutyafajtára: a pembroke welsh corgi vidám és intelligens állat – a corgi a kutyafajták IQ listáján mindig az első tíz hely valamelyikén végez –, aki imád a gazdája közelében lenni és árgus szemekkel lesi minden mozdulatát. Szórakoztató, humoros jellem, ezáltal mindenkivel megtalálja a közös hangot, így gyerekekkel, idősekkel is jól kijön. Ideális társ, de leginkább olyan gazdiknak ajánlott, akik aktívabb életet élnek és legalább napi egy órát mindenképp tudnak sétálni vele.

Bichon havanese – A kompakt társasági kutya

A bichon havanese ősei Kubából származtak, és eredetileg Havannai Selyemkutyának és Spanyol Selyempudlinak nevezték őket. A mai napig megmaradt jellegzetes bundájuk, ami rendkívül könnyű és puha (ennek azért volt jelentősége, mert ez a szőrzettípus kiválóan védte őket a trópusi napsugaraktól). A bichonok a 18. században érkeztek meg Európába, és a 19. század közepére az egyik legkedveltebb és legelterjedtebb kutyafajtává váltak.
A bichon havanese mérete és természete által az egyik legnépszerűbb társasági kutya. Szeretetteljes, ragaszkodó, kedves jellem, aki mindig kapható egy kis játékra, kényeztető odabújásra és simogatásra. 

Ez a kutyafajta ékes bizonyítéka annak, hogy az ebeknek is van humorérzéke: ha azt érzik, hogy valaki szomorú körülöttük, addig „ügyködnek”, míg jobb kedvre nem derítik. 

A bichonok barátkozó típusok, akik nagyon szeretnek a figyelem középpontjában lenni – amit, ha nem kapnak meg, azonnal jeleznek –, a gyerekek társaságát pedig egyenesen imádják. Intelligensek, pozitív megerősítéssel könnyen taníthatók. Furfangos kutyaként minden apró kivételt észrevesznek, és később is ragaszkodnak a már kivívott „jogokhoz” – például a helyükhöz az ágyban vagy gazdájuk kedvenc fotelében. Éberek, mindig tudni akarják, mi történik, és nem szeretik, ha kihagyják őket a családi programokból. Könnyen felveszik gazdájuk életritmusát, nagyon szeretnek utazni, sétálni, új helyeket felfedezni. Lakáson belül is igen élénkek, aktívak, alapvetően jól megvannak kert nélkül, de a kiadós séták nagyon fontosak számukra. 

Kép

Bichon havanese – Kép: Pxhere

Mopsz – A világ bohócai

A mopsz – amelynek neve állítólag az „ököl” latin elnevezéséből ered, arra utalva, hogy az arcformája leginkább az emberi ökölhöz hasonlít – igen nagy múltra visszatekintő kutyafajta, amely feltehetően az egykori kínai császárok palotájából származik, és már Kr. e. 400-ban is tenyésztették. A kínai császárok nagy becsben és luxuskörnyezetben tartották őket, néha még a katonai őrizetet is kaptak. Azt is tudjuk, hogy a mopsz a tibeti buddhista kolostorok kis kedvence volt, Napóleon felesége, Josephine pedig arra használta Fortune nevű mopszát, hogy titkos üzeneteket vigyen a férjének, amíg az fogságban volt Les Carmesban. 

A híres művész, William Hogarth is mopszrajongó volt, több festményén is megörökítette fekete színű kis kedvencét, akárcsak Goya.

A mopsz mókás külseje és játékos, bohókás, de kedves és ragaszkodó természete miatt a mai napig nagyon népszerű kutyafajta. Eredetileg ölebnek tenyésztették, talán innen is ered az a tulajdonsága, hogy főként az ember társaságában érzi jól magát. A világ bohócának is szokták nevezni, mert páratlan a humorérzéke, imádja produkálni magát, ugyanakkor nem veti meg a pamlagon való heverészést sem, ám ha kell, még arra is rávehető, hogy együtt sportoljon a gazdájával. Tény, hogy a mopszok időnként nagyon makacsok és keményfejűek tudnak lenni, de feltétlenül hűek a gazdájukhoz, követik mindenhová, és egy kis játékra, bolondozásra mindig nyitottak. Termetük miatt a mozgásigényük sem túl nagy, lelkes partnerek a délutáni szunyókálásban. Lakásban tartásra is ideálisak, nem ugatnak sokat, ám fontos tudni róluk, hogy hangosan horkolnak. 

Kép

Mopsz - Kép: Wikipédia

Uszkár – A legokosabb cirkuszi mutatványos

Ha uszkárról van szó, legtöbbünknek a fura fazonúra nyírt példányok jutnak eszünkbe, pedig ez a kutyafajta jóval több ennél! Egy rendkívül intelligens állat, amelyet a világ egyik legokosabb fajtájaként tartanak számon, és nagyon tehetséges vadász is: elsősorban vízi vadászatra apportírozták. Több méretben is léteznek – toy, törpe, közepes és óriás –, amelyek fő tulajdonságaikat, értékeiket tekintve nagyon hasonlóak.
Habár az uszkárt hivatalosan francia fajtának tekintik, eredeti származási helye valószínűleg Németország. Egyesek szerint pedig már az ókori rómaiak és görögök is tenyésztették. 

Kép

Uszkár – Kép: Freepik

Az uszkár egyik feltehető őse a ma már igen ritka francia vadászkutya, a barbet. Angliában az 1500-as években vadászkutyaként, Oroszországban és Németországban vízi vadak apportírozására használták őket. Egyes források szerint a napóleoni háborúkban ezek a kutyák gyakran kísérték gazdáikat a hadjáratokba. Mások szerint az uszkárok a vándorkomédiásokkal jártak faluról falura, különböző vásárokba, ahol mutatványokkal, trükkökkel kápráztatták el a közönséget.

A 16. században az uszkár Botticelli, a 17. században Rembrandt kedvelt modellje volt, de Goethe Faustjában, Thomas Mann és Beethoven feljegyzéseiben is találhatók említések a fajtáról.

Az uszkár az évek során vadász-, majd mutatványos kutyából családi kedvenccé vált, hiszen rendkívül okos és könnyen tanítható. Érzékeny, életvidám kutya, aki szereti, ha sokat foglalkoznak vele. Szívesen produkálja magát, szerepel, ezzel nagyon jó szórakozást nyújt a család számára. Nem agresszív, könnyen kezelhető és szófogadó kedvenc, aki mellett nem lehet unatkozni. Gyakran alkalmaznak uszkárt terápiás vagy segítőkutyának, mivel nagyon emberközpontú és barátságos jellem. Hazánkban MissLike, a kis uszkár lett az ország első mentálhigiénés segítőkutyája, aki előre képes jelezni gazdája rohamait.
Az uszkárok erősen kötődnek a gazdájukhoz, és kifejezetten szeretnek családi környezetben lenni. Nagyon szelíd, kedves állatok, nem véletlenül jelentenek jó választást az időseknek. Az is mellettük szólhat, hogy a napi sétán kívül nincs szükségük sok mozgásra.

Felhasznált források, kutatások:
https://www.akc.org/expert-advice/lifestyle/10-science-based-benefits-dog/ 
https://habri.org/ 
https://www.nature.com/articles/s41598-019-41254-6 
https://www.azenkutyam.hu/elet/misslike-mentalhigienes-segitokutya-interju/ 
https://www.azenkutyam.hu/elet/7-kutyafajta-idos-embereknek/ 
 

Augusztus 19. és 27. közt rendezik az atlétikai világbajnokságot, amelynek a Nemzeti Atlétikai Központ ad otthont, míg a az utcai futó- és gyalogló versenyek a Hősök teréről indulnak.  
Az esemény nézői kedvezményes, 2023 forintos jegyáron utazhatnak a helyszínre. A VB2023 nevű jegy előre megváltható, és menettérti utazást biztosít az ország bármely pontjáról Budapestre és vissza a MÁV-Volán-csoport, valamint a GYSEV járatain, írja a MÁV.

Az odaútra szóló jegy augusztus 18. és 27. között Budapestre történő utazásra, míg a visszautazásra augusztus 19. és 28. között lesz érvényes. A jegy az ország bármely pontjáról a MÁV-START és GYSEV járatokon, a helyszínhez legközelebb eső vasútállomásig (azaz Kelenföld állomásig, valamint a Déli, a Keleti és a Nyugati pályaudvarokig), a Volánbusz esetében az ország bármely pontjáról Budapestre (pl. Budapest-Népliget, Budapest-Stadion), és budapesti elérést biztosító vasútállomásra, a MÁV-HÉV esetében Budapest közigazgatási határáig történő helyközi utazásra, illetve minden esetben a kiindulási helyre visszautazásra jogosít.

A kedvezményes jegy a MÁV-Start és a GYSEV pénztáraiban és jegyautomatáiban, a MÁV applikációjában, valamint a Volánbusz JÉ-rendszerrel futó jegypénztáraiban és a helyközi buszjáratokon vásárolható meg.

A kedvezmény vasúton kizárólag belföldi utazásra, 2. kocsiosztályon vehető igénybe. Első osztályon a teljesárú különbözeti díjat, helyjegyes vonat esetén az adott vonatra érvényes helyjegyet is meg kell vásárolni mellé, emelt szintű szolgáltatást biztosító autóbuszon pedig csak a távolsági kiegészítő jeggyel együtt érvényes.

A Nemzeti Atlétikai Központ könnyedén megközelíthető számos járművel, többek között az 1-es, 2-es és a 24-es villamossal, a H6-os  és a H7-es HÉV-vel de akár hajóval is. A közösségi közlekedés részleteit megtaláljuk az atlétikai vb oldalán.

A budapesti atlétikai világbajnokságon bőven lesz kinek szurkolni: összesen 63 magyar sportoló áll rajthoz, többek közt Márton Anita súlylökő, a a magyar atlétika eddig egyetlen világbajnoka és Kozák Luca gátfutó, akit idén az Év női sportolójának választottak.

Forrás: 
MTI
mavcsoport.hu

Tombol a nyár, még van egy hónap a vakációból. Ön mivel töltötte gyerekként a szünidőt?
Manapság igen széles az a szünidei programkínálat, amelyből a gyermekek választhatnak. Nekünk talán kevesebb lehetőségünk volt, de utólag visszatekintve ezt egyáltalán nem éltük meg rosszul, nem volt bennünk hiányérzet. Emlékeim szerint a barátaimmal futballoztam, sokat olvastam, és persze ott voltak a balatoni nyaralások.
 
Ma egyre nagyobb szerepet töltenek be a digitális eszközök a gyerekek életében. Ettől sok szülő kikészül, a Facebook-hozzászólások legalábbis erről tanúskodnak. Ön szerint tényleg ennyire ördögtől való a „kütyüzés”?
Egyáltalán nem gondolom, hogy az eszközök feltétlenül rosszak. 

Azt pedig, hogy a kütyük a mai kor gyermekeinek fontosak, adottságként el kell fogadnunk, hiszen az internet környezetében élik az életüket. 

Lehet ezt sóhajtozva szemlélni, de ennek nincs különösebben értelme. A fontos az, hogy tudjuk, mire használják az eszközeiket, amelyek egyébként könnyebbé teszik az életet, és a tanulásban is segíthetnek. Persze az éberség és a korlátozás célszerű, hiszen mégiscsak ott van a való világ körülöttük, amit szintén meg kell ismerniük. 

Akkor lehetünk nyugodtabbak a kütyüzést illetően, ha mi is képben vagyunk azzal, mi folyik ezeken a platformokon. Éppen kezdtem megszokni az Instát, amikor kiderült, hogy már a TikTok a menő. Talán ez az alkalmazkodás jelenti az igazán nagy kihívást a szülőknek, nem pedig az, ha megmondják: „ebéd közben nincs telefonozás!”
Az én életemben is nagy dilemma volt, hogy mihez kezdjek azokkal a technológiákkal, amelyekről azt gondolom, hogy a használatuk nélkül is teljes az életem. Aztán azzal győztem meg magam, hogy ahhoz, hogy a körülöttünk lévő világot megismerjük, megértsük a gyermekeink gondolkodását, nekünk is folyamatosan tanulnunk és fejlődnünk kell. Enélkül nem fog menni az együttműködés a nemzedékükkel, nem fogjuk tudni megérteni őket. 

Az NMHH elnöke mennyire függ az eszközeitől? 
Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben én is pszichés függésben vagyok a számítógépemmel, a mobileszközeimmel, mert nagyon megkönnyítették a munkavégzést is. Amikor tizenöt éve elment az ember nyaralni a Balatonra, akkor hetente egyszer átment a badacsonyi internetkávézóba, és megnézte, hogy az előző héten milyen ­e-mailek érkeztek. 

Nem állt meg a világ attól, hogy pár napig nem ellenőriztük a postafiókunkat. 

Most pedig ébredéskor, lefekvéskor, minden pillanatban jönnek az üzenetek, a hírek, az értesítések. Ez is egyfajta függés, nyilván nem olyan, mint mondjuk a videójáték-függőség, ennek ellenére nem tudjuk magunkat kivonni a hatás alól. 

Az NMHH az elmúlt években fokozott figyelmet fordított arra, hogy reagáljon a digitális változásokra, fontos cél lett például a gyerekvédelemben való aktív részvétel. Milyen szerep jut a hatóságnak ezen a területen?
Fontos látni, hogy ezt a munkát nem a szigorú tiltások jellemzik, hanem az együttműködés: a gyermekekkel, a szüleikkel, valamint a tanáraikkal. Ennek egyik iskola­példája a műsorszámokon feltüntetett korhatár-besorolás a tévében, amely világos üzenetet küld a szülőnek arról, hogy mely korosztály számára ajánlott az adott műsor, végül persze a szülő az, aki eldöntheti, hogy megfogadja-e a tanácsot vagy sem. Az online világban ez a logika hatványozottan érvényes, mert ha valamit tiltunk, az értelemszerűen a felnőttek elől is el lesz zárva. Fontos szem előtt tartani azt is, hogy mi nem tudunk fellépni egy közösségi médiaoldallal, egy videómegosztóval, egy streamingszolgáltatóval szemben, mert azok jellemzően Amerikából kiindulva európai leányvállalatokon keresztül bonyolítják a tevékenységüket, így őket a magyar hatóságok nem tudják közvetlenül elérni. Ugyanakkor a velünk dolgozó kiváló szakértők körében megvan az a tudás, amely alapján fel tudjuk hívni a figyelmet a problémákra, és az e világban rejlő hasznos lehetőségekre is, hogy ne mindig csak a rossz dolgokat említsük. Mi ajánlásokat teszünk, és abban reménykedünk, hogy lesz, aki megfogadja ezeket. 

Beszélgessetek az online térben szerzett jó és rossz élményeitekről! Ezt a mondatot például a Mobil a családom programjuk anyagában láttam. Mi ennek a kampánynak a legfőbb célja?
Fontos és egyben megkerülhetetlen, hogy a szülők megértsék, mit csinálnak a gyermekeik az interneten, mi érdekli őket, milyen felületeket látogatnak, és mi fontos a számukra. A szülők akár együtt is leülhetnek a gyerekekkel játszani, lényeges a családtagok közötti bizalom, amit fenyegetőzéssel, veszekedéssel, tiltással nehéz kiépíteni. Persze van egy olyan életkori határ a gyermekek esetében, amely alatt érdemes szigorú tiltásokkal élni. 

Én is láttam a környezetemben olyan tízéves gyereket, akinek saját YouTube-csatornája van, és ezt nagyon veszélyesnek tartom.

Miért?
Egyrészt mert egy gyermek még nem tudja megítélni, hogy milyen tartalmakat lehet kockázatmentesen közzétenni, például felvesz egy videót a lakásban, és máris bárki láthatja a környezetét. Másrészt idegenek is kapcsolatba lépnek vele – nemcsak a kortársaik –, de további veszélyt jelenthet az identitástolvajlás is, illetve a pszichés hatásokkal is tisztában kell lennünk. Úgy vélem, az sem feltétlenül jó, ha valakinek gyerekként az a karrier­álma, hogy egyszer majd influenszer lesz – sajnos egyre többször hallani ezt.

Amikor egyszer feltévedtem egy gamer kisfiú csatornájára, eléggé meglepődtem a hozzászólások durvaságán is…
Az a baj ezekkel a szolgáltatásokkal, hogy szétzúzzák a társadalom tagjai közötti összekötő szövetet. A gyerekek többet chatelnek a barátaikkal, mint amennyit az iskolában beszélgetnek, és az online közegben valóban sokszor brutálisabb a bántás, mint a személyes találkozások során. Mindig is létezett az, amit ma bullyingnak hívunk, de ezek a szolgáltatások megsokszorozzák a mennyiségét, növelik a durvaságát, az eszköztárát. De a problémák általánosabbak: bezárkózva ebbe a sajátos és rendkívül szűk kultúrába, nem lesz tudomásuk más értékek, közösségek, életmódok létéről sem. És mi most ugyan a gyermekvédelemről beszélgetünk, de ezek a jelenségek a felnőtt társadalmat is veszélyeztetik. 

Kép

Fotó: Páczai Tamás

Nemrég cikkeztek a sajtóban olyan párkapcsolatokról, amelyeket a játék tett tönkre. Sok ilyen szélsőséges sztorit lehet hallani, de ha a konzolra mint eszközre tekintünk, meg lehet benne látni a jót?

A videójátékok bizonyítottan fejlesztik a finommotoros mozgást, a reakcióidőt, a csapatmunkát és a problémamegoldást, tehát kétségkívül hasznosak tudnak lenni. A mérték számít. 

Az általunk kiadott Kézikönyv gamer gyerekekhez éppen abban segít, hogy a szülő jobban megismerje ezt a világot, egyúttal tanácsokat is ad arra, hogy miként lehet a határokat felállítani. A kiadványunk olyan érdekes kérdéseket feszeget, hogy miért játszanak a gyerekek, milyen a velük való közös játék, ugyanakkor számos fontos veszélyre – például költségcsapdák, online bántalmazás – is felhívja a figyelmet.

Babafotó, bizonyítvány, dolgozat, családi anekdoták. A határok felállítása a szülőknek is sokat segíthetne, például a sharenting (olyan szülői magatartás, amelyet a túl sok posztolás jellemez) kérdésében. Magyarországon egyáltalán nincs szabályozva, hogy milyen digitális lábnyomot hagy a szülő a gyermeke után. Van arra esély itthon, hogy mindezt szigorúbb jogi kerwtek közé terelik, ezzel is védve a fiatalkorúakat?
A közösségi média arra optimalizálja a szolgáltatást, hogy függővé tegye az embereket, hogy minél több időt töltsenek vele, információt osszanak meg, nemcsak az ismerősökkel, hanem elsősorban magával az algoritmussal. Tehát a szolgáltató folyamatosan adatokat gyűjt rólunk. Ez nem jogellenes, hiszen mindenki önként vállalja, hogy használja a szolgáltatást. Ugyanakkor ennek egyenes következménye, hogy a magánszféra és a közszféra közötti választóvonal eltűnik, az emberek megmutatják magukat a világnak, és eközben még egy verseny is kialakul: kinek vannak a legaranyosabb gyermekei, kik nyaralnak a legmenőbb helyeken, és sorolhatnánk tovább a mindannyiunk által naponta látott ilyen jellegű posztokat. A gyermekek bemutatása ezeken a platformokon veszélyes, visszaélésekre ad lehetőséget, a megosztás a gyermekeknek rövid vagy hosszú távon egyaránt okozhat károkat, a képeik illegális felhasználásával, személyes zaklatásukkal számos más módon, akár a későbbi életükre is kiterjedően. Nagyon érdekes jogalkotási kezdeményezés zajlik Franciaországban, amely szerint egy törvényjavaslat fellépne a sharentinggel szemben, és számonkérhetővé tennék azokat a szülőket, akik beleegyezés nélkül tartalmat osztanak meg gyermekeikről. 

De amíg egy per eltarthat másfél-két évig, addig egy személyiségi jogot sértő poszt akár pár perc alatt is visszafordíthatatlan károkat tud okozni. 

Azt is látni kell, hogy a techóriások elképesztő anyagi forrásokkal és kiváló szakembergárdával rendelkeznek, és a nap huszonnégy órájában többek között azon dolgoznak, hogy a különböző állami törekvéseket ki tudják cselezni. És sajnos egyetlen államnak sincsenek olyan kapacitásai, amelyek mindezt ellensúlyozni tudnák. Ebben a jócskán aránytalan helyzetben az államoknak a sokirányú együttműködéssel is csak a károk mérséklésére van esélyük. Ez a munka viszont kulcsfontosságú, nem szabad abbahagyni, így a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál továbbra is kiemelt figyelmet fordítunk a gyermekvédelemre és a digitális térben zajló életünk biztonságosabbá tételére. 

Bővebb információ:
https://nmhh.hu/mobilacsaladom 
https://nmhh.hu/cikk/239495/Kezikonyv_gamer_gyerekekhez 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Egyik szülőjét fájón korán elveszítette: mindössze 11 éves volt, amikor 42 éves édesapja tüdővészben meghalt. Fiútestvéreit a háború idején behívták harcolni, s a három közül csak kettő tért haza szerencsésen, ugyanis Sári néni 17 éves öccsét agyonlőtték a németek, mert nem teljesített egy parancsot. 

Azt az utasítást kapta, hogy robbantsa fel a komáromi hidat, ami most is átvezet Felvidékről Magyarországra.

„Nagyon szép, göndör szőke hajú, kék szemű fiú volt. Édesanyám úgy értesült a haláláról, hogy az öcsém szállásadója szemtanúja volt a történteknek, és ő temette el a testvéremet a saját kertjében. Amikor elkezdték összeszedni a mindenfelé eltemetett katonákat, a hatóságok megkeresték édesanyámat azzal, hogy lesz egy feltárás, és igazolhatja a fia holttestét. Az öcsém lábfején volt két nagy barna anyajegy, amik összeértek, édesanyám ez alapján ismerte fel őt.”

Élet és munka az alcsúti Habsburg-kastélyban

Sári néni még a második világháború kitörése előtt, 1938-ban elkezdett dolgozni az alcsúti Habsburg-kastélyban, ahol hat évig szolgált szobalányként. Nagyon fiatalon, 13 évesen szegődött ide, ő volt a legfiatalabb cseléd mind közül. Úgy sikerült bekerülnie a főhercegi rezidenciára, hogy a nagynénje, aki Auguszta Mária főhercegnőnek – Habsburg-Lotharingiai József Ágost főherceg feleségének – volt a komornája, beajánlotta Sári nénit az úri családnak. 
„Minden zegét-zugát ismertem a kastélynak. Az épületben legalább 200 szoba volt, de rengeteg fürdőszobát és más helyiséget is kialakítottak benne. 

Naponta öt szobát és két hosszú folyosót kellett rendbe tennem. 

Nem kellett nagytakarítást végezni, de mindig becsülettel el kellett végezni a munkát.”
Sári néni, ahogy a többi szobalány is, a kastélyban lakott, így még inkább bepillantást nyerhetett a főhercegi család mindennapjaiba. Nem volt nehéz észrevennie, hogy a nevelőnők mennyire szigorúan bántak az úri gyerekekkel. József Ágost főherceg fiának, Habsburg-Lotaringiai József Ferencnek összesen nyolc gyermeke született. Közülük kettőre most is nagyon jól emlékszik Sári néni: tisztán fel tudja idézni, milyen volt Kinga főhercegnő és Mihály főherceg gyerekként. Utóbbit mindenki csak úgy becézte, hogy Mitu. 
„Szegény kis Mitu főherceg egyszer úgy sírt! Szóltam is a nevelőnek miatta, erre azt mondta, hogy Sárika, annak az a dolga! Még a könnyem is kicsordult ettől a mondattól. Nálunk soha nem mondtak ilyet, hogy egy kisgyereknek dolga lenne, pedig kilencen voltunk testvérek. Kinga főhercegnő pedig öt-hat éves lehetett, amikor egyszer a tükör előtt billegette magát. Amikor meglátta a nevelőnő, rászólt, hogy ma nem mehet ki a házból.” 

„Nem akarták, hogy kérkedjen a szépségével, pedig valóban nagyon elragadó kislány volt.” 

Menekülés a főhercegi rezidenciáról

Az alcsúti kastélyban szolgáló személyzettel kiváltságos módon viselkedett a főhercegi család: ünnepekkor új ruhával, cipővel vagy éppen csizmával jutalmazták meg őket, senkivel nem kivételeztek. De a településen élőket és a rászorultakat is segítették. Több nagycsaládot is támogattak, ahol ha a lányok férjhez mentek, mindegyiküket kistafírungozták (ellátták a szükséges kelengyével). Amikor a háború végén kénytelenek voltak elhagyni a családi birtokot, reménykedtek, hogy két héten belül visszatérhetnek, de végül nem így történt. Sári néni szerint nem érdemelték ezt a kegyetlen bánásmódot.
Végül 1944-ben az orosz hadsereg felgyújtotta a kastélyt. Addig dolgozott ott Sári néni, akinek szerencsére sikerült időben elhagynia az épületet. Két katonatiszt kísérte őt hazáig – ők lóháton, Sári néni pedig gyalog tette meg az otthonáig vezető utat. Csak azt hozta magával a kastélyból, amit elbírt a kezében, a többi holmija mind a lángok martalékává vált.   
„Amikor eljöttem egy másik szolgálólánnyal együtt, a kastély egy része már úgy lobogott, hogy borzasztó volt látni! A két katonatiszt ránk szólt, hogy ne nézelődjünk, haladjunk, másképp mi is bent égtünk volna. 

Ott maradt mindenünk. A sok szép ruhánk, kabátok, cipők, terítők, ki tudta volna mindet elhozni a kezében? 

A főhercegi ruhák legalját odaadtuk a német katonáknak, átöltöztettük őket, mert sajnáltuk, hogy minden ott marad.”

Kép

Fotó: Katona László

Egy értékes aranyrúd nyomában

Sári néni nem sokkal a kastély felégetése előtt kemény megpróbáltatáson ment át, ugyanis bezárták a bicskei börtönbe, és kihallgatták több más szobalánnyal együtt. A nemesi család birtokáról eltűnt egy értékes aranyrúd, a rendőrök emiatt faggatták a kastélyban szolgáló személyzetet.

„Amikor rám került a sor, megkérdezték tőlem a rendőrök, hány aranyrudat hoztam el a kastélyból. Nagyon meglepődtem, mondtam, hogy ne vicceljenek ilyennel. Erre az oroszok csúnyán megverték előttem azt az idősebb szobalányt, aki egyébként elkövette a bűnt. Azt mondták nekem, hogy ugyanígy fogok járni én is, ha a házunkban megtalálják a katonák az aranyat. Erre azt mondtam nekik, hogy akkor én soha nem leszek megverve! Kérdezték, hogy biztos vagyok-e ebben, én pedig mondtam, hogy egészen biztos.”
Sári nénit csak másnap reggel engedték haza. Rendőrök kísérték a ház kapujáig, ami miatt rosszul érezte magát, hiszen tudta, hogy a településen mindenki ismeri őt, és tartott az előítéletektől. Ezt követően egy komoly eset volt még, amikor Sári néninek rendőrökkel akadt dolga. Megverték, amikor nem akart elmenni robotra (kötelező munkára), mert legyengült a tüdőgyulladástól, ami azelőtt az életét veszélyeztette. 

Puskatussal mértek rá néhányat – az volt a szerencséje, hogy jól fel volt öltözve, több réteg ruhát viselt magán, így nem esett súlyosabb bántódása.

„Amikor lebetegedtem, nagyon lázas lettem, nem tudtam enni sem. Az egyik katonatiszt, aki orvos is volt, kért, hogy vetkőzzek le, hogy megvizsgálhasson. Nem akartam, és azt sem akartam engedni, hogy beadja nekem a penicillininjekciót, ami akkor jött divatba, de nem ismertük még. Az orvos letérdelt az ágyam mellé, és így könyörgött: »Engedd beadni, te kislány, mert másképp meghalsz!« Végül engedtem neki. Az elsőn kívül adott még három injekciót. Adott volna többet is, de tovább kellett mennie más helyekre. Hála a Jóistennek, meggyógyultam!” 

Kép

Fotó: Katona László

Kétgyermekes anyaként végezte el a nyolcadik osztályt

Sári néni 26 évesen, 1951. február 3-án ment férjhez a szomszéd fiúhoz, akivel iskolába is együtt járt. A házasságból két gyermek, egy fiú és egy lány született. A férjével jó kapcsolatot ápolt, de sajnos őt is hamar elvette tőle a sors: 20 év házasság után hirtelen meghalt agyvérzésben.
A tanulás mindig is jól ment Sári néninek: a bizonyítványa, amelyet még most is őriz, tele volt kitűnőkkel. Összesen nyolc osztályt járt végig, igaz, az utolsót kettőt már felnőtt fejjel, kétgyermekes anyaként. Amikor elvégezte az utolsó évet, pont ugyanannyi osztályos volt, mint a saját fia.
„Volt egy számtanfeladat, amit a világért sem tudott megoldani otthon a fiam. Mondtam neki, hogy mindjárt megyek, és segítek neki. 

Erre felmordult, hogy de hát, én még nem is tartok ott a tananyagban! 

Ennek ellenére elkezdtem boncolgatni a hatványozást. Észrevettem, hogy kihagyott egy lépést. Mondtam neki, hogy mindig oda kell figyelni, és mindennek az ellenpróbáját is meg kell csinálni. Nagyon hálás volt a segítségért.” 

Megesett a szíve a rászorulókon 

Sári néni nemcsak tanulni, dolgozni is szeretett. A kastélyban töltött évek után elhelyezkedett egy varrodában, majd a helyi polgármesteri hivatalnál szolgált, de gondozónőként is tevékenykedett. Három falut kellett felügyelnie, körbejárnia, hogy van-e gyógyszerük, ennivalójuk a rászorulóknak. Bár nem lett volna szabad – és a munkaköri leírásában sem szerepelt –, ő mégis önzetlenül segített mindazoknak, akiknek szükségük volt rá. 
„Előfordult, hogy ebédet főztem nekik. Az otthoniak még meg sem tudták kóstolni a főztömet, én már vittem is a szegényeknek. Egyszer pedig valamelyik néninek nem volt felvágva a fája, mert lebetegedett a favágó, ezért én fűrészeltem neki egy-két napra valót.”

Kép

Fotó: Katona László

Sári néni szerint az élete egy pillanat alatt elszaladt; olyan érzése van, mintha csak most lett volna kisgyerek. Nem is gondolta, hogy ilyen szép kort fog megélni. Szerinte mindennek az a titka, hogy benne van az Isten kegyelmében. 

A Bibliát a mai napig rendszeresen olvassa, úgy véli, az egyenesen vezet bennünket.

Örül, hogy a Jóisten úgy igazgatta az életét, hogy a szülőfalujában maradhatott. Minden emléke ide köti, nem tudna elmenni máshova, és már nem is szeretne. Itt közel van a családja, az unokái és a dédunokái, akiket nagyon szeret. Egyik dédunokája meg is mondta neki, hogy azt szeretné, ha Sári néni őt soha nem hagyná el. Még akkor sem, ha ő már felnőtt lesz!

Manapság mintha szégyellni kellene a vékonyságot

„Mint annyi mindenben, a body shamingben, azaz a testszégyenítés témakörében is erősen kirajzolódik a kettős mérce. A body shaming az emberek testalkatának, alakjának, méretének vagy kinézetének negatív megítélését és kritizálását jelenti, és sajnos mind a sovány, mind a túlsúlyos embereket érintheti. Ezen belül a skinny shaming olyan jelenség, amelyben az embereket a sovány vagy vékony testalkatuk miatt negatív módon ítélik meg. 

Sokan tesznek kéretlen megjegyzéseket a vékonyakra, mert úgy vélik, azok szándékosan rendelkeznek ilyen testalkattal, holott vannak, akik genetikailag ilyenek. 

A legtöbbjük sok kalóriabevitel ellenére sem tud hízni. Egyesek dicséretnek szánják a megjegyzéseket, de lehet egyfajta féltékenységi gyökerük is, mivel a vékony testalkat sokak számára hőn áhított cél. És vannak, akik valamilyen evészavart, például anorexiát, bulimiát, hormonproblémákat sejtenek a háttérben” – mondja Csikos Csenge Alíz pszichológus, a Mélylevegő Projekt munkatársa, aki felhívja a figyelmet a médiában zajló változásokra is.
„Bő öt-tíz évvel ezelőtt még voltak helyzetek és privilégiumok, amelyek csak a vékony, az aktuális korszellemnek megfelelő külsejű nők számára voltak elérhetők, például vékony lányok kerülhettek be a reklámokba, míg a teltkarcsúbbak ki voltak onnan zárva. Ez a trend azonban jócskán változóban van, hódít a testpozitivitás. A teltebb lányok, nők is egyre inkább meg merik mutatni magukat, ezzel együtt azonban mintha a vékonyság kezdett volna el negatívummá, szégyellendővé válni.”

Nóra története – bárki, aki eltér az uralkodó normától, kiszolgáltatottá válik?

Nóra számára sem idegen a verbális bántás, volt, hogy napi szinten kellett eltűrnie a beszólásokat. Aztán egy ideje rájött, hogy nem kell eltűrnie. „Az emberek szerintem azért kritikusak a vékony testalkattal szemben, mert meg vannak győződve arról, hogy a vékony ember csakis egészségtelen és gyenge lehet. Valójában bárki, aki eltér a társadalomban uralkodó, egyébként teljesen szubjektív „normális” testalkattól, kiszolgáltatottá válhat. 

Én 47 kiló vagyok a 162 centimhez, de soha nem jelentett problémát több szatyornyi élelmiszert hazáig cipelni, beemelni egy kerékpárt a liftbe, vagy edzeni. 

Tini koromban volt rajtam kb. öt kiló felesleg – ekkor azért csúfoltak, aztán amikor 20 évesen 47 és 50 kiló között ingadozott a súlyom (kinézetre teljesen arányos és egészséges ember benyomását keltettem), akkor meg az volt a baj. 
Rádöbbentem, hogy én az embereknek – bárhová megyek a világban – soha nem leszek elég jó. Kifejezetten üdvözlöm, hogy 2023-ban került a mozikba a Barbie című film, amelyben a címszereplő minden megszégyenített – fat és skinny shaminget elszenvedő – nevében mondja: »Vékonynak kell lenned, de nem túl soványnak. És soha nem mondhatod, hogy vékony akarsz lenni. Azt kell mondanod, hogy egészséges akarsz lenni, de közben vékonynak is kell lenned. Soha nem szabad megöregedni, soha nem szabad bunkónak lenni, soha nem szabad felvágni, soha nem szabad önzőnek lenni, soha nem szabad elbukni, soha nem szabad kudarcot vallani, soha nem szabad félelmet mutatni, soha nem szabad kilógni a sorból.«”

Belefáradt a védekezésbe

A média szeret arról csámcsogni, a hírességek hogyan fogytak le, miként híztak meg, így normálisnak tartjuk a kolléganőre tett megjegyzéseket is. Óriási tévhit azonban, hogy csak kövér embereket dönthet lelkileg romba egy-egy gúnyos megjegyzés. A volt párom lánytestvére mindig is vékony alkattal rendelkezett, és sajnos az állandó bántalmazás depressziót és testképzavart okozott nála. Elkezdett gondolkodni a teste elfogadhatóságáról, de mivel képtelen volt két-három kilónál többet hízni, elkezdte pengével karcolgatni a karját, hogy levezesse a benne felgyülemlett feszültséget. 
Szinte biztos vagyok abban, hogy a rendszeresen elsütött „Így aztán nem fogsz tudni gyereket szülni!” mondat nála önbeteljesítő jóslat lett. 
Sokáig nem esett ugyanis teherbe, csak mesterséges megtermékenyítés útján jött neki össze a baba.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Ha valaki jogot formál arra, hogy nyíltan megszégyenítsen vagy megítéljen valakit az adottságai alapján, az határszegés.

Mit tehetünk a skinny shaming ellen? 

Nem is gondolnánk, a skinny shaming elleni küzdelemben mennyire fontos az empátia és az elfogadás. Az elfogadó és pozitív környezet (legfőképp az óvodai, iskolai az érintett kisgyerekeknél) elősegítheti az ember egészséges testképének kialakulását, és javíthatja az önbizalmat. Jó módszer lehet, ha családi körben átbeszéljük az érintett gyerek tapasztalatait. El kell érni, hogy kibeszélje magából a fájdalmat, hogy elmesélje, miért rossz most neki, mit érez. Azt is javasolt elmagyarázni a gyermeknek, hogy a világ nem egy tökéletes hely, de attól még, hogy csúfolták, nem válik automatikusan lúzerré. Ha az egyik gyereknek ma rosszulesik, hogy csúfolják, például a vékonysága vagy az elálló fülei miatt, legyen az első az, hogy megnyugtatjuk, de hívjuk fel mindjárt a figyelmét arra is, hogy az a kislány, akit ő csúfolt röviddel ezelőtt a kövérsége miatt, ugyanezt élhette át, amit most ő. Beszélhetünk neki bátran a kék szemű-barna szemű óvodai kísérletről is!

Hírességek, akiket a vékonyságuk miatt kritizálnak

A közösségi média korában nem csak az egymással való kommunikáció lett pofonegyszerű, sajnos a bántó szavak is könnyebben eljutnak a másikhoz.
Iszak Esztert rendszeresen érik negatív kommentek a közösségi oldalán. Legutóbb egy fürdőruhás fotója miatt kezdték ki, s betegnek titulálták. A műsorvezető elgondolkodtató válasszal reagált a kommentcunamira: 

„Értem, tehát mindenki, akinek nincs tökéletes alakja, maradjon otthon, ki ne merjen menni a strandra, fotót pedig még véletlenül se merjen készíteni magáról!” 

„Csodás felfogás! Pontosan az ilyen mentalitásnak köszönhetjük azt a sok önmagával elégedetlen fiatal lányt, aki küszködik a mindennapokban azzal, hogy elfogadja a testalkatát!”
Zita Annoni exmodell, fotóművész az Instagramon vallott arról, hogy vékonynak lenni nem mindig áldás: „Egész gyerekkoromban azzal csúfoltak, hogy alacsony és vékony vagyok! Az iskolában mindig én álltam a sor elején, és ez soha nem is volt kérdés! :) 
Voltam én elöl deszka, hátul léc, ropi, füles és még sorolhatnám... Sőt... Mivel kicsinek apukám vágta a hajam, sokszor fiúnak is néztek! A sok csúfolódásnak az lett az eredménye, hogy nehezen tudtam elfogadni magam, és én is a hibákat vettem észre. Nem hordtam szoknyát, és soha nem kötöttem fel a hajam. Mára 40 évesen értem meg arra, hogy nem kellett volna mások véleményével foglalkoznom, csak a saját elvárásaimnak megfelelnem.”
Gombos Cintia Mercédeszt, művésznevén Cinthya Dictator modellt, fotóművészt sokáig semmi nem zavarta a külsejében, az ezzel kapcsolatos szorongás akkor alakult ki nála, amikor már egy ország ismerte a nevét. Amikor 2014-ben egy lelki válság következtében 39 kilóra fogyott, a közösségi médiában rengetegen megszólták azért, mert szerintük túl vékony lett. Akárcsak Pintér Tibor színművészt, aki csupán életmódot váltott, és ezért veszített súlyából, vagy Celine Diont, aki eleve alkatilag vékony, s akit nemrégiben Stiff-szindrómával diagnosztizáltak. 

Csínján a szavakkal! 

A pozitív testkép mozgalom nem csak a plus size-os emberek elfogadására irányul, hanem arra is, hogy minden embert és minden ember testét tiszteljük. 

Mielőtt megjegyzéseket teszünk, érdemes magunkban mérlegelni, mert akár akaratlanul, észrevétlenül is becsmérelhetjük a másikat. 

Fontos (lenne), hogy mindenkit tisztelettel és megértéssel kezeljünk, függetlenül a testalkatától, nemétől, társadalmi státuszától vagy vallási hovatartozásától. Félő azonban, hogy ebben hazánk (is) még csak az út elején jár.

Kezdő növénytartóként, amíg nem vagyunk felvértezve elég rutinnal, kókadozó szobanövényeinket látva elbizonytalanodunk: mit rontottunk el már megint. Megeshet, hogy egyszerűen nem a nekünk megfelelő fajtát választottuk, túl sok figyelmet és törődést, speciális körülményeket igénylő darabbal volt dolgunk, ezért pusztult el. Egy ilyen élmény könnyen kudarcként maradhat meg bennünk, és elveheti kedvünket a további próbálkozástól. A most következő hat növény viszont szinte elpusztíthatatlan, tartásuk biztos sikerélményt nyújt.

Bambuszpálma

A bambuszpálma vagy gyompálma elsősorban nagy, mutatós leveleivel válhat otthonunk díszévé, és ha jól érzi magát, akár a háromméteres magasságot is elérheti. 

A gondozása igen egyszerű, egyedül arra kell fokozottan figyelni, hogy ne kerüljön olyan helyre, ahol nagy a huzat, mert azt rosszul viseli. 

Szereti a mérsékelt napfényt, a 20 fok körüli hőmérsékletet. Nyáron akár a kertbe, egy árnyékosabb zugba is kitehetjük. A bambuszpálma közepes vízigényű, úgy öntözzük, hogy a földje legyen mindig nedves.

Legénypálma

Ma már talán nincs is olyan háztartás hazánkban, ahol ne lenne egy legénypálma, amely Kelet-Afrika trópusi éghajlatú tájain őshonos. Népszerűségét, látványos külseje mellett, könnyű gondozhatóságának köszönheti. Örökzöld növény, amelynek gyökérgumói képesek a vizet hónapokon keresztül tárolni. Ne öntözzük túl – elég kéthetente meglocsolni –, mert ha elárasztjuk a földjét vízzel, elpusztul. Jól viseli a téli fűtésszezont és az árnyékot is, bár napfény hiányában lassabban fejlődik. A szűrt napfény a legideálisabb számára.

Kép

Legénypálma és bambuszpálma – Forrás: Pexels

Zöldike

A zöldike egy Dél-Afrikából származó növény, amely természetes körülmények között leginkább a trópusi éghajlatú területeken, őserdőkben fordul elő. Több fajtája létezik, de a legismertebb és legkedveltebb a csíkos, amit a népnyelv nevezett el zöldikének. Közkedveltségét nemcsak látványos külsejének, hanem „igénytelenségének” is köszönheti. Szinte elpusztíthatatlan, nagyon kevés törődéssel beéri. 

Azért is érdemes tartani, mert kiváló levegőtisztító, képes a levegő széndioxid-tartalmának 96 százalékát lekötni.

S hogy hogyan gondozzuk? Bár a zöldike az árnyékban is megél, ha napos helyre tesszük, ezt azzal hálálja meg, hogy sokkal színpompásabbá válik, míg fény hiányában kifakul. A hideget és a meleget egyaránt jól tűri, egyedül radiátor közvetlen közelébe ne tegyük, mert ott nem érzi jól magát. Tavasztól őszig nagyobb a vízigénye, de két locsolás között hagyni kell, hogy a földje teljesen kiszáradjon. A téli időszakban pedig nagyon kevés vízzel is beéri.

Szobai futóka

A szobai futóka, amennyire igénytelen, olyannyira mutatós dél-amerikai szobanövény. Nagyon kisigényű, ezért kezdő növénytartóknak kifejezetten ajánlott. Léggyökeres liánnövény, tehát kaspóból vagy akár falon felfuttatva is tökéletesen eléldegél. Azt azonban hasznos tudni, hogy a lakásban tartott fajtája nem hoz virágot.
A gondozása meglehetősen egyszerű, különleges odafigyelést egyáltalán nem igényel. Egyetlen dolog, amit érdemes észben tartani: napfényes helyre tegyük – de semmiképpen sem tűző napra –, mert sok fényt igényel. Bírja a hűvöst és a meleget is, a fagyot és a forróságot viszont nem, legjobban 18–22 fokos szobában érzi magát. Nyáron öntözzük rendszeresen – olyankor nagyon szereti a vízpermetet is –, de mindig várjuk meg, hogy a földje felső rétege egy kicsit megszikkadjon, mielőtt újra meglocsolnánk.

Kép

Zöldike és szobai futóka – Forrás: Pexels

Klívia (szobaliliom)

A klívia egy Dél-Afrikából származó, igen látványos szobanövény, amely tél közepén, végén hozza csodaszép, narancssárga-sárga színben pompázó virágait. A növényt John Lindley angol botanikus fedezte fel, a nevét pedig Charlotte Clive után kapta, aki először kezdte el Európában termeszteni. 
A klívia gondozása, tartása nem túl bonyolult: mivel őshazájában is a fák árnyékában növekszik, otthonunkban is félárnyékos helyet kapjon, ahol nem éri közvetlen napfény. 

Nem bírja a hőséget, de nyáron a kertben és az erkélyen is jól érzi magát. Tavasztól őszig rendszeresen, de mértékkel, télen pedig havonta egyszer locsoljuk!

Kép

Klívia – Forrás: Pexels

Anyósnyelv

Az ősi Kínában szinte minden háztartásban volt egy anyósnyelv, a hiedelem szerint ugyanis szerencsét és áldást hoz azokba az otthonokba, ahol legalább egy van belőle. Az anyósnyelv a liliomfélék családjába tartozik, és több mint 60 különböző fajtája ismert, amelyek többsége nem szobanövény – csak pár alkalmas otthoni tartásra. Kifejezetten szívós, gondozása semmiféle nehézséget nem okoz, ennek ellenére rendkívül mutatós. Egyetlen ellensége van csupán: a túllocsolás, ez az, amire érdemes ügyelnünk (elég, ha havonta egyszer öntözzük). Jól tűri a napos, félárnyékos és árnyékos helyeket is, de legjobban szűrt fényben fejlődik. Az anyósnyelv a 18 fokot kedveli leginkább, a hideg megviseli, 10 fok alatt elpusztul. 

Forrás: www.viragbarat.hu