Saját mozdonyán utazik a kertjében a kreatív gépész, aki gyerekkori álmát valósította meg

„A gőzmozdonyokat akkor már jól ismertem, mert abban az utcában közlekedtek, ahol felnőttem. Ezért is keltette fel ennyire az érdeklődésemet az a kis negyven centis gőzgép, amely lokomotív volt: a kis kazán tetején volt a fekvő gőzgép. Ilyen típusúak voltak régen – persze jóval nagyobb méretben – a mezőgazdasági gépek, amikor még nem használtak robbanómotoros traktorokat a földeken. A férfi, akinek az udvarán állt, később négy kereket szerelt rá, és rátette sínre is, a háza előtt készített egy kis pályát, ott döcögött ez a gép. Meg is engedte, hogy ráüljek.”

„Bennem ez olyan mély nyomot hagyott, hogy az ötlet, a kis gőzmozdony építésének vágya egész életem során megmaradt.” 

A szülei is látták, hogy mennyire érdekli Kálmánt a gépészet, ezért középiskolásként beíratták az újpesti Landler Jenő Híradásipari és Közlekedésgépészeti Technikumba, amely kiváló iskola volt az 1960-as években. (Ma Újpesti Két Tanítási Nyelvű Műszaki Technikum.) Mérnökök tanították a műszaki tantárgyak elméleti ismereteit, ugyanakkor nagyon jól felszerelt műhelyei voltak, ahol az elméletet a gyakorlatban is megvalósíthatták. Alapvető fontosságú volt az anyagismeret, a fémek, ötvözetek kristályszerkezeteit pedig a technológiai laborban meg is tudták nézni a tanulók. Oktatták a különféle anyagok tulajdonságait, például szilárdságát, keménységét, a fémek szennyező anyagainak módosító hatásait és azok hasznosítását. Tanultak a hőkezelésről is, amelyek új kristályszerkezeteket hoznak létre; valamint az anyagok átalakításáról, például a kovácsolásról, sajtolásról, öntészetről… Az iskolának nagyon jól felszerelt kovácsműhelye volt. „Az első évben a műhelyekben megtanultuk a kéziszerszámok használatát. Ez ma már kicsit feleslegesnek tűnik a gépek korában – pedig megvan a szerepük, én is dolgoztam kéziszerszámokkal a mozdony készítése során” – mondja Varga Kálmán. 

Varga Kálmán gőzmozdonyának alkatrészei a műhelyben – Fotó: Varga Kálmán

Oktatták a hegesztési eljárásokat is, amiket aztán a gyakorlatban egy tanéven át tanultak, az utolsó évben pedig megismerkedtek a szerszámgépek használatával, például az esztergával, a gyalugéppel, a köszörűkkel. „A mechanika második osztálytól került a tananyagunkba, nagyon kemény tárgy volt, azt mondták, aki ebből nem bukik meg, az le tud érettségizni. Mindenféle terhelési típusról tanultunk, ami anyaghasználat közben előfordulhat. Ezeknek az ismereteknek a birtokában terveztünk, rajzoltunk. Kinetika nevű tantárgyunk is volt: szabad- és kényszermozgásokról, aerodinamikáról tanultunk például ennek keretében; hőtan, azaz termodinamika – a vízgőz termodinamikája az én mozdonyom megépítéséhez is alaptudásként szolgált” – emlékszik vissza Varga Kálmán. A matematika, a magyar és a történelem ugyanúgy érettségi tárgyaik voltak, mint más középiskolákban. A „Landler” ma már iskolatörténeti fogalom és Újpest történelmének egyik büszkesége. 

„A mozdony készítése során nagyon sokat hasznosítottam ebből az elméleti és gyakorlati tudásból. Csak egy példa: amikor felhúztam a tengelyre a mozdony kerekét, tudnom kellett, hogy mi az a mérettűrés, amellyel ez a szoros illesztés létrejön. Műszaki táblázatok persze vannak, de érteni is kell, mi miért szükséges” – magyarázza Varga Kálmán.

Az Izzóban kezdte a munkát normatechnológusként, majd a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben gyarapította hőtani ismereteit, ahol az alap a vízgőz volt – igaz, sokkal nagyobb hőfokon és nyomáson, mint egy lokomotív vagy mozdony esetében. 

„Nyugdíjaskoromra eljutottam oda, hogy rendelkezésemre állt az elméleti és gyakorlati tudás mellett a sok technikai feltétel – saját műhely, szerszámok, anyagok – és a szabadidő is.” 

„Öt év alatt készítettem el szép aprólékosan, saját munkával a mozdonyt és egy kocsit, amely két utas szállítására alkalmas. Elkészítettem a kertben a házunkat megkerülő sínt. Ezt szeretném kibővíteni, hogy egészen a kert hátsó széléig kiérjen. Még húsz év munkát tervezek: állomásokat, szemafort, vagonfordítót, fűtőházat, remizt szeretnék építeni.”
 

Két méter hosszú a mozdony a szerkocsival együtt, amelyben a víz és a fa van – a mozdony vezetője ennek a tetején ül, innen fűti a mozdonyt menet közben. 
A működési elven kívül nem szolgált mintául egyik létező nagy mozdonytípus sem, teljesen az alkotó fantáziája hozta létre. A mozdonyvezetőnek annyi gőzt kell adagolni egy csap nyitásával-zárásával a két gőzgépre, hogy megfelelő nyomaték legyen az elinduláshoz és a folyamatos haladáshoz, de ne pörögjön ki a kerék. A gőzadással lehet szabályozni a mozdony sebességét. A hideg gépet faszénnel fűti fel, de utána már csak fát rak a tűzre időnként, hogy biztosítsa a folyamatos gőzképződést. „Ez is megfogott engem gyerekkoromban, hogy rakni kell a tűzre” – mondja Kálmán mosolyogva.

A kerti utazás a pöfögő kis mozdonnyal csodálatos élmény, a felnőttekben felébreszti a lelkük mélyén alvó és sokszor elnyomott gyermeket. A gyerekek pedig áhítatos örömmel, csillogó szemmel vesznek részt az egyszerre mesebeli és valóságos utazáson. Ilyen élményben ma már nagyon ritkán lehet részük. Az alkotó, Varga Kálmán is szinte visszaalakul lélekben tízéves kisfiúvá, és azt se bánja, ha az arca kormos lesz, miközben – komoly mozdonyvezetőként – rója a köröket unokáival vagy az érdeklődő felnőtt rokonokkal a háta mögött. Akiknek pedig átengedi a mozdonyvezető felelősségteljes feladatát, azok ezt megtiszteltetésként élik meg.

Kép

A sínpálya a kertben – Fotó: Kölnei Lívia

Járókelők, gyerekek és felnőttek ma is megállnak a kerítésünknél, és rácsodálkoznak a pöfögő kis mozdonyra. Néha olyan kérdést is feltesznek, amiből kiderül, mennyire távoli már a mai emberektől a gőzgép, mennyire nem fér a fejükbe a működése: „Értem én, hogy gőzgép, de mivel működik, mi hajtja?”