„A József Attila-díjat elgurigázták a gyerekeim” – interjú Zalán Tiborral

Az idejutás nehézségein gondolkodva ötlött fel bennem az első kérdés. Vajon milyen gyakori az ön életében a fölösleges kör? 

Az egész életem egyetlen fölösleges kör. Az első fölösleges kör, hogy író lettem. Persze, most azt hiszi, hogy viccelek.

Legalábbis a József Attila-díj azt sugallja: hazudik. 

A József Attila-díjat elgurigázták a gyerekeim egy homokozóban, azóta nincs is díjam. Ennyit arról, hogy mit sugall nekem a József Attila-díj.

Nem őrzi a díjakat? 

Lehet, hogy a családom őrzi, de én nem nagyon tudom, hol vannak. Meglepően nem értékelem őket – bár a Kossuth-díjat tudtam volna, mert azzal már olyan összeg jár együtt, ami látható. De hogy valaki Kossuth-díjas-e vagy sem, az huszadrangú dolog a világomban. 

Nem fogok jobbakat írni semmilyen díjtól, legfeljebb több lesz az ellenségem.

Jövőre lesz hetvenéves, és végignézve az életpályáját, ellensége akad Kossuth-díj nélkül is. 

Legalább a fél irodalmi szcéna az ellenségem, és nem azért, mert jéggel iszom a vörösbort a whisky mellé. Valóban tettem is érte, hogy ez így alakult. Fiatalon kerültem a Kortárs szerkesztőségébe, eleve azzal a szándékkal, hogy sok fiatal költőnek adjak lehetőséget a megjelenésre – ezzel a hozzáállással azt a középszert haragítottam magamra, amelyik valamilyen módon, valódi teljesítmény nélkül, megszolgálta az irodalom akkori vezető folyóiratában dekkolást. Valóban közöltem legalább száz fiatal írót Darvasi Lászlótól Háy Jánosig és Babics Imréig, de mivel nem tudtam mindenkit közölni, akinek nem hoztam le az írását, azok megint csak utáltak. Így indultam.

Majd megsemmisítette a kéziratait és a levelezését, amivel szintén nem nőtt a népszerűsége. Miért? 

Mondja ki, mire gondol!

Arra, hogy ez nonszensz. 

Abnormális, igaz? Az, de magyarázható. Fiatal író voltam, akit véleményem szerint inkább a botrányai tettek híressé, mint a költészete, és megriasztott, hogy Raffai Sarolta fölajánlotta, a Petőfi Irodalmi Múzeum megveszi a teljes levelezésemet és a kézirataimat. Először gyanút fogtam, hogy miért akarja megvenni. Aztán gyanús lett a saját nárcizmusom: miért figyelem a kézírásomat, az akkor még gyöngybetűkkel írt szövegeimet, miért gyűjtögetem óvatosan és gyűrődésmentesen eltéve őket? Az önimádatnak ezt a kohóját számoltam fel: elsőként az összes kéziratomat semmisítettem meg.

Eléggé radikális lépés. Forradalmár jellem? 

Dehogy. Szerintem a forradalmárok egyrészt jól körülírható ideológiát képviselnek, másrészt nincsenek egyedül. 

Az nem forradalmi tett, hogy az ember szembemegy a tömeggel. 

Én pedig az alkotói köröket sem szerettem soha.

Éppen erre gondoltam. Az érthető, hogy valaki úgy biztosítja a pártatlanságát, hogy egyszerre lép be az összes írói érdekcsoportba – ezzel szemben Ön még a Magyar Írószövetségből is kilépett. 

Onnan nem elvi, hanem személyi okokból léptem ki. Az már inkább bír jelentéssel, hogy ezzel egy időben nem léptem át a másik írószövetségbe. Akkor az az ideám támadt, hogy aki középen van, az az igazság birtokosa, és én egyszer az életben igazságbirtokos akartam lenni. Nagyon sokára jöttem rá arra, hogy az igazság a legritkább esetben van középen. Az igazságot ingának látom, ami hol jobbra, hol balra leng ki, és nekem, mint független értelmiséginek ebből következően hol a jobb oldalon, hol a bal oldalon lévő igazságot kell elfogadnom. A magyar közbeszédben ezt hintapolitikának hívnák vagy gyávaságnak. Ez nagyon elnagyolt megfogalmazás, de ne ragozzuk túl. Bár a langyosokat kiköpi az Isten, mondja a Biblia is, pedig ez nem langyosság a részemről. Pontosan tudom, hogy mit veszítettem azzal, hogy nem vagyok sem jobboldali, sem liberális szimpatizáns vagy zászlólengető, sem ilyen, sem olyan csoportosuláshoz nem csatlakoztam. 

Megnyugtat, hogy az írásaim éppúgy megjelennek a baloldali orientáltságú folyóiratokban, mint a nemzeti eszméket preferáló lapokban – ez arról beszél, hogy a mondanivalóm vagy a teljesítményem nem kötődik semmilyen politikai hovatartozáshoz. Ugyanez vonatkozik a véleményalkotásaimra. 

Nem szeretem, amikor valaki nem nyilatkozik a Magyar Rádiónak vagy az ATV-nek. Előfordult, hogy egy napon készített velem interjút a Katolikus Rádió és a 168 óra. 

Érdekes megjegyezni egyébként, hogy a liberális platformokról sosem tiltottak le – míg nemzeti oldalon előfordult, hogy nem szólalhattam meg. 

Volt egy időszak az életében, amikor egyik oldalon sem jelent meg írása. Azt hogyan lehetett túlélni? 

Nagyon rosszul. De ez inkább a könyveimről szólt, bár nem csak azokról. Ez akkortájt történt, amikor otthagyva a Kortárs szerkesztőségét, úgymond kivonultam az irodalmi közéletből. Amikor nyolc, kiadók által pályázott könyvemből egyik sem tudott megjelenni. Aztán észre kellett vegyem, hogy nem örülnek nekem így még a lapok sem, meg azt is, hogy nem írnak rólam. Furcsa dolgok történtek, páriává lettem, ellenséggé formáltak mindkét oldalon. Mélyen elbizonytalanodtam a saját munkámban, annak a létjogosultságában, amit addig írtam és gondoltam. 

Akkor visszamentem Kispestre, egy egészségügyi szakközépiskolába tanítani. A szeretet és megbecsülés, amit a diákoktól meg a kollégáimtól kaptam, sok mindenen túlsegített. Elvonta a figyelmemet az irodalomtól, aminek a hivatalos körén kívül kerültem. Önerőből kiírtam magamat a mainstreamből, bár ehhez jócskán kaptam „készséges segítséget” is egyes „írótársaimtól”. Ugyanakkor azt is egyre világosabban láttam, hogy mennyire nem jelent semmit számomra a bentlét. Tisztító időszak volt, bár nagyon féltem, hogy tényleg eltűnök mindörökre íróként. Gondoljon csak bele, ma is az egyik legjobb kinyírási módszer az irodalomban, s talán minden művészeti ágban, az elhallgatás. 

A most induló nemzedéknek is azt mondaná, hogy nem jelent semmit a bentlét? 

Annak nem. Ha egy most induló fiatal író nem áll be sehova, annak nincs helyi értéke. 

Ugyanakkor két lehetősége van a fiataloknak: kiveszni az irodalomból, vagy odaállni valamelyik oldalra. 

Demeter Szilárd évekkel ezelőtti törekvését, hogy a két oldalt egymáshoz közelítse, emlékeim szerint Térey Jánoson és rajtam kívül senki nem üdvözölte. Azóta sincs független irodalom, a fiatal íróknak be kell lépniük valahova, különben nem fogják őket mentorálni, nem fognak támogatásokat kapni, a szög feje nem fog kilátszani a deszkából. Bár, ha kilátszik, akkor meg hamar jöhet a gyalu. 

Írt esszét az értelmiségi szerep hanyatlásáról is. Miért látta így? 

Minden az ellen dolgozik, hogy törődjenek az értelmiséggel, meghallgassák az értelmiséget, (nota bene!) megbecsüljék az értelmiséget. Nemrég arról nyafogtam valahol, hogy sem a hatalom, sem a társadalom nem hajlandó átgondolni például, hogy mit jelent az írói státusz. Vagy mit jelent egy költő a társadalomban. Ha egy költő három verset ír egy hónapban, már túlírta magát. Ez idegrendszer kérdése. Három vers, az nagyjából 25 ezer forintot hoz. Nem kell magyaráznom, ugye? Nem véletlen, hogy a Térey-ösztöndíj kapcsán óriási volt a felzúdulás, hiszen ez öt év írói megélhetést jelent. De nem azért zúdultak föl, mert azt erkölcsileg jónak vagy rossznak lehetne minősíteni, hanem az irodalmi szekértáborok szokott rendje szerint azok haragudtak ezekre. Azon lett volna érdemes vitatkozni, hogy valóban olyanok kapták-e, akik megérdemlik. 

Ön megkapta és el is fogadta „ezektől”. 

Számomra nincs „ezek” és „azok”. Egy írónak a hatalom egyként rossz, ugyanakkor rá van szorulva a hatalom kíméletére abban az értelemben, hogy nem csukják be, nem tiltják le, nem hurcolják meg, abban az értelemben, hogy biztosítják a demokratikus jogait, abban az értelemben, hogy elérhetővé tesznek ösztöndíjakat és működtetik például a könyvkiadást. Nagy és ennél összetettebb játék ez, amelyben valójában senki sem független, még én sem, aki nem tartozom elszámolási kötelezettséggel senkinek.

Annak miért nem nézett utána, hogy ki volt, aki önt megfigyelte? 

Engem ez soha nem érdekelt, és nem is tartom igazán fontosnak. Még az sem lenne fontos, ha megtudnám, hogy mi az, vagy ki az például, aki vagy ami miatt nem jelenhettem meg fizikai költői létemben kilenc évig bizonyos helyeken, például Pest megyében.

Nem érez dühöt?
 
Minden át volt szőve akkor a hatalom különféle színű és erejű kötelékeivel, ebben a szövetben szerintem mindenki meg volt bénítva valamilyen módon. 

Emlékszik az egykori vidámparkban arra a hatalmas forgó hordóra? Ilyen hordó volt az életünk, amiben úgy tántorogtunk, mint a részegek. 

Soha nem lehetett tudni, hogy a következő lépésünk mennyit ér, vagy kit gáncsolunk el vele. A „forgóhordó-létet” lehet véleményezni, a létrehozót el- vagy megítélni, de a benne csetlő-botló emberekről nem vagyok hajlandó ítélkezni.

A PIM Petőfi-kiállításának nyitóbeszédéből úgy tűnt nekem, hogy nem szereti a képmutatást.
 
Pontosítok: semmilyen cserélhető címert nem tudok szeretni az úszósapkákon.

A kereszt a nyakában nem képmutatás? 

Ezt a keresztet 1978 óta hordom, hozzám tartozik, sehova nem mentem nélküle, legfeljebb focizni. Ez a kereszt velem függ össze, a legmélyebb ragaszkodásommal. De Istennek hátat fordítottam az apám és a bátyám halála után. Nyilván, ebben – és ezzel – is megosztó figura lettem.

Istennek lehet háttal állni? 

Hogy háttal állok, nem én mondtam ki először, hanem Tarján Tamás írt egy mély és őszinte kritikát az istenes verseimről, amit ezzel fejezett be: „úgy gondolom, hogy Zalán Tibor most háttal áll Istennek. Ő azt gondolja, hogy ez egy nagyon radikális cselekedet a részéről, és nem tudja, Isten így talán még jobban szereti, mert félti is.” 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2023 májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>